2008 május 13-án a NATO kizárta Magyarországot a szövetségből, mivel nem mutatott a kormány még hajlandóságot sem arra, hogy a vállalt katonai kötelezettségeket teljesítse. A miniszterelnök ezt határozottan ki is jelentette. Az indoklásban az szerepelt, hogy nem hajlandó elvenni a pénzt sem a nyugdíjasoktól, sem pedig a gazdaság fellendítéséhez nélkülözhetetlen autópálya-építéstől. A kormányzati negyed építése gőzerővel folyt ezalatt. Megkezdődött a budapesti 4-es metró építése.

Egy évvel később Ausztriával együtt kilépett Magyarország az Európai Unióból. 2010 januárjában még nem volt az államnak költségvetése. Január 20-án a kormány kezdeményezte a világbanknál az államadóság átütemezését. Az ország fizetésképtelenné vált. A közalkalmazottak, a vasutasok, a gazdák, szinte folyamatosan tüntettek. A rendőri állomány tömegesen lépett ki a testületből. A honvédség néhány éves Grippenjei csak ritkán voltak képesek felszállni, mivel a karbantartók létszámhiánnyal küszködtek. A hajózó személyzet átlagéletkora elérte a negyven évet.

Vasárnap 10-kor kezdődött a mise. Nekünk ez még túl korán volt, így inkább kihagytuk, csak a 11 órai orgonakoncertre mentünk. Szép hangú orgonájuk van. A művész ismert darabokat adott elő. Nem hibátlanul ugyan, de elég jól játszott. Gouno Ave Mariáját kétszer is hallhattuk. A második alkalom persze csak a hosszú taps után, mint ráadás hangzott el. Javasoltam Csabának, hogy gratuláljon a művésznek. Nem kerül semmibe, de egy kedves gesztus. Nem hallgatott rám. Sőt, amikor elkezdtek mozgolódni az öregasszonyok, elsőként indult kifelé a templomból. Én meg utána. Aztán hallom, hogy valaki beszél az oltárnál. Arra figyeltem fel, hogy „wegry”.
- Bazmeg! – szóltam utána, miután visszanézve megláttam a mikrofon mögött Andrzejt – Ez nekünk beszél. Gyere vissza gyorsan!
Visszaosontunk és a lehető legközelebbi helyre leültünk. Néhány sorral előttünk Mirkó tolmácsolt a lányoknak. Mi ugyan nem értettük, de biztosan nem mondott semmit, csak eldicsekedett a hallgatóságnak a sok külföldi vendégével.

Nyílt, őszinte, melegszívű, barátságos egyszerű emberek. Anyagiakban nagyon szűkösen élnek, viszont kapcsolataik, érzelemviláguk rendkívül gazdag. Aki elnyeri bizalmukat, barátságukat, mindent megkaphat tőlük, amit csak adni tudnak. Nem panaszkodnak, szegénységüket humorral kezelik. Számunkra – akik mindent pénzben mérünk - felfoghatatlan, hogy miből élnek.

Barátságunk a nagybégányiakkal nagyon hamar kialakult. Jellemző, hogy a Polgármester úr - vagy ahogy ott mondják, a bíró - már a második este restelkedett, amiért idegen helyen szállásoltak el bennünket.

Az első sokk – legalábbis engem – akkor ért, amikor megmutatta a szovjet módra túlméretezett hatalmas, barátságtalan, enyhén romos hivatali épületet, irodájában a tv-nek tűnő üzemképtelen ládát, a legalább 40 éves, a kolhoztól megörökölt telefonközpontot, a jegyző írógépét, amelyhez nincs papírjuk. Azt csak később tudtam meg, hogy a szégyentelenül kevés fizetés felvétele is gondot okoz, mivel üres a kassza. Nincs pénzük közvilágításra. Természetesen protokoll-keretük sincs. Az ellátásunkat felkérésre, a település vállalkozói közösen oldották meg. Az iskolában kissé zavarba jöttek, amikor a WC-t kerestük. Azt mondták van, csak nem működik. Az osztálytermek meszelését a szülők végzik el, feltéve persze, ha visznek magukkal meszet. Az egyik osztályteremnek nincs padlója. Nem rossz, hanem nincs. Egyik tanár megmutatta a saját 3-4 m2-es irodáját, amiben a fali térképeket is tárolja. A községben, illetve községekben (hozzájuk tartozik Kisbégány is) nincs szemétszállítás. Igaz, szemét se. Még a cigánytelepen is alig.

