Egy kis szösszenet az apokrifekről:
Kánon – bibliai kánon elnevezés mögött a babiloni-asszír „qanu” és a héber „qanon” szó áll, mely eredetileg mérőnádat jelentett. Arisztotelésztől kezdve már a görögül a helyességre a valódiságra utaló jelző lett. A Bibliai kánon az Istentől sugalmazottak, és Mózestől Artaxerxész-ig (Kr.e 485-465) keletkeztek könyvekre használta a kánon szót, és azt értette rajta, hogy nem szabad rajtuk változtatni, a szövegükből elvenni, vagy hozzátenni. IV. Ezdrás könyve 14,18-48 szerint, Jeruzsálem elfoglalásakor (Kr.e. 587) az egész Szentírás elégett, de a fogságból visszatért Ezdrás negyven nap alatt teljes egészében lediktálta azt. Legelőször a 10 parancsot tekintették bizonyíthatóan isteni eredetű szövegnek (Kr.e. 1200k), amelyet véleményük szerint Mózes írt le a magyarázatokkal együtt (Kiv 20,1-17. Mtörv 5,1-22). Legkorábban a Tórát tekintették sugalmazott kánoni írásnak a zsidók. Ezt követte a szövetség törvény írásba foglalása (Kiv 24,7), melynek részei ma a Tórában az „én-te” formulákról ismerhetők fel. A Tóra egyszerre jelentett törvényt, tanítást, bölcsességet. A törvényadásnak a történeti keretét alkotó elbeszéléseket, előbb szóban őrizték, majd leírták, ilyenek a Pászka vacsora, és a Szövetség kötésének története. A próféták szavainak is isteni jelleget tulajdonítottak, ezért ezeket is gyűjteni kezdték. A történelemben megnyilvánuló Isten tetteit pedig, szintén nem akarták, hogy a feledés homályába vesszen. Hasonlóan isteni jelleget tulajdonítottak a bölcsességnek és a vallásos költészetnek, zsoltároknak ezért is meg kellett őrizni őket.
Első szent könyvgyűjteményként a Tórát, Mózes öt könyvét őrizték a kánoni gyűjteményben. Mindvégig ez maradt a zsidók számára a Biblia legszentebb része. A Tóra tekintélyét még a szamaritánusok is elfogadják, de a prófétai iratok meghatározó tekintélyében nem értenek egyet a babiloni fogságból visszatért zsidókkal. A második könyvcsoportba tartoznak a zsidó kánon szerint a próféták, mely alatt a zsidó vallásfilozófusok Józsue, Bírák, Sámuel, Királyok, Izajás, Jeremiás, Ezekiel és a 12 kispróféta könyvét értették. Kizárták viszont Jézus Sirák- fia könyvét a kánonból (Kr.e. 180k). A harmadik könyvcsoport volt az írások csoportja Zsoltárok, Jób, Bölcsesség, Rút, Énekek Éneke, Prédikátor, Siralmak, Eszter, Dániel, Ezdrás-Nehemiás, és Krónikák könyvei tartoztak ide.
A görög nyelvű könyvek nem jutnak el ekkor a kánoni rangra a zsidók körében. Többek között ezért marad ki a Makkabeusok könyve is a zsidó kánonból és csak ezeket a kimaradt könyveket sorolja fel Sírák-fia könyvének görög előszava Kr.e. 130 k. Ezek kánoni rangja bizonytalan volt később is a zsidóság számára. Josephus Flavius (95 körül) Contra Appionem I. 8.38-43§ szerint 22 ószövetségi könyv van a kánoni Bibliában, mint ahány betűje van a héber ábécének (ez a számítás Bírákat és Rút könyvét, Jeremiást és a Siralmakat összevonta). A Babiloni Talmud 24 könyvet említett egy másik számítás szerint (Baraita Baba Bartha 14b-15a) Kr.e. 2. század. Javneban a zsidó szinóduson (Kr.u. 90/100) még ellenvetéseket fogalmaztak meg az Énekek éneke, Prédikátor, Eszter, Bölcsesség, Ezekiel, és Rút könyveivel szemben is. Ezeket Sienai Sixtus (1520 – 1569) óta deutero-kanonikusoknak szokás nevezni. Ennek ellenére érdekes, hogy ezek a könyvek is megtalálhatóak voltak Qumrában. A keresztények az Ószövetséget elfogadták és a héberül írt könyveket idézték kivéve Rút, Ezdrás, Nehemiás Eszter, Abdiás, Náhum Prédikátor és Énekek éneke könyveit. Az egyházatyák azonban a kánonhoz számítják Tóbiás, Judit, 1-2 Makkabeusok, Bölcsesség, Sirák Fia és Baruk könyvét is. Ezek a könyvek a LXX részei, és a görög nyelvű zsidóság használta őket.
