"...ahogy az emberek hívják és megértik"

Csakhogy nem értik meg az emberek, mert a hangfal szó használati módja kifejezetten értelemzavaró. Ezredszer beszélünk erről. Nem praktikus a hangdobozt hangfalnak hívni, mert a hangdoboz nem is hasonlít hangfalra, ellenben a hangfal egy önálló, valóságosan létező dolog, tehát félreértést okoz, hogy ha az ember a hangfalról akar beszélni, akkor az emberek zöme félreérti, mert hangdobozra gondolnak. Tehát erre a szóhasználatra nem áll fenn, hogy az emberek megértik, ugyanis nem értik meg - nekem emellett az se mindegy, hogy kifejezetten sántító szóhasználat. A hangfalnak joga van a nevéhez, a hangfalnak joga lenne mindenkit beperelni, aki a hangdobozt hangfalnak hívja. A hangdobozt hangfalnak nevezni jogellenes, értelmetlen, erkölcstelen...

[ Szerkesztve ]

Akkor itt a Negyedik Dimenzió finálé. Lesz még epilógus, majd kérdezni is fogok.

Darvas visszatér néhány korábbi témához, majd "az utolsó szó jogán" összegez is egy kicsit. Tanulságok egymás hegyén-hátán.

Előzmények:
(#49702) kammerer
(#49705) kammerer
(#49706) kammerer
(#49708) kammerer
(#49814) kammerer
(#49963) kammerer
(#50145) kammerer
(#50201) kammerer
(#50203) kammerer
(#50333) kammerer
(#50523) kammerer
(#50788) kammerer
(#51011) kammerer
(#51115) kammerer
(#51772) kammerer
(#52132) kammerer
(#52498) kammerer
(#53027) kammerer
(#53860) kammerer
(#54288) kammerer

-.-.-.-.-.-.-.-.-.-

Alább a Szerkesztő számol be a 4. Dimenzióban tett utazásairól, a
High Fidelity "megmagyarázhatatlan" jelenségeiről. Mivel ezek részben
vagy egészben kívül esnek a klasszikus elektroakusztika
érvényességének körén, Olvasóinkban idegenkedést ébreszthetnek, s
csökkenthetik lapunk műszaki tesztjeinek hitelét. Nyomatékkal
leszögezzük: mérnök munkatársaink csakis azzal járulnak hozzá e
cikkekhez, hogy résztvesznek a szeánszokon - és borzadoznak. A
Szerkesztő egymaga vállalja munkájának ódiumát.

