Ha az ember szerette annó az iskolában a történelmet, sőt mi több, közel a 40-hez még ma is rajong érte, az azért rossz, mert ha lát egy ilyen tudósítást a helyi híradóban mint az alábbi, akkor csak fogja a fejét, és nem érti, hogy hogy lehet baromságokat mondani még egy ilyen kis rövid hírben is.
[link]
"1943. januárjában a gyengén felszerelt magyar hadsereg a mínusz 30 fokos hidegben is hősiesen harcolt, de esélytelenül."
Az esélytelenség már az elején látszott, pedig akkor még sokan hittek a német előrenyomulásban. A hősiesség eléggé szubjektív fogalom, de azért amennyire tudom, -és ebben megerősített sok olyan öreg aki ott volt és beszélhettem velük- jelen esetben nem helytálló, mert a tél közepén nyári ruhában sorozatban halálra fagyó, és éhenhaló szerencsétlenek között a végére már minden volt, csak éppen harci szellem és hősiesség nem. Kényszerből voltak ott, és kényszeres volt minden percük amit ott töltöttek. Százszor okosabbak voltak mint a feletteseik, tudták jól, hogy ilyen felszereléssel és fegyverzettel most már esélyük sincs. Igazából csak azért nem lett még ennél is sokkal nagyobb tragédia az egészből mert megadták magukat.
"Azokat, akik hazatértek évtizedeken keresztül megbélyegezték, megalázták"
Mi van? Ha jól tudom sosem alázták meg őket, a szocializmus évei alatt is inkább csak úgy voltak megemlítve mint szerencsétlenek, akik a Horthy rendszer értelmetlen áldozataivá váltak. Hiszen már a háború alatt szólt a sláger: "hol vannak a katonák?" és Örkény is egész korán megírta a teljes történetet, ami ha máshonnan nem, a Tótékból mindenki számára ismerős lehet. Nem is beszélve a rengeteg dokumentumfilmről amik a 60-as 70-es években készültek. Az orosz feljegyzések is érdekesek, mert ők is a háború egyik szörnyűségeként tartják nyilván azt ami ott történt. Amikor megtalálták mögöttük 150-200km-re lévő raktárakat akkor maguk is elszörnyedtek azon, hogy a raktárak ha nem is tömve de igenis megpakolva voltak csokival, cukorkával, lovakkal (élelmiszer), szárított hússal, miközben a katonák kicsivel arrébb meg megfagytak, éhenhaltak. Állítólag a sikeres áttörés utánra tartogatták jutalomként
A hadifogságról, és hogy ott mi esett meg velük pontosan, valóban nem nagyon lehetett beszélni, de az már egy más történet, még akkor is ha ennek a következménye volt.
Akiket megtaláltak a felelősök közül, (és nem menekültek el pl. olaszországba lásd szintén Örkénynél) azokat a Népbíróság halálra is ítélte egyáltalán nem véletlenül.
Pintér István: "..valamint az is, hogy ezt a hadsereget az orosz szándékoknak megfelelően nem sikerült teljesen körbekeríteni és megsemmisíteni"
Nem is akartak ők mindenkit legyilkolni. Puszta logikával is megérthető, hogy egy előrenyomuló hadsereg nem azzal van elfoglalva, hogy mindent és mindenkit megsemmisítsen amit és akit ott talál, ráadásul a magyarokat még ők is szerencsétlen sorsú kényszerített áldozatoknak tekintették, nem ellenségnek. De ezt egy hivatásos katonának azért illő lenne tudni..
"Néhányan közülük el is jöttek a megemlékezésre.." majd ezután beszél egy öreg, aki sebesüléseit a Bácskában, Makónál, valmint Drezdában szerezte. Kétségtelenül háborús veterán, de véletlenül sem egy a doni áldozatok közül.
Szóval összefoglava: A szerencsétlen doni áldozatokra emlékeznünk kell! Kötelességünk! De amint a fent említett kis bejátszás is mutatja még most majdnem hetven évvel az események után sem vagyunk képesek szembenézni a saját történelmünkkel, és azzal, hogy közel 140ezer ember halála nem a muszka, nem a hősiesség, nem a háború következménye volt, hanem néhány faszparaszt ember abszolút helytelen, és rossz döntésének a következménye, akik gyk. halálba kényszerítették honfitársaikat, ami akkor is szörnyű ha ezek "csak" alárendelt közkatonák voltak!
Ehelyett inkább jó magyar ember módjára ma is inkább másokat okolunk, hősöket kreálunk, ha meg szóba jön valahol, még ha csak egy ilyen kis rövid bejátszás erejéig is akkor ösztönösen sablonokszerű hülyeségeket beszélünk..

Oly korban éltem én e földön, mikor a majom visszaszállt a fára,a százrészes tévédrámák közé,hol a hős daliás menedzser, lő, sose fél,s az elhagyott nő könnyek közt kefél. [Orbán Ottó]