A teljes IT ipar, benne a játékiparral, nagyon nagy része így működik. Alapvetően az agile használja a csirkék és disznók analógiát, de ezekre a sok éves waterfall projectekre is megállja a helyét.

A csirkék (jelen esetben a kiadó C-suite emberei, részvényesek, stb) nem a saját bőrüket viszik a vásárra (vagyis de, de általában ők nem egy lapra tesznek fel mindent), "csak tojnak", ami elengedhetetlen a bacon and eggs reggelihez, de ők döntenek a megjelenési dátumról, a disznók (dev team, beleértve az íróktól kezdve a QAig mindenkit) sokkal jobban benne vannak a project napi folyásában, sokkal inkább érdekelt a sikerességben, esetleg adhatnak inputot a csirkék döntéseihez, de azok nem feltétlenül hallgatnak rájuk. A fejlesztők általában már sokkal hamarabb tudják, hogy csúszás lesz, de nem ők kommunikálnak, nem ők döntenek, hogy milyen állapotban kerül ki, ők csak szólnak, hogy esélytelen tartani a határidőt.

Másik analógiával élve, a nagy kiadók alatti játékfejlesztés az a zeneszerző, akit nagyon köt a határidő, mert indul a marketingkampány és ha a fene fenét eszik, neki akkor is produkálni kell egy reklámzenét a határidőre. Az indie (nem feltétlenül méret, hanem a független kiadás miatt) pedig az a zenekar, aki elvonul a stúdióba, játszanak a hangszereken, együtt dolgoznak a producerrel és hangmérnökkel, majd kiadják, amikor úgy érzik, hogy készen van a lemez. Persze nekik nem áll rendelkezésükre akkora háttér és nem fogja senki állni a költségeiket, amíg nincs a lemezből bevétel, míg a médiaügynökségen dolgozó zeneszerző havi fixet kap, azokban a hónapokban is, amikor csak 1 dalt írt, meg azokban is, amikor 8-at.