Ha a topik ónmérgezését kihevertétek, olvassatok egy kis tartalmat is, folytatnám a negyedik dimenziós sorozatot. A mai rész kiemelkedően tobzódik a különféle "extra" dimenziókban, többek között elkezdjük vizsgálni a különféle erővonalak lehetséges hatásait és az azokkal való lehetséges bánásmódokat, és Darvas László kábelügyi korrekciója kapcsán különösen felhívom Darvas Első Törvényére azok figyelmét, akik szerint csak azon jelenségek előfordulása lehetséges a hifiben, amelyek (már) beleilleszthetőek az általuk tanult (számukra tanított) iskolai tananyagok által kínált világszemléletbe, azaz úgymond "van rájuk magyarázat". Szerintem érdemes "integratíve" felfigyelni némely párhuzamoságokra az erővonalak párhuzamossága-merőlegessége illetve a páros-páratlan elv hatásmechanizmusainak hangkarakterbeli hatásai terén. Megismerhetünk néhány elgondolást is a digitális technológia (jelen esetben CD) mindenütt jelenlévő hangzási ridegségének részleges csökkentésére (eléggé pótcselekvés - Kammerer).

Előzmények:
(#49702) kammerer
(#49705) kammerer
(#49706) kammerer
(#49708) kammerer
(#49814) kammerer
(#49963) kammerer
(#50145) kammerer
(#50201) kammerer
(#50203) kammerer
(#50333) kammerer
(#50523) kammerer
(#50788) kammerer

-------------------------

Negyedik Dimenzió

Alább a Szerkesztő számol be a Negyedik Dimenzióban tett
utazásairól, a High Fidelity "megmagyarázhatatlan" jelenségeiről.
Mivel ezek részben vagy egészben kívül esnek a klasszikus
elektroakusztika érvényességének körén, Olvasóinkban idegenkedést
ébreszthetnek, s csökkenthetik lapunk műszaki tesztjeinek hitelét.
Nyomatékkal leszögezzük, hogy az ehelyütt közölt írások teljes
mértékben függetlenek a lap műszaki részétől. Mérnök munkatársaink
csakis azzal járulnak hozzá ezekhez a cikkekhez, hogy résztvesznek a
szeánszokon - és borzadoznak. A Szerkesztő egymagában vállalja
munkájának minden ódiumát.

***

"Nem az a kérdés, hogy valamely gondolat őrült-e.
Az a kérdés, eléggé őrült-e ahhoz, hogy igaz legyen."
- Niels Bohr

I. Rendhagyó dimenziók

Mielőtt ítélőképességünket elveszítve tényleg (nem csak viccből)
egy negyedik dimenzió után kezdenénk kapkodni, vizsgáljuk meg, mire
megyünk a jólismert hárommal. A tudomány jelenlegi álláspontja szerint
ez a három kiterjedés bármiféle fizikai hatás szempontjából
tökéletesen egyenértékű. Peter W. Belt azonban azt állítja, hogy
lakókörnyezetünk dimenziói nem egyenértékűek: van köztük két rosszabb
és egy jobb.

Disszonáns erővonalak

Belt szerint (ha jól interpretálom) az elektromos áram energiája
"szóródik" a térben, s kettős erővonalrendszert alkot. Az erővonalak
egyik csoportja függőleges, ez nyilván a gravitációval függ össze. A
másik erővonalrendszer vízszintesen épül ki, mindig párhuzamosan
valamelyik falpárral; irányát az határozza meg, hogy hol és hogyan lép
be a lakásba az elektromos áram. A fennmaradó harmadik, szintén
vízszintes dimenzióban nem épül ki erővonalrendszer.
A PWB-teória értelmében a különféle objektumok nem közvetlenül
keltik azt a bizonyos káros teret, hanem: kölcsönhatásba lépnek a
lakás PWB-erőterével, miáltal disszonanciát idéznek elő, s ez az, amit
az emberi szervezet érzékel. E disszonanciának vagy interferenciának
legegyszerűbb, mondhatni geometriai esete, ha valamely tárgy
egyszerűen csak "keresztbefekszik" az erővonalaknak - ezt nyilván
minden háromdimenziós objektum megteszi. Ha azonban egy tárgy lapos.
akkor lényegesen több vagy kevesebb erővonalat metsz attól függően,
milyen irányba forgatjuk. ebből a szempontból különös figyelmet
érdemelnek a könyvek, folyóiratok, nemcsak amiért laposak, hanem azért
is, mert tele vannak nyomtatott sorokkal - Belt már régóta pedzegeti,
hogy a nyomtatásban és egyáltalán: bárminemű feliratban igen erős
"töltés" koncentrálódik. Ha ehhez még hozzávesszük Belt legújabb
felismerését is, miszerint az összes lehetséges formátum között a
korong zavarja leginkább a PWB-erőteret (nesze nektek, ókori görög
filozófusok! nesze neked, ideális alakzat!), olyannyira, hogy elég
behozni egyetlen korongot a szobába, és máris romlik a hangminőség
akkor már meg is találtuk ideális kísérleti eszközünket: egy köteg
hanglemezt vagy CD-t, a borítójukkal együtt. Tele vannak koronggal és
tele vannak betűvel is.

