Műköves vagyok. Nem mű, hanem igazi. Anyám szomszédja úgy is szokott nevezni, hogy „ a köves ember” Egykor a körzeti főállatorvos kérdezett rá amint egy ablakpárkányt kentünk fel, hogy „ez az a műanyag,” Hát, ööö, izé, ja. Nem így nevezik, de lehet annak is mondani. Tehát nem én vagyok mű, hanem az anyag amivel dolgozom. Ez sem igaz teljesen, hiszen természetes anyagok vegyítéséből készül....bár már a cement se...noha eredetileg... Sanyi barátomtól érdeklődtem – aki eredetileg vegyipari szakmunkás – hogy miből van a PVC? A mit tudom én micsodát polimerizálják...(nem így mondta, de ezt fogtam fel)...Jójó. De miből van? Valami természetes anyagnak lenni kell, amiből kiindulnak...Na, ezt a szálat itt szakítom meg, mert belezavarodok...

Lényeg, hogy építőiparban dolgozom. Ettől még nem vagyok építész, de érdekel a téma. Érdekel, mi hogyan készül, és miből. Az én szakmám úgy alakult ki, hogy a kődíszek, szerkezetek gyártási idejét kellett lerövidíteni, mennyiségét megsokszorozni. Valójában hiánypótlás. Bár vannak 100 évnél régebbi műkövek, de tömeges felhasználásuk az '50-es, '60-as években élte fénykorát. Ekkor kezdték telebetonozni a temetőket is. Érdekes felfedezést tettem, amit senki nem igazolt vissza, de ettől még igaznak kell lennie. Amikor elkezdték a kőfaragók gyártani a műkövet, a szükségesnél sokkal több anyagot használtak. Ahol elég lenne 5 cm-es vasalt elem, ott ennek háromszorosát dolgozták be, figyelmen kívül hagyva, az ebből adódó felesleges cipekedést. Miért? Megszokásból. Terméskőből ez volt a megszokott, statikus szempontból szükséges méret. Magam is jártam már hasonlóan. Megesett, hogy egy nehezen hozzáférhető helyre kellett gyorsan, vastag anyagot felhordani. Hosszasan agyaltam a zsaluzáson, megterveztem, hogyan öntöm bele a betont, amikor jött egy kézenfekvő ötlet: polimer! Nikecell-beton :) A múlt télen volt olyan munkánk, hogy az '50-es években beépített műkőpárkányt kellett szétverni, s helyette polisztirol párkányt ragasztottak fel. Látszólag ugyanolyan mint a régi, csak korszerű anyagból.
Megesik, ha elérhető közelségbe kerülök egy szépen faragott „kőhöz”, megkocogtatom, hogy ugyan miből készült. (A nagy méretű virágcserepek is gyanúsak.) Kell még ide kőfaragó?
Aztán rácsodálkozok régi építményekre. Ma már szinte bármekkora fesztávot áthidalnak, de hogyan oldották meg a vasbeton megjelenése előtt? Nagy városaink tele vannak panelházakkal. Mi, idősebbek még láttuk az építésüket. Mint az építőkockák. Felállítottak nagy darukat, aztán szobányi falakat raktak egymásra, egymás mellé, összehegesztették, s már állt is a ház.
Dolgoztam olyan átépítésen, ahol az eredeti épületen 96 ablakot számoltam meg. Ez legalább 300 méter, és 3 emelet (panel magasságban legalább 5) mindez kisméretű téglából. Mekkora anyagszükséglet! Dolgoztam templom felújításon, ami ugyancsak kisméretű téglából épült. Milliós nagyságrendben kellett beépíteni, s ráadásul meglepő gyorsan. Csupán 3 év alatt készült el. A felújításával már több időt töltöttünk el, pedig csak javítgatjuk itt-ott.

