Hirdetés

Feleségem nem sír könnyen

Feleségem nem sír könnyen, de akkor egymás nyakába borultunk. Mintha meghalt volna valaki, pedig csak utolérte a családot a gazdasági csőd. A kocsonyahús árát számolgattuk és elgurult egy tízes. Ama bizonyos Hét krajcár jutott eszembe. Azt ugyan nem tudtam pontosan mennyi kell a húsért, de attól biztosan több, mint amennyi volt a kasszában. Előfordul néha, hogy adós marad az ember a boltban, mert éppen nem vitt magával eleget, de most itthon se volt semennyi. Ráadásul begurult az udvarunkra egy legutóbbi típusú, talán egy-két hónapos Mercedes. Azt hittem, azt reméltem, hogy pénzt hoz. Dolgoztam a Merci gazdájának. Nem nagy munka, csupán egynapi szakmunkásbér járt volna érte, de most mentőöv lett volna, ez a néhány ezres. Arra persze nem számítottam, hogy a munka végeztével a kertet is össze kellett volna takarítani. Ezért plusz pénzt ígért, az ügyfél, de a lényeg az, hogy most nem fizetett, pedig nagyon számítottam erre a pénzre. Az ünnepi asztalunk múlott rajta.

Ez volt az utolsó csepp a pohárba. Feleségemmel mindketten összeroskadtunk a reménytelenségtől. Néhány nap múlva elkészül a következő munka, de abból még sokára lesz pénzt. Lehet, hogy be se tudom fejezni, hiszen benzint is venni kell, hogy eljuthassak a munkaterületre. Jól megy a maszeknak – mondják az irigyek. Nagy tévedés. Nincs egy árva fillérem, már visszamondható biztosításom se, pedig az már kihúzott néhányszor a bajból. Nem valami jó üzlet, de a szükség nagy úr. Ez a forrás is kiapadt. A gyerekeim zsebpénzét is elkunyeráltam már. Két héten belül nem számíthatok bevételre. Az se valami nagy összeg, ráadásul mind be kellene fektetni a következő munkába. Nem akkor, már most. Nagy kérdés, hogy mit fog enni jövő héten a család. Kérjek kölcsön? Kitől? Egy hetet kellene átvészelni legalább. Csak a kocsi el ne romoljon még addig! Tanultam a pozitív lelki beállítottságot, de az itt már kevés.

Vízhordó 2

- Menjél fiam – mondta Gyula bácsi – hozz egy kannával, úgyse jött még az ebéd. Majd félre teszem a részedet. – tette még hozzá, amikor a távolban megpillantott egy porfelhőt közeledni.
A fiú kissé morcosan engedelmeskedett az apjának, de nem mondhatott ellen, hiszen belátta, nem foghatnak hozzá ebédelni víz nélkül. Ennek ellenére persze jólesett egy kicsit duzzogni magában. Orrát lógatva rugdosta az út vastag porát, ami ettől bement a szandáljába, s az apró szemcsék szúrták a talpát. Levetni nem akarózott, inkább elviselte a kellemetlenséget. Ettől még inkább szenvedésnek érezhette a feladatot. Már félúton járt, amikor felnézett. Dél felől, amerről most a nap sütött – habár a fene se tudja, merről süt, hiszen fenn van az ég tetején – jött a juhnyáj. A három mudi, csaholva rohangált körülöttük, a juhász füttyentgetve vezényelt nekik. Egyenesen a kerekes kút felé tartottak. Ott volt a hosszú vályú, amiből ihatnak az állatok. Ezután a juhász majd betereli őket az akolba, s csak késő délután hajt ki megint. Legalábbis így szokta. Közben hazamegy ebédelni a szép fiatal feleségéhez.
Igazis! Az meg hová lett? A fateknő még ott állt a széken, a ruhák kiteregetve a kötélen, de az asszony nem volt sehol. A gyerekek se.
- Hamar összecsapta a mosást. Jöhetne megint vízért! – gondolta a fiú, és elképzelte, amint a nő kér tőle egy kannatető vizet, aztán mohón issza, issza. A szája sarkán folyik lefelé, végig a szép hosszú nyakán, becsurog a mellei közé, amitől még csak meg se borzong, hiszen jólesik a hűsítő artézi víz ott is.
Azon kapja magát, hogy mosolyog. Nagyot nyel, körülnéz, nem látta-e valaki, mert még hülyének néznék, hogy magában vigyorog. Megérkezett. A vízsugár alá tolja a kannát, s amíg várakozik, visszanéz a nagy akácfa felé, ahová megérkezett a főnök ponyvás autója, az ebéddel. Fehér köpenyes kövér asszony kászálódik ki a kocsiból, meg utána egy gyereklány. Na, ez meg ki a csuda? A Péter bácsi – így nevezik az emberek is a főnököt – hátra megy, lenyitja a hátsó ajtót, de a kövér asszony nem fér oda, mert két ember is ott áll, hogy segítsen kivenni az edényeket.
- Siess fiú! – kiált neki a juhász, aki közben megérkezett a juhokkal – mert neked nem hagynak.
- Dehogynem. – válaszolt olyan halkan, hogy még ő se igazán hallotta. A víz már kifelé folyt a kannából. Felkapta a kőről, rávágta a tetőt, s amilyen gyorsan csak tudott, igyekezett visszafelé.