Az újszövetségi biblia tudomány a kánon szót a kinyilatkoztatott könyveknek a hit számára mértékadó normának számító gyűjteményére alkalmazta. A keresztények számára általában mondhatjuk hogy a LXX volt az Ószövetségi kánon. Csak görögül idézték Ezdrás, Nehemiás, Eszter, Abdiás, Náhum Prédikátor és Énekek Énekét. Még Sienai Sixtus (1520 – 1569) is deutero-kanonikus könyveknek nevezte Tóbiás Judit, 1-2 Makkabeusok könyveit Bölcsességek könyvét a Sirák fia könyvét. Az Ószövetséget azonban anélkül vették át a keresztény szerzők, hogy kritikusan vizsgálták volna ezen könyveknek az előtörténetét. Az Ószövetség használatát számos zsinat is megerősíti St. Ágoston hatására Róma 382. Hippo 393. Karthago 397 és 419 zsinat a könyveket is felsorolja. Innocencius pápa a Decretum Gelasianum és a Trullo-i zsinat 692. egyes keresztény atyák, mint Szardeszi Melitton, Athansziosz, valamint Jeromos is hangsúlyozza a „hebraica veritás” vagyis a héber nyelvű könyvek elsőségét a deotero-kanonikus görög nyelvű könyvek ellenében. A Firenzei zsinat 1441-ben magáévá teszi a Karthagói zsinat határozatát és a katolikus kánon végül a reformáció ellenében Trient-i zsinaton (1546 Ápr. 8.) a katolikus kánon a Bibliát 45 könyvben rögzítette.
Erasmus és Cajetan bíboros a rövidebb kánon mellett foglalt állást, vagyis csak a héber ószövetséget vette volna bele a kánonba. Ekkor deklarálták a Vulgata latin szövegét hivatalos katolikus fordításnak. 1520-ban Karlstadti András ismét vitát nyitott a kánonról (De canonis Scripturis) és a rövidebb kánon mellett döntött. Ehhez az állásponthoz kapcsolódott Luther is, de a teljes bibliafordításában (1534), igaz elkülönítve, de mégis közölte ezeket nem héber nyelvű könyveket is. Kálvin viszont, és a helvét hitvallást követő egyházak, ezeket a könyveket véglegesen kiiktatta a Bibliából. Az ortodox egyház kánonja egyezik a katolikus egyház kánonjával, de a LXX hagyománya értelmében a 3 Ezdrás és 3 Makkabeusok könyvét is befogadták a kánonba az ortodoxok.
Az őskeresztény korban a keresztények számára a Szentírás, az „Írások” elsősorban az ószövetségi iratokat jelentették.(1Kor 7,10).