Idehaza elmesélve az utunkat, volt, aki megkérdezte, hogy át is mentünk a hágón? Valójában magam is azt reméltem, hogy lesz valami egyértelmű átjáró. Olyan szurdokszerű szűk völgyet képzeltem. Valójában viszont, ha nem lennének jelzések, nem is venném észre, hogy valamin túljutottam. Erdő van előtte, erdő van utána, az út pedig hol emelkedik, hol lejt. A már említett, félbe maradt épületek jelzik, hogy ez valami állomás, vagy inkább valami pihenőhely. Van egy sérült műkőszobor, melynek feliratából tudni lehet, hogy itt jöttek be a honfoglalók.
- Itt jöttek be az őseink. – mondta a polgármesterünk, majd Horváth Józsi kisebbségi képviselő felé fordulva gyorsan hozzátette – A tieid nem!

A szobor mögött, keleti irányban folytatódó utat már szinte nem is használták, talán csak a favágók. Átmenő forgalom nincs is erre. Úgy gondolom, ide is csak a magyarok zarándokolnak fel. Észak felé indulunk, immár gyalogosan, olyan háromszáz méterre, egy magaslatra. Közben aggódva figyelem a magasfeszültségű villanyvezetéket a fejünk fölött. Félő, hogy a vastraverz egyszer összeomlik, hiszen olyan erősen marja a rozsda. Nem csak itt, másfelé is hasonlóan elhanyagoltak.
A magaslaton nincs erdő, csodálatos a kilátás. Délre a havas hegycsúcsok alkotják a látóhatárt, nyugaton felismerem azt a hegyet, amely oldalán a kertekben dolgoztak a huculok, az északi hegyeken túl van Galícia. A keleti lejtőket erdő takarja, arra nem látunk messze. Közvetlen mellettünk van egy félbehagyott, fekete gránitból rakott emlékmű. Rajta piros festékkel „MINDENT VISSZA!”
Jé! – mondom – Itt jártak a MIÉP-esek.

A „Budapest, te csodás”-ban említettem, hogy a bizalmatlanságot nehezen viselem. Ez velem született érzékenység, de talán az is rájátszik, hogy sokáig dolgoztam olyan környezetben, ahol az ügyfelek átestek a ló másik oldalára. Évtizedekig voltam sírköves. Megrendelőim szinte mindegyike idős hölgy volt. Na, ez így cinikusnak tűnik, inkább helyesbítek. Öregasszonyok voltak a megrendelőim. A velük való kapcsolat sokat csiszolt a világlátásomon is. Megértettem a vallás, a hit fontosságát, az életünkben betöltött szerepét. Többek között. Az új munkák többnyire úgy jöttek, hogy „Kedves mester úr! Maga csinálta a nászasszonyomét is. Az árral már előre tisztában voltak, vagy legalább hozzávetőleg tudták, mennyit fogok kérni. A határidő kevés kivétellel nagyon laza volt. „Amikor magának jó, de azért Mindenszentekre legyen kész!” Néha elég volt, ha szóban megígértem (persze a rendelést mindig írásban rögzítettük.) Számomra érthetetlen módon, rendkívüli fontossága volt az előlegnek. Akkor érezték biztosnak a dolgot, ha pénzt vettem el tőlük. Néha megengedtem magamnak olyan ellenvetést, hogy „Attól még becsaphatom, hogy pénzt veszek el. A szerződés attól biztos, hogy megígértem.” Sokszor előfordult olyan ajánlat, hogy előre kifizetik a teljes összeget. Nekem, egy idegen embernek. Akiről tudják, hogy sok elégedett ügyfele van már a faluban, de mégis egy idegen. Ilyen körülmények között már sértésnek éreztem azt az egy esetet, amikor tartózkodva, bizalmatlanul fordultak hozzám a megrendeléssel. Minden részletet kikötöttek, pontosan le kellett írni, hogy mit hogyan kérnek. Úgy rémlik (nem emlékszem biztosan) előleget nem is ajánlottak fel. Kicsit duzzogtam is magamban, amiért nem bíznak meg feltétlenül bennem. A munka átadásakor viszont már barátsággal váltunk el. Sőt! Később hoztak nekem újabb munkát, ahol már teljes volt velem szemben a bizalom, hiszen megtapasztalták, hogy „rendes ember vagyok”.

Hátrányos helyzetű ismerősöm – nevezzük Sándornak – még soha nem járt Budapesten. Elvittem magammal egy külvárosi munkám alkalmával. Megtapasztalhatta a távolságot, de a városból nem sokat látott. Ugyanolyan vidéki település volt ez is, mint amiből van néhány a közelben. A különbséget szinte csak a helységjelző tábla jelentette. Tudtam ezt előre, de azt reméltem, hogy legalább azt az élményt tudom neki nyújtani, hogy repülőgépeket láthat szokatlan közelségből. Ez se sikerült, mert aznap egyetlen gép se használta a fölöttünk lévő légteret. Utunk során érintettük Pécelt, de valamiért Sándor emlékezetében Pécs ragadt meg. Azt a kívánságát, hogy a parlamentet láthassa, nem teljesítettem, hiszen messze voltunk a belvárostól, de a következő napon sort kerítettünk erre is.