Lemezforgatás

Jómagam először 10 darab Compact Disc-kel végeztem el a
kísérletet. Ezek, ha összefogjuk őket, nagyjából kocka alakú
plexiidomot képeznek, amely akusztikailag mindhárom irányban ugyanúgy
viselkedik, ha tehát a kocka elforgatásakor fellép valamiféle auditív
hatás, annak semmi köze sem lehet a klasszikus akusztikához. De vajon
elegendő-e tíz ezüstlemez, hogy előidézzük vele a PWB-effektust?
Olyannyira elegendő, hogy a CD-forgatást az eddigi
legeredményesebb varázslataim közé sorolom. Amikor 90 fokkal
elforgatom a plexikockát, vendégeim 80-90 százaléka szinte azonnal
észreveszi, hogy "valami megváltozott a levegőben". Habár nem
mindenki, például a HFM kollektívája sem találta el egyből, hogy
melyik a helyes irány. Jómagam is sokat vacilláltam, s végül úgy
segítettem magamon, hogy halmozni kezdtem az effektust: kiraktam több
polcnyi könyvet, folyóiratot és hanglemezt párhuzamosan az egyik
fallal, és egyszerre forgattam el őket. A hatás ilyenkor már
drasztikus.
A PWB-irányhatást más lakásokban is könnyedén demonstrálni tudtam,
pedig sehol nem forgattunk meg többet, mint 15-20 hanglemezt;
viszonylag hamar rátaláltunk a helyes irányra is. És hogy mi haszna
lehet ebből a hifistának? Nos, egy-egy könyvespolc nyilván nem
véletlenül áll ott, ahol áll, hanem feltehetőleg mert nem tudtuk
máshová rakni. De aki abban az előnyös helyzetben van, hogy szabadon
választhatja meg a könyvespolc (hanglemezállvány stb.) helyzetét,
ezzel a kis lakberendezési trükkel annyit nyerhet, mint ha drágább
erősítőt vagy hangszedőt vásárolt volna magának. Ezt a fogást is
érdemes kipróbálni: fektessük az erősítőnket vagy receiverünket az
oldalára, és fordítsuk a helyes irányba. A nyereség szerencsés esetben
meghaladhatja az 1 ortót. Olyasfajta, mint mondjuk egy MC20S és egy
MC30S hangszedő különbsége.

Mérgezett műsorfűzetek

Mint tudjuk, a PWB-effektus mindenütt érvényesül, nem csak
lakószobában, hanem színházban, operában is; nemcsak gépzenén, de
élőzenén is, lásd erről a 8. kötet rézkarika-kísérleteit. Ebből az
következik, hogy a koncertlátogató közönség maga is sokat tehetne a
saját hangverseny-élményéért. Sajnos, az emberek szokásait nem tudjuk
megváltoztatni, holott ha a Mélyen Tisztelt Publikum az ő fémszíjas
karóráját a benne foglalt gombelemmel együtt a ruhatárban hagyná,
akkor a zene mindnyájunk számára élvezetesebben szólna, és kevesebben
aludnának el rajta. Apropó elaludnának. Némely fizetővendég - mert
hangversenylátogatónak nem nevezhetem őket - odáig vetemedik, hogy
karóráján nem kapcsolja ki az ébresztő-szerkezetet, minek
következtében a koncertközönséget időnként parányi vekkerek berregése
veri fel álmodozásából. Ezeket az ébresztőórás janicsárokat meg tudnám
gyilkolni, meg én.
Rátérve mármost a koncertek hangminőségére, Belt azt állítja, hogy
a műsorfüzetek is megnövelik a káros töltést, hiszen a közönség
összevissza forgatja őket, miáltal a nyomtatványok nagyrésze "rossz
irányban" áll. Magam is próbát tettem, az Erkel Színházban és az
Operában. Azt tapasztaltam, hogy már egyetlen műsorfüzet
elforgatásával is elő tudom idézni a PWB-effektust, bár a hatás így
meglehetősen gyönge, csupán "dereng valami", rutin kell hozzá, hogy
egyáltalán felismerjük - hát még, hogy meghatározzuk a helyes
dimenzióját. Azt azonban biztosra vehetjük, hogy a műsorfüzeteknek nem
csupán "nagyrésze" áll rossz irányban. Valamennyi rossz irányban áll,
mert zenehallgatás közben a közönség az ölébe ejti a füzetet, a
füzetlap felfelé néz, a nyomtatott sorok metszik a függőleges
erővonalakat.

Észak-Dél, Kelet Nyugat?

Mióta sarlatánságra adtam a fejem, gyakran megkérdik tőlem, mi a
véleményem a többi irracionális vagy legalábbis irreguláris tanról:
Uri Geller és mások mutatványairól, a gondolatátvitelről és egyéb
"pszi" jelenségekről; gömbvillámról, varázsvesszős vízkutatásról,
Béres-cseppről, Celladamról, az "igazi" negyedik dimenzióról és még ki
tudja, mi mindenről. Ezt a fárasztó kérdezősködést hadd vágjam el
egyszer és mindenkorra azzal a gyönyörűséges magyar nótával, hogy
sejde:

"sem utódja, sem boldog őse,
sem rokona, sem ismerőse
nem vagyok senkinek,
nem vagyok senkinek..."

Kíméljetek meg a többi sarlatánságtól: éppen elég nekem a saját
bajom.
Az egyikre azért sejde mégis szeretnék itt kitérni. Állítólag
Japánból származna az a megfigyelés, hogy az ember fekvőhelyének
pontosan észak-déli irányba kell esnie (vagy éppen abba nem szabad
esnie? már nem emlékszem rá, mindegy), és ezt a földmágnességgel
indokolják. Az Olvasóban most bizonyára felvetődik, hogy hátha a
PWB-féle vízszintes erővonalrendszert is a Föld mágneses tere állítja
be. Hát ez elég valószínűtlen. Az én lakószobám falai például 45 fokos
szöget zárnak be az észak-déli iránnyal. A "PWB-tengely" nálam
halálpontosan észak-kelet-dél-nyugati irányba esik.

