Hát persze, hogy a levegő munkacsoport képtelen javaslatán alapul az egész.Ezen meg sem lepődöm de azon már igen, hogy mennyi hülye támogatta a javaslatukat a főpolgármesteri hivatalban.Aztán most, hogy ekkora közfelháborodást váltott ki a dolog gyorsan kihátráltak... Seggfejek!

Ilyenkor hol van dragon a biztonsági öv ellenes elméletével?Ez nem egy nagy ütközés, ha be lett volna kötve mindenki nem csak a hátul ülők kutya bajuk nem lett volna.Szívás...

[ Szerkesztve ]

Ezt reggel kaptam e-mailben, azóta ia ezen röhögök.
Előre is bocs, kicsit hosszú lesz:

"Árpi tuningja

Egy ismerősömnek (Árpi) volt egy autója. Szép volt, jó volt
(Opel Senator 3.0), neki mégsem volt elég jó. Egy szép napon
elhatározta, hogy dögösíteni kell. Elkezdodött a tuning.
Eloször jöttek a szokásos dolgok: szélesebb felni, tök
fekete fólia, brutál erosíto, stb. Igen ám, de ilyenje sok
embernek van, így nem lehet kitunni a tömegbol. Na, akkor
jött az ötlet: ha Michael Knightnak van, akkor neki is kell,
és ezzel elkezdődött KIT-hadmuvelet.

Úgy kezdte, hogy a muszerfal összes szabad helyére
kapcsolókat és ledeket barkácsolt. Ezek nagy részének semmi
funkciója nem volt, csak (szerinte) jól nézett ki. Mások
szerint inkább hasonlított Pirx kapitány valamelyik
járgányára, de neki tetszett. A legjobb az volt benne, hogy
volt nyolc kapcsoló, ami sorba volt kötve a
gyújtáskapcsolóval. Cselesen ezeket úgy építette be, hogy
egy részüket megfordította, tehát az autót csak egy bizonyos
kapcsolóállásnál lehetett indítani. Ennek a lopásgátláson
kívül az volt az értelme, hogy szerinte baromi imponáló
volt, ahogy kapcsolgatott indulás elott. "T'od, ahogy a
helikopteren, az amcsi filmekben. Mégis csak komolyabb így a
gép, nem?"

Persze eltelt egy-két nap, amíg ezt az állást megtanulta.
Addig úgy nézett ki egy indítás, hogy beült, az összes
kapcsoló lefelé mutatott. Elkezdte vadul kapcsolgatni, és
minden kombinációnál megpróbalt indítani. Minden indítás
elott jött a "Hopp, most megvan, most a jo" - szöveg, de
általában csak negyedszerre - ötödszörre találta el. Én már
rég tudtam a helyes állást, de a marhája képtelen volt
megjegyezni. Persze nem segítettem neki, csak együttérzoen
bólogattam az anyósülésen. Egyszer megkérdeztem tőle, miért
nem írja le. Azt mondta, azt elveszítheti, és akkor könnyen
ellopják az autót. Elképzeltem, hogy valaki talál a
parkolóban egy cetlit, hogy "fel-fel-le-fel stb.", és
felderül az arca, hogy "Aha, megvan a Senator kódja, elo a
pajszert!"... Aztán persze szépen lassan megtanulta a kódot,
és egy ido után már kezdett unalmas lenni a dolog, ezért
újabb furfangos eszközök kellettek.

Ekkor jött (őt idézve) "a behatolási- és eltulajdonítási
kísérletet megakadályozó kompjúteres (így, k-val, hosszu
ú-val ejtve) rendszer". Én itt már nem akartam beülni mellé,
mert tudtam, hogy nem fogom megállni röhögés nélkül. De a
hosszas unszolasra ("Nézzed má' meg, hogy mit bír a
gépsárkány, mer' ilyet még nem lattá', öcsém!") beültem.

Az újabb okosság nem volt más, mint egy lepukkant 486-os
laptop, amit ráapplikált a riasztóra, egy aktív hangszóró az
anyósülés lábterében, plusz valahol hátul egy mágnes egy
reed-relével. A hangszóró azért kellett, mert riasztáskor a
laptop mindenféle okosságot mondott. Árpi úgy képzelte, hogy
ha el is lopják az autót, a riasztó megszólal, és a tolvaj
megijed a hangtól, ami ilyeneket mond: "Tolvaj!", "Az autó
15 másodpercen belül leáll!", "A rendszer értesíti a
rendorséget.", stb. A mágnes a reed-relével kapcsolta a
laptop áramellátását. A baj az volt, hogy úgy volt megoldva,
hogy csak saccra lehetett tudni, hova kell tenni a mágnest a
csomagtartóban, nem volt megjelölve a helye.

