Biztosan sok mindenre, de egy három éve nem látott, volt munkatárssal való beszélgetésre aligha. Már pedig csak ennyi jutott rá. Juthatott volna több is, de nem tartottam illendőnek sokáig időzni, hisz váratlanul állítottam be. Talán még engem is meglepett.
Nemrég voltam egy másik egykorvolt kollégánál. Ott került szóba, hogy ugyan mi van a Pistával? Telefonon nem hívhattam, mert egyszer elbénáztam a takarítást, és minden számot kitöröltem. Tudtam melyik házban lakik, megkerestem. Az is benne volt a pakliban, hogy hazaköltözött falura, de még – a három szívműtét után – az is.... Kiderítem.
A második lépcsőházban rá is találtam a nevére. Elbátortalanodtam. Ennyi idő után, csak úgy váratlanul? Egyébként is mindjárt dél. Ilyenkor nem illik. Majd egy másik alkalommal. Úgyis van időm bőven. Eltávolodtam a háztól, a műanyag borítású kosárlabdapályáról kerestem meg, melyik az ő ablaka. Nem láttam mozgást, de miért is láttam volna? Mi se szoktuk a függönyt lobogtatni, jelezvén, hogy itthon vagyunk. Egy középkorú nő jött ki a házból, vitte a szemetet a kukába. Ráköszöntem. Gondoltam hátha tud nekem mondani valamit egykori munkatársamról. (fekvő beteg, elköltözött, meghalt, vagy jól van, jár dolgozni...vagy akármi) Nem ismeri, mert ő még csak egy éve lakik itt, de csengessek be! Mégse kereshettem kifogást, becsengettem. „Tessék! - Gyula vagyok a Kőkemény cégtől – Mondjad” Mindig is tudott meglepő dolgot reagálni bármire, de erre nem számítottam. Úgy tesz, mintha 5 perce váltunk volna el, csak éppen elfelejtettem valamit, azért jöttem vissza. „Kíváncsi voltam, mi van veled – Feljössz?” Na, ez már mindjárt más. „Fel”

A főnök nem szívesen járt ki vidékre, nem is ment a feltétlenül szükségesnél többet. Amit lehetett, delegált a brigádra. Ő inkább csak a felmérésben vett részt, meg a számlázásban...bár néha még ezt is átpasszolta. Nem a számlaírást, hanem a leadását. Olykor még a készpénzes kifizetést is áthárította. Így esett, hogy közel egymillió forinttal a zsebemben kóricáltam a parkolóban, míg megérkezett az egyszer látott vállalkozó, akinek átadhattam. Részfizetéseket kicsikart ugyan, de ezt telefonon intézte. Amit lehetett, azt mindent telefonon bonyolított. Még a munkások ellenőrzését is. Akik persze felismerték ebben a lehetőséget, s például az utazás közben feltett „hol jártok?” kérdésre soha nem a valóságot mondták. Mindezzel együtt, működött a dolog.
Az aktuális feladat iskolafelújításnak tűnt. Úgy értve, hogy az épületegyüttes korábban iskola volt, s ebből gondoltuk, hogy ezután is az lesz. Nem az lett, hanem bérelhető irodaház. Nem az oktatásügy leépítése indokolta az átalakítást, hanem a gyereklétszám csökkenése. Aztán persze vakarták a fejüket a városi elöljáróságon, mert nem nagyon tolongtak a bérlők. Na, de ez legyen az ő bajuk. Az meg a kivitelezőké, hogy az átvételt tolták a végtelenségig. Minden szőrszálat kettéhasítottak, csak hogy ne nekik kelljen üzemeltetni a házat. Ez csak egy mellékszál. A lényeg, a nyugdíjaztatásom.
