A gyászhuszárnak idővel megkérgesedik a lelke, de néha vékonynak bizonyul az a kéreg.
Csak az egyik barátja voltam. Nem is a legrégebbi, hiszen gyerekkorunkban nem is tudtunk egymásról. Az iskolában se, hiszen hat év nagyon sok korkülönbség. Felnőttként persze már nem. A háza építésekor, engem ajánlottak neki, amikor műkövest keresett. Nagyon megmaradt bennem, hogy 27 méter ablakpárkány kellett, ami a szokásos mennyiség duplája. Hatalmas ablakok vannak a házán.
Műköves vállalkozó voltam, a harsányi temetőbe jártam síremlékeket építeni. A földmunkát helyi emberek végezték, de az egyetlen alkalmi segédem felajánlotta, hogy hoz magával még egy embert, és majd ők kiássák a kriptát. Ettől kezdve lettünk Sanyival munkatársak. Nem keresett valami jól a munkahelyén, kellett a kiegészítés. A közvetítőnek hamar kitelt nálam, így immár ő szerzett munkatársat. Karcsi azon kevesek közé tartozott, akire azt mondják, hogy munkamániás. Nagyon hatékony párost alkottak. Életem legjobb éveit részben nekik köszönhetem.
Hirdetés
Cserépváralján dolgoztunk a temetőben. Nem is tudom kinek kellett az a rengeteg kripta abban a pici faluban. Tény, hogy sok munkánk volt. 1992 júniusában mondtam nekik, hogy most két hétig nem dolgozunk, mert megyek a családdal nyaralni. “De mi nem. Mutasd meg hol kell ásni, és mire hazajössz, kész lesznek.” Ebben maradtunk. Ástak, betonoztak. Bontották a zsalut, és vitték a következő gödörhöz. Nagyon meg voltam velük elégedve. Annyi munkám persze nem volt, hogy folyamatosan tudtam volna őket alkalmazni. Karcsi zöldséges volt, de mindig talált magának még valami mellékest. Sanyinak is lépni kellett! Beállt sofőrnek. Nem volt ez újdonság számára, hiszen fiatal korában is sofőr volt a Volánnál. Hordta a szenet, túrta a havat...Most Hollandiából hordta a használt bútorokat. Majd Pestre ment a gyógyszergyárba, hiszen eredetileg vegyipari szakmunkásnak tanult. Mesélte, hogy szabadidejében kiment a temetőbe nosztalgiázni. Aztán mégis hazajött a faluba. Építőipari vállalkozónál segédkezett, homlokzati állványokat épített-bontott. Majd kereskedőnek állt. Velem készíttetett egy műkő asztalt, és arról árulta a zöldséget. Amikor ezt a formát kinőtte, üzlethelyiséget bérelt. Voltam vele Nyíregyházán a bolt bútoraiért. A nyári idegenforgalom tartotta el a boltot, de a tél nagyon keserves volt.
Beállt kamionosnak, de folyton valami saját vállalkozást fontolgatott. Ritkán találkoztunk, de olyankor mindig hívott, hogy menjek vele kirándulni. Soha nem volt alkalmas, pedig télen én általában ráértem. 2008 januárjában mégis rászántam magam. “Mennyi ideig leszünk úton? - Két hét...- Az túl sok ...de lehet, hogy több.” Celano (Olaszország) – Párizs – Bécs – Hajdúszoboszló. A 14. napon hazaértünk. Ezután még négy alkalommal kísértem el. Hatalmas élmény volt, írtam is róla egy könyvet. Amikor megszületett a lánya, átült furgonra, mert akkor hétvégeken itthon lehet. Ebben a kocsiban már nem volt hely utasnak, pedig örömmel elkísértem volna Norvégiába. Malmőtől még 1700 km volt a cél. Szörnyen unalmas lett volna, de a tudat, hogy a sarkkörön is túl vagyok, kárpótolt volna. Rövid időn belül rájött, hogy nem volt jó ötlet a váltás, hisz soha nem tudja magát kipihenni, így amikor alkalom volt rá, visszaült nagy kocsira. Ritkán találkoztunk, de tudtunk egymásról.