Earl of Cardigan

Két számmal ezelőtt, amikor a különböző ruhaszínek auditív hatását
pedzegettem, már leszögeztem, hogy a rend kedvéért egyszer végig kéne
csinálni a játékot olyan ruhadarabokkal, amelyek semmi másban nem
térnek el egymástól, csakis a színükben. "De ki tudja megszerezni
ugyanazt a kötöttkabátot kékben, zöldben, sárgában és lilában." Erre a
költői kérdésre rajzolónk, Felvidéki András adta meg a precíz választ,
amennyiben cikkemet az egykori legendás brit lovasparancsnok, Earl of
Cardigan képével illusztrálta (tényleg így hívták, és tényleg ő
találta fel a róla elnevezett ruhadarabot).
Nos, kardigánokat nem sikerült szereznem, egyáltalán: semmiféle
"reguláris" ruhadarabból nem találtam meg a különböző alapszínűeket.
De ha férfi vagy, légy férfi, ne hitvány, gyönge báb. Ne hivatkozz a
körülményekre, ne mentsd fel magad a házifeladatod alól. Végülis, mi
az, hogy kardigán? Egy darab szövet, amellyel a felsőtestünket
bebugyoláljuk. Plusz a szabásminta, meg a cérna. Ha az utóbbiaktól
eltekintünk, a dolgok üdvösen leegyszerűsödnek. Kardigán helyett
vegyünk inkább pellerint vagy köpenyt. Vagy csak egy egészen
közönséges darab textilt, amellyel éppúgy körbecsavarhatjuk magunkat,
mint az elegánsabb, divatosabb ruhadarabokkal.
Nyakamba vettem - egyelőre még nem a textilt, csak a várost, és
addig érdeklődtem, amíg az egyik textilüzem raktárában meg nem
találtam ugyanazt a típusú (vékony, laza) szövetféleséget kilenc-tíz
színben. Vettem mindegyikből másfél négyzetmétert, hazavittem, és
rögtön neki is láttam a szeánszolásnak. Kánikula volt, dögmeleg, hozzá
még a csöves erősítő is telefűtötte a szobát, így hát zenehallgatás
közben egy szál fürdőnadrágban ücsörögtem. Ez nagymértékben emeli a
teszt hitelességét, mert így a különböző színű pendelyeket garantáltan
az igazi etalonhoz: a testszínűhöz viszonyítottam...
Hogy a lényegen kezdjem: bármiféle textília a test körül azonnal
jól érezhető veszteséget okoz a zeneélvezetben. Ez meglehetősen erős
effektus, amennyiben a sávszélek megvágódnak, a hang tolakodóvá válik,
a sávszélek szomszédságába eső regiszterek (mondjuk: a felső basszus
és a felső prezensz) erőszakosabbak lesznek, s egyáltalán: a
közérzetünk is érezhetően romlik. Ehhez képest az egyes színek közötti
különbség viszonylag enyhe. Meg lehet ugyan hallani, és aki érzékeny
rá, esetleg érdemes tekintetbe vennie a ruhaszín hatását. De már e
hatást verbalizálni, azaz szavakba foglalni szörnyen nehéz. Az
alábbiakat ne is vegye senki megfellebbezhetetlen ítéletnek, inkább
csak impressziók füzérének, amely csak körülbelüli tájékoztatást
adhat. Én mindenesetre ilyennek hallom a különböző színű felsőruházat
"sajáthangját":
Fehér. Levegősségben és magasátvitelben ez a szín okozza a
legkevesebb veszteséget (valamivel többet veszít a mélytartományban!),
de a térhatása ennek is elbizonytalanodik.
Fekete. Egyfajta kiegyenlített hangkép, pregnáns, "megfogja" a
zenét, elsőre azt mondanánk, analógos. Viszont nagyon erős
magasveszteséget okoz, elmegy a levegője, az egész zene lapos,
"süket". A helyszíni felvételből afféle stúdiófelvételt csinál. Arra
emlékeztet, amikor a CD-korongot festik feketére. Lehet, hogy másoknak
tetszik - én nagyon nem szeretem.
Piros. Érdekes, mennyire "bemonósodik". Mélyebb tónus. Az a
benyomásom, hogy ez a szín a magasakat erősen nyeli.
Zöld. Talán kiegyenlítettebb a pirosnál, jobban megtartja a
hangkép egyensúlyát.
Világoskék. Észrevehetően lejjebb hangol a zöldnél, vagyis
magasban többet nyel.
Sárga. Zavarosabb és "süketebb" a zöldnél, nem tetszik, emlékeztet
valamire: az erős PWB-típusú zavarhatásra.
Lila. Viszonylag jó. Igaz, hogy az összes paramétere romlik, de
mind csak mérsékelten és nagyjából egyformán.
Bordó. Ez is elfogadható, a sávszéleknek csak egészen a szélét
veszi le, és egész jól megtartja az arányokat.
Barna: olyasfajta, mint a bordó, de több magasat nyel, elmozdul a
fekete irányába.
Hát ennyi. A különböző színek kombinációit nem próbáltam ki, de
azokból feltehetőleg már nem nyertem volna sok információt. (Vagy ki
tudja?) Benyomásaim szerint a színeknél több múlik a szövet sűrűségén.
Tény, hogy egész ruhatáramból a legkevésbé muzikális ruhadarab egy
sűrű szövésű fekete melegítőfelső. A lazább anyagú kötöttkabátok
(főleg a világosabb színűek) feltétlenül kellemesebbek. Annyit
biztonsággal megállapíthatunk, hogy a jó öreg Earl of Cardigan jobban
szereti a zenét, mint mondjuk Lord Training.

