Más kor (folytatás)

...Hamarosan Szolnok is elesik, építenek hidat a Tiszára, hogy a folyón túli területeket is rabolhassák. Annyi vigasz jut a nemzetnek, hogy Eger ellenáll. Mennyi van most? 1550? Két év múlva ostromolják meg, de nem bírnak vele. Most még nem.
Vagyis az is elesik végül? Ne is mondj többet! Nem akarom tudni.

- Van még addig legalább negyven év. Jönnek ugyan a felvidék felől a felmentő seregek, de elkésnek. A török Mezőkeresztesnél áll elibük. A keresztesek szétkergetik őket, de aztán beleesnek ugyanabba a hibába, mint Muhinál a tatár ellen. Túl korán ünneplik a győzelmet, a török pedig épp úgy mint a tatár tette, visszajön, és rajtaüt a mulatozókon, fosztogatókon.
- Soha nem tanulunk.
- Alapvető különbség van a keleti és nyugati harcmodorban, ezt már tudhatnák a vezérek. Nyugaton sorba állítják a hadat mindkét oldalon, és ölik egymást szemtől szemben, amíg bírják erővel. Az íjászoknak, a muskétásoknak…vannak már muskétások? Vannak azt hiszem. Szóval célozni se kell, valakit biztosan eltalálnak a tömegben. Az győz, aki többet tud lőni. A keleti nem akarja mindenáron megölni az ellent, csak harcképtelenné tenni. Nem állnak fel szembe, hanem állandóan mozgásban vannak. Lehetőleg lesből támadnak, menetből szétcsapnak a meglepett ellenség közt, s tovább nyargalnak. Ezek elkezdik kötözgetni a sebesülteket, nincs aki ellenálljon amikor visszatérnek a lovasok. Négyszeres, ötszörös túlerőt levágnak így. Nem értem mit nem lehet ezen megtanulni?
- De azt mondod bátyám, hogy végül a nyugatiak győznek.
- Nagy tömegben a jó szervezés, és a jobb lőfegyver sokat segít. A keletiek inkább egyénenként jobbak, de a túlerő legyűri őket.
- Értem – reagált kurtán Mátyás
- Jó neked – nevettem el magam – Én nem annyira. Tudod, most az jutott eszembe, hogy egy-két ezer évvel korábban éppen fordítva volt. Egyiptom azért nem tudott Ázsia felé terjeszkedni, mert ugyan nagy tömegű hadereje volt, de egyénenként nem értek a katonái semmit, hiszen nem voltak önállóak. Nagy távolságra nem tudtak eljutni, mert a nagy tömeget el kellett látni. Ezzel szemben egy keleti harcos felült a lovára, s nem kellett kiszolgáló személyzet mellé. Később a római birodalom a szervezett légióknak köszönhette a győzelmeit, Karhágóban mégis csúfos vereséget szenvedtek, amikor a pun lovasság körbevette őket. Hiába volt nagy létszámú a légió, csak a széleken állók tudtak harcolni, a többi csak várt a sorára. Na, de nem kell nekem mindent érteni!
- Jól van bátyám, majd beszélgethetünk még, most megyek, intézem az utat.

Hét év után visszatért Miskolcra a kocsonya fesztivál ötletgazdája, aki eddig letiltotta a név használatát. A rendezvényt minden évben megtartották, csak más nevet voltak kénytelenek adni neki.