A másik gond az volt, hogy akivel íratta a programot, az
csak Windowsra tudta megírni, úgyhogy innentol kezdve így
nézett ki az indulás: Árpi körberohant kétszer az autó
körül, ellenorizve, hogy nincs behatolási nyom,
távirányítóval kinyitotta az ajtókat, nekem be kellett
ülnöm, mert o elhelyezte a csomagtartóban a mágnest ("Ne
haragudj, de ezt még neked sem mutatom meg."), elore jött,
beállította a kapcsolókat, indított, fülelt, hogy bootol-e a
laptop, káromkodott, hátrament, igazított a mágnesen, vissza
elore, fülelés, laptop bootol. Iyenkor ülni kellett még egy
ideig, mert a Windows még nem indult el, és ha a program nem
álló autónal indult el, megszakította a gyújtást. Mivel csak
saccra tudtuk, mennyi ideig tart, ücsörögtünk pár percet.
Ekkor összegerjedt az autó hifije az aktív hagszóróval, ami
borzalmas hangon visított.

Elkezdett gyulni a tömeg a parkolóban (én meg próbáltam úgy
tenni, mint akinek semmi köze az egészhez). Látszott rajtuk,
hogy rendszeres nézoi a mulatságnak, mert volt, aki
rutinosan egybol a mászókára ment fel, hogy lásson a többiek
feje felett.

Ekkor jött az, hogy elkezdett vonyítani a riasztó, és a
hangszóró a lábamnál megszólalt olyan hangon, mint egy
vízbefojtott Sokol rádio: "Tolvaj!", "A motor le fog
állni!", stb. Kezdtek röhögni az emberek (én meg kisebbre
húztam össze magam). O pedig uvölt: "Gerjed, b*zmeg,
összegerjed, k*rva riasztó, k*rva laptop, k*rva programozó!"
Itt jött még egy félperces k*rvás felsorolás, ordítva
természetesen, és a programozó meg az egész mindenség
lovakkal és felmenokkel törteno közösülésére bíztatása.

Fontolgattam a menekülés lehetoségét, de már túl sokan
álltak körülöttünk, és nem voltam benne biztos, hogy át
tudom törni a bámészkodók gyűrűjét. Árpi hozzáfogott, hogy:
gyújtás lekapcsolása, motorházteto felnyitása, laptop
lehúzása a riasztóról, riasztó kikapcsolása kulccsal,
fenyegeto "F*szt néze'?" a tömegnek, matatás a motortérben,
csatlakozók pöcögtetése, "Ne nyújjá' hozza, öcsisajt!" a
közelebb merészkedő kisgyereknek, motorházteto le, beülés,
indítás, várakozás a bootra, szokásos visítás, szerencsére
most nem riaszt, indulhatunk. Persze padlógáz, visít a gumi,
a tömeg szétrebben, és mi "kottonájdzsó"-t torzítva,
műszerfal-rezegtetve üvöltő hangjaira otthagyjuk a
parkolóban a tömeget.

Fohosünk boldogan húzza ki magát az ülésben, és büszkeségtol
sugárzó arccal csak ennyit kérdez: "Na?" - Elgondolkodom,
mit is mondhatnék. Például megkérdezhetném, hogy mi van, ha
a tolvaj nem rakja helyére a mágnest, és akkor a laptop nem
indul el, nem tiltja le a gyújtást, nem óbégat, mint a
haldokló rinocérosz, és ugy általában, simán el lehet lopni
az autót. Vagy megpendíthetném, hogy a sok szar árábol
vehetett volna egy rendes riasztót is, de nem szólalok meg,
mert az ember úgyis hiába magyarázza egy apának, hogy
kockafeju a gyereke, az akkor sem érti meg, ha megáll a sör
a kölyök fején...

------------------------------------------ --------
------------------------------

Nyár volt, fiatalok voltunk, és ilyenkor sok marhaságot
csinál az ember. Árpi persze többet, mint a normálisabbja.
Ez régebben történt, még nem volt meg az Opel Senator, csak
egy szakadt Ladára futotta. Abból is csak olyanra, ami
annyira rozsdás volt, hogy nem lehetett tudni, mikor hullik
ki az ember alól. Mindig azt vártam, hogy egyszer kiszakad
az alja, és Árpi úgy fogja hajtani, mint Flintstone a
járgányát. Muszaki persze évek óta nem volt rajta, így csak
a szerencsén múlt, hogy mikor bukik le.

Persze, ez sem lehetett olyan, mint az átlag, ezert volt itt
is optikai tuning ezerrel. Ekkoriban Árpi még nem
rendelkezett jelentos tokével (vagyona gyakorlatilag a
széteso-félben levo Ladábol, két farmerbol és néhány pólóból
állt), ezért nagyrészt leleménnyel kellett pótolni a hiányzó
anyagiakat. Hát, leleményben nem volt hiány.

Felkerültek ugye az alap dolgok: rókafarok, muszor
kormányborítás, aprópénztartó, halálfejes valtógomb, órás
visszapillantó (sajnos csak egy törötthöz tudott hozzájutni,
de lényeg, hogy óra volt benne), "multifunkciós muszer", ami
egy homéro, iránytu és óra mahagóni-utánzat keretbe foglalt
kombinációja volt, és itt ki is merültek nagyjából az anyagi
lehetoségei. Ekkor jöttek a segítokész haverok, akik elso
hallásra kicsit furcsállották Árpi kéréseit, de aztán a hecc
kedvéért megcsinálták, amit kért.