Nem attól vagyunk barátai egymásnak, hogy folyton együtt vagyunk, hanem attól, hogy ha kell, számíthatunk egymásra. Most is ott voltam, de csak véletlenül. Segíteni nem tudtam. Láttam a mentőt a ház előtt, de tovább hajtottam. Gondoltam, majd ha hazajövök, megtudakolom, ki a beteg. Hamarabb megtudtam, mert nem értem még ki az utcából, amikor telefonált a temetkezési munkatárs. Félre álltam.
- Tudod mi történt? Meghalt Sanyi.
- De hiszen ott van a mentő.
- Meghalt.
Három és fél éve dolgozom ezen a területen, rögtön gyakorlatias oldalról közelítettem az esethez. Ha meghalt, el kell otthonról szállítani. Az orvoson múlik, hogy hová, de otthon nem maradhat.
- Kellek hozzá?
- Hááát....nem tudom lelkileg hogy bírod.
- Nem jelent ez nekem gondot – válaszoltam, de abban a pillanatban így is gondoltam.
Várni kell még az orvosra, aki kiállítja a halottvizsgálati papírt. Várni kell! Akkor várunk. Telefonálnom kell, mert várnak rám. Megcsinálom a vállalt fuvart, de késni fogok, mert meghalt a barátom. Elment mellettem a mentő. Ők megtették, amit tudtak, de kevésnek bizonyult. Közben kezdtem felfogni, mi is történt. “Nem jelent nekem gondot” Nem? Talán mégis. Visszafordultam, de most már nem tudtam elmenni a ház előtt. Sanyi veje volt kinn az utcán, s rákérdezett, hogy talán én vagyok az orvos? Nem. Csak egy barát. Ildi, a felesége fogadott a hatalmas nappali közepén. Megöleltem, de nem tudtam mit mondjak. A sablon szövegnek semmi értelme.
Nehezen állom meg szó nélkül, ha azt mondják egy halottra, hogy olyan, mintha aludna. Több száz eset után is valótlannak tartom. Valótlannak tartottam...eddig. Ha egyedül találtam volna rá így, talán még meg is rázom, hogy kelljen fel. Vagy magamat ismerve inkább sarkon fordulok, nem zavarom. Biztosan oka van, hogy ilyenkor alszik. Odaléptem a nyakig betakart hanyatt fekvő testhez. Megérintettem, de meg se rezzent. - Majd jövünk érte – mondtam, majd sietve távoztam.
Öt nappal később még mindig úgy nézett ki, mintha aludna. Ünneplő ruhában várta az utolsó utat. A koporsónál többnyire a jobb egyes pozíció az enyém, de olyankor a búcsúztató végét a pihenő szobában várjuk meg. Most azért úgy érzem, több vagyok egyszerű gyászhuszárnál. A lobogót választottam, amivel ott kell állni a lépcső alján. Nem a teraszon a hozzátartozók között, de mégis hallótávolságban. A szemüveget elővigyázatosságból előre levettem. Örök emlékű közös útjainkon végig ő vezetett. Ha a belga utat hozom szóba, úgy mondom, hogy a legutolsó, majd kijavítom, hogy a legutóbbi. Most már nem kell kijavítani. A mostani, az utolsó közös úton kivételesen én vezettem. Én vezettem a menetet a sírgödörhöz, majd félreállva megvártam amíg elföldelik, leszúrják a fakeresztet, amin az áll, élt 65 évet.
Amikor 2009 nyarán megtudtam, hogy babát várnak, azt mondta, hogy felnevelni kell 20 év. Annyi csak jár még. Nem jutott csak 15. A pap szavait, imádságait, a kántor rekedt hangját hallgatva én háttal álltam az utcának. Csak amikor a zsebkendőt kellett elővenni, akkor fordultam oldalra, s a szemem sarkából megláttam az addig csak képről ismert hófehér Volvo vontatót. Ez a Sanyi kamionja. A munkatársak ezer kilométerről hozták el. A kürt erős hangja visszaverődött a házakról, de akinek szólt, már nem hallotta.