Zenit és nadir

Visszatérve a függőleges erővonalrendszerre: ha az tényleg a
gravitáció hatására épül ki, akkor az erővonalaknak irányuk is lehet.
Van is: feltehetőleg felülről lefelé mutatnak. Ebből a szempontból
(meg egyébként is) figyelmet érdemel, hogy a PWB-eszközök nagyrésze
kettős színjelölést hordoz, vagyis éppen arra megy ki a játék, hogy
merrefelé fordítjuk őket. A PWB Polarizátornak is (lásd HFM 7) két
állása van: "piros", illetve "fekete".
És most engedtessék meg nekem az, amit a kisebb poéta szerény
köhécselésének neveznek. Túllépve a használati utasításon, amely csak
hangszedőről, hangszóróról, hanglemezről, kábelről beszél, kipróbáltam
a Polarizátort a legkülönfélébb, nem-elektromos, csupán függőleges
helyzetű tárgyakon, és azt tapasztaltam, hogy a Polarizátor
mindegyiken működik - éspedig két irányban, ellentétes hatással. Ront
vagy javít, de nem henyél.
Először könyveket és hanglemezeket kezeltem; a hatást már egy-egy
polcnyi könyvön is meg lehetett érezni. Kezelni lehet a bútorokat: a
könyvespolcok függőleges gerendáit, a fotelek és a heverő favázát s
különösképpen a nagyméretű tálalószekrényt. Kezelni lehet a vázákat, a
falon függő képeket, a lámpák fémtestét, a lemezjátszó- és
hangszóróállványokat, egyáltalán: bármit, amiről tudjuk, hogy mindig
ugyanabban az irányban kell állnia.
Végül, de nem utolsósorban: kezelni lehet magukat a falakat miért
is ne? elvégre függőlegesek, és nem kell félni, hogy valaki véletlenül
megfordítja őket. Egy közmondás szerint a falnak is füle van, ami még
nem volna baj, de van neki egy különösen kellemetlen "töltése" is.
Amikor ezt kioltjuk, a zene valósággal fellélegzik, elkezd hullámzani
előre-hátra, megjön az igazi utózengése.
Ebben a varázslatban az a legszebb, hogy visszafelé is prímán
működik. Ha valaki makacsul kitart amellett, hogy boszorkányok és
Belt-effektusok pedig nem léteznek, az illetőt szívesen meglátogatom a
lakásán, ahol is semmi mást nem fogok csinálni, csupán egy műanyag
tubus hegyét öt-hatszáz helyen hozzáérintem mindenhez, ami függőleges,
következetesen a rossz irányban. Az én fogalmaim szerint szavatoltan
tönkreteszem a hangminőséget - de őt ez bizonyára nem fogja zavarni,
hiszen ő nem hisz a PWB-effektusban.

II. Színvallás

A PWB-effektust eddig a következőkön demonstráltuk: anyagok,
felületek, alakzatok, térbeli kapcsolatok, mozgások, irányok. Jöhet
még valami ezután? Jöhet. Belt ismét egy újabb dimenzióba röpít
bennünket. Felszállás előtt tessék jól megkapaszkodni a székben. A
biztonsági öveket kérjük becsatolni. A dohányzást kérjük abbahagyni.
Köszönöm.
Aki kezdettől fogva figyelemmel kíséri a PWB-effektust, s pláne,
aki személyesen is meggyőződött annak létezéséről és hatékonyságáról,
alighanem a megrázkódtatások egész sorozatán esett keresztül. Amikor
egy-egy újabb jelenségről értesülünk, egész fogalomrendszerünket
mintha földrengés rázná meg. Aztán lassan-lassan eloszlik a por és
füst; a fogalmak ha nem is tisztázódnak, de némiképp rendeződnek, és
az ember azt reméli, hogy a forradalom befejeződött, az újdonságok
kora lezárult, a fejlődés mostantól kezdve ismét mennyiségi jelleget
ölt vagyis most már megint csak olyasmit lehet felfedezni, ami
lényegében azonos a régivel, csak éppen jobb annál. Ha egyszer a
Polarizátorról elfogadtuk, hogy létezik, senkit sem fog meglepni egy
olyan Polarizátor, amely sokoldalúbb és hatékonyabb a réginél.
Jómagam éppen erre az új Polarizátorra vártam, így hát kissé
megnyúlt az arcom, amikor Angliából megint csomag érkezett, de abban
csak egy filctollat és két ív színes konfettit (öntapadó, 8mm átmérőjű
pöttyöket) találtam. Végigborsózott a hátamon, hogy megint nem
kvantitatív, hanem nagyonis kvalitatív dologról lesz szó, amely ismét
heves megpróbáltatásnak teszi ki jelenlegi fogalomrendszeremet. Nem
tévedtem, a kísérőlevél egy teljesen új effektusról számol be: a
színek PWB-hatásáról. A színek tehát nem csupán a szemünkre hatnának,
hanem önálló fizikai hatásuk volna, teljesen függetlenül attól, hogy
nézzük-e őket vagy sem.

Mostan színes tintákról álmodom

Négy szín, amelynek funkciója már biztosan ismeretes: a narancs, a
fehér, a piros és a lila ("violet", azaz violaszín). Mind a négyet
korongokon lehet kipróbálni, azaz hanglemezeken; megismétlem, hogy
Belt szerint minden geometriai alakzat közül a korongformátum
interferál a legkellemetlenebbül a PWB-erőtérrel. Csökken a káros
hatás 1. ha a korong egyik oldala narancsszínű, vagy van rajta
legalább egy parányi narancsszínű folt, 2. ha a koronggal szembekerülő
felület fehér színű, vagy van rajta legalább egy parányi fehér folt és
3. ha a korong élére felviszünk egy kurta lila csíkot. (Növeli viszont
a káros hatást a piros szín a korong élén.)
A narancsszínű pöttyöt a hanglemez (egyik) illetve a CD (egyetlen)
címkéjére kell ragasztani, úgy, hogy betűt ne fedjen le. A
hanglemezborító belseje ugyan általában fehér, de gyakran műanyaggal
van bélelve, s az már nem minősül fehérnek, tehát abba is kell
ragasztani belülről egy fehérszínű pöttyöt. Fehér pötty kívánkozik a
hanglemeztányérra és a lemezjátszó plexitetejére belülről (hogy a
hanglemez alá, illetve fölé essen!), valamint a CD tokjába és a
CD-játszó fiókjába is. A lila filctoll feltétlenül "permanens", tehát
alkoholos legyen, s mindössze 1cm hosszú vonalkát kell húzni vele,
hanglemeznek a peremére, CD-a pedig a peremre és a lyuk belső élére
is. Hihetetlen, de a pöttyök és a vonalkák minden kétséget kizáróan
"működnek"! A játékban lévő CD-a azonnal meghallható a hatásuk, és a
polcon sorakozó, tehát elcsomagolt korongok közül is elég kezelni vagy
ötöt, hogy észre lehessen venni: javult a hangminőség.
Hatékony a színvarázslat más korongalakú tárgyakon is, egyebeken
kívül a hangszórók hátsó lágyvas-lapján. Sőt, még a nagy, korongalakú
fürdőszobai tükör szélén is működik (az én lakásomban, legalábbis),
holott ezt a tükröt 8 méter és két kilincsrezárt ajtó választja el a
zeneszobától! További receptek a Peter Belt boszorkánykonyhájából:
lila pötty a készülékek olvadóbiztosítékainak fémsapkáján, mindkét
oldalról, a kör közepén. Piros szigetelőszalagból vágott, két darab
20x5 milliméteres csík, amely vízszintesen egyvonalba esik és egymást
kb. 10mm távolságban követi, a hangszórók mágnesének palástjára
ragasztva. Ugyanezt a két piros csíkot a lemezjátszó lemeztányérjára
is érdemes felragasztani, s megfigyelni, hogy ennek folytán mennyivel
szebben fog szólni - akár a CD-játszó is! Bizonyos színkombinációk is
reagálnak a PWB-erőtérre: a lila csík például a fekete színű tárgyakon
hatékony. Ez jól demonstrálható például a fekete lemezjátszó- és
hangsugárzó-állványok pillérein, holott az erős fekete háttérben a
lila szín teljesen eltűnik! A csíkot egyébként alkohollal le is lehet
mosni a fekete felületről, és aztán újra fel lehet vinni rá, A-B
tesztben.
Filctollnak többféle gyártmány is beválik, de minthogy Belt
történetesen Staedtler Lumocolor 317-et küldött (közepes, M jelzésű
hegymérettel), célszerű ennél maradni, különösen, hogy forintért is
kapható - néha. A Belgrád-rakparti Hifi Áruházat is megkértem,
rendeljen belőle párszáz darabot. Öntapadó színes papírpöttyöket nem
árulnak egyik hazai papírboltban sem, ezeket vagy Bécsben kell
megvásárolni, vagy sajátkezűleg kivágni-kistancolni öntapadó
tapétából.

