Nincs Mikulás Krampusz nélkül.

Fekete István írta 1943-ban Mikulás című elbeszélésében:

És a reggel úgy hullt rám, mint a beteljesedett ölelés. Reggel! Az ablakon bevilágított a hó, a cinkék vidáman cserregtek, a toronyóra ekkor ütött nem tudom én mennyit, amikor megláttam a Krampuszt. Vidám ördög volt - az első pillanatban meglátszott - és úgy tartotta a virgácsot kezében, mintha át akarta volna adni.
- Tessék.
Kezembe nyomták, hát tartom, de verés az nem lesz... Fekete szőrbundája volt a Krampusznak, piros nyelve és én mindjárt megszerettem. És ott voltak a kis csizmáim is félrebillent szárral, megrakva dióval, mogyoróval. Cukor is volt benne. Valódi savanyúcukor.
Odakünt ekkor kezdett sütni a nap. A hó puha arcán fényleni kezdett az ébredés és azt hiszem, nem látta senki, hogy - igen - megcsókoltam a Krampuszt. Nem látta senki, csak a rongyos kis csizmák, melyeknek talpán kihullott volna a mogyoró, ha éppen nem a talpukon álltak volna. Régen volt. A hó azóta már régen nem olyan fehér, a lábbelijeim nagyon rendben vannak - nem is magam tisztogatom őket - némelyik szinte ragyog, de nekem ragyoghat, mert régen tudom már, hogy a boldogság nem a fényes cipőkben és nem a rámás csizmákban lakozik.

-Megjelent az Esti Újságban (1943. december 7.), később a Népszabadságban (1959. december 6.)
Tartalmazzák a Vasárnap délután (1991), Számadás (1997) és a Sárgaréz patkók (2007) című kötetek.-

[ Szerkesztve ]