Rövid bevezető

Egy olyan témáról szeretnék lényegre törően és gyakorlati szempontból írni, ami meglátásom szerint kissé el van hanyagolva mind a DIY-, mind az egyéb szakmai irodalomban, azonban ugyan olyan elemi módon befolyásolja egy erősítő hangminőségét, mint a kapcsolás- és megvalósítás egyéb részletei.

És itt már el is árultam magam: a témát audio erősítők kapcsán mutatom be, ezen belül műveleti erősítő + buffer topológián, de a leírtak ugyan úgy érvényesek és alkalmazhatóak más erősítőkialakításokra is és nem csak az audio világában, valamint egy részük minden aktív áramkörre. Audioban azonban a hallás felbontóképessége és igen összetett agyi folyamatai miatt kiemelt jelentőségűek.

Az elmúlt másfél évtizedben elolvastam néhány könyvet és jó néhány cikket, fórumtopikot és blogbejegyzést a témában, valamint átnéztem sok erősítő kapcsolását és NYÁK-tervét, jó néhányat pedig magam is terveztem és építettem (sőt meg is hallgattam). Ezek alapján jutottam arra a megállapításra, hogy az itt leírtak kis túlzással mintha egy titkos tudás tárgyát képeznék, amit csak a nagyok ismernek, ezt is onnan tudni, hogy alkalmazzák, de rendkívül keveset írnak róla.

Néha azt is éreztem, hogy mintha szándékosan kerülnék a lényeget, azt a bizonyos jól megfogható egy-két esszenciális alapelvet és fogást, amelyekkel kiváló minőségű - nem csak mérve, hanem hallgatva is kiváló - erősítőket építhetünk, és ennek a fordítottja is nagyjából igaz.

Paradox módon, ha csak mérjük az erősítőket a jól bevált egy-két torzításmérési eljárással, akkor utóbbi dolog nem szembeötlő. Véleményem szerint ennek egyik oka, hogy legtöbbször szinuszos (vagyis harmonikus) jellel mérünk. Azonban a négyszögjel jelalakjának vizsgálata sem túl informatív: ugyan ez nem harmonikus jel, van benne tranziens, ám ezt a mérőjelet csak az erősítők stabilitásvizsgálatára használjuk, ennélfogva nem olyan felbontásban vizsgáljuk, amilyenre a hallásunk képes. A tranzienstorzítások (pl. TIM) már szorosabb összefüggésben állnak a hangminőséggel és minden bizonnyal a cikk tárgyával is; ezekkel talán a legnagyobb probléma, hogy igen ritkán mérik meg őket.

A legnagyobb különbség azonban a mérés és a hallgatás között talán az, hogy a méréseket rezisztív terhelés mellett végzik, egy dinamikus hangszóró azonban igencsak reaktív! Magam ugyan nem mérek, a fenti megállapításra azonban közvetett bizonyíték számomra, hogy megfelelő megtáplálású erősítők esetén kisebb a hangminőségbeli kontraszt a magneplanár- (magnetosztatikus-) és a dinamikus fejhallgatók között, mint helytelenül táplált erősítők esetén: a magneplanár hagszórók ugyanis tisztán rezisztív impedanciájúak.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!