Sok évvel ezelőtt történt, hogy a családsegítő munkatársai járták a falut, segélycsomagokat osztogatva az idős rászorulóknak. Nem egyszerű persze megállapítani, ki jogosult, hiába ismerik a felkeresett emberek többségét személyesen. Tudom ezt jól, hiszen voltam képviselő, ezen belül a szociális bizottság elnöke. Örültek is a képviselőtársak, hogy magam kértem ezt a posztot. Naivan azt hittem, hogy az én igazságérzetemmel majd rendet teszek. Aztán rájöttem, hogy a kifizetett segély 10%-a fölött rendelkezik az önkormányzat. Még ezt az elenyésző részt se lehet igazságosan elosztani, hiszen kereseti igazolás alapján csoportosítottuk a rászorultakat. A családsegítők nem kértek dokumentumokat. Éppen anyunál voltam. Kiálltam a kapuba megnézni, mit ugatnak a kutyák. Teri megkérdezte, hogy a mama elfogadná-e a csomagot. Azt mondtam, nem. Nincs rá szüksége, meg tudja venni, ami kell neki. Adjátok a rászorulóknak! Ezért persze később az összes testvérem lehülyézett engem. Lehet, hogy igazuk van? Lehet visszautasítani a potyát büszkeségből?

Ülök a Horváth-kertben Budán. 1989 áprilisát írjuk. Enyhén lengedez a tavaszi szél. Elkél még a dzseki, meg a sapka. Előttem az Attila út, mögöttem a Krisztina körút, mellettem az Alagút utca forgalma okádja a füstöt. A fél év híján 10 éves fiam, és a nyolc éves lányom a hintán ülnek, és tömik magukba mindketten a kukoricapelyhet. Most legalább nem veszekszenek. Az anyjuk felügyel, hogy ez továbbra is így maradjon. Nagyon korán keltek ma. Nincs még nyolc óra, de elindulok megkeresni az Alba Junior irodáját. Hirdetést adtak fel, hogy műköves vállalkozót keresnek, ezért vagyok most itt. Mivel időm futja, felderítem a környéket, elsétálok egészen a Vérmezőig, meg vissza. A lámpánál feltorlódott kocsisorban áll egy VW bogár. Nahát, egy ismerős! Székhelyi József művész úr. Nem kedvelem különösképpen, de annak örülök, hogy felismertem. Egy parányi trafik előtt állok meg nézelődni. Sokféle nemzetiszínű kitűző közül válogathatok, majd ha kinyit. A jelvénygyártók rákattantak a közhangulatra. Valami van a levegőben.

Jóskával nem nagyon lehetett politizálni, hisz eléggé egyszerű elme volt a lelkem. Igaz, ebben a korban mással se nagyon, hisz általános hozzáállás volt, hogy „én nem politizálok”. Még a KISZ-ben is, pedig az egy politikai szervezet volt elméletileg. Gyakorlatban viszont a szabadidős tevékenységre koncentráltak. Lényeg, hogy Jóskával a munkára vonatkozó beszélgetés töltötte ki többnyire a napot. Olykor mesélt ugyan azokról az élményeiről, amikor kidobóemberként keresett némi mellékest, de ez meg Zsolt számára volt idegen világ. Nem találta viccesnek a Diszkó irodájának elnevezését sem, hiába mesélt a kolléga olyan élvezettel arról, hogy mikor melyik lányt vitte be a főnök az „egyes műtőbe”. Saját élményként arról mesélt, kit hogy vert le az ajtóban, ha nem akart önként távozni. Hihetőek voltak ezek a kalandok, hisz ránézésre is nagy erejű ember volt a Jóska. Tenyere akkora, mint egy szívlapát, nem volt nagy élmény belefutni. Főleg, ha még ökölbe is szorította. Attól persze tartott, hogy valakinek maradandó sérülést okoz, de a pénzért ezt a kockázatot is bevállalta. Kellett a pénz, hisz házra gyűjtött. Nem volt már ő se felelőtlen legényember, hiszen családja volt. Az idő alatt házasodott, amíg Zsolt katona volt. Iker lányai már egy évesek. Felesége más faluból való, Zsolt még nem is találkozott vele. A leszerelés óta eltelt két hónap nem volt mindenre elég. Maga is ifjú férj volt, természetesen minden szabadidejét a saját feleségével töltötte. Póriba szinte csak aludni járt. Többnyire Zsarátnokon tartózkodott.
Az a hír kapott szárnyra a városban, hogy a tanács olcsó telkeket alakít ki, s bocsát áruba helyi fiatal párok számára. A kedvezményezettek körébe ő is belefért, építkezni fog Zsarátnokon.