Pál írásai fontosságát csak 67 után, Pál halála után ismerték fel az általa alapított közösségek. A különböző területen elterjedt evangéliumokat pedig, az első század végére igyekeztek minden egyházközség számára megszerezni. 2Pét 3,15 már tud Pál írásainak gyűjteményérből. A 2 századra pedig, Antióchiai Ignác, Szmürnai Polikárp és Papiász Hierapoliszi püspök más ismerik a későbbi Újszövetség jó részét, és az Ószövetségi iratokkal azonos rangon kezelik őket. Ezt az egyetértést Markion zavarta meg a 2. században, elvetette az Ószövetséget és csak Pál 10 levelét fogadja el hitelesnek Gal, 1-2Kor, Rom, 1-2 Tesz, Laodiceai( Efezusi?) Kolosszei, Filippi, Filemon levelek. Az evangéliumok közül pedig, csak Lukács evangéliumát. A 2. században Itáliában keletkezett Muratori töredék 4 evangéliumot Pál leveleinek gyűjteményét, Apostolok Cselekedeteit, Jelenések könyvét, Júdás, valamint 2 János levelet ismerte. Hiányzik a Zsidó levél, Jakab Péter levelei és 1 János levél a listáról. Iréneus beszél a négy evangéliumról (Adv. Haer. III.11.8) és az előbbi hiányokat is kánoni listára veszi. 200 körüli időre minden egyházban elfogadott a 4 evangélium, kivéve a szír egyházat, ahol Tatianosz munkája nyomán a Diatesszaron evangélium harmónia egy időre az evangéliumok tekintélye fölé emelkedik. Pál 13 levelét, Apcsel-t és Jelenések könyvét, valamint a katolikus leveleket is elismeri Péter és 1 János levéllel együtt keleten, sőt még a Zsidó levelet is. Erről tanúskodik 1Kelem levél, Didaché, Barnabás levél, Hermas Pasztor. Órigenész, és a kiliazmus eretneksége miatt más egyházatyák is, a Jelenések könyvének kánoni rangját keleten hosszú ideig vitatták. Végül az egyház az Újszövetségi kánont 27 könyvben határozták meg. Irodalom: Lagrange, M.J.: Histoire ancienne du Canon du Nouveau Testament Parizs 1933. Cullmann, O.: Die Tradition als exeget., hist. Und teoll. Problem Zürich 1954. Finegan, J.: The original Form of the Pauline Colection HThR 49(85-103) Filson, F.V.. Which books belong int he Bible? Study of the Canon Philadelphia 1957
Apokrif - az ősegyházban azoknak a bibliai könyveknek a neve, amelyek nyilvános felolvasását nem javasolták, s ezért elrejtették őket a nyilvánosság elől. A katolikusok és a protestánsok eltérő könyvcsoportot értenek apokrifek alatt. Protestáns körben pszeudepigráf iratoknak is nevezik a katolikusok által apokrifnek nevezett könyveket. Hangzatos prófétai vagy egyéb bibliai neveik ellenére sem a liturgiában, sem a teológiai vitákban ezeket a könyveket nem használták. Sokan azért idegenkedtek tőlük, mert eredetük ismeretlen volt és sok mesés elemet tartalmaztak. Számos esetben kifejezetten eretnekek írták őket megtévesztő szándékkal.
Több apokrif listát ismerünk a 9-10. századig, ezek között is talán a Decretum Gelasianum (492-496) a legrégebbi. Az egyik legkorábbi dokumentum az apokrifokkal kapcsolatban I. Innocentius pápa levele Toulouse-i Esuperió (†127) püspöknek (in: Decretum Gelasianum, PL 20,502), ez azonban csak magán jellegű írás és nem hivatalos nyilatkozat arról a kérdésről, amelyben a fent nevezett püspök el tudja képzelni, hogy az apostolok az apokrifekben megírt fantasztikus csodákat Isten segítségével tényleg végbevitték.
Az apokrif írásokról említést tesz az ókeresztény egyházatyák többsége, így például Római Kelemen, Alexandriai Kelemen, Hippolitus, Tertullianus és Órigenész. Az Apostoli konstitúció (4. sz.) szerkesztője, valamint a Bizánci krónikák (800 körül) és George Cedrenus (†1057) számos nevet és könyvcímet őrzött meg az utókor számára. Ezeknek az írásoknak a nevét ismerték az egyházban vagy utaltak rá a későbbi szerzők, de sok dokumentum szövege csak jóval később került elő a közel-keleti kolostorokból, mint pl. Ádám apokalipszise, Ábrahám apokalipszise, Illés apokalipszise, Ezekiel apokrifon, stb. Igen esetleges az is, ahogyan egyes apokrif iratokat közzétesznek egy-egy gyűjteményben (pl. ahogy V.G. Vasziljevszkij (1838-1899) Greco-Bizánci anekdoták című 1893-ban, Moszkvában kiadott könyvében közzé teszi Ábrahám halálát és Dániel látomásait). Mind a keleti, mind a nyugati egyházatyáknál találkozhatunk olyanokkal, akik értékelik az apokrifeket, vagy legalább is részben használják őket teológiai érveléseik kapcsán, így pl. Alexandriai Kelemen, Hészükiosz, Epiphaniosz, Damaszkuszi Szt. János, stb. Még Ágoston (†430) is sok esetben toleráns velük szemben (De Civ. Dei, XV.23,4). Pszeudo-Abdosz keleti teológus pedig számos apokrif írást úgy használt, mintha az ortodox hitletéteményhez tartozott volna. Számos keresztény apokrif írást egy-egy bibliai személy kultuszához kötöttek. Különösen is ilyennek számítottak a Szűz Mária szüleire, Annára és Joachimra vonatkozó apokrifek, melyeket az ünnepükről megemlékező liturgikus iratok is közöltek. Hasonlóan az ünnepi megemlékezés szülte a három király, Gáspár, Menyhért és Boldizsár neveit is az apokrifekben. Jórészt a 4. századra tehető az a megtévesztő szokás, hogy eretnek tanítók bibliai személyek neve alatt jelentetnek meg szentírási könyvek modorában készített írásokat, jórészt evangéliumokat.