Nagy munka volt a fentebb említett épületen. Több mint 100 méter fedkő, belső lépcsőház, erkély felújítása. A főnöknek repülőjegye volt Amerikába. Az építésvezető folyton konzultálni akart vele, de a két dolog üti egymást. Október 23-án indult a gép, nekem három nappal később volt a születésnapom. Vagyis elértem a nyugdíj korhatárt. A munkavezetést rám tukmálta, s így természetesen nekem állományban kellett lennem amíg hazajön. Azért éppen énrám, mert egyrészt „korelnök” is voltam a csapatban, meg aztán ha a fizetésemben ez nem is jelentkezett, én voltam a csoportvezető. A generálkivitelezővel eddig is én tartottam a kapcsolatot. A főnök csak a vállalkozó volt, részéről elég volt a szerződés megkötése, a munkát mindenképp én irányítottam. Sokszor beleszólt, de ezt is tudni kell kezelni.

Hallottam olyat, hogy a világ legjobb szakácsai mind férfiak. Nem osztom ezt az állítást, de tegyük fel! Tegyük fel, hogy igaz. Ennek csak egyetlen oka lehet. Az a férfi aki főz, kedvtelésből teszi. Azért, mert szeret ezzel foglalkozni. Nők esetében ez nem mindig van így. Történelmileg úgy alakult, hogy ez női munka. Hallott már valaki olyat, hogy háziember? Ugye, hogy nem. Férfi nem lehet háziasszony, legfeljebb házibarát, de az egy más kategória. Isten ments, hogy vitát generáljak a házimunkáról, annak megosztásáról! Ez mindig két emberen múlik. A klasszikus felállás egyértelmű volt, de amióta a nők is munkahelyen dolgoznak, ez változott. Legalábbis úgy tisztességes, ha változik.

A múlt évezred utolsó évtizedében magam is sokszor beálltam a konyhába. Kisiparos-magánvállalkozó-önfoglalkoztató voltam, építőipar területén főleg. Télen nem dolgoztam, a feleségem pedig igen. Akár az összes házimunkát átvállalhattam volna, de valljuk be, nem olyan könnyű az. A feleségem már azért is hálás volt, hogy amikor hazajött a munkából, nem akkor kellett a főzéshez hozzáfogni, vagy esetleg napokra előre gondoskodni főtt ételről. Nem szeretném magamat fényezni. Nem csupán a terhek egy részének átvállalása motivált (bár miből tartana ezt állítani?) hanem azért kezdtem főzőcskézni, hogy meg ne öljön az unalom. Amíg a gyerekek kicsik voltak, elfoglaltam magam azzal, hogy elvittem őket az óvodába, délután értük mentem, s közben raktam a dorogi brikettet a kazánra. Aztán önállóak lettek, nem kellett kísérgetni őket. Bevezettük a gázt, a fűtéssel se volt dolgom. Elővettem a szakácskönyvet, tanultam főzni. Elsőre Pusztapörkölt. Olyan, mint a paprikás krumpli, csak hússal...esetleg kolbásszal. Tizedik alkalommal is könyvből. Nem kreáltam új ételeket, ki volt már minden találva. Megesett, hogy a család nem volt elragadtatva a szokatlan íztől, de sok olyan étel felkerült a palettára, amit korábban nem ettünk. Például ma is olyan ebéd került az asztalra, amit én vezettem be az étrendünkbe. Nem én főztem, hisz változtak a körülmények. A feleségem visszavette a birodalmát. Nem igényli a segítséget se, de még azt is nehezen viseli, ha ott lábalattlankodik valaki az útjában. Innét a klasszikus beszólás, hogy „kifele a konyhámból!”
Konyhai ténykedésemben azt imádtam, hogy akkor főztem, amikor kedvem volt hozzá. Nem kötelezően minden nap. Persze nem honosodott meg minden újításom, nem vett át mindent a párom. Például a túrógombócot.
„ Mi legyen a kaja? - Túrógombóc – Azt apátok tudja”
Rájöttem, hogy ez gombóc nélkül is jó lenne, hiszen a lányom a porcukros tejfölös prézlit imádta, nem a túrógombócot. Nem is tudom kitől örökölte, hogy minden katyvalékot összeeszik.

