Britannián kielemezték a tegnapi cselzi-manure rangadót, és hogy Conte hogyan nőtt Mou fölé ebben a párharcban:

1) Mivel mind a két csapat 3-4-1-2-es felállással kezdte a meccset, váratlanul nagy tempójú adok-kapok alakult ki az első tíz percben. A középpályák mindkét oldalon kiürültek az előző meccsekhez képest, ráadásul a Chelsea-ben érezhetően benne volt még a Roma ellen lenyelt pofon is. A meccsnek ez a szakasza - egészen a kissé lassabb lefolyású, de hasonlóan egyenetlen következő 15-20 perces határvonalig - abszolút kiegyenlített volt: itt is, ott is akadtak helyzetek, bármelyik csapat megszerezhette volna a vezetést a feszült légkörben, sőt, talán a United állt valamivel közelebb a gólszerzéshez Rashford és Lukaku révén.

2) Már ekkor érződött, hogy a meccset az a csapat nyerheti majd, amelyiknek az edzője hamarabb lesz képes magához ragadni a kezdeményezést azzal, hogy úrrá lesz a meccs hektikusságán, és kibillenti az addigi taktikai status quót a pályán. A félidő végére egyértelművé vált, hogy Conte nyúlt bele előbb a meccsbe: Hazard-t csatárból kihúzta a pálya balololdalára, hogy onnan játsszon befelé, miközben Fabregas egyre inkább jobbra tolódott. Bakayoko már korábban is előszeretettel lépett fel második hullámban a kapu előterébe (Conte imádja az ilyen harmadik emberes befutásokat, nem véletlen, hogy a Juvénál, valamint az olasz válogatottnál is taktikája alapjává tette), ezzel pedig a Chelsea emberfölényt alakított ki a középpálya rajzunkon kék négyszöggel jelölt területén. Hazard, Bakayoko, Fabregas vs. Matics, Herrera.

3) Ennek eredményeképp a Chelsea egyre inkább be tudta szorítani a Unitedet. Hogy mentse a helyzetet, Jones folyamatosan kiugrált a védelemből, ellensúlyozva a hazaiak emberelőnyét a pálya egyik kulcspontján, ami Morata helyzetét tette könnyebbé centerben. A második félidő elején ebből érkezett a gól is: Jones feleslegesen (és késve) robbant ki a labdát felcipelő Azpilicuetára - akinek Zappacosta csinált helyet azzal, hogy folyamatosan lekötötte felfutásaival Youngot -, Bakayoko egy harmadik emberes befutással kimozgatta Smallingot, Bailly pedig már nem tudott időben kiváltani az üresen hagyott területre bemozgó Moratára. 1-0, igazi tankönyvi szituáció, meglepődnék, ha a félidőben ez nem lett volna kivideózva részletesen.

4) A United ezt követően is szenvedett, nem tudta átvenni a meccs irányítását. Egyrészt továbbra is emberhátrányban voltak a pálya közepén labdakihozataloknál, másrészt Kanté teljesen levette a pályáról Mkhitaryant, aki nem tudta levezényelni a vendégek váltásait támadásból védekezésbe. Lukaku csak vergődött a tanárian játszó Christensen és a neki folyamatosan besegítő Cahill szorításában, de Rüdiger beállását követően lényegében az összes manchesteri támadót azonnal duplázni tudta a Chelsea védelme.

5) Az újabb fordulatot Conte cseréi hozták: Fabregas és Hazard nélkül a Chelsea középpályás dominanciája tovatűnt, a védelem túl mélyre csúszott vissza, ráadásul Fellaini feltolását követően már a támadók lekettőzése sem ment könnyen. A meccs utolsó fázisában akár még a United egyenlítése is benne volt a pakliban, igaz, cserébe annyira sebezhető lett kontrák ellen Mourinho gárdája, hogy a 0-2 is mindössze Morata ügyetlenségén múlott.
Összességében taktikailag Conte egyértelműen Mourinho fölé nőtt, és meccs közbeni váltásával egy kiélezett, egálközeli mérkőzést fordított a maga javára. Sokkoló volt látni a Chelsea metsző élességű tudatosságát a második félidő elején, a gól abszolút tankönyvi példa, alapszintű oktatóanyag kellene legyen kezdő elemzőknek.

[ Szerkesztve ]