Kék (és zöld) rapszódia

E fejezet végén szólnom kell egy pszichoakusztikai kísérletről.
Horváth Iván barátom (a reneszánsz irodalom tudora, a számítástechnika
megszállottja, egyszersmind "őshifista", az elektroncsöves erősítők,
valamint Toscanini és Furtwängler hódolója) e kísérlet eredményét már
többször is az orrom alá dörgölte. A kutatók azt akarták
bebizonyítani, hogy a High Fidelity csupán blöff, és hogy a vájtfölűek
csak egymást hülyítik. Tételük igazolására két tökéletesen egyforma
hangdobozpár közül az egyiket kékre, a másikat zöldre mázolták, és
ezeket úgy adták be a hifistáknak, mint eltérő konstrukciójú
hangsugárzókat. És íme, a hallgatóság szerint a kék dobozok
"hűvösebben szóltak", mint a zöldek... Quod erat demonstrandum: amit
bizonyítani kellett.
A pszichológusok nyilván úgy képzelték, hogy módszeresen jártak
el, holott súlyos mulasztás terheli a lelküket. Túlságosan is magától
értetődőnek vették, hogy a hűvös hangszín csupán a hallgatóság
agyszüleménye: "persze, mert a kék szín hűvösebbnek hat, mint a
zöld..." Ha nem ennyire rosszhiszeműek, s feltételezik, hogy a
hifisták netán tényleg hallottak valamit, akkor okvetlenül elvégeznek
egy kontroll-kísérletet, s kipróbálják, vajon akkor is észlel-e
különbséget a közönség, ha nem látja a dobozok színét! Ha ezt
megteszik, olyan felfedezés birtokába jutnak, amely esetleg megőrzi
nevüket a tudománytörténet számára. Nem érdemelték meg.
Elszalasztották a felfedezés dicsőségét, mert nem viselkedtek tudóshoz
méltóan.
A színes téntával és konfettivel elsőnek természetesen Horváth
Ivánt kerestem fel egy demonstrációra. Azt hiszem, többé nem fogja
emlegetni nekem a kék hangszórót meg zöld hangszórót.