Álmában se hitte volna Zsolt, hogy ilyen rövid időre szabadul meg a katonaságtól. Mialatt ő legeltetett, a régi brigád elkezdte a szovjet laktanya egyik épületének felújítását. Pontosabban szovjet-magyar vegyes laktanya, de a felújítandó épületet a szovjetek lakták. Nem legénységi szállás volt ez, hanem a családok laktak itt. Most persze ki kellett költözniük, de az nem derült ki, hol lakik a legénység, akiknek a helyét elfoglalták. Bizonyára sátrakban, de ezeket a munkaterületről nem lehetett látni.
A munka a tető bontásával kezdődött, de erről Zsolt lemaradt. Így csak kollégái elbeszéléséből tudta, milyen bátran szaladgáltak a tetőn a melléjük adott katonák. Bőrcsizmájuk alatt sorra roppantak szét a palák, de ezek a srácok egyáltalán nem féltek. Maga a feladat nem volt egy nagy szakmai kihívás, nem volt semmi lelkesedni való benne. Az izgalmat az adta, ahogy a katonákkal kommunikáltak. Nem értették egymást, mégis tudniuk kellett együtt dolgozni. A fiatalabb melósok legalább négy évig tanultak oroszul, de most kiderült, mennyire eredménytelenül.

- Hogy lesz a leosztás? - kérdezte a főnök - Ki keveri az anyagot?
- Majd Pista – válaszoltam.
- Pista nem kever, mert akkor lejjebb veszem a bérét. Majd a leggyengébb láncszem

Ebben az a vicces, hogy a leggyengébb láncszemnek pontosan annyi a bére, mint Pistának. Sőt! Mivel Pista önálló munkavégzésre is alkalmas, de sokat hibázik, sok a minőség miatti levonása. Tehát aki önállótlan, többet keres. Béla egyébként mindenhez ért. Pontosabban mindenhez is. Bár semmihez sem eléggé. Már az is gondot jelent számára, hogy a szükséges szerszámokat összeszedje reggel, mielőtt felvonulunk egy munkára. Aztán figyelni kell rá, ellenőrizni, hogy jól dolgozik-e. Ha valami munkafázisra rákérdezek, hogy tudja-e, szinte megsértődik „miért ne tudnám?” Kőművesnek gondoltam, de valójában nincs szakmája, csak mindenbe belefog. Műkővel nem dolgozott korábban, bár nem egy nagy deákírás, hiszen az is csak beton. Három év alatt rá lehet jönni a fogásokra. Ennyi ideje dolgozunk együtt. Könnyebb lenne persze ha kérdezne, de a büszkesége nem engedi. Sok esetben jobb lenne, ha nem csinálna semmit, mert az én munkámat nehezíti meg, hiszen helyre kell hozni amit rosszul csinált. A főnök is látja ezt, de nem nagyon meri leszidni, mert nagyon érzékeny a lelke. Folyton azzal fenyegetőzik, hogy a jövő héten már nem is jön. „A sógorhoz már holnap mehetnék” Dolgozott már ott korábban is, csak nem volt pénz. Ez elég nagy gond tud egyébként lenni. Nekem is volt már olyan munkahelyem, ahol nem fizettek.