- Az ószövetségi apokrifek körébe az alábbi könyvek tartoznak: Jubileumok könyve, 3 Ezdrás, 3 Makkabeusok, Ádám és Éva életét bemutató apokalipszis, Izajás mennybemenetele, Jeremiás mondásai, továbbá Bárúk, József és Aszenáth története, Mózes mennybemenetele, Bárúk apokalipszise, Ábrahám, Illés, Szofóniás és Ezekiel apokalipszise. Jó néhány testamentum-típusú apokrifet ismerünk a következő nevek alatt: Jób, Salamon, a 12 pátriárka testamentuma. Számos ima és zsoltár is ide sorolható, pl. Salamon 151 zsoltára vagy Manassze imája, melyet a Vulgata még a kánoni könyvekkel együtt idézett. Vannak köztük palesztinai eredetűek és az alexandriai hellenista zsidóság köréből származó írások is. Hellenista eredetűek a Szibilla jóslatok. Számos apokrif került elő Qumránból is.
- Az újszövetségi apokrifek közül több apostol nevéhez fűztek evangéliumokat, ilyen pl. Jakab, Pszeudo-Máté vagy Tamás gyermekség-evangéliuma. Számos gyermekség-evangélium és szenvedéstörténet született a kánoni evangéliumok kiegészítéseként (pl. Pilátus evangéliuma vagy Péter és Gamáliel evangéliuma). Ugyancsak számos foglalkozik Mária életével és kultuszával (pl. Mária temetése, Pszeudó János könyve, stb).
Az apokrifeket tartalmazó kódexek a középkorban jelentek meg először, így pl. Genovában kiadták Nikodémus evangéliumát. Jacobus a Voragine (1230-1298) Legenda Aureája, valamint Vincenzo Beauvais Speculum historiale c. irata számos ilyen írásról tudósít és tartalma rövidített formában igen gyorsan elterjedt egész Európában a népszónokokon keresztül. Ezekből az írásokból vette az ihletet számos esetben Giotto (1266-1337) a festményeihez, Dante Alighieri (1265-1321) a Divina Commedia írásához, John Milton (1608-1674) az Elveszett paradicsom megírásához vagy Friedrich Gottlieb Klopstock (1724-1803) a Messiás c. (1748) művének megalkotásához.
Világos döntés az apokrifek használatával kapcsolatban a katolikus egyház részéről csak a Tridenti zsinaton (1552) született, amikor a katolikus kánont végre meghatározták és Jeromos latin nyelvű Vulgata fordítása lett a hivatalos katolikus Biblia. Ennek ellenére az apokrifek továbbra is terjedtek az egyházban, s hatással voltak pl. Emmerich Katalin (1774-1824) látomásaira is. Az apokrifek összegyűjtésére az első kísérletet Friedrich Nausea tette 1531-ben, de lényeges megemlíteni Bibliandert (1504-1564) is, aki Jakab evangéliumát tette közzé 1552-ben. Igen jelentős gyűjteményt jelentetett meg Johann Albert Fabricius (†1703) és az angol kutató tollából. valamint Jeremias Jones-tól.