Péntek délután elindultam az egészségügyi sétámra, hátha karcsúsodok tőle valamennyit...vagy legalább tartom a derékbőségemet. Mi se természetesebb, hogy felszálltam a buszra. El is szégyelltem magamat emiatt, így nem mentem a belvárosig, csak a sportcsarnokig. (már, hogy egy kis sport is legyen a dologban) Gyalogszerrel célba vettem a Búza tér túlsó végén lévő kertészboltot, hiszen jön a tavasz, nagyra törő terveim vannak, nézek valami cuki kis rotakapát. Félúton mégis elcsábultam. Látván a szokatlan helyen parkoló csukott ajtós üres villamost, eszembe vágódott, hogy le van zárva a sétálóutca a rendezvény miatt. Nosza, nézzünk szét! Villanyrendőr, Szinva terasz. Tovább nem is mentem. Nem volt nagy tömeg, nyugodtan lehetett lődörögni. A színpadon egy bűvész húzott ki a szájából vagy 10 méter kendőt. Őt egy dob együttes követte, bóklásztam tovább. Békajelmezesek ténferegtek a még csak lézengő közönség között. Vitézlő oskolások mutatták magukat hengerelt laposvasból kalapált kardjaikkal, ami kenderzsineggel (magyarul madzag) volt felkötve. Odébb emléklapokat lehetett mártott papírra sajtolni, amit lúdtollal alá is lehetett írni. A honvédség toborzó sátránál is csak néhányan leskelődtünk. Az egyik katona a legendás dobtárassal vacakolt. Mondtam is neki, hogy úgy tűnik, mintha nem értene hozzá. Nem értek hozzá – igazolta vissza a gyanúmat. Aztán egy öreg veterán mégis megmutatta miként kell „letörni” a csövét. Lehetett volna célba lőni, de én tényleges koromban is inkább joystick-al céloztam.
Innét mentem az orrom után. Gulyásleves illata terjengett a „zöld sátor”-felől. Nem éltem a lehetősséggel, hiszen éppen a derekam miatt tévedtem most ide. Benn táblák jelezték miféle bemutatót hol találok. A kendernél ragadtam le. Jót beszélgettünk. Meg is köszöntem a tájékoztatót, ami mégsem sikerült elég széleskörűre, így szombaton megint visszamentem. Bejártam ugyanazt az útvonalat, de ekkor már tömegben. A kenderestől most névkártyát is hoztam. Vissza tolongtam a főutcára. A színháznál már csak totyogni lehetett. Úgy terveztem, elmegyek a városházáig, elvégre ott van az igazi nagy színpad. Az utca két oldalán végig sátrak voltak felállítva, de nem láttam olyat, ahol kíváncsi lettem volna a portékára. Igaz, többnyire a sátrat se láttam a tömegtől. A színház melletti árkád alól valaki tálcán hozott műanyag edényekbe fóliázott kocsonyákat. Ha már egyszer kocsonya az a fesztivál. Középkori hadi viseletbe öltözködött egy csoport. Na, ezekre kíváncsi lettem volna, de sok időt rájuk se szántam, mert nagyon elegem volt már a tolongásból. A sötétkapunál aztán kerestem egy menekülő útvonalat. Elegem lett a fesztiválból.

„Fél óra séta jót tesz a szívnek” Havas esőben minek tesz jót? Nekem biztosan nem, mert azóta úgy köhögök, mint a gép. Néha bele is szédülök.