Mármint a pénz. Mindenki ismeri ezt a mondást, de sokan nem hisznek benne, hiszen soha nem volt alkalmuk megtapasztalni. A jól végzett munka ellenértéke sokszor szerzett már örömöt, de nem maga a pénz, hanem a lehetőség, amit elérhetek általa. Például vehetek...vehetek valamit, amivel többet dolgozhatok.
Ma vagyok 66. Hozzászoktam néhány évtized alatt, hogy születésnapom reggelén megcsörrent a telefon. „Itt mama”. Ma nem csörrent meg. Mamát februárban eltemettük. Számomra is meglepő módon, hamar elgyászoltam. Főleg azért furcsállom, mert apu esetében egy egész évig tartott, holott nem ő állt hozzám kettejük közül közelebb. Testvéreim szerint anyunak én voltam a kedvenc gyereke. Nyolc évig én voltam a legkisebb, bizonyára ezért szeretett engem másképpen. Mindig hangsúlyozta, hogy mind a négyen egyformák vagyunk számára. Ez persze nem igaz. Nekem két gyerekem van, de egyáltalán nem egyformák. Nem tudnám megmondani melyiket szeretem jobban, vagy kevésbé, de az biztos, hogy nem egyformán. Másképpen.
A mama halálán csupán néhány hétig keseregtem. Azóta is eszembe juttatja valami minden nap, de nem fáj. Decemberben nálunk lakott, de már nem volt önmaga. Az állapota szokatlan helyzeteket produkált, sok bosszúságot okozott. Akkor. Most már inkább kedves emlék. Feleségemmel néha idézzük is amiket mondott. Például magától érthető ismert dolgokra rácsodálkozott. „Én ezt soha se tudtam. Nekem ezt senki nem mondta” Pedig tudta, csak elfelejtette, mint ahogy mindent elfelejtett. Megkérdezte, de megint elfelejtette. Végtelen türelem kellett hozzá. Szeretettel emlékszem rá, de nem fájdalmas az emlékezés. 91 évet élt. Szép kor. Az életnek az a rendje, hogy a végén meg kell halni. Ha háborog is a lelkünk, ezt el kell fogadnunk.

Elindultam a pálinkaboltba, hogy megvegyem a majd postára adandó ajándékot a fiamnak. Elég sokat buszozok mostanában, de nem bírom megszokni a várakozást. Bosszant. Nem tudok mit kezdeni a tíz percemmel. Nézelődök. Nem erőltetem a szemem, csak úgy derékmagasságig emelem. Piros csizmából fekete harisnyás lábak emelkednek a horizontig. Hinnye de formásak! Feljebb emelem a tekintetem. Nahát! Egy ilyen csúnya vénasszonynak hogyan lehetnek ilyen szép lábai? Aztán jönnek fiatalabbak. Nem annyira tökéletes alkat, de attól szép, hogy fiatal. Ilyen gondolatokkal szórakoztatom magam. Jön a busz. A világos zöld, gázos. Ismerem a berendezését. Második ajtó mögötti ülésre nem ülök, mert nem ér le a lábam. A bal oldal pont jó. Kettes ülés. Ha valaki mellém telepszik, majd kienged, ha én szállnék le előbb. Előttem korlát, alatta üvegfal, azon túl a babakocsiknak kihagyott üres rész.