Első lépés volt a műszerfal. Látta egy újságban, hogy egy
sportkocsinak polírozott alumínium borítás volt a muszerei
körül, és hát persze, hogy neki is kellett. Miután
kiengedték az ügyeletrol, ahova a sorjás alumíniumlemez
által szétvágott tenyerével ment kötözésre, új ötlettel állt
elo: alufólia lesz a megoldás. Finoman megemlítettem neki,
hogy az nem túl strapabíró, meg gyurodik is, de nem
hallgatott rám. Egyik haverja szüleinek volt egy Ápisz-szeru
boltjuk, és onnan szereztek vagy harminc tubus Technokol
Rapidot, és kiadta az utasítást a haverjainak, hogy mindenki
csenje el otthonrol az alufóliát. Mikor elég sok összegyult,
megkezdodött a ragasztás. Én csak a végére értem oda, hát,
mit mondjak, nem volt egy semmi látvány.

Eloször is totál meghülyültek a ragsztó gozétol, mert zárt
garázsban csinálták. Mikor odaértem, sejtettem, hogy gáz
lesz, mert méterekrol olyan szaga volt a garázsnak, mint egy
festékgyárnak. Árpi csak ennyit tudott hozzáfuzni az
eseményekhez: "hehehe". Meg néha azt is, hogy "atom lett,
hehe". Ültek a haverjaival a garázs betonján, mint marhatök
a mezon, néztek maguk elé, és vigyorogtak.

Megnéztem az autót. Ez sem volt semmi. Láthatólag jobbról
kezdték a mutatványt, mert ott még ollóval voltak vágva a
darabok, de gondolom, közben hatott a ragasztó, és mire a
kilométeróráig jutottak, már annyira zizik voltak, hogy azt
is beragasztották. Be volt ragasztva a kormány, a
sebességváltó, a szellozok, a bal oldali ablak felé, a bal
ajtókárpit, egy kicsit mindkét ülés, és úgy általában
csöpögött minden a ragasztótól. Az elején még odafigyeltek
rá, és probálták kisimítani a fóliát, de a végén persze
ilyen apróságokkal nem törodtek, és ettol az autó úgy nézett
ki, mintha Bádogember vezette volna, aki egy szörnyu
balesetben széttrancsírozódott.

Kivonszoltam oket a levegore, és akkor vettem észre, hogy a
napsütésben csillog fejük és a ruhájuk, mint Szucs Judit
fénykorában, diszkókiránynőként. Csak rájuk nem üveggyöngy
volt varrva, hanem sikeresen magukra ragasztották a
levágott, lehullott alufóliadarabokat. Néztek rám kitágult
pupillával, teljesen megzavarodva a fénytol, és
szemkápráztatóan csillogtak. Olyanok voltak, mint két
szerencsétlenül járt ufó, akik nem tudják, hol landoltak.

Másnap kapartunk. Harmadnap is. A negyedik napon beláttuk,
hogy a Technokol az erosebb. Árpi kicsit elkeseredett, mert
a muszerfal enyhén szólva furán nézett ki, az itt-ott
feltépett alufóliával, ezért gyorsan újabb csinosítás után
kellett nézni.

Jött a szárny. Egy igazi szárny, ugye elég komoly pénzekbe
került volna, ezért maradt a szögvas, ket rúdra hegesztve,
amikre menet volt vágva. Fúrtunk két lyukat a csomagtartón,
átdugtuk a rudakat, csavar fent, lent, és készen volt a
"szárny". Árpinak baromira tetszett, és megsértodött, amikor
a "Na, milyen?" kérdésre én azt mondtam, hogy "Legalább van
egy alkatrész, ami nem rohad". Egy volt a probléma: le
kellett festeni. Neolux nem jó, mert nem tartós. Mivel fessük?

Árpi azt mondta, hogy olvasta valahol, hogy az apróbb
hibákat körömlakkal szokták javítani, mert az hasonló az
autófestékhez. Próbáltam felhívni a figyelmét arra az
apróságra, hogy ez nem apróbb hiba, hanem egy bazi nagy
vasdarab, aminek befestéséhez jó sok körömlakk kell, de nem
érdekelte ("Majd felhigítjuk!"), irány a "butik".

Akkoriban még nem nagyon vettek a pasik (mi még inkább fiúk)
körömlakkot nőknek, úgyhogy furcsán néztek, amikor eloadtuk,
hogy piros körömlakkot szeretnénk. Mondtam Árpinak, hogy én
azt hallottam, hogy a körömlakk másképpen néz ki felkenve,
mint az üvegben, ezért ki kéne próbálni, mielott megvesszük.
Ezt nem kellett volna mondanom. Amikor az eladóno nem nézett
oda, Árpi suttyomban kinyitotta az összes piros és bordó
körömlakkot, és minden körmére festett egy-egy pöttyöt.
Kijöttünk az üzletbol, és megpróbáltuk kitalálni, melyik
szín illik az autóhoz. Eléggé belefeledkeztünk a dologba,
mert arra eszméltünk, hogy egész szép nézoseregünk lett.