III. PWB-primőrök

Peter Belt folyvást két irányban kísérletezik. Mint feltaláló,
szeretné feltárni a PWB-effektus érvényességének teljes körét; mint
mérnök, igyekszik egyre hatékonyabb és egyre praktikusabb eszközöket
konstruálni. Alább felsorolok néhányat a legutóbbiak közül, olyanokat,
amelyeket már kipróbáltam és amelyek beváltak, odahaza is, másutt is.
A Kontra Kondi egy parányi kondenzátor (kis feszültségre 2.2pF,
nagyobb feszültségre 150pF), amelynek mindkét szárára rá van húzva
egy-egy ferrit gyűrűcske. Párhuzamosan kell kötni a készülékek ki- és
bemeneteivel, a hangszórókkal, valamint a készülékekbe és a
keresztváltókba épített kondenzátorokkal és induktivitásokkal, hogy
blokkolja azok PWB-terét. Mindezt még csak-csak el lehetne fogadni ép
ésszel, de mit szóltok ahhoz, hogy a Kontra Kondi kitűnően működik a
hangsugárzók hátoldalára csavarozva, nemkülönben a könyv- és
hanglemezpolcokon, valamint az ablakpárkányon?! Ez utóbbi funkciókban
azonban hatékonyabb nála egy újabb varázseszköz, mint alább majd látni
fogjuk.
Belt mérnöki pályafutásának fontos állomása az Elektrét Tappancs.
(Angolul Limpet. A szótár szerint tagadókagylót jelent, de
fordíthatnánk piócának is, "úgy tapad, mint egy pióca".) A Tappancs
apró, kb. 6 milliméter hosszúságú, színes műanyag csavar, ellátva
néhány alátéttel és egy záróanyával, ezek szintén színesek, és szintén
műanyagból vannak. Egyszerűen csak oda kell ragasztani valahová -
szinte mindegy, hogy hová, mert minden elképzelhető helyen működik:
villany- és gázórán, fűtőtesten, hálózati transzformátoron, nyomtatott
áramköri lapon, készülékek hátlapján vagy műszerlapján, hangszórók
mágnesén, hangdoboz minden egyes lapján (!), mélyhangszóró membránján
(!!), szövegszerkesztő gép vagy tv házán és a gépet tartó konzolon,
bármiféle állványon, továbbá a szoba belső falán, a szoba külső falán,
az épület külső falán és végül az épületen kívüli objektumokon (!!!),
amilyen egy trafóház vagy egy közlekedési lámpa. Ha rájuk ragasztunk
egy Tappancsot, akkor kiderül, hogy hatásukat eddig is éreztük a
zenehallgató szobában, csak nem tudtunk róla.
Az Elektrét Tappancs úgyszólván univerzális töltéscsapda, s
mintegy központi darabja a jelenlegi PWB-fegyvertárnak. Különféle
változatait más PWB-eszközökön is megtaláljuk: a kisebb-nagyobb
Elektrét Csipeszeken (krokodilcsipeszek szőnyegre, kábelre,
csővezetékre), az Elektrét Biztosítótűn (függönyre, kárpitra,
felsőruházatra), valamint a műanyag Elektrét Műszercsipeszen, mely
arra szolgál, hogy a hanglemezt vagy az erősítő kezelőgombjait
utoljára ne kézzel érintsük, de apróbb tárgyakat is lehet kezelni
vele. Érdekes körülmény, hogy a Tappancs konstrukciójában már szerepet
játszanak a színek. Még a krokodilcsipeszeken is fel lehet fedezni
alkoholos filctollal húzott színes csíkokat.
Csak lapzárta után fogom kipróbálni az egyik legújabb
PWB-terméket, az Arany/Szürke Elektrét Krémet (2 tégely - a
színjelölés csupán a polarizációs tulajdonságukra vonatkozik). Az
elektromos készülékek alkatrészeit, mindenekelőtt az IC-ket lehet
kezelni velük, ami már önmagában is ígéretes dolog. Belt hangsúlyozza,
hogy még nincs is feltárva a teljes alkalmazási területük - hát ezért
nem siettem el a dolgot.
Eddig a jó hírek. A rossz hír: a PWB-eszközök változatlanul
drágák. A Kondinak, a krokodilcsipeszeknek és a Tappancsnak úgy 10
font lehet darabja, a kéttégelyes Arany/Szürke krém 30, az Elektrét
Műszercsipesz 50 fontba kerül. Az exportár ugyan ennek csak a fele, de
amit nyerünk a réven, elveszítjük a vámon és az áfán. A
Belgrád-rakparti RAMOVILL Hifi Áruház ezután is árul majd
PWB-gyártmányokat, de csak korlátozott mennyiségben, mert nem
tudhatja, lesz-e rájuk kereslet. A Hifi Áruház egyébként magáévá tette
azt az üzletpolitikát, amelyet Belt követ Angliában: ha a vevő
elégedetlen valamely PWB-gyártmánnyal, s úgy érzi, hogy nála ez nem
válik be, akkor záros határidőn belül visszaviheti a boltba, és
visszakapja érte a pénzét.

IV. Kompakt önkritika

Alább a tévedéseimet fogom beismerni (legalábbis azokat, amelyeket
már beláttam), és szólok egyéb kudarcaimról is. Valamennyi a
PWB-jelenséggel kapcsolatos.

Kábelvég

A Hifi Mozaik 1. kötetében odáig merészkedtem, hogy felállítottam
egy önálló kábel-teóriát, a "légvezeték-elvet", amely szerint az
ideális kábel: egyetlen szál vékony, szigeteletlen, árnyékolatlan
drót, függetlenül attól, hogy a gyakorlatban ez kivihető-e. Ötletemre
rengeteg visszajelzés érkezett: némelyeknél nagyon bevált, másoknál
nagyon nem vált be, s ez a tény már önmagában is megkérdőjelezi
teóriám igazságát.
Jelenleg, a PWB-technika ismeretében, amellyel vígan manipulálni
lehet egyebek között a kábelek hangját is, a következőképpen látom a
dolgot. Bármiféle kábel súlyos torzításokat termel, nem a hagyományos
értelemben, hanem a PWB-effektus közvetítésével. Kábelt cserélve
folyvást csöbörből-vödörbe lépünk: az egyik fajta torzítástól
menekülve, beleszaladunk egy másik fajta torzításba. A kábel minden
egyes komponense és valamennyi konstrukciós jellemzője (a fém- és
szigetelőszálak száma, anyaga, formája, vastagsága stb.) hatást
gyakorol a lakás töltésállapotára, a kábelcserével tehát ide-oda
manipuláljuk, mondhatnám össze-vissza kutyuljuk a PWB-féle teret.
Végül azt a kábelt fogadjuk el, amelyik kevésbé borítja fel mindenkori
lejátszóberendezésünk hangzási balanszát.
Ha az ember tévedett, mentséget keres. Amikor a kábelekkel
kísérleteztem, nem tudhattam a PWB-effektusról; más sem tudott róla
(sokan azóta sem akarnak tudni róla). Nem az én kábel-teóriám az
egyetlen, amelyet a PWB-effektus a lomtárba küld. Félreértés ne essék,
amit a kábelkísérletek során tapasztaltam, az mind helytálló - csak
éppen nem lett volna szabad abszolutizálnom a tapasztalataimat. Ezt
fejezi ki Darvas Első Törvénye, amely kimondja: "Amikor azt állítod,
hogy igenis hallasz valamit, valószínűleg igazad van. De amikor meg is
akarod magyarázni, hogy miért hallod, akkor valószínűleg tévedsz."