Spagetti a Jurajsky-ban

Podzamcze. Mirek váraljának fordította. Egy egészen kicsi település.

Falunak túl kicsi, tanyának túl nagy. Szám szerint nem tudom pontosan, de kb. úgy öt-hat ilyen tartozik a Gminához (Ogrodzieniec település közigazgatási besorolása) Mindegyiknek külön iskolája van, így hét iskolaigazgató volt jelen a pénteki találkozón, de még a gimnázium igazgatója nem is tudott jönni. A vár miatt néhány lakos már ráállt a szálláshelyek kialakítására. Úgy tudom, többnyire belföldiek jönnek. A szállások kialakítása is a lengyelek igényéhez van alakítva. Egy nagy parasztportának tűnt, ahol mi laktunk. A kapu mellett jobbra állt egy gazdasági épület. Az nem derült ki, mire használják. A végében a kempingeseknek volt kialakítva valami mosogató, vagy talán főzőhely.

Az udvar egy távoli pontján állt egy olyan jellemzően jellegtelen nagy kockaház, amilyet korábban már említettem. Ott lakott a tulajdonos. A tulajdonképpeni főépület a kapu bal oldalánál kezdődött. Három építési ciklust lehetett rajta felismerni. Az elsőnek nagy része be is volt vakolva. A mi szakaszunk fala blokktéglából készült. A színén látszott, hogy elég régen. Az egymáshoz közel beépített nagyméretű ablakok felső sarkánál fél méter hosszan vastag műanyag cső meredt ki a falból. Mint később kitaláltuk, ez a vizes blokk (blokkocska) szellőzője. Az épület végében volt még egy toldalék, ahová a közös folyosóról lépcsőn kellett lemenni. Ezt már nem emelték a régebbi rész szintjére. A falak belső borítása a szobákban laminált-, a folyosón OSB, azaz háncslap. A szegőket nem tartották szükségesnek felrakni. Az igényesség csak sokad rendű kérdés első a praktikum, illetve a vizesblokk esetében a szükség. Pontosabban a szűkség. A mi lakrészünk – Mirekkel voltunk egy szobában. A polgármester egy másik ugyanilyenben egyedül. A két lány a lépcső aljából nyíló részben kapott elhelyezést. Nekik még előszobájuk is volt. – szóval a mi lakrészünk egy ágy és egy kisasztal hosszú, és ugyanilyen széles, vagyis 3x3m. ebből a területből választották le a fürdőszobát. Nyílószárnyas ajtónak természetesen nem volt hely, így harmonikaajtóval oldották meg. Az ajtó bal sarkánál kissé ferdén beépítve volt a WC, szemben a mosdó, jobbra elfüggönyözve a zuhanykabin. Középen lehetett törölközni. Mindez 2m2. Fürödni, mosakodni (akinek szükséges még borotválkozni is) nem jelentett gondot. Másnap reggel viszont jött a gond, mert a WC-n nem lehet elférni. A térdem beleér az ajtóba, nyilván előrehajolni se lehet. A papírtartó a hátam mögött van, azt képtelenség elérni. Oldalt kell ülni, a papírt pedig előre kézbe venni. Akinek már van helyismerete, az megoldja. Bő vízzel és kefével. A továbbiakban inkább a Karczma Jurajsky mellékhelységét használtam.