Akkor jöttem rá, hogy állok egy női butik előtt, nézem ahogy
a haverom a kifestett körmeit próbálgatja, hogy melyik megy
a kocsijához, és közben arról vitatkozunk, hogy melyik a
szebb szín. Árpi ügyesen feltalálta magát: "Csak a
szárnyamra kell." Na, ettől kitört a röhögés. Megvártuk,
amíg eloszlik a tömeg, visszamentünk, és megvettünk 1, azaz
egy darab lakkot. Sikerült kunyerálnunk egy lánytól
körömlakklemosót, és felhigítottuk a lakkot. Szép rózsaszín
lett. Reméltem, hogy nem festünk vele, de festettünk.

A "szárny"-at ettol kezdve egy foltos, rózsaszín szögvas
képezte (á la Barbie mobil). Ja, a lényeg, amiért az egész
cécó volt: Árpi a fagyis lányt akarta elkápráztatni a
csodajárgánnyal. A lánynak ugyan egy másik pasi tetszett az
I-es Golfjával, de Árpi úgy gondolta, hogy egy full-extrás
Lada mégiscsak imponálóbb egy fapados Golfnál.

Egy dolog volt hátra, a kipufogó. Árpi szerzett egy
vascsövet, ami szerinte kitűnő kipufogó lett volna. Én,
mikor megfogtam a csövet, és éreztem, milyen baromi nehéz,
gondoltam, hogy baj lesz, de nem szóltam, mert tudtam, úgyis
hiába. Elmentünk valami lakatos haverjához, aki kiröhögött
minket, és elküldött a fenébe. Árpi bedühödött, és "Na,
akkor majd én!" felkiáltással előszedte a forrasztóját, hogy
majd azzal. Ráhagytam. Egy fél kiló ónnal ráforrasztotta a
csövet, és elindultunk becserkészni a leányzót.

Az első ötven méter után lejött a cső, és elkezdett zörögni.
A második ötven méter után az ősrégi kipufogó megadta magát,
és leszakadt mindenestül. Sebaj, így úgyis jobb hangja van,
kipufogó be a hátsó ülésre, gyerünk tovább. A fagyizó előtt
pár száz méterrel megálltunk, és Árpi eloállt a haditervvel.
Én előremegyek gyalog, kihívom a lányt a fagyisbódéból, és
szóval tartom, amíg Árpi meg nem érkezik.

Úgy tervezte, hogy odafarol majd a lány elé az autóval, és
elviszi egy körre ("Hogy lássa, mi az élet."). Kérdeztem
tole, hogy ezt a farolás-dolgot próbálta-e már. Mondta, hogy
nem, de nem nem lehet nagy dolog. Én biztos, ami biztos
alapon kinéztem magamnak egy villanyoszlopot fedezéknek, és
elindultam.

Odaértem. "Szia, gyere ki egy kicsit, légyszi." - "Most nem
lehet, sokan vannak." (Hoppá, erre nem számítottunk.) "De
valami nagyon fontosat akarok mondani." - "Mondd el itt, nem
mehetek ki." (Közben hallottam, hogy Árpi közeleg. Ezt
egyébként mindenki hallotta, mert kipufogó nem lévén, az
autónak olyan hangja volt, mint egy Zetor traktornak, amikor
elakad a szántásban.) "De gyere ki, mert..." Itt tartottam,
amikor baromi nagy fékcsikorgás, egy reccsenés és
csörömpölés, majd csend. Árpi megjött.

Féltem hátranézni, mert azt hittem, letarolta a fél utcát,
de nem. Csak éppen az autó félig az árokban volt. Árpi
próbált úgy tenni, mint aki direkt így akarta az egész
mutatványt, de nem volt túl meggyőző. Már csak azért sem,
mert az egyik kerék elég furán állt. Mondhatni, kitört. Árpi
gyorsan kiugrott az autóból, és jött a fagyisbódéhoz. Nem
vette észre a kereket, mert a másik oldalon volt. Érezte,
hogy furán áll az autó, de gondolta, majd csak kijön az
árokból (ezt kesőbb mesélte).