Guriguri

Ez nagyon kurta fejezet lesz. De nem tudom kihagyni, hogy be ne
számoljak legújabb felfedezésemről, a speciálasztalka lábaira szerelt
görgőről. Szinte hihetetlen, mennyit javít a zenén!
Hajdanán a legtöbb hifi-asztalkának és állványnak görgő volt a
lábán. A görgőt az audiofilek tüskére cserélték, ma már minden
lemezjátszó-asztalkának tüskében végződnek a lábai. A görgőről
mindenki megfeledkezett - pedig mennyire hasznos alkalmatosság! Az én
Target asztalkám alatt például egyszerűen elengedhetetlen!
Az Olvasó most persze meglepődik, és azt kérdezi, hogy hát akkor
mi is van a SoundOrgokkal, merthogy azokról legutóbb valóságos
dicshimnuszt zengtem. Köszönöm kérdését: megvannak és kitűnően
működnek, tökéletesen beváltották reményeinket (mellesleg az Olvasók
visszajelzése is dicséri őket). Ilyen asztalkák hordozzák nálam a
CD-játszót és az erősítőt.
És hogy akkor mire való a Target? Az ugyan messze nem szól olyan
jól, mint a SoundOrg, viszont egyrészt olcsón jutottam hozzá, másrészt
kitűnően el tudok helyezni rajta két irodagépet (történetesen egy
nyomtatót és egy fénymásolót). Sajnos, amióta ez a két gép is benn van
a szobámban, a hangkép teljesen bezsírosodott-beszőrösödött, a
sávszélek elmentek, a zenei tér összepréselődött. (Igen: akkor is, ha
kikapcsolom őket és kihúzom a dugójukat a konnektorból!)
A Targetnek eredetileg szintén tüskék voltak a lábain. És most jön
az én zseniális felismerésem: a tüskéket eldobtam, a meneteket
felfúrattam, és jókora görgőket csavartam beléjük. Azóta az irodagépek
a legkevésbé sem zavarnak a zenehallgatásban!
(Ugyanis előzőleg mindig kigördítem őket a szobából.)

Az utolsó szó jogán

A hifi nem ismeri a Végső Bizonyosságot. Különféle filozófiák
születnek, összecsapnak egymással, majd elmúlnak nyomtalanul, hogy
aztán váratlanul újra felbukkanjanak. Tapasztalataink ugyan folyvást
gyarapodnak, mégis gyakran azt érezzük, hogy minél többet tudunk,
annál kevésbé értjük a dolgokat. Ráadásul az ízlésünk is megváltozhat:
megundorodhatunk az édestől, rákaphatunk helyette a keserűre vagy a
sósra.
Visszatérő témáim egyike: a kábelek. Sokfélét állítottam már
róluk, időnként beláttam, hogy tévedek, majd megcáfoltam a
tévedéseimet. Ebben az ügyben egyre bizonytalanabb vagyok, s már-már
azon gondolkodom, hogy a Hifi Magazin e leges-legutolsó kötetében
vajon nem kéne-e összes tanaimat nyilvánosan visszavonnom (mint II.
József a halálos ágyán az összes rendelkezését). De ezt azért mégse.
Kábel-teóriám, ha egészében véve nem fedi is le a teljes valóságot,
valószínűleg magában hordozza az igazság egyes magvait. Ezeket a
magvakat próbálom most utoljára kihüvelyezgetni, és ki is egészítem
őket néhány további magocskával.
Lényegében az Egyeres/Sodrott, illetve a Közönséges/Speciális
kábelek problematikájáról van szó. Megismétlem, amit már annyiszor
elmondtam: a speciálkábelek (és általában a sodrott típusok) többnyire
sokkal "nagyobbat szólnak", mint az egyeresek (pláne mint a közönséges