A második megállóban figyeltem fel egy fiatalasszonyra, aki babakocsival (kisméretű sportkocsi) az első ajtón szállt fel. Szokatlan dolog ez, hiszen a másodikon szoktak, nem tolják végig a keskeny folyosón. Nem a vasalódeszkára emlékeztető támaszhoz parkol, hanem közvetlen elém. Első gondolatom, hogy ugyan befékezte-e? Utólag azon csodálkozom, hogy nem tudom, mennyire volt fiatal ez az asszony. Azt se tudom, hogy szépnek találtam-e, vagy csak – mint anyám szokta volt mondani – olyan, mint rendes. A gyereket figyeltem. Őt se tudom mennyi idős lehetett. Olyasmi korú, mint aki már szaladgál, csak az utazás miatt praktikusabb kocsit használni. Ölben nehéz lenne, gyalog pedig félelemkeltő lehet neki a tömeg. Rámosolyodtam. Viszonozta. Sőt, még integetett is. Én is integettem, de a látóteréből kissé kiesett az integető kezem. Érdekes volt, ahogy oldalra nézett, a kezem mozgását észlelve. Az anyuka mondta neki többször is (bár a gyerek teljesen jól elvolt a helyén) hogy majd ha megáll a busz, kiveszi a kocsiból. „Oda ülsz majd a bácsi mellé. Anya majd áll. Vagy ölembe vegyelek?” Aztán odaültette mellém. A kis srác (lánynak néztem, de ők is srácok ugye?) közömbösen viselkedett immár irántam. Nem foglalkozott velem. Anya mondta, hogy holnap majd villamosoznak. Gondolom, a mézeskalács villamos a terv, hisz az most az élmény felnőttnek, gyereknek egyaránt.
Következő megállónál az anyuka útban volt az utasoknak, hiszen szűk a két ülés közötti folyosó. Felajánlottam, hogy üljön le, majd én átülök máshová. Aztán mégse ültem le, hanem a babakocsi mellé álltam. A fiatalasszony felhívta figyelmemet a lecsukható pótülésre. Tudtam, hogy ott van, de nem vettem igénybe, hiszen ülök eleget egész nap...már ha itthon vagyok.

Gyerekkoromban kaptam vasárnaponként 2 Ft zsebpénzt, s belátásom szerint gazdálkodtam belőle. Vagy elnyaltam 4 gombóc fagyit, vagy megelégedtem egy 50 filléres gombóccal. Utóbbi esetben vehettem magamnak mozijegyet, a kultúrházban üzemelő keskenyfilmszínház vetítésére. Ha esetleg lemondtam a fagyiról, szotyimaghéjjal köpködhettem tele a cementpadlót a filmnézés alatt. Nem volt ebből gond, hiszen a takarító üzlete volt a napraforgómag eladás. Nem válogattunk a filmek között, azt néztük, amit éppen adtak. Vagyis bármit. Főleg szovjet háborús filmeket. Talán nem véletlen, hogy a fapuskás háborús játékban a szovjetekkel voltunk, s a német volt az ellenség. Iskolai tanulmányaink is megerősítettek ebben, hiszen a partizán, a katonaszökevény volt a hős, és amikor erre lehetőség adódott, a magyar katonák önként, s dalolva álltak a felszabadítók oldalára. Ez ilyen egyértelmű volt akkor. Odahaza nem politizáltunk. Nagyapám ugyan eltűnt a fronton, de nem Horthyt kárhoztatták érte, hanem a jegyzőt, a papot, meg a hittestvéreket. Így tehát nem volt okom kételkedni az iskolában tanultakban. Nem gondolkodtam a szavak értelmén, pedig nem titkolta a tanító, hogy a dicsőséges 133 nap alatt diktatúra volt, meg terror. Igaz, hogy proletár, meg vörös, tehát a nép javát szolgálta. Még az is most tudatosult bennem 66 évesen, hogy apu a régi rendszert reakciónak nevezte. Vagyis az a rendszer valamit visszacsinált.
