proci985-nek szeretettel, avagy A kedvencek temetője:

Tyrannosaur

Ez a dínó rád üvölt, megtapos, felzabál, majd miután kiköpött, áttrappolva rajtad tovagázol új prédára lesve. Az egyik legkegyetlenebb - legőszintébb - emberi portré, amit jól összefoglal a záró dal szövege: „mindent eltékozoltunk”. Az emberek egymáshoz való viszonyulásai e brutális, letaglózó erejű tárlaton kerülnek bemutatásra, mindennél kijózanítóbb nézői felismerés reményében.
A főszerepben Peter Mullan és - az ekkor még senki által nem agyondicsért - Olivia Colman nem eljátszották roncstemetőből szökött karaktereiket, hanem teljes átlényegüléssel megélték. Az atmoszféra megteremtését Mullan három másodperc alatt megoldja, onnantól nincs menekvés… egészen a lezárásig. Noha az alkoholisták és erőszakos vadbarmok közege mindvégig nyomasztó, a történet során sorra fel-felbukkannak a kiutat, kapaszkodót kereső tapogatózások a karakterek részéről, melyek hébe-hóba levegőhöz engednek jutni. Mert ilyenek vagyunk: nemtörődöm, lusta, goromba, gátlástalan, gyáva, reménykedő, hű, megbocsátó félemberek. Ha sikerül, kiegészítjük, megerősítjük magunkat a másikkal oldalunkon… vagy tovább pusztítjuk önmagunkat, vele együtt. Döntéseken múlik. És önvizsgálaton. Őszinte beismeréseken.
Semmi szórakoztató nincs e műalkotásban, és egyértelműen megfelelő hangulatot igényel – de, ha valaki leül elé, olyat kap tőle, amire nehéz rálelni a bő kínálatban.

#értékelés

[ Szerkesztve ]

"Szerintem."