villanyvezeték). Ez eddig rendben is volna, csak az a baj, hogy
valahogy nagyobb zavarhatást is keltenek. Némelyeket (s korántsem én
vagyok az egyetlen!) ez szörnyen idegesít, szinte nem is tudnak tőle a
zenére figyelni. További bajok forrása, hogy a speciálgyártmányok
közül is ahány típus, annyiféleképpen szól, és valamennyi borzasztóan
rendszerfüggő. Gyakran riasztóan drágák, egy-egy méterjük a legjobb
esetben is sok-sok száz forintba, rosszabb esetben sok-sok tízezer
forintba kerül(!). Mindegyik mögött egy-egy megszállott konstruktőr
áll, komplikált tervezési filozófiával, továbbá olyan, misztikus
érvekkel, amelyekkel nem érthet egyet az elfogulatlan szakember (még
kevésbé az elfogult konkurencia). Tessék összehívni (hogy csak a
legismertebbeket említsem a Monster, az Isoda, a van den Hul, a
Siltech, a Cardas, a Kimber és az Audio Note szakembereit egy
kerekasztal-értekezletre, hogy döntsék el végre, melyikük kábele a
legtudományosabb. Szerintem pillanatokon belül hajbakapnának. Mintha
csak Ivor Tiefenbrunn és Tourai Moghaddam próbálná meggyőzni egymást
észérvekkel arról, hogy vajon a Linn Sondek, avagy inkább a Roksan
Xerxes testesíti-e meg a műszaki tökéletességet...
Tény, hogy a legjobb, leginkább összehangolt High-End berendezések
darabjai kivétel nélkül valamiféle speckábellel csatlakoznak
egymáshoz. De az is tény, hogy amikor az átlaghifista megveszi és
hazaviszi ezeket a kábeleket, gyakran ugyanúgy csalódik bennük, mint
ahogy a külön-külön megvásárolt csábos készülékekben is csalódni
szokott.
Szemben a speckábelekkel (s általában a sodrott típusokkal),
amelyeknek hangjában mindig valamiféle "többletet" érzek, a közönséges
egyeres vezeték zenéje inkább hiányérzetet kelt. A sávszélei hamarabb
lekonyulnak, a dinamikája csekélyebb - ámde gyakran könnyebb
hallgatni, "nem nyomja annyira a fület". Ezek a hatások (tehát a
negatív is, a pozitív is) annál erősebbek, minél vékonyabb a drót.
Végül még egy észrevétel. Olvasóink visszajelzése szerint (s most már
szerintem is) halálbiztosra vehető, hogy az egyenes kábel sokkal
ritkábban válik be interconnectnek, mint hangszóróvezetéknek.
"Testamentumom" tehát csak az utóbbira, a hangszóróvezetékre
vonatkozik. Elvetve a szélsőségeket, a kb. 2 milliméter átmérőjű
(esetleg picit vastagabb vagy vékonyabb), fekete pvc-vel bontott,
filléres rézdrótot "hagyományozom" a kezdő hifistára, azzal, hogy
először mindig ezt próbálja ki. Hallgassa legalább egy hétig; hogy
miért ilyen sokáig, arra majd mindjárt visszatérek! Utána, ha talál
magának valami alkalmatos speckábelt, és azt jobbnak érzi, ám váltson
át arra, de akkor is azt javaslom, hogy egy hét után próba-, avagy
ellenpróbaképpen még egyszer vegye elő a közönséges rézkábelt. Sőt,
valahányszor változtat a berendezésén (új lemezjátszó, új erősítő, új
hangsugárzó), érdemes elővennie a sutból a szimpla kábelt, mint
valamiféle etalont. Időnként meglepetést fog okozni - s ennyit
biztosan megér.