Szóval mozi. Amikor Miskolcra kerültem, válogathattam a filmekben, hisz ugyanabban a moziban is legalább kettő közül választhattam egy napon belül. Volt a városban...Ady, Szikra, Táncsics, Fáklya, Kossuth, Béke...nem jut eszembe mind, de legalább 8 mozi. Ezek közül csak a hejőcsabait hagytam ki. Nagyon sok filmről még azt is tudom, melyikben láttam, pedig eltelt azóta 50 év. Néhányat már azóta is láttam ha nem is moziban, de TV-ben. A halál 50 óráját legalább tízszer. Második alkalommal odahaza, a gyerekkori mozizásom színhelyén. Ekkor tudtam igazán értékelni a színes szélesvásznút.
Mindezen gondolatokat az hozta most elő belőlem, hogy Miskolcon bosszú-demonstrációt tartottak egy visszalépett képviselőjelölt ellen a győztes politikai erők. Erről jutott eszembe, hogy idevágó témájú filmeket kutassak fel. Olyat, amit hajdanán láttam a moziban, csak nem figyeltem a politikai üzenetére. Persze nem moziban, nem is TV-ben, hiszen ma már mindent a számítógépen keresek. Egyik film, a 39-es dandár. Egyik öntörvényű szereplő a debreceni kommunista terrorcsapatot vezette. És garantálta, hogy nem bukik meg a diktatúra. S ez a film, ezekkel a kifejezésekkel 1959-ben készült. Vagyis nyugodt lélekkel használták a ma már szitokszavaknak tartott kifejezéseket. Kommunista terror, meg diktatúra. Hallottuk a saját fülünkkel. És most beszélnek agymosásról?
Emlékeztem a Csillagosok, katonák című Jancsó filmre, de ezt nem tudtam megnézni, csak olyan videót találtam, ahol beszélnek róla. Most tudtam meg, hogy amikor elkészült, nem mutatták be a Szovjetunióban, csak az erősen kiollózott változatát. Mint az előadásban elhangzott, nem felelt meg az ideológiai elvárásoknak. Így tehát nincs is miért megnéznem, hisz épp az ellentmondásokat kerestem volna benne. Amit leginkább kerestem, a fehérterrorról készült film, az Imposztorok. A Szikra moziban láttam, melynek ma már az épülete sincs meg. Úgy emlékszem, erősen felzaklatott az a film. Rátaláltam. Mielőtt elkezdtem nézni (nem néztem végig) elolvastam a kritikáját. Annyira gagyi, hogy még a kádári rendszer is levette a műsorról. Úgy írják, betiltotta. Történelmileg teljesen hiteltelen.
Sok a ráérő időm, azt hiszem felkutatok még néhányat a rég látott filmekből.

(locsifecsi)
Vannak ugyebár az alapszínek, mint sárga kék, piros. Aztán ezekből (fekete és fehér segítségével, ami állítólag önmagában egyik se számít színnek) bármilyen szín kikeverhető, de akkor azoknak már nevet kell adni. Valami olyanról nevezik el, ami a természetben előfordul, mint pl. narancs, korall, mahagóni, ciklámen, püspök, barbi...és így tovább. Árnyalatok, mint korall piros, kármin piros, kurva piros.
Aztán van még a rózsaszín, ami valójában szinte bármilyen lehet, tehát így magában nehezen beazonosítható. Tehát babarózsaszín, vagy Barbi-rózsaszín, s ezen gondolatok már megint a buszra vittek.
