Hasonlóan látom a helyzetet én is, mint az előttem szólók. Jómagam is 32 évesen lakásvásárlás előtt állnék, de egyszerűen teljesen megbénított az utóbbi pár évben végbement drágulás.
Érdekes és valahol bosszantó is számomra, hogy amikor pályakezdő voltam, akkor (a maihoz képest) baráti áron lehetett 45-50-55 nm-es panelekhez hozzájutni, de akkor ugye tőke nem volt még meg...mostanra pedig évről évre igyekszem többet félretenni, de az utóbbi 2 évben csak távolabb kerülök az "áhított" céltól, nemhogy közelebb...Amíg nem muszáj hitelt nem akarok felvenni, hogy egy túlárazott 45 nm-es 50-60 éves panelt megvehessek cserébe jópár évig nyomjam a törlesztőt ergó minden forintot osszak be mert különben bukó van.

Az egészben számomra nem is az a legbosszantóbb, hogy per/pill ilyenek az árak, hanem inkább a mindenhonnan érkező társadalmi nyomás, ami sokszor nem esik valami túl jól...Egykori barátok nem egyszer megtaláltak már a témával, persze olyanok, akiknél anyuciék vették az első lakást vagy segítettek be nem kis összeggel, hogy nekem miért nincs még és hogy ez milyen gáz 30+osan. Kollégák között is van olyan, aki oltogat ezzel, holott pontosan tudja, hogy lakásárak és a fizetésünk között milyen összefüggések vannak. Ebből az egészből nekem az jön le, hogy (legalábbis a környezetemben) 10-ből 7-8 fiatalt a szülei segítenek hozzá valamilyen formában házhoz, lakáshoz, autóhoz és általában gyorsan el is felejtik azt, hogy hogyan is sikerült elindulniuk a nagybetűs életbe.