megalófaszt, hogy finoman fogalmazzam meg a dolgot. próbálom elképzelni, hogy az agyvérzés utáni nagyanyámat, akinek a tudata valami egész távoli helyre távozott, hogyan ápoltuk volna otthon úgy, hogy mindenki dolgozik. mindezt úgy, hogy neki még igazán spéci ápolásra nem is volt szüksége, és még a vastagon fizetős kvázielfekvőbe is csak úgy tudott bekerülni, hogy volt ismerős.
nem mondom, hogy ilyen helyzetre a kórház a megoldás, de ha más nincs, és az eutanázia gondolatára is legszívesebben főbelőne bárkit a t. szentfazék vezetőség, akkor mit kellene csinálnia egy családnak, ha nem akarja az egzisztenciáját a kukába dobni (nem beszélve arról, hogy egy magatehetetlen beteg 24/7 ápolása lelkileg is simán szét tud verni egy családot)?
na ennek a bő felére mondták azt, hogy jó hát vigyék haza (mert ha nem, akkor kitesszük a nagyit a ház előtt), és oldják meg, ahogy tudják. és akkor még nem beszéltünk azokról, akiknek tényleges szakápolásra lenne szükségük.

istálló? gazemberség? hupákolás?