Banán.

Zsolt alig várta, hogy kedd este legyen. Vacsora után felment a szobába. A munkatársak az ágyon heverésztek. Fújták a füstöt, beszélgettek. Főleg a munkáról, de a Karcsi bácsi felemlítette, hogyan hágta meg egyszer tévedésből az anyósát.
– Na, figyeljetek! – intette csendre a többieket Béla.– Mondja Karcsi bá’! Hogy volt? Én már hallottam ám.
– Na szóval. Megyek befele a kertből, éppen a krumplibogarakat szedtem össze, mert annyi volt már, hogy attól féltem, lerágják az összeset. A petéket szétnyomkodom, a pirosakat ugyan még lepermetezhetném, de a csíkosaknak a permet sem árt, így inkább leszedem, a tyúkok meg jóízűen felcsipegetik, ha odaöntöm eléjük…
– Mondja már! – förmedt rá Béla türelmetlenül – Olyan feneket kerít neki, hogy soha nem tér a lényegre.
– Jól van na! Megyek be, a lépcsőn lerúgom a lábamról a gumicsizmát…
Erre már a többiek is zúgolódni kezdtek.
– A lényeg, hogy amint belépek a fürdőszobába, látom ám, hogy az asszony abban a szép virágmintás zöld pongyolájában, amit akkor vettem neki, amikor az első gyerek, a Magdika született… Nem is volt a szülőotthonba senkinek olyan szép pongyolája…
– Karcsi bá’ – rikkantotta el magát most már mérgesen Béla.
– Ne sürgess már fiam, ne sürgess! Száz szónak is egy a vége. Elég az hozzá, hogy abban a szép virágmintás pongyolában ott öblöget mélyen belehajolva a fürdőkádba. Hát engem úgy elöntött a vágy, hogy azon nyomban megoldottam a gatyamadzagot, a pongyolát felhajtottam a hátára, aztán zzu bele! Az meg olyan élvezettel fogadta, hogy magam is elcsodálkoztam, milyen hangosan nyögdécsel. Amikor végeztem, megszólal, hogy „Ejnye fiam!” Hát nem az anyós volt? Hogy a rosseb egye meg! Előbb nem szólt ám.

Hétvége (1971)

Magi nem jött másnap, nem jött harmadnap se.
Pénteken Zsolt hazautazott. Szombat délután átgyalogolt Üsztögre, ahol nemrég a búcsúi bálban összejöttek Julcsival, de nem beszélték meg a következő találkozást. Azt mondta vagy ott lesz, vagy nem. Nem volt ismerős ebben a faluban, nem is tudta kitől lehetne érdeklődni a lány felől. Legalább hívott volna otthonról valakit, és egy kis időre beülnének a presszóba, de ő annak biztos tudatában indult el, hogy Julcsival fog találkozni. Legalább azt tudná, hol lakik a nővére! Igaz, ahhoz elég bátortalan, hogy egy idegen háznál érdeklődjön egy szinte ismeretlen nő felől. Mit mondjon, miért keresi? Miért, miért? Hát csak. Csak, mert járnak. Megbeszélték. Na, de a gyakorlatban mit is jelent járni valakivel? Egy dolog összeülni egy társasággal és ott jópofizni, esetleg eltűrni a Julcsival való összetartozásra tett megjegyzéseket, és megint más, ha kettesben vannak. Természetesen elhúzódnak és csókolóznak. Mások is ezt teszik, akik járnak. Na, de ezt se lehet órákon át. Beszélgetnek? Miről? Egyértelmű vonzalom esetén minden jelentéktelen apróság érdekes ami a másikkal történt, de itt csak arról van szó, hogy megbeszélték, hogy járnak. Nagyon izgalmas, hogy van egy olyan ismerőse, aki nem rokon, nem is szomszéd, még csak nem is valamelyik hozzátartozó valakije. Ráadásul ez az ismerős nőből van aki szép, és csókolózik vele. Állítólag másokkal le is fekszik, de ez nem lehet igaz. Csak ráfogják. Biztosan olyan srác kezdte el bosszúból terjeszteni, akit visszautasított. El is hessegette ezt a gondolatot. Ha mégis igaz lenne, hát ő nem akar tudni róla.