Tart még a téli szünet, de már nagyon elegem van belőle. Néha hazaszaladunk a szülőfalumba, de a hideg házban nem nagyon van maradásunk. Mennem kell, mert már szétmegy alattam a fotel. Debrecen elég messze van, meglátogatom az Egerből odautazó nővéremet. Már csak nem hívom fel az ingyenes telefonon! Egyébként is régen találkoztunk. Tanulmányoztam a térképet, de nekem ez a város egy nagy katyvasz. Miskolc sokkal jobban áttekinthető (talán azért, mert ismerem) Próbáltam megtervezni az útvonalat a garázsboltig, de nem találtam. Nem tudom az utca nevét se. Végül odataláltam, csak előbb még 2 órát ültem a buszon. Nem volt barátságos az idő, kissé szemerkélt az eső. A fűtés viszont jó volt, így levetkőztem egy szál pólóra. Néha köhintettem egyet-egyet, de igyekeztem visszafogni, nehogy azt higgyék az útitársak, hogy beteg vagyok. Talán még lázas is. Az előttem ülők is a végállomásig jöttek, s kibírták télikabátban. Nekem csupán annyi kellemetlenség volt, hogy Hajdúböszörményben mellém ült egy bőrkabátos öregember, s hozzáért a csupasz karomhoz. Hamar le is szállt, helyette jött egy nagyon kecses fiatal csajszi, akit nem bántam volna ha hozzám dörgölődik, de bőven elfértünk. Több buszállomáson próbálkoztam internettel, de mire hajlandó volt bejönni valami, elindultunk, így nem sikerült Debrecen térképét behozni se, nem még elmenteni. Mindegy, otthon átnéztem. Csupán 2 kilométer gyaloglás. Van ugyan helyi járat, de nem tudok rajta eligazodni. Net híján maradt a rádiózás. A fülesemet néha meg kell igazítani, mert nem nagyon fér a pici fülembe. Ha nem mocorgok sokat, nem esik ki. Vizuális élménynek ott volt nekem a táj bámulása. Mert valahogy úgy alakult, hogy egymagában egyik sem elég. Nem is értem, hogy voltunk képesek gyerek koromban ülni a sötétben rádiót hallgatva. Itt a gép előtt is, ha hallgatok valamit, közben játszom. Sajnos olvasással együtt nem működik, mert egyszerre nem tudok kétfelé figyelni. Ez részemről egy ilyen fogyatékosság. Ezért nem voltam jó dobosnak se.

A feleségem kistesója 60 éves. Ez így önmagában nem érdem, csupán állapot. Nem is csinálunk belőle nagy dolgot. Két hónapja 5 napot nála töltöttünk, most elég egy felköszöntő telefon, és ezzel le van tudva. Ezt persze mindenképp meg kell tenni, mert egyébként még azt gondolná, hogy valami készül a hétvégére. Amit persze jól gondolna, hiszen a család – az egyik barátnő felbujtására – meglepetés bulit tervez. Ha véletlenül egy ilyen gondolata támad, szerintem azonnal elvetette volna, hiszen a szomszéd utcában lakó fia főleg hét végeken dolgozik, a másik pedig külföldön él, volt itthon Karácsonykor.
Neki szabad a szombatja, s ezt kihasználva a nővére és a legkedvesebb sógora (nincs másik) bejelentkezett látogatóba. Ebben nincs semmi szokatlan, noha az utóbbi években nem találkoznak gyakran. Két hónapos időintervallum talán nem számít testvérek között gyakorinak.
Lényeg a teljes titoktartás az utolsó pillanatig, hiszen a meglepetés éppen a meglepetéstől meglepetés. A szervezés a könnyebb része a dolognak, de az ünnepeltnek pont a tervezett időpontban kell betoppanni a helyszínre. Na, ez volt a mi feladatunk.
Megérkeztünk kora délelőtt. Az ünnepelt nem ünnepelt, hanem a konyhában szorgoskodott. Nem beszélték ugyan meg, de mindannyiunk számára nyilvánvaló volt, hogy ott is alszunk. Így természetes, hogy nagy adag ünnepi ebéd készül. Mai divatnak megfelelően jó tágas a konyha-ebédlő kombó, nem voltunk láb alatt. Legalább nem kellett bennünket asztalhoz hívni délben, hisz egész idő alatt ott ültünk, és beszélgettünk. Nem is tudom miről, de valaki mindig szóval tartotta a másik kettőt. A szomszéd utcában lakó gyerekek előre bejelentették nem lesznek otthon, nehogy eszébe jusson, hogy átsétál unokázni. Mi ugyan kíváncsiak voltunk főleg a kisebbik totyogóra - aki korábbi találkozásunkkor is szaladt már, de ha elvesztette az egyensúlyát, addig ügyeskedett, míg sikerült fenékre huppannia – de ha nincsenek otthon, akkor nincsenek otthon.