Réz és ezüst

Az ezüst fölényesen jobb kábelanyag a réznél - erről olyan sokszor
meggyőződhettem, hogy már nem láttam értelmét újabb, ellenőrző
kísérletnek.
És, mint annyiszor, most is kiderült, hogy kísérleteim nem voltak
egzaktak. Meg kell ismételni őket. Megint nem vettem figyelembe egy
nagyon fontos paramétert.
Ez a paraméter nem a tisztaság. Réz- és ezüstdrótjaim
vegytisztasága egyaránt a háromkilences és a négykilences közé esik
(99,9599,97), hazánkban normális körülmények között ilyenre futja,
ebből a szempontból tehát nincs köztük különbség. A megmunkálásuk
viszont nem volt azonos. A rézdrótjaim ugyanis mindig gyáriak voltak,
az ezüstdrótot viszont magam húzattam. Mint laikusnak, kezdetben nem
volt tudomásom arról a gyakorlatról, hogy húzás után a drótot
hőkezeléssel "visszalágyítják", miáltal a fém visszanyeri eredeti
kristályszerkezetét, vagy legalább közelebb kerül hozzá. Aztán, amikor
felhívták rá a figyelmemet, az ezüstdrótokkal folytatott kísérletek
során magam is meggyőződhettem róla, hogy a "nyers" huzal hangja
kemény, érdes volna, és hogy a visszalágyított fém a szó szoros
értelmében lágyabban szól.
A boltban kapható rézdrót, mint kinyomoztam, csak nagyon kevéssé
van visszalágyítva, hiszen a normál használatban nem zenei
hangminőséget várnak tőle, más kritériumoknak kell eleget tennie
(kezelhetőség, szakítószilárdság). Utánajártam a dolognak, és úgy néz
ki, hogy a Csepel Fémművek jóvoltából sikerül hozzájutnom különféle
vastagságú, maximálisan visszalágyított rézdrótokhoz. Már csak
lapzárta után tudok kísérletezgetni velük, de valószínűnek tartom,
hogy szebben fognak szólni a közönséges bolti kábelnél. Ha várakozásom
nem csal meg, forgalomba hozathatjuk ezt a "lágy" rézvezetéket. Mégha
kis tételről van is szó (amelyet aztán a Kábelgyárban persze még
szigeteltetni is kell!), ez a fajta kábel egyszerűen nem tudna annyira
drága lenni, hogy bárki visszakézből ne vehetne belőle pár métert. A
hifi-kereskedők közül az Informatékának nincs saját speckábele, így
hát ezt a céget kérdeztem meg, nem kockáztatna-e meg pár tízezer
forintot az általam ajánlott derótokra (még reklámnak is megérné).
Bíztató választ kaptam, úgyhogy itt most meg merem ígérni, hogy ha a
lágy drót jobb a közönségesnél (amire, ismétlem, szerintem elég nagy
az esély), akkor a jövő év elejére biztosan lesz belőle az
Informatékánál, illetve a Hifi Barlangban. És akkor legyen ez az
Etalon, amelynél persze majd sokkal-sokkal jobbat is lehet találni -
az a kérdés, mennyiért.
Hogy milyen vastag lesz ez a kábel, azt még nem tudom. Én eddig
inkább vékony drótokat ajánlottam, de most ismét visszavonulót kell
fújnom. Meg kell ismételnem a kísérleteimet, mert nem vettem
figyelembe egy másik paramétert sem, amely pedig az előzőnél is
fontosabb. Ez a paraméter: az idő.
Ma már tudom, hogy akárcsak a készülékeknek, a kábeleknek is "be
kell égniük". Kezdetben nyersen szólnak, és az a bizonyos (PWB-féle?)
zavarhatásuk is erős. A használat során aztán nemcsak a hangminőség
javul, hanem a zavarhatás is csökken. Ez az, amire nem voltam
tekintettel annakidején, amikor a különböző vastagságú drótok hangját
hasonlítottam össze. Sajnos, a drótokkal nem lehet sietni, nem szabad
tucatnyi kábelt egyetlen délután leforgása alatt A-B tesztelni. (Hogy
készülékeket sem volna szabad így vizsgálni? Nagy-nagy igazság.) A
kábeleket tehát be kell kötni annak rendje és módja szerint, és úgy
kell hagyni őket, napokig, de akár egy hétig is. Most már egyre inkább
úgy vélem, hogy az egyeres hangszórókábelek közül a vastagabbak az idő
múlásával sokkal többet nyernek, mint a vékonyabbak. (Ez a fejlemény
kizárja, hogy tovább kísérletezgessek az ezüsttel. Így már túl
költséges volna a dolog!) Ígérem viszont, hogy nem fogok sietni,
türelmesebben fogok válogatni a különféle átmérőjűek között.
(Most majd úgyis jobban ráérek, ha közben nem kell újságot is
csinálnom.)