(1971, Kőhordó 2.)
...
Az épülő tanácsház homlokzatán úgy dolgoztak a kőművesek, mint a kisangyal. Nem csoda, hiszen tudják, hogy kedd délelőtt jön az ellenőrzés, és ilyenkor senki nem megy a kocsmába, de még a szemközti temetőbe se maszekban exhumálni. Ez utóbbi jó fizetés-kiegészítés néhány melósnak, de legtöbbjüknek nem is bírná a gyomra ezt a munkát. Így nekik a temető költöztetés helyett csak az irigykedés marad. (az út mellett kell a hely a panelházaknak, ezért a temetőt átköltöztetik a hegyoldalba)
– Ne ilyenkor dolgozzatok bazzmeg! – kiáltott oda az állványon szorgoskodó embereinek „Jóska” – úgyis látom, mire haladtatok.
Az emberek tettetett meglepetéssel fordultak felé. Úgy tettek, mintha eddig nem vették volna észre, hogy jön. Nem volt pedig nehéz észrevenni, hiszen nem sok Nisa jár errefelé, bár ha mégis, az mind ilyen bili-kék színű. Vagy fehér, de az villogni és szirénázni szokott.
– Így akartok dolgozni? – mérte végig Karcsi bácsi a két fiút, amikor odaértek hozzájuk.
– A szállón van a munkásruhánk. – válaszolt Jancsi – de lehet, hogy napközben nem is enged be a portás.
– Na, majd adok nektek valami olyan munkát – legyintett lemondóan, amivel nem kenitek össze magatokat. El is kezdhetitek összeszedni a zsaludeszkát az emeleten. Nézzetek meg minden helyiséget!

(a Vízhordó folytatása)
http://potyautas.blogger.hu/2010/08/18/vizhordo

Olyan minden mindegy hangulata volt Zsoltnak. Még az se bosszantotta, hogy minden állomáson és megállóhelyen megállt vele a vonat. A 47 jegenyefánál is, ahol pedig nagyon ritkán szokott. Hazafelé türelmetlenkedne miatta, de most már biztosan nem ér be az első órára, talán a másodikra se. Eddig még soha nem volt igazolatlan hiányzása, már éppen ideje volt.
Nem volt sok utas, hiszen a munkába igyekvők a korábbival elmentek. Válogathatott az ülőhelyek közt. Sőt, még a vagonok közt is. Nem szállt fel oda, ahová Zsuzsa a két gyerekkel, mert ha elsőre nem ismerte őt meg, akkor ez már maradjon is így. Ők csak egy megállót utaztak. Ezt azért tudja, mert minden megállóban lehúzta az ablakot, hogy bámészkodjon. Nyugodtan lehetett volna aludni, de nem jött álom a szemére.
A végállomáson is csak lézengtek az emberek. Szokatlan látvány volt ez számára, hiszen eddig még mindig tömeg volt itt, amikor ő utazott. Az aluljáróban csak úgy visszhangzott a kopogós talpú cipők hangja. Most megnézegethette volna nyugodtan a fal mellé állított tablók képeit, nem lett volna útban senkinek. Na, de látta már. Sokkoló fényképek voltak itt kiállítva olyan embermaradványokról, akiket szétvágott a vonat. A tárlat látogatói bizonyára elborzadtak tőle, de azt nem lehet felmérni, hogy ettől óvatosabban közelítettek-e a mozgó vonatokhoz. A cél bizonyára ez volt.

...Tudtam. Persze, hogy tudtam a teherautómmal menni. Legalább nem kellett a bringát tekernem. Alkalmanként beüzemeltem ugyan a Suzukit is, de a teherautó használatért még költségtérítésre is számíthatok. Arról nem is beszélve, hogy boldogság-közeli érzést okoz számomra, ha a H1-es Hyundai-t vezethetem. Imádom ezt az autót. Két és fél év után még mindig tudok gyönyörködni a szépségében. Egyetlen bánatom, hogy kihasználatlan. Sőt, nem túlzás azt mondani, hogy felesleges. Mivel a munkáim elfogytak, nem tudom mire használni. Eladni viszont lehetetlen. Nincs rá kereslet. Mivel még nincs kifizetve, nem is az enyém, hanem a bank tulajdona. Tehát annak ellenére, hogy nem hoz semmit a konyhára, havonta egy minimálbért muszáj ráköltenem, ha be sem indítom.