Odakünn csodálatosan szép idő volt. Fújt ugyan a szél, de a fal tövében csak úgy nyúltak a hóvirágok a verőfényes tavaszi februárban. Igazi kiránduló idő. Az ebéd utáni csendes pihenőt követően muszáj sétálni. Ibolya egyébként is szokott. A fiamnak olyan szokása van, hogy rögtön le is kell járnia az ebédet, de szerencsére ezt a szokást egyiken se helyeseljük. Előbb pihenni kell! Főleg, miután megkaptuk titokban az időpontot. Délután négy óra. A séta járulékos elintézni valója a kenyér vásárlás, de szerencsére ennek okán se kell sietni, hiszen hatig van nyitva a bolt.
Nem volt még három óra, de a házigazdánk már készülődött. Nehéz volt hátráltatni az indulást. Főleg, hogy olykor a nap is elbújt a nyargaló felhőfoszlányok mögé. Na, még igyunk meg egy kávét! Ezzel is nyerünk pár percet. Mint kiderült, a bolt is elég messze van. Hurrá! Az ugyan nem öröm, hogy Ibolya nem is tud gyorsan sétálni, de ebben az esetben lehet rá hivatkozni. Aztán megszólalt a telefonja. Az ünnepelt menye érdeklődött, hogy hol vagyunk, mikor érünk oda? Ezekre persze úgy kell válaszolni, hogy vagy ne hallja aki elől el kell titkolni, vagy legalább ne tudja kitalálni miről van szó. Megálltunk, Ibolya pedig elkezdett visszafelé somfordálni. Amikor végzett, zavarában úgy lóbálta a támaszként funkcionáló botot, mintha akkor találta volna valahol. Én ugyan tudtam miért, de ugyancsak igyekeznem kellett, hogy a sok beszédtől ne legyen alkalom megkérdezni, ki volt az. Talán öt perc telhetett el a következő hívásik. Telefon, szemüveg elő! "Tisztelt ügyfelünk..." Na, ez jó, ezt meg lehet őszintén mondani. Ezután került ez a sokat csörgő telefon az én zsebembe. Megérkeztünk a központba, megcsodáltuk az építés alatt álló főteret, megvettük a kenyeret, de ekkor már nem volt idő még a nemrég épült református templomot is megnézni. Sikeresen elhúzódott a séta. Nem keltett gyanút, hogy a pincesor felé akarunk hazajutni, hiszen így is terveztük.
Na, ekkor esett az a vicces helyzet, hogy a zárva tartó pékségből hallottam a telefoncsörgést. Be is kiáltottam az ablakon, hogy „nem vagyunk nyitva”. Aztán mire előhalásztam a kabátzsebemből, már csak egy sms-t találtunk. A helyszínt pontosították. Kicsit később az ünnepelt telefonja csörgött. Az ötletadó barátnőt kereste a férje azzal a hátsó gondolattal, hogy megtudja, hol járunk éppen. Neki már majd' kiguvadt a szeme a pinceborozó térfigyelőjének monitorját lesve.
Olvasgattuk a reklámtáblákat. Ilyen borozó, olyan borozó...na ide menjünk be egy pohár borra!
- Van otthon bor.
- Az nem olyan. Itt még úgyse jártam, pálinkát se öntöttél.
- Komolyan gondoljátok? - kérdezett rá kicsit túlfutva, már a ház sarkától.
Olyannyira komolyan gondoltuk, hogy már mentünk is a pince felé. Két nő jött velünk szembe. Az egyik nem is volt idegen.
- Szervusz Marika! Nem ide kell jönnötök?
Kicsit megszeppentem a kérdéstől, de a megszólított teljesen gyanútlanul indult utánunk, nem tudta hová tenni a kérdést. Az ajtónál sikerült előre küldeni. Ahogy benyitott, még visszaszólt, hogy „pénz van nálatok?”