A digitítisz gyógyítása

A fenti törvény érvényesült akkor is, amikor a digitális
technikát, s különösen, amikor a kompaktlemezt minősítettem.
Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy Magyarországon engem tartanak
a CD-technika fő-fő ellenségének. Én ugyan inkább centristának vallom
magam, akit egyaránt támadnak jobbról a sonysták (akik szeretik a
CD-t), illetve balról a linnisták (akik kifejezetten utálják) - de azt
nem tagadhatom, hogy mindig is komoly fenntartásaim voltak a CD-vel
szemben. Kritikámat indokolván, a digitítisz okait természetesen a
közismert fogalmakkal próbáltam leírni: "bizonyára túlságosan alacsony
a mintavételi frekvencia, csekély a bitszám, fázistolás lép fel" stb.
Mintavétel ide, bitszám oda: minden külön értesítés helyett ezúton
közlöm, hogy néhány hónappal ezelőtt végleg eljegyeztem magam a
CD-technikával. Tévedtem volna, amikor a CD hangjáról azt írtam, hogy
magashiányos, steril, fárasztó, sőt: emberi fogyasztásra alkalmatlan?
Nem: abban nem tévedtem, azt a hangképet ma is olyannak hallom,
amilyennek leírtam, sőt, még amolyanabbnak. Tévedtem viszont, amikor
meg akartam magyarázni, hogy miért olyan a CD hangja, amilyennek
hallom. Nem annyira mintavételről lehet itt szó, felbontásról meg
fázistolásról - sokkal inkább egy rejtett paraméterről, s ez a rejtett
paraméter: a PWB-effektus.
Amikor az elegáns Pioneer PD-91 ezüstlemezjátszóról kiderült, hogy
bizony alig szól szebben a közönséges, "mezei" Philips alapgépnél
(lásd HFM 7), nyilvánvalóvá vált, hogy aki eddig ódzkodott a
CD-technikától, azt egy ötszörte drágább készülék sem fogja
megtéríteni. Kollektívánk szkeptikus kommentárjaihoz mindazonáltal
hozzáfűztem, hogy véleményem szerint a PWB-technika révén máris
sikerült javítanom a CD-hangon, és hogy "a kísérletek még folynak".
Nos, az én kísérleteim előreláthatólag soha többé nem fognak
befejeződni. Ellentétben a közhiedelemmel, a CD-technika egyáltalán
nem valamiféle "zárt rendszer", amelybe kívülről nem lehet belenyúlni.
A CD-technika olyannyira nyitott, hogy fő paramétereinek
megváltoztatása nélkül is a végletekig lehet javítani rajta. Beltnek
alighanem megint igaza volt, a CD-nek (főleg? részben?) azért rosszabb
a hangminősége, mert egy sebesen forgó fémkorong károsabb teret kelt,
mint egy lassabban forgó műanyagkorong.
Azt már nem Belt mondja, hanem én, hogy a CD-rendszer mintha
sokkal hevesebben interferálna a lakókörnyezet nyavalyáival... Ezért
tartott olyan sokáig, amíg annyira "kitisztítottam a lakást", hogy
végre meg tudtam barátkozni a Compact Disc hangjával. Eközben gyakran
zsákutcába jutottam - némelyikből bizony elég nehezen sikerült
kivergődnöm. Két nagy tévedésemet, amelyről alább szó lesz, jórészt a
Compact Discnek köszönhetem.

Max, a SoundRing

A CD-nek két nagy baja van: először is zavar a zenehallgatásban -
másodszor pedig nem ösztönöz eléggé a zenehallgatásra. A két baj közül
nyilván az első a súlyosabb, ezt próbáljuk redukálni minden eszközzel.
Hatékony eszköz "Max", a SoundRing, a Monster Cable cég gyártmánya
(lásd a 8. kötet lapszemléjében), egy színes, öntapadó műanyaggyűrű,
amelyet az ezüstlemez peremére kell ragasztani. Testességet kölcsönöz
a CD-hangnak, melegebbé, "analógosabbá" teszi; a CD-barátoknak
legalább 90%-a méltányolni szokta Max képességeit. Jómagam teljesen
felesküdtem rá, és elkövettem azt a hibát, hogy a kezdeti (roppant
meggyőző!) próbák után később már nem ellenőriztem a hatását. Csak
nagysokára jöttem rá a turpisságra. Max azáltal javítja meg a CD
frekvenciaegyensúlyát, hogy "rátesz" alul egy zsíros felsőbasszust,
felül meg egy sziszegő, szőrös színeződést. "Megfogja" a hangképet, de
aztán nem is engedi el, megfosztja lendületétől, s ezáltal gátjává
válik minden további fejlődésnek. Olyan, mint a bio-elektronikus
műláb: megtanulhatsz vele járni, de gátfutással többé ne próbálkozz.
Max egyébként drága (több mint 1 dollár darabonként), ízléstelen
(piros, kék, zöld vagy sárga gyűrű a gyönyörűséges ezüstkorongon!),
zavarja a CD-játszót (a gép gyakrabban tilt!), és amikor el akarjuk
távolítani, gusztustalan ragacsot hagy maga után, alig lehet lepucolni
- tisztogatás közben tönkre is tettem az egyik kedvenc lemezemet. A
SoundRingnek egyetlen erénye van: az, hogy működik. Miután a CD-korong
digitálisan kódolt műsorát elvben nem befolyásolhatná semmiféle
műanyagkorong, Max akaratlanul is újabb példát szolgáltat a
PWB-effektusra.
Valamint arra, hogy a PWB-technika kétélű fegyver az avatatlanok
kezében!