Zsolt elköszönt a volt katonatársaktól, nagy eséllyel örökre. Néhányan közülük közel álltak a részegséghez. Szombathelytől egészen Miskolcig katonai kísérettel utaztak, de azért csak sikerült itt-ott italt szerezniük. Ezek hangulata nem mérvadó. A többieket valahogy nem fogta el az a mérhetetlen boldogság, amit elvártak ettől a pillanattól. Most már nem honvéd elvtárs a helyes megszólítás, hanem civil úr. Nem parancsol senki, oda megy, azt csinál amit akar. Lehet folytatni ott, ahol két éve abbahagyták. Na, épp ez az! Két év nagy idő. Sok minden változott azóta. Egyöntetűen úgy ítélték meg a fiúk, hogy az elmúlt két évet elrabolták az életükből. Aki megúszta a katonaságot, az közben lenyúlhatta a jobb csajokat, elszerethette a katonák barátnőit, kereshetett sok pénzt, építhetett, vásárolhatott, élhetett kedvére.

A civil urak két hetet kaptak az asszimilálódásra. Két hét után viszont munkába kell állni, hiszen senki nem lehet munka nélkül egy szocialista országban. Zsolt nem tudott mit kezdeni a két héttel. A haveri kör szétszéledt, s egyébként sincs aki finanszírozza a szórakozását. Egyébként is elmúlt már annak az ideje, hogy haverokkal csavarogjon. Házas ember lett időközben. Nem a 10 nap szabadságért, hanem azért, mert másképp akar élni, mint eddig. Abban a családban nem nagyon van már keresnivalója amelyikbe született, hiszen felnőtt. Itt az ideje a saját lábára állni. Nem gondoskodhat róla örökké az anyja. Főleg, hogy vannak olyan igényei egy felnőtt férfinak, amit egy anya nem adhat meg. Kell egy korban hozzá illő nő akit szeret, akivel együtt tervezik a jövőt, alapítanak családot! Ezzel nincs is semmi gond, hiszen rátalált Kingára, aki hűségesen kivárta a két évet. Ezután már minden nap együtt lesznek, semmi nem választhatja el őket. Ettől Zsolt nagyon boldog. Viszont az önálló életnek anyagi feltétele is van, tehát dolgozni kell. Nem most, kapott két hét haladékot. Kapott mást is. Apósától nászajándékban megkapták a nyaralót Póriban. Nem íratta ugyan rájuk, de addig laknak benne, ameddig akarnak. Megkapták az öreg Wartburgot is, így nem jelentett gondot a szülői háztól elköltözni. Egyszerre befért mindene. Ezzel se töltött sok időt.
Kinga dolgozott, így Zsolt se lóbálhatta a lábát tétlenül. A céghez viszont nem vágyott vissza. Majd megy, ha itt lesz az ideje. Az apja javasolt egy átmeneti megoldást. Noha lelke mélyén nem gondolta átmenetinek. Azt persze nem vette figyelembe, hogy fia nem örökölte tőle az állatok szeretetét. Legalábbis nem olyan szinten, hogy a hét minden napján a gondozásukkal foglalkozzon.

A Wartburg egyhangú kerregését, nagyjából 10 kilométerenként kissé elnyomja az ütközésig le-, majd feltekert ablakon beáramló hideg menetszél. Kénytelen vagyok időnként friss levegőt beengedni, nehogy elaludjak. Lehetne lejjebb venni a fűtést, de nem ezzel van a baj, inkább csak a fejemnek van melege, s ez ugyancsak álmosító, így éjjel 3 óra környékén. Éjfél óta vagyunk úton. Közben ugyan volt egy kis izgalom, mivel az előttünk haladó Dacia bekavart a pesti átkelésnél. Nem választhattam más útvonalat, nehogy elveszítsük egymást. Abban az időben nem volt még mobil telefon, nem tudtuk megkérdezni egymástól, hogy éppen hol van. Annyira nem ismertem a várost, hogy felajánljam a konvoj vezetését, így követtem a komámék kocsiját. Azt a Daciát, amit néhány nappal korábban vettek. Mondták, de nem hittem el nekik, mivel korábban nem beszéltek a vásárlási szándékukról. Meg voltam győződve róla, hogy valakitől kölcsön kérték, mert az öreg 850-es Fiat-ot szűkösnek találták négyüknek. Ők ugyanis magukkal hoztak egy baráti házaspárt. Mi ketten utaztunk Ibolyával.
- Ismerkedem a várossal – kiáltott át zavart vigyorgással a koma, amikor megfordult egy dél-budai lakótelepen.
- Azt gondoltam, van itt valami dolgod. – válaszoltam, noha egyértelmű volt, hogy eltévedtünk.
Úgy tudtam, hogy az Erzsébet híd a jó választás, de mi a Szabadság hídon keltünk át. Valahol túl mentünk, ez egyértelmű. Ha lett volna helyismeretünk, még könnyen lehetett volna korrigálni a tévedést, de a budai oldalon is rossz irányba mentünk. Nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor elértük az Osztyapenkót. Itt már táblák jelzik, merre menjünk Bécs felé. Az autópályán egyszer jártam korábban, de ellenkező irányban, utasként, ködben és sötét este. A tájat nézni most se volt alkalmam. Többnyire szép tiszta éjszaka volt, csak ritkán szaladtunk bele kis ködfoltokba. Megbeszéltük, hogy majd felváltva vezetünk. Ugyanis korábban Budapestnél messzebbre még soha nem vezettem. Az a távolság nagyjából 300km, oda-vissza. A bécsi út 800km. Azért ez jelentős különbség.

