Hotaru no haka / A szentjánosbogarak sírja (1988)
Eljutottam hát a Ghibli-univerzum talán legtöbbet méltatott darabjához. Ahogy arra szinte mindenki felhívja a figyelmet, ez egy nagyon szomorú darab - két gyermek életét követjük pár hónapig a II. világháború végén, amikor a háború ténylegesen belép az életükbe, és a bombázások elérik a falujukat. Végigkövethetjük azt a nagyon emberi folyamatot, ahogy először megvan az összetartás, az egymásra figyelés, és ez átlendíti a túlélőket az első nehézségeken. De aztán a bombázások csak nem szűnnek meg, és lassan elfogynak a tartalékok, kifut a szerencse, eltűnik az emberség, és a végén elfogy a remény is - és akkor meghalunk...
Azt gondolom, a film ereje elsősorban a melankolikus, együttérző, de ugyanakkor tárgyilagos látásmódjából fakad. Nem ítélkezik a gonoszság felett, nem magasztalja fel a jóságot, csak elmeséli, hogyan fogyatkozik az utóbbi egyre inkább, és hogy két hősünk hogyan próbál túlélni a változó körülmények között - és hogyan tudnak a sokszor igencsak mostoha helyzetek ellenére is apró örömöket találni, amik segítenek túllépni egy-egy nehezebb napon.
Míg verbális aspektusait tekintve kiemelkedő a film, vizuálisan "csak" nagyon jó. Szépen van kivitelezve, mint minden Ghibli, és van benne 1-2 varázslatos pillanat is, de ezen a téren a Mononoke, a Nauszika és főleg a Totoro jelentősen erősebb. Nálam a film így is a stúdió legjobbjai között van, de nem emelkedik főléjük. 9/10.

#értékelés

Pedro... amigo mio... ma is konzervvért iszunk! Kár lenne ezért a tehetséges gyerekért...