Utóbbi néhány évem során vagy a munkahelyen történik valami, vagy az oda/onnét vezető úton látok valamit a buszon. Négy évig jártam a 29-essel az Avasról a Vasgyári temetőig. Főleg a lányokat figyeltem, de volt egy félretaposott cipős fiú, seggén hordott hátizsákkal, aki szinte soha nem ült le, hanem megállt a babakocsi-parkolóban, fogta a korlátot, s bámult kifelé az ablak osztása alatt előbb egyenesen állva, majd kissé meghajolva. Egyszer aztán arra figyeltem fel, hogy az osztás fölött leskelődik. Négy én nagy idő. A gyerekek ott nőttek fel előttem a buszon. Magashegyről járt egy tini csaj, akinek a haja tetszett nagyon. Olyan göndör lobonca volt mint a hírhedt VV-Évinek. Néhány év után már nem a hajára figyeltem. Főleg, amiért kisimíttatta. Volt egy fiatalabb lány, akit eleinte még az anyukája kísért ki a buszhoz. Neki ugyanilyen haja volt, de mint kiderült ő ennek az áldásnak nem örült annyira. Egyszer hallottam, amint a két lány a hajkiegyenesítésről beszélt. A kisebbet Zsófinak hívják. Azért jegyeztem meg, mert az én lányom is Zsófi. S azért tudom egyáltalán, mert volt egy még sokkal fiatalabb lány, aki egyszer követelőzött, hogy „a Zsófit akarom” Ez utóbbi leány csak óvodás korú volt, és furcsa módon – noha kb. 3 éven keresztül láttam több-kevesebb rendszerességgel - úgy tűnt nem nőtt közben semmit. Őt az apukája kísérte, akivel néha beszélgettem is. Akadt más utastárs is, akivel alkalmanként váltottam néhány szót a negyedórás utak során.
Na, már elkalandoztam. Miről is volt szó? Ja, a színekről. Szóval néha beszélgettem a buszon. Ahogy elnéztem, ez másokkal is előfordult. Megesett olykor, hogy hangzavar támadt, mert 2-3 csoport is próbálta a busz zúgását túlkiabálni. Nem úgy a Barbi néni. Ő soha nem szólt senkihez, pedig olyan sokszor láttam utazni, hogy akár már én is mondhattam volna ismerősnek. Nevét a ruha színéről adtam neki, meg a hosszú szőke hajáról. Többnyire elvolt azzal, hogy a haját igazgatta. Jó alakú öregasszony volt, de legalább 60 éves. Bizonyára ifjú kora óta sokat adott a külsejére, s az öltözködése most is fiatalos. Ha a megereszkedett bőrét figyelmen kívül hagyjuk, határozottan jó nő. Viszont öltözködhetne a korához illően. Bár nem olyan egyszerű ez. Hallottam, vagy inkább olvastam az anyám szomszédjától, hogy nem tudja hogyan kell a korának megfelelően viselkedni, hiszen soha nem volt még ennyi idős. Na, de azért egy 60 éves ne akarjon 20 évesnek látszani, mert megmosolygom a törekvését. Célozza meg inkább csak a 30-at! Habár! Ha belegondolok, hány éves is Bözsi queen? Ő is babarózsaszínt visel...bár szoknyát, kiskosztűmöt, kalapot, meg „ridikült”. Azért ez már nem annyira fiatalos.
Na, de ha már a buszt emlegettem megint: Annak az óvodás kiscsajnak volt egy nővére. Szerintem őt láttam ma a postán a pult mögött. Egyszerűen csak ismerősnek tűnt, de nem tudtam honnét. Most se biztos, de majd megkérdezem legközelebb. Most intézte az első külföldicsomag-felvételt, kellett is segítséget kérnie. Megígértem, hogy bemegyek megmondani, ha megérkezik a csomag. Majd akkor megkérdezem, ő-e ő?

Volt munkatársam írt rám. Évek óta nem beszéltünk, mit lehet írni egy ilyen kérdésre? Kérdésre? Nyilván ez kérdés volt. Ennyi fantáziám azért van. Mit írjak? Elég annyi, hogy „Jól”? Bővebben? Nem jól.
Hali! Régen láttalak, pedig jártam felétek.
Mit dolgogozol
Erre válaszul kicsit bővebb lére eresztettem. Egész röviden reagált minden írásomra. Láttam sokáig a hullámzó pöttyöket, nyilván küzd a betűkkel. A végén kibökte, hogy szeretne látni.
Oké! Ma délelőtt?
Ithol vagyok varlek
10 körül.
Ok.