Odabenn egy társaság ült az egyik asztalnál. Erősen figyeltem a félhomályban, de senki nem tűnt ismerősnek. A pultos hölgy megkérdezte, hogy „fogyasztani szeretnének?” Nem – válaszoltam – várnak ránk. Közben rákezdett Halász Judit arra, hogy „Ez a nap más, mint a többi...” A társaságból valaki megszólalt, hogy neki van születésnapja. Nem derült ki, hogy kire mondja, így Mari koma kifejezte jókívánságát, nem is sejtve, hogy róla van szó. A pultos mutatta az oldalág felé, hogy arra menjünk. Ekkor jelent meg a kisebbik fiú, kezében a tűzijátékot fújó tortával, mögötte a testvére, aki elméletileg Berlinben van. Természetesen kicsordultak a meghatottság könnyei.

Az egyetlen boltból sétáltunk hazafelé, amely szombat délután is nyitva van. Kenyeret kellett venni, meg az ebéd utáni sétának is bőven itt volt már az ideje. Majdnem le is késtük a napsütést, mert a kellemetlenül csípős szél fellegeket kergetett a lebukni készülő nap elé. Február van, s a kutya nem ette még meg a telet. Egymásba kapaszkodva bicegünk a keskeny járdán egy faház irányába, melyre pékség van kiírva, de ilyenkor már nincs nyitva.
Telefoncsörgést hallok. Idegen hang, és a faház felől jön. Bizonyára vevő érdeklődne, de senki nincs itt, zárva az ajtó. Közelebb megyek. Egyértelműen bentről jön a hang, immár egész közelről. Kezemmel árnyékolva megpróbálok belesni a vastag por lepte üvegen, s viccesre veszem a figurát. Bekiáltok: NEM VAGYUNK NYITVA! Aztán mégis kétségem támad. Ez a hang inkább olyan, mintha a kabátzsebemből jönne. Bakker! Nálam van a feleségem telefonja.

A szél ugyan erősen fújt, de kisütött a nap. Mondom kisütött a nap! Kivetett magából a fotel. A reggeliből megmaradt sült kolbit elcsomagoltam, és nyomás hazafelé! Azt a buszt, amivel fél 11-re otthon lennék, lekéstem. Van másik! Sőt! Van vonat. Állomás 4 km. Háromnegyed óra séta lenne, de van korkedvezményes bérletem. Helyijáratból kettő busz is van ami oda tart...csakhogy nem jókor. Van még egy kombinált lehetősség is, időben jó lesz. Ha nem, akkor csak jártam egyet a városban. Lemegyek a házból...bakker! Benn áll a busz a megállóban. Futás! Centrumnál átszállás vilingerre, 7 perc várakozás után. Ebben a hülye szélben nem állok az utca közepén 7 percet. Sétálgatok, nézegetem a női divatüzlet próbababáit, még a sarkon is befordulok. Na, talán már...azt a kutyafáját! Beállt a villamos. Futás! Na, a vonathoz nem kellett futni. Várakozni az indulásra talán 5 percet, de fel lehetett szállni azonnal. Nyitom az ajtót, felmászok, csu...csukk..csuknám...nem bírom becsukni. Ja! A gombot kell nyomni, vagy azt se, mert becsukódik magától. Mennék az utastérbe, de még egy ajtó. Nyitnám, nem bírom. Jaaa! Ez meg mutogatós. Megoldottam. A kocsi belseje meglepett. Nem a jól ismert 60 éves berendezés, hanem olyan, mint az IC-n. Pedig ez minden állomáson és megállóhelyen...