Nem kérdeztem, de gyanítom, hogy az autópályán se járt még. A sebességünket itt nem korlátozza a forgalom, amíg a várost el nem érjük. Itt azonban megtapasztalhattuk az araszolgatás gyötrelmeit. Igaz, volt már máskor ettől rosszabb is. Sándornak nem lopta magát szívébe a város. Csak a parlamentre volt kíváncsi. Javasoltam neki azt a lehetősséget, hogy az országgyűlési képviselőnk által szervezett ingyenes látogatások egyikén vegyen részt, de őt nem érdekli a ház belseje sem, csak kívül szeretné látni. Na, ezt meg tudom adni neki.

Nem szerettem a fiam barátját. Valójában nem is vele volt bajom, inkább a fiam gondolatvilágát uraló szerepjátékokkal. Ehhez volt partner Gabi. Bosszantott, amikor munka közben is - néha segítettek nekem – játszottak. Nem értettem mit beszélnek. Idegesített, hogy számomra teljesen értelmetlen kifejezéseket használtak. Néha láttam, hogy kártyáznak, de annak se láttam az értelmét.

Gabi nem egy átlagos családban élt. Apa nélkül nőtt fel, egy idegen faluban, ahol alig néhány emberrel tartottak kapcsolatot. Anyagiakban ugyancsak szűkölködtek. Azt hiszem, nem volt neki jövőképe. Sokat ivott, hangulata rendkívül ingadozó volt. Részegen, senkire nem hallgatott, kezelhetetlen volt. Ez okozta a vesztét. Előfordult máskor is, hogy lefeküdt az útra, de a társai felszedték onnét, mielőtt jött volna egy autó. A végzetes éjjelen, egyedül indult el. Senki nem akadályozta meg abban, hogy lefeküdjön az aszfaltra. Az autó nagyot zakkant, amikor a kerék átment a fekvő testen. Akik nem sokkal ezután arra jártak, mesélték, hogy próbált felkelni, de túl súlyosak voltak a sérülései. Jött a mentő, elvitte a kórházba, de a reggelt már nem élte meg. 23 éves volt.

(igaz történet)
…
Éjjel egykor csomagolni kezdtek.
A földijeik közül, aki még itt volt, elindult gyalog hazafelé. Nem volt messze Üsztög, csupán három kilométer az erdőn keresztül. Autóúton persze ettől sokkal több. A zenekar beült a kocsiba. A felszerelés egy része a tetőn, más része a csomagtartóban, ami nem fért, az pedig a fiúk ölében, az utastérben. Hefti vezetett, hiszen övé a kocsi. Igaz, a többieknek nem is volt jogosítványa. Elindultak. Bekapcsolták a rádiót, hogy valami ébren tartsa a sofőrt. Beszélni már senkinek nem volt ereje, meg kedve se. Sötét éjszaka, kanyargós hegyi út, a sofőr napok óta nem aludta ki magát. Nem tervezi most sem, hogy hazamegy. Kirakja a srácokat meg a cuccot, aztán megy egyenesen Zsarátnokra. A bisztró szomszédságában van egy kis szoba, ahol reggelig még alszik néhány órácskát. Valójában már most is alszik egy kicsit. Parázs az anyósülésről aggódva figyeli, hogy barátja milyen lazán veszi a kanyarokat. Néha kissé le is kap az útról. A fényszóró visszaverődő fényénél ijesztő látványt nyújt a meggyötört, halott sápadt arc, az alig nyitott szem. A fejét is nehezen tartja, nem még az utat. A kocsi zsúfolva utasokkal, köztük mindenféle állványok, szúró vágó eszközök. Nagyon ritkán szólal meg valaki, az is inkább csak motyogás.
- Beszéljen valaki valamit, de lehetőleg hangosan! Heftikém! El ne aludj nekem! Keressek valamit a rádión?
- Hagyd a fenébe! Ilyenkor nincs benne semmi. Ez a Luxemburg napközben is nagyon rosszul jön. Ez az állandó recsegés még jobban elaltat. Meg kéne mosni a pofámat, de lehet, hogy az se segít. Zsong a fejem mint egy méhkas. Azért jó buli volt. Mi?