Rézmérgezés

Természetesen magam is avatatlan vagyok, bűvészinas, aki időnként
felölti magára a Mester palástját és süvegét, és önállósítani próbálja
magát merthogy már tudja a varázsigét - a következményeket Goethe
verséből ismerjük. A bűvészinas ugyanis a PWB-effektusnak csupán az
auditív hatását érzékeli, ellentétben a Mesterrel, aki inkább a
lakásban uralkodó töltésállapot változására figyel.
Hangsúlyozom: a Peter Belt tippjei és gyártmányai hosszú távon
szavatoltan beválnak, ha betartjuk a használati utasítást. Aki viszont
a saját feje után megy, kockázatot vállal, mert a PWB-manipulációk
folyvást megváltoztatják a hangkép egyensúlyát. Könnyen megeshet, hogy
valamely torzítás hatását egy másik torzítással próbáljuk kivédeni, s
az átmeneti előnyök kedvéért vakvágányra futunk - mint például én a
Monster SoundRinggel.
Valószínűleg ez történt velem akkor is, amikor a PWB-féle
Páros/Páratlan szabályon tűnődve felfedeztem a kézre, bútorlábra,
növényre, lámpára stb. húzott fémkarikák PWB-hatását (lásd HFM 8).
Elégtételt kell szolgáltatnom K. Z. budapesti olvasónknak, aki már
akkor felpanaszolta, hogy a rézkarikákkal való manipuláció károsan
ellágyítja a hangképet. Én azzal érveltem, hogy a hatás feltehetően
előnyös, csak éppen felborította az ő berendezésének hangzási
egyensúlyát. Ma egyre inkább arra gyanakszom, hogy a hatás eredendően
káros, csak éppen helyreállította az én berendezésem hangzási
balanszát. Említést érdemel, hogy éppen abban az időben kezdtem
intenzíven CD-t hallgatni. Nem hiszem, hogy felületesen jártam volna
el. Cikkem megírása előtt, sőt: még azután is, hogy nyomdába adtam,
hosszú hónapokon át tucatjával rendeztem ellenőrző próbákat (egyebeken
kívül egy operaénekes barátommal bíráltattam el, hogyan találja
természetesebbnek Gregor és Gáti hangját a Don Pasqualéban stb.).
Régebben csaknem minden érvünk a rézkarikák mellett szólt. Újabban
viszont, amióta a lakás telis-tele van PWB-vel, a rézkarikák zenéje
egyre kevésbé tetszik.
Hangsúlyoznom kell, hogy a Belt eredeti tippjei (például:
névjegykártyák a negyedik széklábak alatt-és természetesen maguk a
PWB-gyártmányok) minden kétséget kizáróan előnyösek. A hangképet ugyan
ezek is gyakran ellágyítják vagy felmelegítik, de sohasem teszik
érdessé, és ami a legfontosabb: mindig javítják a magastartomány
fókusztisztaságát. A rézkarika viszont mintha defokuszálná a
magashangokat. Ezért arra gyanakszom, hogy a rézkarikás technika talán
mégsem (jobban mondva: nem csupán!) a Páros/Páratlan szabály alapján
működik. Elképzelhető, hogy egy másféle hatásmechanizmussal is,
esetleg: mint valamiféle központi magra húzott tekercs befolyásolja a
lakás töltésállapotát, PWB-erőterét.
Egy előnye mindenképpen van a rézkarikának. Rendkívül hatékonyan
lehet vele demonstrálni a PWB-effektust...

A nemlétező kutya

Visszatérve a CD-hangképre: bár ma is érzek még rajta némi
digitítiszt, számomra most már inkább az erényei dominálnak.
Munkatársaimmal egyébként még így sem tudtam megkedveltetni a Compact
Disc zenéjét, ők rendíthetetlenül analógpártiak, meg is értem őket: az
LP-nek még mindig szebbek a magashangjai és a tranziensei. (Nem
utolsósorban azért, mert a lemezjátszóm szintén sokat profitált a
PWB-manipulációkból!) De ma már úgy látom, érdemes küzdeni a CD-ért.
Pedig már eddig is nagyon megdolgoztam érte. Ráment több mint egy
fél évem, meg az összes PWB-eszközöm, sokszáz font névértékben; csupán
magát az ezüstkorongot vagy hatféleképpen kezelem digitítisz ellen.
Csak hát mint újságíró, én ingyen jutottam PWB-gyártmánymintákhoz;
másoknak komolyan meg kell fontolniuk, belevágjanak-e a dologba.
Jómagam tehát CD-t hallgatok - de senkit sem merek rábeszélni.
Komikus helyzet. Amikor a szakemberek nézeteit semmibe véve
makacsul tiltakoztam a CD-hang ellen: mintha csak egy nemlétező
kutyától rettegtem volna.
Amely ellen most egy másik, szintén nemlétező kutyával védem meg
magamat.
A PWB-effektus létezése ugyanis máig sincs bebizonyítva.
Kötelességemnek éreztem, hogy bizonyítékokat szerezzek - és
kötelességem beismerni, hogy eddig nem jártam sikerrel. Úgy
okoskodtam, hogy a PWB-effektust közvetlenül nem tudjuk mérni, mert
nem ismerjük a dimenzióját. De hátha ki tudnánk mutatni közvetett
úton, az emberi hallásra gyakorolt hatása révén, audiológiai
műszerekkel. Hetekig jártam az audiológiára, egyik vizsgálatot
végezték rajtam a másik után, de csupán azt mutatták ki, hogy a
hallásom még ép. Az én pozíciómban ugyan ez sem csekélység, de azért
többre számítottam.
Kísérleti eszköznek a rézkarikát választottam. A méréseket mindig
megismételtük: egyszer felhúztam a karikát a csuklómra, egyszer meg
lehúztam. A műszer sosem mutatott ki különbséget, a rézkarika nem
változtatta meg a hallásküszöbömet semelyik frekvencián, és nem
változtatta meg a "frekvenciaátvitelemet" sem, ami annál is inkább
bosszantott, mert a hangzásbeli különbséget, a rézkarika jellegzetes
"magasvágó" hatását még a mérőjeleken is mindig észlelni tudtam.
Tucatjával vettünk fel dobhártya-engedékenységi diagramokat
(tympanogram), és alávetettem magamat egy olyan vizsgálatnak is,
melynek során a hangimpulzusok keltette elektromos válaszjeleket
EEG-technikával elemzik. Sajnos, ezek a módszerek meglehetősen durvák,
igen kicsi a felbontóképességük. Néha ugyan "derengett valami" a
diagramokon, de az eredmény általában nem volt szignifikáns, ha pedig
annak látszott, sosem tudtuk reprodukálni. Nem adom fel, még hátravan
jónéhány vizsgálat.
Egyelőre a szubjektív módszerrel sem jutottam messzebbre. Noha a
PWB-effektust az emberek legalább 75 százaléka rövid távon is
felismeri, borzasztóan nehéz ezt egzakt módon kimutatni. Az egyetlen
járható útnak az látszik, hogy a hallgatóságnak kétféle hangképet
mutatunk (például a kezelt, illetve a kezeletlen hanglemez hangját),
és mindenkinek szavaznia, vagy legalábbis tippelnie kell a két hangkép
közül valamelyikre. Utána matematikai-statisztikai módszerrel
vizsgálhatjuk, hogy az "A" és "B" szavazatok aránya vajon eltér-e
szignifikáns mértékben a véletlenszerűtől, vagyis az 50-50 százalékos
aránytól.
Az egyik hazai intézménynél el is indítottunk egy
meghallgatás-sorozatot, terveink szerint száz tesztszeméllyel;
ötvennél tartottunk, amikor az intézmény vezetője tudomást szerzett a
dologról, leállíttatta a meghallgatást, és felkért, hogy ezzel a
kísérlettel kapcsolatban ki se ejtsem az ő intézményük nevét. Még ki
is oktatott, mondván, hogy ha olvastam volna Szentgyörgyit, akkor
tudnám, hogy "a természetnek nem így kell feltenni a kérdéseket".
Viszonzásképpen felvilágosítottam, hogy tudásbeli fölényét csak a
szorosan vett szakterületén ismerem el, ha viszont módszertanról és
hasonlókról diskurálunk, akkor én mint bölcsész előnybe kerülök vele
szemben, úgyhogy szíves engedelmével inkább én ajánlok neki
olvasnivalót... Ez a kis berzenkedés egyébként nem sokat változtat a
dolgon, a teszteredmény nem volt szignifikáns, az 50 főnyi
hallgatóságnak nagyjából a fele szavazott erre vagy arra a hangképre.
Az már más kérdés, hogy az 50 tesztszemély közül 37, tehát megint
csaknem 75% hallani vélt valamiféle különbséget, s mindössze 13-an
állították, hogy ők nem hallottak semmit, csupán muszájból tippeltek.
Én ebből azt a tanulságot vonom le, hogy a hanglemezre felvitt 4-5
"PWB-kvantumot" még a laikus közönség is észleli ugyan, de kellő
zenehallgatási gyakorlat hiányában nem tudja biztonsággal eldönteni,
melyik hangkép esik a helyes irányba. (Nekem, gyakorlott hifistának
néha hónapokba kerül, amíg kiismerem egy-egy manipuláció igazi
természetét!) Növelni kell tehát vagy a dózist, vagy a hallgatóság
rutinját - csakhát az egyikkel túlkomplikáljuk, a másikkal pedig
lehetetlenné is tesszük a vaktesztet.
Kapóra jött azonban egy új fejlemény.