Talán még internet is van. Van. Válaszoltam is egy hozzámszólásra, de amikor elindultunk, megszűnt a kapcsolat. Nem a vonat wifijéhez, hanem a pályaudvaréhoz csatlakoztam ezek szerint. Na, akkor nézelődök. A fűtést eltúlozták, de erre a bő félórára nem bújok ki a pulcsiból. Figyelem az állomásokat, eszembe jutnak fél évszázaddal ezelőtti emlékek az akkori utazásokról. Megvettem a Ludas Matyit, és próbáltam olvasni a vicceket. Főleg rajzok voltak, de nekem attól is megfájdult a fejem. Akkor újították fel az emődi állomást, ami most is pont olyan. Csincsetanya ma már Csincse...egy elképzelés alapján majdnem az se, mert lignit van alatta. Aztán mégse szüntették meg a települést, hanem inkább építettek még egy templomot is. A vasút másik oldalán jól belelátni a bányagödörbe. Iszonyatosan sok földet megmozgatnak azért a kis lignitért. Biztosan ki van az számolva, hogy megérje. Mezőkeresztes-Mezőnyárád. Faház. Olyan felvonulási épület. Itt csak ilyenre cserélték a régi állomásépületet. (pontosabban szolgálati épületet húztak fel újat, de az utasforgalom már nem fért bele) A régiről is van emlékem. Pontosabban anyu mesélte, de én is ott voltam, csak annyira fiatalon, hogy még nem ébredtem tudatomra. A testvérbátyám viszont meglehetősen eleven kiskölyök volt, és kiszaladt nézni a vonatot. Bevágta maga után a váróterem ajtaját, amiben nem volt kilincs. Meglehetősen nagy zavart okozva ezzel az anyánk lelkében. Személyes emlékem már inkább a faházhoz fűződik. Nem annyira a házhoz, csak itt szálltunk át a mezőnagymihályi buszra 1975-ben kissé részegen, aztán pedig a helyzet még fokozódott. Ott valamelyik háznál pedig lépcsőlapokat raktam fel, de innét azt nem látni. Következik a mezőkövesdi kis állomás. Vagyis már csak megállóhely, hiszen elbontották az épületet, a mellette lévő kocsma is rég megszűnt. Mint ahogy a nagy állomásnál is. A fentebb említett időszakban újították fel itt is az állomást. Épült legalább 10 évig. Az út túloldalán volt az ideiglenes kocsma. Az új állomáson kialakítottak egy trafikot, aminek emlékeim szerint nagy forgalma volt. Fiatal segéd koromban még egy bisztrót is épített a cégünk ide. Ma már semmi nincs nyitva, de nincs is rá igény. Nincs forgalom. Vonat ugyan több jár mint 50 éve, de sokkal-sokkal kevesebb az utas. Jönnek a környező településre induló helyközi buszok, de több el is megy üresen. Én is megkérdezem a sofőrtől, hogy „értem jöttél?” A városi buszpályaudvaron azért akad néhány felszálló. Egyikük egy hozzám hasonló korú asszony, akivel végigbeszéljük az egész utat. Sőt, még a gyaloglásom útvonalát is úgy választom meg, hogy minél később váljunk szét.
Otthon leszedtem amit a viharos szél felszaggatott, megmetszettem a gyümölcsfákat, majd kicsit még elüldögéltem a 7 fokos házban. Túl korán mentem ki a buszhoz. A kapucnit kénytelen voltam a fejemre húzni, és átmenni a napos oldalra. Jól esett beülni a szélcsendes buszba. Azt terveztem, hogy Miskolc felé is vonatra szállok, de úgy emlékeztem, hogy ez a járat nem megy a vasúthoz. Mindegy, akkor marad most a busz. Viszont...ajaj. Nagyon szoros az idő. Talán nem is érem el. Igaz, hogy a nap során immár harmadszor kellett futnom, de elértem. Miskolcon ha lehet, még erősebb volt a szél. Mára pedig elállt. Most kellett volna mennem!

Akár hiszitek akár nem, voltak olyan idők falun, hogy nem volt se szennyvízcsatorna, se vezetékes víz. Sőt! Szemétszállítás se. Bármilyen hihetetlen, de szomjan se haltunk, és a szemét sem öntött el bennünket.