Szerettem volna pontos lenni, de kicsit késtem. A „körül”-höz azért tartottam magam. Megfordult már tegnap is a fejemben, hogy meglátogatom. Majd elmegyünk egy közeli kocsmába, úgyse voltunk még együtt...Nincs is a közelben semmi. Ezt a gondot megoldottuk, hiszen az otthonába hívott. Vittem egy műanyag Borsodit. A fal melletti székre mutatott, amikor hellyel kínált. Nekem viszont olyan elképzelésem volt, amihez asztal kellett. Kitettem a flakont.
Juj, én nem ihatok, mert még vezetek.
Akkor majd megiszod.
A vége az lett, hogy egyedül ittam kávét, sört, meg valami nem túl erős rövidet kétszer. S közben beszéltem. Róla nem sokat tudtam meg. Nem nagyon tudtam mit kérdezzek. Ismertem a kisebb fiát, ő dolgozott is velünk egy rövid ideig. Róla kérdeztem, hogy mi van vele? Pesten lakik, van egy aranyos kisfia. Ennyi. Fordított helyzetben én áradoztam volna az unokámról, de ő letudta néhány szóval. Így aztán hiába tudom miért van két fülem és csak egy szám, úgy tettem, mintha ez fordítva lenne. Többek között elmeséltem, miként vesztettem el egy éve az anyámat. Közben bevillant, hogy ez rossz témaválasztás, hisz ő az idősebbik fiát vesztette el akkoriban, amikor összekerültünk. Nem volt egyszerű dolog tartani benne a lelket. Van már ez legalább hat éve, de most is azért kell neki vezetni, mert a temetőbe készül. Nem beszélt róla, de soha nem múlik el a fájdalma. Így aztán a közös sörözés most se jött össze, mint ahogy közös munkánk idején se. Illetve egyszer mégis.
Templom felújításon dolgoztunk, és valamit segítettünk a bádogosnak. Nem volt ez olyan nagy ügy, nem is emlékszem mi volt az, de hálából kaptunk egy kétliteres sört. Valami oknál fogva csupán ketten ihattunk. Valójában részemről inkább áldozat volt, hisz nem szerettem volna, ha Béla lerészegedik. Ez volt az egyetlen közös italozás. Egyéb élvezkedés akkor volt, amikor felsőbb végzettségünk során a főnök leparancsolt bennünket az egyetem épületének homlokzatáról, hogy lángost vehessen számunkra. Munkájával, hozzáállásával sokszor voltam elégedetlen, de ennyi év után ez már nem számít. Még a brigád legkiállhatatlanabb természetű tagjára is rokonszenvvel emlékezünk. Olyan...olyan szerethetően bunkó volt szegény. Egyszer megálltam neki a boltnál útban a telep felé, s vett nekem egy linzer karikát. Olyat, aminek lekvár van a közepén, a tésztája szúrja a számat, a csokival meg összekenem magam. Szóval nem szeretem. Viszont díjaztam a jó szándékát. Ritkán volt kedves, nem is nagyon tudta hogyan kell, a kínálása se nagyon sikerült. „Nesze egyél csokit!”