Elkezdtek beszélgetni, és csodák csodája, a lány levette a
kötényét, és elindultak az autóhoz. Árpi meglátta a kereket.
Sápadtan beült. Ült... Még mindig ült... "Na, megyünk?" -
kérdezte a lány. "Ja, csak elobb nézd meg, milyen frankó a
műszerfal. Klassz, nem?" (Itt kezdtem el röhögni.) Lány
szétnéz a foszladozó alufólian: "Ööö, aha, klassz. Nem
megyünk?" - "Áh, még nem, majd később. De hallgasd milyen
hangja van." Beindítja (harmadszorra sikerül), gázpedál
pumpálása. Lány: "Jézusom, megsüketülök. Inkább menjünk,
mert mindjárt vissza kell mennem." - "Menjünk inkább később,
most csak dumáljunk." - próbálta Árpi elkerülni az
elkerülhetetlennek latszót. "De hülye vagy, ezért hívattál
ki, hogy most nem is viszel egy kört?!" Árpi ettol
bepöccent, és szerencsétlen lányra zúdította az elmúlt napok
összes kudarcát (persze ordítva): "Nem megyunk, b*zmeg, mert
kitört az a kib*szott kerék, és különben is, elegem van,
hogy még mindig tiszta lakk a körmöm, meg a tököm is
ragasztós lett, ez a rohadt alufólia meg nem jön le..."

Idáig hallottam, mert itt már sírtam a röhögéstol. Innentől
már nem olyan érdekes a történet. Jött egy rendőrautó,
igazoltatás, kiderült, hogy nincs műszaki, szülők felhívása,
büntetés kilátásba helyezése, amit valami ismerős egy üveg
piáért elsimított, a szülők szörnyülködtek, kesőbb röhögtek.

Az érdekes a dologban, hogy évekkel késobb Árpi, nem mint
élete mélypontját emlegette, ahogy ült félig egy árokba
borulva álmai nőjével, hanem ezt mondta: "Tudjátok, ha akkor
öt centivel eltekerem a kormányt, meg lett volna a buxa."
Hát, igen, sok múlik néha öt centin. Gondoljatok erre,
miközben (néha) vadul tekergetitek ide-oda a kormányt.

----------------------------------------- ---------
------------------------------

Nyár. Nyaralás. A budapestiek tudják, milyen érzés
megszabadulni a Rákóczi úton araszoló 7-es busz
heringkonzerv-feelingjétol, és a metrón a lábadra lépő
"fokhagymát-reggeliztem-pálinkával"-típusú emberektől.
Ilyenkor az ember lazít, és néha ökörségeket csinál. Árpi
persze, a szokásosnál is nagyobbakat.

Az volt a gond, nem volt autó (az ezeröcsi ugye megreccsent
előző nyáron). Sebaj, nagypapi (Árpié) szívesen odaadja az
ezeréves Varnyút. Megy? Megy, csak nincs műszakija, de ha
lejöttök érte Balatonra, vihetitek, a faluban, kertek alatt
lehet vele menni. Ez Árpinal soha nem volt akadály, úgyhogy
irány a pályaudvar.

Reggel 8-ra volt megbeszélve a találka, annak ellenére, hogy
a vonat csak 1 órával később indult. Azért kellett ilyen
korán, mert majd "Becserkészünk egy-két vadat, hogy ne
legyen olyan unalmas az út. Majd Árpi bácsi megtanít a
fortélyokra." Megemlítettem, hogy köszönöm, boldogulok
egyedül is, de persze fölöslegesen. "Nyár van, apám, érted?
Ilyenkor nincs cicózás." (Késobb kiderült, hogy azért
kellett korán kimenni, mert ment volna át hozzá az aktuális
barátnője reggel...)

Ez az indulás előtti napon történt, és ismerve Árpit, nem
sok jóra számítottam másnap, de ő megígérte, hogy
kivételesen normális lesz. Persze én értem oda előbb, és
vártam. Az járt a fejemben, hogy lehet, hogy mégsem lesz
semmi gond Árpival, tanult az elmúlt nyár hülyeségeiből, és
normális lesz tényleg. Alapvetoen azért rendes gyerek, csak
hát kicsit hülye.

Na, idáig jutottam Árpi tömjénezésével, amikor ezt hallom
(reszelős hang): "Gyerünk Janó, meg tudod csinálni. Mondjad
neki a ribogzisat." Ez meg mi lehet? Odaballagok a
lepcsőhöz, ahonnan lelátni az aluljáróhoz (a fedetlenhez, a
Déli előtt), és mit látok? Természetesen Árpit, ahogy röhög,
két torzonborz fickót, és elég szép tömeget körülöttük.
(Árpi a vonaton mesélte el, hogy a nagypapának szánt
pálinkába fogadott két szerencsétlen csövessel, hogy nem
tudjak elmondani három egymás utáni nőnek, hogy "Pici,
parányi dezoxiribonukleinsav-darabka vagyok, de te hívhatsz
génnek.").

Amikor odaértem, ezt láttam: Árpi röhög, az egyik torzonborz
odalép egy középkorú nőhöz, és elkezdi, hogy "Kicsi ribogzi
vagyok, hívjá' gének". A nőn látszik, hogy egy szót sem ért
az egészből, és riadt szemekkel keresi a menekülés útját. A
csöves áll előtte, és néz Árpira, hogy jól csinálta-e. De ő
kegyetlen, és int, hogy nem jó, gyerünk a következőhöz.
Közben persze röhög, az idiótája. Ezen elmulatott volna egy
darabig, ha nem cibálom el onnan. A csöveseknek odaadta a
pálinkát, és mentünk jegyet venni.