Történt mindez a hidegháború éveiben, amikor azon aggódtunk, hogy valahol ledobják az atombombát, és kitör a 3. világháború. Ma már ezen nem kell aggódnunk. Az emberiség elpusztításához nincs szükség atomra. Elég, ha lekapcsolják a villanyt, és mind meghalunk. Mert akkor nem lesz semmi. A civilizált ember annyira kiszolgáltatott, hogy egyedül életképtelen. Tanyán még túl lehet élni egy ilyen csapást, de 7-8 milliárd ember nem költözhet tanyára... Na jó, ha megromlik a kaja a hűtőben, vagy nem szállítanak a boltba kenyeret, ki lehet bírni akár egy hétig is, de ha nem nyomja a szivattyú az ivóvizet?
Régebben voltak kutak, melyekre leleményes elődeink ördögi szerkezeteket tákoltak. Például mérleghintához hasonló vízkiemelőt, amely villanyáram nélkül, kézi erővel volt működtethető. Csak le kellett húzni a hosszú rúdra erősített vödröt, megmeríteni, majd elengedve röpült is fölfelé.
Mindehhez persze előbb kutat kellett ásni! Ahol nehezen volt elérhető a víz, akár egy teljes falu is osztozott egy közös kúton. Nemrég dolgoztam olyan háznál, ahol a kút két telek határán volt, de minálunk mindenki saját kutat ásott. Aztán volt akinek jó vize volt, akadt akinek nem. Ez egészen kicsi távolságon belül is változott.

Ágit vártuk haza Londonból. Sokadik alkalommal jött már, hisz régen volt 2010 szeptembere, amikor a fiunk társaként buszra szállt a népligeti buszállomáson. Eleinte még idegenkedtek a repüléstől, de aztán csak leszoktak a buszozásról, mert valami iszonyatosan hosszú az a 32 órás utazás. Első alkalommal is egyedül jött haza. Csepelen laktunk, Pesten dolgoztam, s akkor találkoztunk ott, a csepeli lakásban, amikor hazaértem a munkából. Tele volt a pici konyha, hisz ott volt Ágin és a feleségemen kívül még a lányom, és az ő barátnője is. Én már nem is fértem be. Ági elém jött, megöleltük egymást. Elérzékenyültem....nem kicsit. Sarkon fordultam gyorsan, s bementem a szobába, kibőgni magam. A jelenetet végignéző két lány megtapsolta a bőgésemet, amikor visszamentem közéjük. Úgy gondolom, nem az okozta az érzelmi kitörésemet, hogy megölelhettem ezt a lányt (aki gyakorlatilag már a családhoz tartozott), hanem az, hogy a fiamat nem.
Ez már régen volt, és csak egy alkalommal. Hozzá lehet szokni ahhoz, hogy ritkán látjuk őket. Néha együtt jönnek haza, máskor külön-külön. Ahogy éppen el tudnak szabadulni. Amíg Csepelen laktunk, a lányom szaladt ki kocsival a tesója elé éjjel kettőkor, s hozta haza. Azóta ő is külföldre költözött, mi pedig haza, sőt azon is túl.

Biztosan sok mindenre, de egy három éve nem látott, volt munkatárssal való beszélgetésre aligha. Már pedig csak ennyi jutott rá. Juthatott volna több is, de nem tartottam illendőnek sokáig időzni, hisz váratlanul állítottam be. Talán még engem is meglepett.
Nemrég voltam egy másik egykorvolt kollégánál. Ott került szóba, hogy ugyan mi van a Pistával? Telefonon nem hívhattam, mert egyszer elbénáztam a takarítást, és minden számot kitöröltem. Tudtam melyik házban lakik, megkerestem. Az is benne volt a pakliban, hogy hazaköltözött falura, de még – a három szívműtét után – az is.... Kiderítem.