Orgazdaság bűntettének alapos gyanúja

Elcsábultam. Már néhány éve kisiparosként dolgoztam. Akkor még hittem abban, hogy becsületesen is meg lehet gazdagodni. Ma már kisebb esélyt adok ennek. A munkám egyik lényeges alapanyaga a cement. Volt a faluban építőanyag telep, ahonnét ha nem is bármikor, de nagy eséllyel be tudtam szerezni. Tudtam, hogy aznap érkezett friss cement, de éppen nem volt rá szükségem. Viszont csábító ajánlatot kaptam. Egyszer csak jött hozzám egy utcabeli tizenéves fiú, egy feltűnő rasszjegyeket viselő idegen emberrel. Cementet kínáltak. Nem volt rá szükségem akkor, de olcsón adták. Kerítettek hozzá mesét is. Mondták melyik háztól van. Azt mondta a gazda, hogy adják el, mert most egy darabig nincs rá szükség, nem menjen tönkre. Őszintén mondom, hogy volt egy jó adag segítőszándék is benne, hogy ráálltam az üzletre. Tíz perc múlva kézikocsin meg is érkezett a cement. Kifizettem, ezzel részemről rendben is volt a dolog. Este, beállított hozzám a körzeti megbízott. Nem rég szolgált a faluban, de ismertük egymást. Neki is 850-es Fiatja volt, meg nekem is. Azt mondja az őrmester - Hol van a cement?
Beugrató kérdés volt, mert nem tudja rám bizonyítani, hiszen a tüzépről is vehettem. Az nem jelent semmit, hogy nincs meg a számla. Viszont ha ezt egy rendőr kérdezi, már felmerül bennem a gyanú, hogy valami nem gömbölyű.
- Bazmeg! - csúszott ki a számon a reakció.
Hát orgazda az ilyen? Végül megúsztam a dolgot, nem jelentettek fel. Jött a gazda, elvitte a cementet, amit immár mindketten kifizettünk. Tanulság, hogy a lopáshoz is tehetség kell, ami nekem nincs. Viszont nem is bánom. Nyugodtan tudok aludni.

Itt jöttek be

Sok esetben talán nincs is gyakorlati haszna, mégis nagyon sok településnek van külföldön testvérvárosa. Némelyeknek több is. Így van ez a mi esetünkben is. Van egy Lengyelországban, van egy Szlovákiában. Most bontakozik egy harmadik lehetősség Ukrajnában. Hallottam rosszalló véleményeket azokból a körökből, akik kizárólag kiadható szobában mérik még a barátságot is. „Mit akarunk ezektől a szegény szomszédoktól?” Ezek a szomszédok valóban szegények, de a mieink. Néhány kilométeren múlott, hogy nem Magyarországon élnek. A falu nyugati határa egyben az országhatár is. Nagy turistaforgalom szerintem se várható, inkább kulturális kapcsolatban kell gondolkodnunk.
Az önkormányzati delegációban a polgármestert a szociális bizottság két tagja kísérte. A nemzetközi kapcsolatok bizottsága most se képviseltette magát, mint ahogy Lengyelországban sem.

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy nem volt eléggé körültekintő a szervezés. A kezdeményezés a polgármestertől származott, pontosabban egyébirányú kapcsolata vetette fel az ötletet. A delegáció utazására mielőbbi időpontot javasolt. Csaba ennek alapján kitűzte a húsvétot követő első hétvégét. Az önkormányzatunk jelentős része hajlandóságot mutatott az utazásra. Legalább hatan mentünk volna. Az időpontot persze elfelejtette időben leegyeztetni, így néhány nappal az indulás előtt, amikor odatelefonált, kiderült, hogy nem tudnak fogadni, nem készültek fel. Csak később tudtuk meg, hogy nem a kenyér hiányzott – mint azt feltételeztük – hanem más delegációt fogadtak a Dunántúlról.
Ezért egy hetet csúszott a látogatás. Ekkorra viszont több képviselő visszalépett, mert nem volt alkalmas az időpont, tehát maradtunk azok, akik szoktunk. Csaba, meg mi ketten Horváth Józsival. Talán a kis létszám miatt vittünk sofőrt. Nem vitás persze, hogy így praktikusabb, hiszen a delegáció vezetőjének illik koccintani is. Az út dokumentálása érdekében a stúdióvezetőt is magunkkal kívántuk vinni, de az indulás reggelén derült ki, hogy családi okból le kell mondania a részvételt. Ezért még képek se készültek.