Jó nagy a sor, várhatunk. Azaz várhatnánk, ha Árpi nem lenne
Árpi. Elővesz egy papírlapot, és átcsörtet a tömegen:
"Elnézést, szabad lesz. Itt dolgozom. Köszönöm.", és
odafurakszik a pénztárhoz. "Csókolom, Marika, meghoztam az
új kérdőívet, tessék kitölteni, viszem fel az irodába.",
ordítja, hogy mindenki hallja, majd suttogva: "Két diákot
kérek, Kiliánig." A pénztáros néz rá nagy szemmel, és kiszól
jó hangosan: "Hova kéri a két diákot?". Árpi próbál úgy
nézni, mint Garfield, amikor megeszi Jon kajáját, és
mosolyogva magyaráz a tömegnek: "Ez a Marika, milyen vicces
asszony!" - "Kiliánig" - suttogja. Az emberek röhögnek, mert
mindenki hallotta a pénztárost, de úgy látszik, jó kedvük
van, mert nem verik meg. Megúsztuk.

A vonaton nem sok minden történt, attól eltekintve, hogy
Árpi szóba elegyedett egy öregasszonnyal, akiről kiderült,
hogy most megy vissza a falujába, ahonnan 74 évig ki sem
mozdult. "Nem tetszett soha vonatun ülni?" - "Nem, a menyem
hozott fel Pestre kocsival." Árpinak majdnem sikerült
rádumálnia, hogy húzza meg a vészféket, mert ő rosszul van.
Szerencsére az utasok nem engedték. Megérkeztünk.

Árpi elso dolga volt (az elfogyasztott jelentős sörmennyiség
hatására), hogy teli torokbol elkezdett ordítani kifelé a
vonatablakból: "Megjöttünk, reszkess Balaton!". Két rendőr
sétált a peronon, akik erre rögtön megfordultak, és
méregették Árpit. Szerencsére az egyikük rádiója megszólalt,
és elsiettek. Pechemre Árpi meg utánuk kiabált:
"Megijedtetek, mi?" (Reméltem, hogy már nem hallják, de mint
késobb megtudtuk, hallották.)

Szóltam Árpinak, hogy kéne szerezni egy üveg pálinkát a
nagyapjának, ha mar megígérte cserébe a kocsiért, mert a
miénk ottmaradt a csöveseknél. Árpi szerint nem jó a bolti
pálinka, mert az öreg csak házit iszik, de nem baj, mert egy
ismerőse otthon csinál pálinkát, majd tőle szerzünk.
Elmentünk hozzá, de kiderült, hogy nincs pálinka, ellenben
kaptunk egy üveg 96%-os etilalkoholt. "Nem baj" - mondta
Árpi - "majd rakunk bele főszert, és olyan lesz, mint a
vodka, nagyfater úgysem tudja, mi az." Na, ennek fényében
vettünk egy zacskó sót, és beleszórtunk egy csomót az
alkoholba. Árpi egy kicsit leöntött belőle, és felengedte
vízzel, hogy mégse legyen olyan erős. (Egy liter alkoholba
két ujjnyi vizet.)

Elmentünk a nagyszülőkhöz. "Árpikááám!" - puszi-puszi,
előkerül a "vodka". "Na, nagyfater, ilyet még nem ittál, ez
szibériai vodka, az elvtársaktól hozattam külön neked." -
"Há', dehogynem ittam én mán, Árpikam." Hoppá! Most mi lesz?
"Ööö, nagyfater, óvatosan, mert ez nagyon erős, ez nem sima
vodka." - "Ugyan, Árpikám, egy vodka nem lehet olyan erős,
mint az én házi szilvám.", és meghúzta az üveget. Én
készülök rá, hogy kiugrik a szeme, és kiköpi a protkót, de ő
csak megrázza a fejét. "Hinnye, a keservit, ennek aztán van
huzatja." - mondja, és még egyet kortyol! Kimegy pohárért,
hogy igyunk mi is a megérkezésre. Én próbálok tiltakozni, de
Árpi szerint innunk kell, mert különben megsértődik, és
nincs autó.

Visszajön az öreg, tölt, egészségünkre. Én bedöntöm a
számba, de nem nyelem le (nem vészes, csak mintha olvadt
acéllal öblögetnék). Árpi lenyeli hősiesen. Elvörösödik,
könnybe lábad a szeme, de próbálja tartani magát. Amikor a
nagyapja újat tölt, én kiköpöm az egészet a hervadozó
szobapálma cserepébe, annak már úgyis annyi-alapon. Újabb
kör után Árpi már csak párás szemekkel néz maga elé. Tolem a
szerencsétlen pálma újabb adagot kap. Próbálom felhozni az
autó-témát, de a nagypapi újabb kört tölt. Árpi matt részeg,
én pedig nem tudom kiköpni, mert a nagyapja engem néz.
"Aztán, fiam, te hova valósi vagy?" - "Hmhhmmhhm." - mondom.
Árpi megmenti a helyzetet, mert elereszt egy olyan böfögést,
hogy a nagyapja osz haja megrebben, és a kutya elkezd
vonyítani az udvaron. "Ez derék volt, Árpikám! Látom,
szereted a jófajta italt."