Ugyan mi van vele? Nem tartott ki a cég felbomlásáig, mert szívre kellett műteni. Ismerek olyat, aki tudja a telefonszámát, de őt se tudom elérni, amióta figyelmetlenségből minden számot kitöröltem. Bár, ha nem költözött el a városból, megtalálom. Most már a hideg idő miatt több lesz a ráérő időm. Majd vele is nosztalgiázunk egy kicsit. (jó pálinkája szokott lenni)

Azt álmodtam, hogy paraszt voltam. Nem falusi prosztó, tahó, bunkó...hanem földművelő. Volt egy kis tanyám nem messze a köves úttól. A buszmegállónál a beállóban tartottam egy öltözőszekrényt, abba tették be a gyerekek a gumicsizmát, amikor iskolába mentek. Mert ha esett az eső, ugyancsak meg kellett küzdeni a sárral azon a kétszáz méteren. Olykor az öreg Mazda pickuppal vittem ki őket, de direkt azért nem indítottam be. Nem ilyen autóról álmodtam, de ez alapjában kétszemélyes volt, hátul két szükség üléssel. A rendes ötszemélyesnek már túl rövid lett volna a platója. Ha kicsit összeszedem magam anyagilag, veszek egy igazi személykocsit...meg a kis kéthengeres MTZ helyett egy erősebbet. Nem nagy Lambóra gondoltam, hisz azt nem használnám ki. A nagyobb földmunkához tudok bérelni gépeket. A szomszéd gazda – bár őt inkább nevezném már birtokosnak – szívesen segít. Nem úgy értem, hogy szívességből szántja fel a földemet, hanem rendesen megkéri az árát, de ha hívom, jön. Vagy személyesen, vagy valamelyik legény fiát ülteti a gépre. Nem pénzzel fizetek, hanem terménnyel, vagy akár le is dolgozhatom, hisz értek a kőműves munkához, nála pedig mindig van mit építeni, renoválni. Magam is belefogtam egy új házba, mert bizony a nádfedeles vályogháznak felázik a fala, az egerek is folyton beleköltöznek. Favázas házat építek. A testvérem ács. Ő állította össze. Most még csak a váz áll, olyan, mint egy dohányszárító. Apródonként felépítem saját magam. Nem sürgős, nem dől még ránk a régi. Inkább nem is személykocsit veszek, hanem egy furgont, hogy az építőanyagot hazahordjam vele. A feleségem azt is épp úgy elvezeti, mint egy kis Suzukit. Tavasszal meg is ejtem a vásárt, ha egy kis pénzhez jutok. Azzal a kocsival a napszámosokat is tudjuk szállítani. Akár ötöt is, ha kell. Kicsik még a gyerekek, egyedül pedig nem győzök mindent. Nincs ugyan túl sok földem, de rengeteg a munka. A beszerzéseket, eladásokat a feleségem intézi interneten, nekem csak termelni kell. Dohányt, cukorrépát, kendert, mákot termelek, meg egy kis zöldséget a ház közelében. Mind munkás, kell a segítség, de legalább néhány embernek munkát adok a faluban. Na, szóval: dohányt, cukorrépát, kendert meg mákot....Ekkor felébredtem.

Ernő bácsi eredetileg kőfaragó volt, nehezen állt rá a keze a műköves munkára. A piac igénye viszont kényszerpályára állította. Jól jött neki, hogy van kihez fordulni segítségért. A műhelyben összeszögelte a léckeretet, aztán beletaposta az anyagot, majd miután megkötött a cement, lecsiszolta. A helyszíni munka azért kifogott rajta. Így jöttem én a képbe. Akkor már magam is vállalkozó voltam, magamnak osztottam be az időmet. Természetesen ráértem, hisz sokszor fordultam én is hozzá, ha gránit tábla kellett. Papírforma szerint konkurensei voltunk egymásnak, de mi ezt nem így éltük meg. Voltunk a faluban öten sírkövesek, de mind így viszonyultunk egymáshoz.
Becuccoltunk a parancsnoki UAZ-ba, s irány Harsány. Nem a műúton, hanem keresztül a határban, ha már terepjárónk van. Rövidebb is 10 km-el. Útközben elbizonytalanodott, és megkérdezte Sályban, hogy „itt van-e külön a katolikus, meg a református temető?” Nem, ott nem volt két temető. „Akkor mégis Harsány”
Nekem mindkettő idegen terep volt.
Harsányban már vártak ránk. Segítettek amiben tudtak. Aztán híre ment a faluban, hogy itt vannak a sírkövesek, s jött mindjárt két megrendelő is. Ernő bácsinak nem volt hozzá kedve, így felajánlotta nekem. Így lettem én a harsányi sírköves 13 évig.