(2.bécsi út)

Pista már a lépcsőn elmondta, hogy biztosítást ajánl. Mivel rossz tapasztalatom volt a megbízhatóságával kapcsolatban, eleve eldöntöttem, hogy nem érdekel a lehetőség.
- Jöjjön be! – invitálta Ibolya, s ezzel megtörte az ellenállásomat.
Próbáltam elhárítani, de végül megkötöttük a szerződést. Volt egy kis illegális része az üzletnek, ugyanis a grazi székhelyű Finanz Forum szervező iroda nem volt Magyarországon bejegyezve, sem a biztosító, a Sparkasse Versicherungs A.G. Azzal, hogy schillingben fizetem ki a biztosítási díjat, deviza-bűncselekményt követek el. Igaz, egy kis telefonálgatás után befizethettem az éppen aktuális árfolyamon a 2000schillinget forintban is. Egy évre ez kb. 15 000 Ft. Azt hiszem az volt benne a legcsábítóbb, hogy kemény valutában gyűjthetem a pénzemet. Akkoriban nem volt még elterjedt a megtakarításos biztosítás, ez pedig az volt. 10 éves futamidőre szerződtem, 3 év után indult a visszavásárlási garancia. Kifizettem az első évet, s ezzel le is tudtam a teendőket egy évre.

- Bor kellene Ignác bátyám! Tudna adni öt liter vöröset?
- Tudnék fiam, tudnék. Mikorra kell?
- Holnapra.
- Aha! – tolta homlokára Ignác a kucsmáját, hogy a tarkóját megvakarhassa. – Az bizony nehézkes. Most nekem nem igazán van érkezésem a pincébe menni.
- Tudom, későn szóltam, de nem tudnánk mégis megoldani?
- Hacsak…hacsak oda nem adom a kulcsot. Megmondom melyik hordóból kell szívni, csak vigyázz, nehogy letold az aljára a lopót! Tudsz egyáltalán bort szívni? – jutott eszébe egy újabb akadályozó tényező. Nem is minden ok nélkül.
- Még soha nem próbáltam. Pedig Rézi néni, akitől apunak vittem néha fél litert, többször is felajánlotta. Akkor még a kóstolást is visszautasítottam, de hát gyerek voltam még.
- Van még egy megoldás – jutott eszébe Ignácnak – Sára lányom ügyesen bánik a lopóval. Ő elkísérhetne. Szólok is neki….az ám! – torpant meg egy pillanatra, pedig már pördült is, hogy szól Sárának. - Tudom, régen barátok vagytok vele is, Tibivel is, de nehogy megszóljanak a népek. Mégiscsak férjes asszony. A fene egye meg, hogy még erre is ügyelni kell. Mert kitalálnak ám mindenfélét a népek. Tudod mit? Évát is vigyétek! Ő lesz a pesztra. Hehe.
- Na, ez ám a megoldás – gondolta magában Zsolt – Kecskére káposztát.