Sikerül rávennem őket, hogy tápászkodjanak fel. Elindultunk
a garázs felé, és útközben az öreg magyaráz: "Aztán Árpikám,
ez nem valami úri autó, tudod. Öreg már, viseltes, de azért
jól szolgál." Árpi ebben a pillanatban lefejeli a fűzfa
alacsony ágát, és elterül, mint egy béka. Az öreg észre sem
veszi, megyünk tovább a garázshoz. Kinyílik a garázsajtó, és
eláll a lélegzetem...

Középen állt egy barna színu rozsdahalmaz, ami valamikor
talán egy autó lehetett, amíg nem érte nehéztüzérségi
támadás, és nem locsolták le valami erősen korrodáló
anyaggal. Arra gondoltam, hogy még egy MEH-telepen is
elhajítanának vele minket a francba, nemhogy ebbe valaha két
nő be fog ülni...! (Annyira senkit nem lehet leitatni.)

A dolgot tetézte, hogy az autónak kellemes hasmenés színe
volt. (Ezt ma úgy mondanák, hogy "Hamvas, őszi erdo -
metál".) Egyébként az egész garázs úgy nézett ki, mint egy
lepusztult ócskavastelep. Körben a polcok tele voltak
zsúfolva ezeréves, olajos, pókhálós autó- és ki tudja milyen
alkatrésszel. Ekkor ért oda Árpi, fején egy púppal, amiből
vidáman csordogált a vér az arcára. Egyébkent tök sáros
volt, mert a fűzfának köszönhetően beesett a virágágyásba,
ahonnan (a "vodka" hatására) csak nagy nehézségek árán
szabadult. Láthatóan ez őt nem zavarta, mert el volt
foglalva egy akkora hengerfejtömítéssel, hogy én eloször azt
hittem, egy Kispolski padlólemeze. "Nagyfater, b*szki, te
tankszerelo voltál a Don-kanyarnál?" Na, itt elkezdődött egy
félórás mese nagypapa ifjúkoráról.

Közben Árpival azon vitatkoztunk, ki vezessen. Ragaszkodott
hozzá, hogy majd ő. Én mondtam, hogy akkor én gyalog megyek.
De nem, de igen. Na, mondtam neki, hogy ha ki tud állni a
garázsból az utcára, akkor vezethet. Árpi beült. Az alkohol
ködén át homályosan emlékezett, hogy ilyenkor mit is kell
csinálni, és gondolom, megpróbálta beállítani a
visszapillantót. Én csak azt láttam, hogy egy határozott
mozdulattal letöri a belso visszapillantót. "Nagyfater,
oszlik a verda!", bosszankodott, majd nézett előre
hunyorogva. "Mit nézel?" - kérdeztem tőle. - "Azt, hogy
kiférünk-e a garázskapun." (Egyébként ez valahogy így
hangzott: "azotygiférüngeagarásgabunnn".) A kapu olyan három
méter széles lehetett, úgyhogy elkezdtem aktívan félni. A
nagypapa vadul magyarázott, hogy mire vigyázzunk, Árpi
koncentrált, hogy kijussunk, én meg próbáltam magam bekötni,
de az öv sehol.

Ekkor - számomra teljesen váratlanul - padlógázzal
beletolattunk a mögöttünk levő polcokba. Potyogott a sok
alkatrész, én ordítottam, mert azt hittem, ránk szakadt a
garázs, a nagypapa ordított, hogy jajj, az autója, Árpi
ordított, hogy ő se maradjon ki a buliból. Így elordibáltunk
egy ideig, aztán - amikor már az összes kutya üvöltött az
utcában -, én átültem, nagypapa a lelkemre kötötte, hogy
óvatosan vezessek, és elindultunk.

A Wartburg kicsit leamortizálódott hátul, de sokat nem
rontott rajta a dolog, lévén, hogy eddig sem volt
kimondottan szalonautó-állapotban. Na, haladtunk szép
lassan, amikor Árpi bejelentette: "Hányni fogok!". Sajnos
azt elfelejtette hozzátenni, hogy most azonnal, úgyhogy mire
megálltam, már ott volt az ölében a matéria. De jo!
Megálltunk, Árpi nagy nehezen levette a gatyáját (a nagy
része arra ment), a tiszta részével úgy-ahogy letörölgette a
pólóját és az ülést, és a gatyát bedobta az árokba, mondván,
hogy nem bírja elviselni a szagát, majd holnap érte jövünk.
Akkor már elég fáradt voltam, és csak az érdekelt, hogy
minél elobb hazajussunk, ezért ráhagytam.

