Így már Én is jártam. Nem is olyan rég! Nem vittem magammal semmi extra motyót a vizen kívül. Dög meleg volt és volt egy autós afférom is. Ott kiidegeltem magam... Amikor már 20km-el a vége előtt jártam egy elég érdekes önkívületi állapotba kerültem. Az agyam a gyümölcsösöket kereste illetve kaját (természetesen bolt sehol a közelben), de egy árva ember sem volt az utakon. A lábam csak járt, mintha nem is Én lennék. Ebben az érdekes állapotban áttekertem Vérteskozmán, majd le a hegyről Várgesztesen és a kövi falu elején találtam egy vendéglőt, ahol az ajtó előtt megállva a pincér/tulaj fogadott. Csak annyi jött ki a számon, hogy valamit gyorsan enni szeretnék. A bicómat is éppek, hogy el tudtam kapni, mert elfelejtettem letámasztani. Mire leültem a faszikám már ott is volt egy adag pörköltel meg rizzsel, mondván, hogy ezt tudta kapásból készen felszolgálni, sok koviubival és kenyérrel. Guszta volt, finom volt és érzésre életmentő volt! Amikor elköszöntünk és megköszöntem, megemlítettem neki, hogy milyen jó időben jött ez a kaja elmosolyodva csak annyit mondott, "láttuk" Utánna már tekertem is haza és kemény pihit bevertem. Ebből levontam a tanulságokat és megtudtam mi az a határ, amit nem szabad feszegetnem. Ami a legfontosabb, kaja az kell! Azóta még azt is tudom, hogy nem vagyok szkájvóker és az erő olykor elhagy...