Most viszont beindítottam. Több hetes állás után pöccre. Bandikával felraktuk a köveket, és irány a szomszéd falu. Könnyen odataláltunk a helyszínre. Olyan támpontokat kaptunk, hogy főutca, kultúrház, buszmegálló. Talán ezek nélkül is felismerjük a házat. Mindkét szomszédja a hetvenes években épült, amikor az volt a szempont, hogy a szomszédétól legalább egy sor téglával magasabb legyen. A két nagy ház között ez szinte eltörpült, de a rengeteg kőburkolat felhívta magára a figyelmet. Különösen, hogy a kerítésről hiányoztak a takaró kövek. A burkolat tőlünk került ide, de egy kőműves brigád rakta fel bérmunkában. Ők már levonultak, de volt itt két fiatal srác. Kertet építettek. Fűmagot vetettel, locsoltak, mederelemeket ástak be a hegyoldalba. Később kiderült, hogy egyikük a tulajdonos keresztfia. Ők itt is laktak az új házban. Belül már kész volt.

Éppen 5 éve (2011 január) raktam fel egy leírást munkahelyi kalandomról 3 részben. Valamiért csak az első van fenn, Kő' munka? címmel. Most pótolom a hiányzó részeket.

Az augusztustól elvárja az ember, hogy észveszejtő legyen a hőség. 2009 augusztusa éppen megfelelt az elvárásoknak. Reggel hétkor még elviselhető volt ugyan, de a 4km kerékpározás kimelegítette a gyakorlatlan öregembert. Vagyis engem. A lemeztetős csarnoktól csak árnyékot remélhettem, kellemes klímát semmiképp. A szélesre tárt ajtón is csak a forróság dőlt befelé.

Bemutatták a munkaeszközömet, egy vízhűtéses asztali kővágót. S itt, a vízhűtésen van a hangsúly. Gyuri elmondta a feladatot, megmutatta, hogyan kezeljem a gépet. Beállította a vezetősínt a megfelelő méretre, javasolta a fülvédőt és a gumikesztyűt, kötényt gumicsizmát. Jól jött minden apró segítség, hiszen már megint teljesen ismeretlen feladatot kaptam. A vágóasztal alatti tepsiből szivattyú nyomta a vizet a vágókorongra, ami folyamatosan mosta le a kőről a vágás során keletkezett iszapot. A védőfelszerelés nem véletlenül kellett, hiszen a forgó fűrészkorongról állandóan szállt a vízpermet. Ezzel sikerült kellemes klímát teremteni a csarnokban. Ez csak akkor tűnt fel, amikor átállás, takarítás, vagy rágyújtás miatt leállítottuk a gépeket. A tepsiben naponta többször annyira besűrűsödött az iszap, hogy ki kellett mosni. Gyuri ebben is segített. Imádott pancsolni. Felmosta a műhely padlóját, kitakarította az iszap elvezetésére kialakított csatornát. S amikor alkalom nyílt rá, mesélt. Néhány napig nem volt ezzel semmi gond, de aztán már túl soknak találtam a kalandokat, amik megtörténtek vele. Talán nem is voltak igazak.

Nem vagyok hegyvidéki gyerek, de szeretem a hegyeket. Nem vagyok alföldi se, hiszen a Bükkalján születtem és ebben a térségben élek azóta is. De különös érzéssel viszonyulok az alföldhöz. Ha bemegyek egy alföldi parasztportára olyan, mintha már jártam volna ott. Nem tudom mitől van ez.

Beszélgettem egyszer egy békési származású öregasszonnyal. Elmondtam, hogy Békés az ország egyetlen megyéje, amelyben még nem jártam. Azt mondta erre, ha Csongrádban jártam, akkor Békésben is. Attól lenne a jártam már itt érzés, hogy minden alföldi parasztporta egyforma? Hangulatában biztosan. Nem szeretnék ott élni, viszont mélységes tiszteletet érzek azok iránt, akik ezt az életkörülményt választották. Többnyire persze nem választás kérdése, hanem ide születik az ember és ha teheti, itt marad. Ha elmegy is, visszavágyik.
Valamikor gyerekkoromban hallottam valami bohózatban azt a mondatot, hogy "Mert milyen nehéz is volt régen a paraszti munka" Nem tudom miben hangzott el, azt se kinek a szájából. Ma is nehéz.