Döcögtünk az úton, Árpi egy szál pólóban, mert hogy az
eldobott rövidgatya alatt nem volt semmi, én szenvedtem a
kormányváltóval, és nem láttam semmit. Gyanítani kezdtem,
hogy Árpi nagyapja takarékossági megfontolásokból
zseblámpaizzókat szerelt a tompított helyére, mert a lámpánk
kb. húsz centire világított el. Egyszer csak azt vettem
észre, hogy egy sötet alak mellett húzunk el, akinek
világított az egyik keze. Két választás volt: vagy E.T.
mégsem ért haza, és itt telefonál a nagy magyar éjszakában,
vagy a közúti ellenorzés. Féltem, hogy az utóbbi. Sikerült a
rendor után kb. harminc méterrel megállni. Gondolkoztam,
hogy visszatolassak-e, de mivel akkor vezettem kormányváltós
autót eloször, ez nem tűnt egyszerűnek. Persze próbálkoztam
szorgalmasan, úgyhogy az odaérkező szervet hangos
váltórecsegtetéssel fogadtam.

Fiatal rendőr volt, próbált laza lenni: "Nem bírunk a
lóerőkkel? Száguldozunk, mi? Na, lássuk a papírokat." A
helyzet az volt, hogy nekem akkor még nem volt jogsim. Az
autón ugye, nem volt műszaki, és mint kiderült, a forgalmit
sikerült otthagyni Árpi nagyapjánál. Probáltam a helyzetet
finoman, adagolva vázolni, hogy a forgalmi még van, csak
otthon hagytuk, és persze az én jogsimat is, de Árpié itt
van, csak ő ivott egy kicsit, és mivel törvénytisztelő
fiatalemberek vagyunk, ezért nem akart volán mögé ülni.

Pechemre Árpi egy kicsit pontatlanul mérte fel a helyzetet,
és megszólalt: "F*szom má', mér' álítottak meg ezek
minket?". A rendor rávilágított Árpira, és visszahőkölt.
Mondjuk nem csodalom, mert Árpi úgy nézett ki, mint aki egy
különösen perverz szado-mazo orgiáról jön, ahol jól
megverték, lehányták, és elvették a ruháját. De a rendőr
visszahajolt, és elkezdte behatóan vizsgálni Árpit. Egyszer
csak feláll, és odakiabál a rendorautóhoz: "Gyere csak,
Pista, megvan a vonatos gyerek!". Puff, készen vagyunk. Ezek
most keresztüllőnek minket, és elkaparnak az útszéli
árokban. Ekkora pechünk nem lehet!

Odaért Pista. (Akkora lelógó harcsabajusza volt, hogy még
ebben a helyzetben is majdnem elröhögtem magam.) Benéz,
meglátja Árpit: "Hát ez az Árpi, az X. Y. unokája." Hoppá,
itt tényállás van. A rendőr ismeri a nagypapát. Lehet, hogy
mégis megússzuk? Elmeséltették velem, hogy mi történt,
röhögtek Árpin, de még nem engedtek el. A fiatalabb
mindenképpen bosszút akart állni az állomáson elszenvedett
sérelmekért. Egy ideig elvitatkoztak a rendőrök, hogy mi
legyen, aztán a fiatal visszament a kocsihoz, és elkezdett
vadul rádiózni, aztán visszajött: "Na, mehettek. Téged meg,
öcsi, meg ne lássalak még egyszer jogsi nélkül vezetni,
értve vagyok?" Volt köztünk kb. egy év korkülönbség, de
valami azt súgta, hogy ezt ne tegyem szóva. Rendőrök
elviharzottak, és mi is elindultunk. Nem akartam elhinni,
hogy ennyivel megúsztuk.

Hát, nem úsztuk. Mentünk kb. két kilométert, amikor megint
kék villogó tűnt fel mögöttünk. Azt hittem, ugyanazok a
rendőrök, de nem. Ezek hárman voltak, és mindhárman
odajöttek. "Kiszállni a kocsiból!" (Na, ezek sem
udvariaskodnak fölöslegesen). Árpi elkezdett nyekeregni,
hogy nincs rajta gatya, de nem hatotta meg őket.
Kiszálltunk. "Kezeket a kocsira, széles terpesz." Mit volt
tenni, megcsináltuk. Ekkor elment mellettünk egy
turistabusz. Mivel a rendőrautónak égett a lámpája, és ránk
világított, elég jól látszódtunk. El tudom képzelni, mit
gondoltak a buszon levok, amikor látták Árpit vilagító fehér
seggel egy rendőrautóra hajolni. Egy darabig elröhögtek
rajtunk a rendőrök, aztan elengedtek.

Ekkor értettem meg, hogy a fiatal rendőr szólt a többieknek,
és valószínűleg Balaton összes rendőre ránk vadászik, hogy
Árpin röhögjenek. Négyszer állítottak meg. Egy rendőr le is
fényképezte, mondván lesz min röhögnie öreg napjaiban. Nagy
nehezen hazaértünk, és én megfogadtam (sokadszor), hogy
Árpit kerülni fogom a jövőben, de persze nem tartottam be"

[ Szerkesztve ]

Az ilyen embernek kívánom, hogy 103km/h-val érjen utól egy 50km/h órás tempóval szabályosan közlekedő kukáskocsit.