Időszámítás

A kábelek azonban nem csak egyféleképpen számolják az időt. Nem
csak arról van szó, hagytunk-e nekik elegendő időt a "beégéshez"; ez
még csak az egyik, éspedig a kevésbé misztikus fele a dolognak.
Furcsább ennél, hogy - no várjunk csak, hol is kezdjük. Kezdjük az
erősítőknél.
Az erősítőkről (CD-játszókról stb.) már eddig is tudtuk, hogy csak
üzemmeleg állapotban érzik jól magukat, "hűvös" fejjel nem tudnak
igazán szépen zenélni. Lehet erre találni mindenféle magyarázatot,
elsősorban a kondenzátorokat gyanúsítják azzal, hogy bekapcsolás után
csak órákkal (napokkal?) érik el "egyensúlyi állapotukat". Az tehát,
hogy a készülékeket a legjobb volna permanensen feszültség alatt
tartani, nem hangzik túl misztikusan.
"Ha csak ennyi kell, hát legyen!" - mondaná a Hifista. A
félvezetős masinákat, pláne a kisebb teljesítményűeket nem túl nagy
kockázat mindig bekapcsolva tartani. Igaz, hogy ez némiképp
megrövidíti az élettartamukat, de legalább ugyanennyit, ha nem többet
nyerünk azáltal, hogy elmarad a folytonos ki-bekapcsolgatás, az
üzemhibák leggyakoribb forrása. Valójában tehát nem fizetünk extra
árat azért, hogy bármikor kapásból nekiülhessünk zenét hallgatni; hogy
ne kelljen jóval előbb észbekapni és rituálisan bekapcsolni az
erősítőt, hogy majd két óra múlva optimális hangminőséget
élvezhessünk.
De vajon optimális lesz-e a hang attól, hogy a gép már egy ideje
be van kapcsolva? Vajon a készüléknek csupán feszültség alatt kell
lennie? Vagy inkább attól "melegszik be", hogy jó alaposan meg is
hajtjuk, komplex zenei programmal? Amennyire meg tudom ítélni, mind a
kettő számít. Bármennyivel korábban kapcsoltuk is be az erősítőt,
zenehallgatás közben többnyire tovább javul a hangminősége. Ismerjük
el, ebben sincs semmi misztikus. (Ezt az effektust sem én ismertem
fel, én is másoktól hallottam róla.)
No de mit szóljunk ahhoz, hogy a kábelek is hasonlóképpen
viselkednek? Kábelek, amelyek hónapok óta használatban vannak, tehát
már nagy valószínűséggel túlvannak a beégési perióduson, szintén nem
szeretik, ha kivonjuk őket a forgalomból. Ezt megintcsak nem én
találtam ki, mi több: olyan emberektől hallottam, akiket a legkevésbé
sem lehet miszticizmussal gyanúsítani - ugyanis egyik-másik audiofil
kereskedő számolt be nekem ilyesfajta élményeiről. Más kérdés, hogy
ezeket később az én tapasztalataim is megerősítették. Szóval, tegyük
fel, hogy már órák óta szól a zene, és ekkor (feltehetőleg szeánszolás
közben) kábelt cserélünk. Jegyezzük meg jól a hangját, és hagyjunk
mindent a helyén. Másnap (vagy harmadnap) esetleg azt tapasztaljuk,
hogy a hangminőség valahogy lágyabb, simább, kulturáltabb lett.
Eszerint vagy a kábelnek van szüksége az újbóli bemelegítésre... netán
az egész rendszer volna az, amely csak egy bizonyos idő után "érik
össze"? Ki-ki válassza magának azt a magyarázatot, amely a
vérmérsékletének jobban megfelel. Misztikumot, azt talán még mindig
nem muszáj emlegetnünk.
De mit szóljunk ahhoz (és most már harmadszor hangsúlyozom, hogy
ezt a "tippet" is mástól kaptam), szóval, mit szóljunk ahhoz az
abszurditáshoz, hogy még egy lemezjátszó-asztalkának is lehet
bemelegedési ideje? Hallgatjuk a zenét, minden be van kapcsolva, a
lánc össze van lőve, a kábelekhez hozzá sem nyúlunk, éppen csak a
lemezjátszót vagy az erősítőt emelintjük át egyik asztalkáról a
másikra. Szól, ahogy szól. Meghallgatjuk másnap-harmadnap - és
egyszercsak felfedezzük (mégha kisebb mértékben is) ugyanazt a fajta
különbséget, amit az erősítőn, tuneren, magnón vagy kábeleken idézett
elő a rajtuk permanensen áthaladó feszültség.
Holott a lemezjátszó-asztalkánk csatlakozódugóját nem is dugtuk be
a konnektorba...

-.-.-.-.-.-.-.-.-.

Nyitmákhívó.

Régóta nem kívánok értelmesen reagálni a napi rendszerességgel oda-vissza váltogatott sületlen szövegeidhez, hiszen nincs bennük értelem, ezek pszichiátriai vizsgálatra érdemesek csak. Azonban, ha komoly emberekre való hivatkozást is bele akarsz keverni az ámokfutásodba, akkor mégis szólok. Te nem idéztél semmit "Újházi Lászlótól", legfeljebb felhasználni akarod a piszkos kis trükkjeidhez a nevét. És ha már azt állítod, hogy a főnököd volt, legalább a nevét korrektül leírhatnád: Ujházy László.
Eddig nem értettél semmilyen kritikából, abból se, hogy a minap láttam, kimoderálták a "hozzászólásaid" felét, de ebből most értsél: ne akarj belekeverni komoly szakembereket a klinikai eset szintű öncélú trollkodásodba.

Ne csinálj úgy, mintha nem értenéd. Én nem siklottam át semmin.

Sajnos itt nagyobb a baj. Ha csak kulturális és erkölcsi defektusról lenne szó, lehetne kezelni valamennyire. Elszabadult ámokfutónk azonban egyre jobban láthatóan klinikai pszichiátriai eset, valahol a skizofrénia környékén. Vagy van még egy lehetőség: annyira profin és öncélúan gonosz, hogy még őrültnek mutatnia magát is megéri neki - ez persze szintén felveti a klinikai szempontokat.
Sajnos nincs mit kezdeni vele, láthatólag semmiből se ért, semmit se ért, ez a fő módszere - és az erre alapuló notórius hazudozás.

[ Szerkesztve ]