Karczma Jurajsky

Karczma Jurajsky

2004-es úti élményeim az önkormányzati munkához kötődtek. Nevezetesen a külföldi kapcsolatokhoz. Nem beszélek egyetlen idegen nyelvet sem, így külön kihívás számomra kommunikálni a külföldiekkel. Augusztus végén negyedmagammal jártam Ogrodzieniecben. Ez a város a testvértelepülésünk. A meghívás maximum öt főre szólt, mivel egy olyan nemzetközi találkozót szerveztek a lengyelek, amelyre két német, (ezek végül nem mentek el) egy olasz, egy szlovák és egy magyar (ezek mi vagyunk) testvértelepülés delegációja kapott meghívást. Érthető, hiszen több száz fő hivatalos vendég kezelhetetlen. Így is volt elegük, hiszen az ilyenkor szokásos nagyrendezvényükkel lett összevonva a három - terv szerint öt - delegáció vendégül látása. A kommunikáció nehézségeiről nem is szólva, hiszen például az olaszokkal úgy tudtunk beszélni, hogy Mirek fordította a magyart lengyelre, Jurek, vagy Jerry – a lengyel származású olasz tolmács – lengyelről olaszra. Ugyanez működött fordítva is. A szlovákoknak már könnyebb volt, mert ők a házigazdákkal meg tudták magukat értetni.
A küldöttségünk összeállítása nem volt nehéz. Csabával, a polgármesterrel nem kívánt egy úton menni a testület fele. Józsinak nem volt útlevele, Géza talán csak a közpénzen kirándulásból akart kimaradni, Attilának a borozóját kellett működtetni. Maradtunk négyen. Csaba, mint polgármester, Nóri, mint alpolgármester, valamint Mari és én. Sokan jártak már korábban Ogrodzieniecben a falunkból, de négyünk közül senki. Az előző polgármester már előre kárörvendve dörzsölte a tenyerét, hogy majd milyen jól el fogunk tévedni. (Ezt azért gondolta, mert az ő delegációi mindig megszenvedték a krakkói átkelést. A 12 órás út hosszabb volt a kelleténél nagyjából 100 kilométerrel.) Tett is egy olyan megjegyzést, hogy: Vak vezet világtalant. Nem tudtuk, miért mondja, hogy majd meglátjátok, milyen ellátásban lesz részetek. Aztán megtudtuk. Kitettek magukért a vendéglátóink. Erősen eltúlozták a traktát, de állítólag ezt mindig így teszik. Meglepett bennünket, hogy a polgármesterrel együtt mulatnak az elődei. Nálunk ez elképzelhetetlen lett volna, bár az ő eljárásuk a rokonszenvesebb.
Augusztus 28-án hajnali ötkor összeszedtük a csapatot. Az új Opel Vivaróban négyünknek sok is volt a hely. Szinte végig Csaba vezetett, de valami őrült lendülettel. (Mondtam is neki, hogy ha ilyen lendülettel vezetné a falut, nem lenne semmi gondunk.) Térképről már ismertem az útvonalat. Hegyi szakaszból bőven kijut. Szóvá is tettem, hogy miért Eger felé indulunk. Aztán Bánrévétől visszafordultunk Miskolc felé, hogy Putnokon megtankoljunk. Innét még hazatelefonáltam, majd átléptünk Szlovákiába. Ezt a mobil telefonom is jelezte. Üdvözölt a területileg illetékes mobil szolgáltató. Áthaladtunk Tornalján, amely városról nem tudok semmit azon kívül, hogy a Sláger Rádióból szokták felhívni a polgármesterét, „Ahoj Dubcsek” üdvözléssel. Van neki valódi magyar neve is, de elfelejtettem. A városon csak keresztülszáguldottunk. Visszafelé volt egy kis megtorpanás, mivel a főút nem Magyarország felé vezet. Odafelé ez nem tűnt fel. Enyhe emelkedésű, aránylag egyenes, jól autózható völgyön haladtunk, melyet mindkét oldalon magas hegyek határoltak. Nagyon tetszett a gömöri táj. Rozsnyónál egy leheletnyit túlszaladtunk, mert nem akartak nekem hinni, hogy balra kell menni Poprád felé.
- Erre majd legközelebb jön, aki akar, erre van Hárskút. – mondtam.
- No, hát én biztosan nem jövök – jelentette ki Csaba.
- Dehogynem – ellenkeztem. – Te vagy a polgármester. Ki fogja vezetni a küldöttséget? Megígértük Marikának, hogy jövünk. Nem?
- No, én se jövök az biztos. – mondta Nóri. – Összevesztem vele.
- Ne mond má’!
- Isten bizony. Tudjátok mit olvasott a strandon? A vesztes polgármester jelölt magánújságát.
- Ráadásul meg van győződve arról, hogy igaz, ami benne van. Na ne má’! Összevesztem vele. A fürdőbelépő miatt is meg van sértődve. Valaki megsúgta, hogy neheztelünk érte.
- Milyen belépő?
- Nem tudod? – lepődött meg Csaba a kérdésemen. – Ő csinálta. Fél Szlovákia olyan ingyen belépővel ment be a fürdőbe, hogy rá volt írva, hogy Hárskút. Nem tudtad? Pedig a feleséged ott dolgozik.
- Nem nála mentek be, legfeljebb a kapun, de a dolgozókat valaki utasította, hogy el kell fogadni. Maguktól honnét tudták volna, hogy az érvényes belépő? Szerezni kell belőle, aztán a nyilvános ülésen szóvá tenni, hogy ki ezért a felelős! (azóta se láttam ilyen belépőt)