Az apokrifek kritikai szövegének kutatására tett első kísérletnek J. C. Thilo munkáját tekinthetjük. Az apokrifek leghíresebb kutatója azonban kétségtelenül Konstantin Tischendorf (†1876). Az ő kutatásaihoz kapcsolható a Lipsius-Bonnet-féle apokrif kiadás (1891-1903) is. Az apokrif levélirodalom avatott kutatójának számít G. Bonaccorsi és Santos de Ottero is. Nagy lendületet adott az apokrif kutatásnak a Nag-Hammadi könyvtár felfedezése, melynek következtében Franz Christian Baur nézetei a kereszténység és a gnózis kapcsolatáról elavulttá váltak. A német nyelvterületen szinte kizárólagos ismertségnek örvend Edgar Hennecke kiadása és fordítása (1904), melyet Schneemelcher és munkatársai tettek teljessé. Kevésbé ismert Mongageue Rhodes James angol apokrif gyűjteménye. Ettől a folyamattól némileg eltérnek az ószövetségi apokrifek kiadásai. M. Buttenweiserrel az élen a protestánsok és főleg a Tübingeni körből kikerült kutatók sokat tettek az apokrifek kritikai szövegének közzé tételéért, közülük különösen is említésre méltó a német A. Dallman (†1853) és az angol S.C. Malan (1812-1894), az utóbbi nevéhez fűződik az Ádám-apokrif kiadása. C. Bezold munkássága nyomán váltak sokak számára elérhetővé a szír nyelvű apokrifek (1883). E. A. Budge számos tekercset fedezett fel (1927). M. D. Gibson azoknak az arab nyelvű apokrifeknek a feltárásában végzett kiemelkedő munkát (1901), melyeket addig csak töredékesen ismertek J. Issaverden Velencében közzé tett 1901-es gyűjteményéből. A legátfogóbb ószövetségi angol nyelvű gyűjteményes kritikai kiadás James H. Charlesworth kétkötetes műve. Az újszövetségi apokrifekről az egyik legteljesebb gyűjteményes kiadás olasz fordításban található, ez Mario Erbetta kiadásában látott napvilágot négy kötetben, Rómában 1975 és 1981 között. Az apokrifek magyar nyelvű fordításának első gyűjteményét Raffay Sándor (†1905) tette közzé, újabban pedig a Károli Gáspár Református Egyetemen alakult fordító műhely munkája révén Adamik Tamás és Bolyki János szervezésében adták ki több apokrif evangélium, cselekedetek és apokalipszis magyar szövegét.
Irodalom: Barnstone, W.: The Other Bible. SF 1984; Beyschlag, K.: Die Verborgene Überlieferung von Christus. München 1969; Charlesworth, J. H.: The Old Testament Pseudepigrapha I—II. New York 1983; Charlesworth, J. H.: The New Testament Apocrypha and Pseudepigrapha. Metuchen 1987; Erbetta, M.: Gli Apocrifi del Nuovo Testamento I/1— I/2—II—III. Milano 1966, 1969, 1975, 1981; Hennecke, E.— Schneemelcher, W.: Neutestamentliche Apokryphen 1—2. Tübingen 1959; Kautzsch, E.: Die Apokryphen und Pseudepigrephen des Alten Testament. Tübingen 1900; Milik, J. T.: The Books of Enoch Aramaic Fragments. Oxford 1976; Riessler, P.: Altjüdisches Schriftum ausserhalb der Bibel übersetzt und erläutert. Ausburg 1928; Zeitlin, S.: Jewish Apocryphal Literature. New York 1950. Robinson, J.M.: The Nag Hammadi Library. Harper, San Francisco 1990. A legfontosabb magyar nyelvű irodalom: RAFFAY S.: Az apokrifusok. Pozsony 1905. Braun V.: Az apokrif Ezra. Budapest 1941; Burrows, M.: A holttengeri tekercsek. Budapest 1961; Frenkel É.: A jubileumok könyve. Budapest 1930; Hamvas B. [ford.]: Henoch Apokalypsise. Budapest 1945, hasonmás kiadása: Budapest 1989; Kámory S.: Apokrifus könyvek. Budapest 1877; Sepessy T.: Apokrif Apostolakták és az Antik regény. In: Antik tanulmányok. Budapest 1994, pp. 116— 139; Székely I. [ford.]: Sibyllakönyvek. Budapest 1994; Vanyó L. [szerk.]: Apokrifek. Ókeresztény írók I. kötet. Budapest 1980. Adamik T. (szerk): Csodás Evangéliumok.Ttelosz, Bp. 1965. Adamik T. (Szerk): Az apostolok csodálatos Cselekedetei. Telosz, Bp. 1966. Adamik T. (Szerk): Apokalipszisek. Telosz, Bp. 1997.
Benyik Györgytől idéztem.
[ Szerkesztve ]