Feleségem nem sír könnyen, de akkor egymás nyakába borultunk. Mintha meghalt volna valaki, pedig csak utolérte a családot a gazdasági csőd. A kocsonyahús árát számolgattuk és elgurult egy tízes. Ama bizonyos Hét krajcár jutott eszembe. Azt ugyan nem tudtam pontosan mennyi kell a húsért, de attól biztosan több, mint amennyi volt a kasszában. Előfordul néha, hogy adós marad az ember a boltban, mert éppen nem vitt magával eleget, de most itthon se volt semennyi. Ráadásul begurult az udvarunkra egy legutóbbi típusú, talán egy-két hónapos Mercedes. Azt hittem, azt reméltem, hogy pénzt hoz. Dolgoztam a Merci gazdájának. Nem nagy munka, csupán egynapi szakmunkásbér járt volna érte, de most mentőöv lett volna, ez a néhány ezres. Arra persze nem számítottam, hogy a munka végeztével a kertet is össze kellett volna takarítani. Ezért plusz pénzt ígért, az ügyfél, de a lényeg az, hogy most nem fizetett, pedig nagyon számítottam erre a pénzre. Az ünnepi asztalunk múlott rajta.

Ez volt az utolsó csepp a pohárba. Feleségemmel mindketten összeroskadtunk a reménytelenségtől. Néhány nap múlva elkészül a következő munka, de abból még sokára lesz pénzt. Lehet, hogy be se tudom fejezni, hiszen benzint is venni kell, hogy eljuthassak a munkaterületre. Jól megy a maszeknak – mondják az irigyek. Nagy tévedés. Nincs egy árva fillérem, már visszamondható biztosításom se, pedig az már kihúzott néhányszor a bajból. Nem valami jó üzlet, de a szükség nagy úr. Ez a forrás is kiapadt. A gyerekeim zsebpénzét is elkunyeráltam már. Két héten belül nem számíthatok bevételre. Az se valami nagy összeg, ráadásul mind be kellene fektetni a következő munkába. Nem akkor, már most. Nagy kérdés, hogy mit fog enni jövő héten a család. Kérjek kölcsön? Kitől? Egy hetet kellene átvészelni legalább. Csak a kocsi el ne romoljon még addig! Tanultam a pozitív lelki beállítottságot, de az itt már kevés.

- Menjél fiam – mondta Gyula bácsi – hozz egy kannával, úgyse jött még az ebéd. Majd félre teszem a részedet. – tette még hozzá, amikor a távolban megpillantott egy porfelhőt közeledni.
A fiú kissé morcosan engedelmeskedett az apjának, de nem mondhatott ellen, hiszen belátta, nem foghatnak hozzá ebédelni víz nélkül. Ennek ellenére persze jólesett egy kicsit duzzogni magában. Orrát lógatva rugdosta az út vastag porát, ami ettől bement a szandáljába, s az apró szemcsék szúrták a talpát. Levetni nem akarózott, inkább elviselte a kellemetlenséget. Ettől még inkább szenvedésnek érezhette a feladatot. Már félúton járt, amikor felnézett. Dél felől, amerről most a nap sütött – habár a fene se tudja, merről süt, hiszen fenn van az ég tetején – jött a juhnyáj. A három mudi, csaholva rohangált körülöttük, a juhász füttyentgetve vezényelt nekik. Egyenesen a kerekes kút felé tartottak. Ott volt a hosszú vályú, amiből ihatnak az állatok. Ezután a juhász majd betereli őket az akolba, s csak késő délután hajt ki megint. Legalábbis így szokta. Közben hazamegy ebédelni a szép fiatal feleségéhez.
Igazis! Az meg hová lett? A fateknő még ott állt a széken, a ruhák kiteregetve a kötélen, de az asszony nem volt sehol. A gyerekek se.
- Hamar összecsapta a mosást. Jöhetne megint vízért! – gondolta a fiú, és elképzelte, amint a nő kér tőle egy kannatető vizet, aztán mohón issza, issza. A szája sarkán folyik lefelé, végig a szép hosszú nyakán, becsurog a mellei közé, amitől még csak meg se borzong, hiszen jólesik a hűsítő artézi víz ott is.
Azon kapja magát, hogy mosolyog. Nagyot nyel, körülnéz, nem látta-e valaki, mert még hülyének néznék, hogy magában vigyorog. Megérkezett. A vízsugár alá tolja a kannát, s amíg várakozik, visszanéz a nagy akácfa felé, ahová megérkezett a főnök ponyvás autója, az ebéddel. Fehér köpenyes kövér asszony kászálódik ki a kocsiból, meg utána egy gyereklány. Na, ez meg ki a csuda? A Péter bácsi – így nevezik az emberek is a főnököt – hátra megy, lenyitja a hátsó ajtót, de a kövér asszony nem fér oda, mert két ember is ott áll, hogy segítsen kivenni az edényeket.
- Siess fiú! – kiált neki a juhász, aki közben megérkezett a juhokkal – mert neked nem hagynak.
- Dehogynem. – válaszolt olyan halkan, hogy még ő se igazán hallotta. A víz már kifelé folyt a kannából. Felkapta a kőről, rávágta a tetőt, s amilyen gyorsan csak tudott, igyekezett visszafelé.