A második lépcsőházban rá is találtam a nevére. Elbátortalanodtam. Ennyi idő után, csak úgy váratlanul? Egyébként is mindjárt dél. Ilyenkor nem illik. Majd egy másik alkalommal. Úgyis van időm bőven. Eltávolodtam a háztól, a műanyag borítású kosárlabdapályáról kerestem meg, melyik az ő ablaka. Nem láttam mozgást, de miért is láttam volna? Mi se szoktuk a függönyt lobogtatni, jelezvén, hogy itthon vagyunk. Egy középkorú nő jött ki a házból, vitte a szemetet a kukába. Ráköszöntem. Gondoltam hátha tud nekem mondani valamit egykori munkatársamról. (fekvő beteg, elköltözött, meghalt, vagy jól van, jár dolgozni...vagy akármi) Nem ismeri, mert ő még csak egy éve lakik itt, de csengessek be! Mégse kereshettem kifogást, becsengettem. „Tessék! - Gyula vagyok a Kőkemény cégtől – Mondjad” Mindig is tudott meglepő dolgot reagálni bármire, de erre nem számítottam. Úgy tesz, mintha 5 perce váltunk volna el, csak éppen elfelejtettem valamit, azért jöttem vissza. „Kíváncsi voltam, mi van veled – Feljössz?” Na, ez már mindjárt más. „Fel”

A főnök nem szívesen járt ki vidékre, nem is ment a feltétlenül szükségesnél többet. Amit lehetett, delegált a brigádra. Ő inkább csak a felmérésben vett részt, meg a számlázásban...bár néha még ezt is átpasszolta. Nem a számlaírást, hanem a leadását. Olykor még a készpénzes kifizetést is áthárította. Így esett, hogy közel egymillió forinttal a zsebemben kóricáltam a parkolóban, míg megérkezett az egyszer látott vállalkozó, akinek átadhattam. Részfizetéseket kicsikart ugyan, de ezt telefonon intézte. Amit lehetett, azt mindent telefonon bonyolított. Még a munkások ellenőrzését is. Akik persze felismerték ebben a lehetőséget, s például az utazás közben feltett „hol jártok?” kérdésre soha nem a valóságot mondták. Mindezzel együtt, működött a dolog.
Az aktuális feladat iskolafelújításnak tűnt. Úgy értve, hogy az épületegyüttes korábban iskola volt, s ebből gondoltuk, hogy ezután is az lesz. Nem az lett, hanem bérelhető irodaház. Nem az oktatásügy leépítése indokolta az átalakítást, hanem a gyereklétszám csökkenése. Aztán persze vakarták a fejüket a városi elöljáróságon, mert nem nagyon tolongtak a bérlők. Na, de ez legyen az ő bajuk. Az meg a kivitelezőké, hogy az átvételt tolták a végtelenségig. Minden szőrszálat kettéhasítottak, csak hogy ne nekik kelljen üzemeltetni a házat. Ez csak egy mellékszál. A lényeg, a nyugdíjaztatásom.
Nagy munka volt a fentebb említett épületen. Több mint 100 méter fedkő, belső lépcsőház, erkély felújítása. A főnöknek repülőjegye volt Amerikába. Az építésvezető folyton konzultálni akart vele, de a két dolog üti egymást. Október 23-án indult a gép, nekem három nappal később volt a születésnapom. Vagyis elértem a nyugdíj korhatárt. A munkavezetést rám tukmálta, s így természetesen nekem állományban kellett lennem amíg hazajön. Azért éppen énrám, mert egyrészt „korelnök” is voltam a csapatban, meg aztán ha a fizetésemben ez nem is jelentkezett, én voltam a csoportvezető. A generálkivitelezővel eddig is én tartottam a kapcsolatot. A főnök csak a vállalkozó volt, részéről elég volt a szerződés megkötése, a munkát mindenképp én irányítottam. Sokszor beleszólt, de ezt is tudni kell kezelni.