Rakott már követ?
- Hogyne, persze.
(Fel az IFÁ-ra amikor disznóólat bontottunk anyámnál.)
Vannak olyan helyzetek, amikor nem ésszerű az igazság minden szegletét kibontani.
- Akkor fog ez menni.- bátorított a kolléga, amikor érdeklődni voltam a leendő munkahelyemen.
Én persze nem voltam ebben annyira biztos. Kérdeztem néhány dolgot, ami talán még segített a tudatlanságomat leleplezni. Magam elé képzeltem azt a kőburkolatot, amit régi kollégám rakott, s én esetenként meglátogattam. Úgy adtam elő, mintha én is részt vettem volna abban a munkában. Pedig tudom, óriási a különbség, hogy elméletben tudom hogyan kell, vagy már gyakoroltam is. Bizonyára látszott is rajtam a megfelelésembe vetett hit hiánya. Oszkár nem adta ezt tudtomra, csak biztatott, hogy fogjak egy kalapácsot, és lássak neki a munkának. Később Tibi – aki ekkor csak messziről szemlélte a szemlélődésemet – mondta is nekem, hogy úgy érezte akkor, hogy biztosan nem fogok majd menni közéjük, hiába beszéltük ezt meg a főnökkel. Azt sem értette, miért firtatom annyira az alkalmazásom „lepapírozását”. Pedig ezen nincs mit nem érteni. Senkinek nem ér meg egy esetleges büntetést egy betanítandó munkatárs feketén foglalkoztatása.
Azzal váltunk el, hogy majd hétfőn megyek. Aztán úgy alakult, hogy mégse mentem, mert elromlott az autóm. Csak csütörtökön kezdtem. A főnök igen nagy megértéssel viszonyult a rossz kezdéshez. Nem akart elijeszteni, hiszen minden munkáskézre szüksége van. Túl nagyra sikerült a vállalás, ráadásul nyakunkon a tél, ami nyilván nem kedvez a szabadtéri munkáknak.

Bál

- Voltak a felvonuláson Anti bátyám? - kérdezte Lajos, noha nem igazán érdekelte, csak nem szerette ő se, ha a régi dolgokat emlegetik fel nekik okulásként.

- Mindig kimegyek, de kicsi ez a mi falunk, nem mérhető az ünneplés egy városhoz. Amikor a kohászatban dolgoztam, ott aztán kivonult az egész kollektíva. Itt inkább csak az iskolások vonulnak, aztán meg mennek összevissza a felnőttek. Az ünnepi szónok meg csak beszél, de nem mond semmit. Biztosan a tavalyi papírokból olvasott. Mindenki azt figyelte, hogy sok lapja van-e még. Aztán mehettünk...vagyis mehettünk volna sörözni. Higgyétek el gyerekek, itt hamarosan forradalom lesz. Micsoda dolog az, hogy nincs május elsején sör?

- Jaj, ne beszélj má' bolondokat! Ittatok fröccsöt - szólta le a felesége.

- Szerintem - szólt hozzá Zsolt a témához - egy képmutatás az egész. Miskolcon kivezényeltek bennünket a kollégiumból. Adtak ránk teljesen új, szép kék vietnami munkásruhát, amit aztán vissza kellett adni. Át villamosoztunk a városon, betolakodtunk a tömegbe a Petőfi térnél, aztán rendezett sorokban elvonultunk a Hősök terén felállított tribün előtt, számunkra teljesen idegen emberek előtt. A villanyrendőrhöz érve mehetett mindenki a dolgára.

Éljen Május 1

Mi ez a borzalmas ricsaj? Mivel dörömbölnek kora reggel? Szőnyeget porol valamelyik lökött szomszéd? De ki trombitál? Hány óra van egyáltalán? Mi van? Zeng és dalol a…szállj csak zeneszó…ébrszd fel a magyar népet! Felébresztette. Ja! Jól van na! Itt van. Mi van itt? Itt van május elseje. Ezt is jól kitalálták most. Éppen szabad szombatra esik.

Zsolt morgolódva kászálódott ki az ágyból. Félrelibbentette a sötétítő függönyt, hogy láthassa a teherautón vonúló rezesbandát. A plató végében kihúzott derékkal büszkén verte a dobot kipurcant rock-zenekaruk volt dobosa. Legalább most van lehetősége zenélni, ha már az esti bálban nem ők játszanak. A készülédéssel Zsoltnak is eltelne a napja, de így nem igazán tud magával mit kezdeni. Ráadásul ilyen korán nem is akart még felkelni. A zenés ébresztő már a szomszéd utcában dörömbölt, amit aztán elnyomott egy közelebbi dörömbölés. Nem ritmusos, változó ideig tartó, de sokszor ismétlődő zaj, malacvisítással vegyítve.