Peter Belt hullámhosszán

Kezdetben úgy tudtuk, a PWB-effektus csakis fiziológiai úton fejti
ki hatását. Nemrég azonban kiderült, hogy transzmittálható! Belt nekem
is megírta, hogy míg ő egy rádióstúdióban manipulált, ismerősei otthon
a rádióműsort magnóra vették - és a magnófelvétel megőrizte a
manipulációk hatását! A PWB-effektus tehát nemcsak az emberi
szervezetre hat, de magukra az elektroakusztikai eszközökre: a
mikrofonokra, a magnóra... netán a vezetékekben futó feszültségre is?
Tettünk egy próbát. A Magyar Rádióban, Cs. Kádár Péter
"Hi-Figyelő" című műsorában bejátszottak egy részletet kezelt, illetve
kezeletlen hanglemezről. Még csak nem is "élőadás" volt,
magnószalagról adták, több nappal a felvétel után. A műsor hallgatói
közül többen is jelezték, hogy észlelték a különbséget; ami engem
illet, én minden kétséget kizárólag észleltem. Márpedig ha a
PWB-effektus transzmittálható, akkor a rádiózás jóvoltából most már
annyira széleskörű és annyira egzakt A-B tesztet rendezhetünk,
amilyenről korábban nem is álmodhattunk volna.
Mihelyt ez a kötetünk megjelenik, érdemes lesz figyelni a
rádióműsort, mert a Hi-Figyelő legközelebbi adásában A-B tesztet
rendeznek! Kezelt és kezeletlen hanglemezeket fognak bejátszani, de
természetesen nem mondják meg, milyen sorrendben. A hallgatóság
megírhatja, hogy az "A" avagy a "B" hangképre szavaz-e. Az sem baj, ha
valakinek csak monó (!) táskarádiója van. Az sem baj, ha valaki nem
egészen biztos a dolgában, és csak vaktában tippel. Még az sem baj, ha
a rádiókészülék előtt ülő társaság tagjai befolyásolják egymást. A
teszt így is tökéletesen egzakt lesz, mert semleges személy fogja
levezetni, akinek fogalma sem lesz róla, miféle lemezeket játszik be,
és csak hetekkel később, az adatok feldolgozása után fogjuk
azonosítani, hogy a háromféle tesztműsor közül melyiknek az "A"-ja,
illetve "B"-je származott a kezelt hanglemezről. A nagy számok
törvénye alapján bármiféle tévedés, bármiféle hiba, bármiféle
előítélet, bármiféle befolyás statisztikailag tökéletesen
kiegyenlítődik. Egy a fontos: hogy minél több levelet kapjunk, s így
minél mélyrehatóbb statisztikát készíthessünk.

------------------------------

Egyébként mindig hangsúlyozza, hogy (szinte) mindegyik CD-je AAD - már amiket jó szívvel magáénak érez.

De az az ismert a tény, hogy D.L. (bizonyos praktikus okok miatt) CD-t hallgat, az kevéssé függ azzal össze, hogy a digitális formátumok (jelesül CD) digitális ízének-aromájának (digitítisz - D.L.) kivonása viszonylag pótcselekvés, mert igencsak kevéssé sikerül az ilyesmi. (Lásd még hasonló "tekintélyérv": Einstein is vallásos volt (nem igaz - Kammerer), tehát bizonyítottan van Isten, hehe.) A digitális, az digitális, kutyából nem lesz szalonna. Legalábbis eddig nem lett, még az SACD se, bár az közelít.

Az pedig, hogy Andorra fórumtárs D.L. szokásaival takarózva próbál kibújni annak a súlyos (megbocsájthatatlan) bűnnek a súlyos felelőssége alól, hogy elkótyavetyélte az analóg lemezeit, és lemezjátszóit, ráadásul a Prohardver! hifi topikjában is a szegény fórumtársakat arra bíztatja, hogy most már ne kezdjenek analóg lemezgyűjtésbe, az... az... az... izé - de mindenképpen a strassbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága előtt helyeztetik vád alá érte.

[ Szerkesztve ]

Hehhh.
"Ki hallgat még cd-t?" Rám inkább a "már" határozóval lenne indokolt a kérdés... Én még a hetvenes-nyolcvanas években megrekedtem...

(#51017) andorra Super Extra?

Vinyl. (Vinilin.)

Ja, értem, special edition!