Na, nem így direktben, nem ilyen katonásan, vezényszóra, csak úgy sumákul. Nem is nótázásról volt szó, hanem zenélésről, zenekarról, amely a falusi ifjak szórakoztatására volt hivatott. Most már csak azt kellene tisztázni, miért ez a cím! Csak.
A beat-korszakban voltunk fiatalok. A vasfüggöny nem zárt hermetikusan, beszivárgott Amerikából, a nyugati világból a zene. Deszkából faragtunk gitárt, de az nem igazán szólalt meg. Aztán aki áldozott rá, felkereste a néhány zeneműbolt egyikét, ahol bolgár, csehszlovák, vagy NDK produktumok közül válogathatott. Akinek rokonai voltak a Szovjetunióban, onnét szerezhetett be 7 húros dobgitárt.
Na, szóval próbálkoztunk több-kevesebb sikerrel. Nem is tanult meg mindenki, akinek volt gitárja, de jól mutatott a falon. Magyar tánczenéket kottás füzetekből tanulhattunk. Pártunk és kormányunk is meglátta, hogy igény van a könnyűzenére.
Egyre szaporodtak a TV-készülékek, amiken nézhettük a táncdalfesztivált. Trafikokban vásárolhattunk képeket a zenészekről, szerettünk volna mi is olyan népszerűek lenni. Zeneiskolára nem is gondoltunk, csak úgy magunktól. Bár a testvérbátyám Miskolcon beiratkozott dob tanfolyamra, de aztán abba maradt a tanulása, mert a magaviselete nem volt elég jó a kollégiumban, ezért a nevelőtanár nem engedte ki a városba. Ennek ellenére mégis a kollégiumban kezdett el dobolni, csak aztán vége lett az iskolának.
Ezután próbálkoztak összehozni egy bandát a faluban. Nem volt persze semmijük. Darabonként vette meg a dobszerkót is. 1973-ban fordult komolyra a dolog, amikor két gitáros engem keresett fel, mivel nálunk volt dobszerkó a padláson. Én ugyan alig tudtam dobolni, de nem ez volt a lényeg, hanem a dob.
A bátyám ugyanis ekkorra bevonult a dombelhárítókhoz Százhalombattára, vagy ahogy maguk között becézték a várost, Ezerbuckabattára.
Nagy kaland volt számomra az esküjére elutazni, hiszen addig Miskolctól messzebb még nem jártam. (50 km) A szüleim, a nővérem, a sógorom és egy barátom társaságában vágtunk neki az útnak. A Nyugatiban éjszakáztunk. Nem volt igazán pihentető éjszaka. Úgy emlékszem, hideg volt, de februárban ez nem olyan rendkívüli. Ketten a barátommal elindultunk vaktában, hogy lemegyünk a Dunához. Nulla helyismerettel, ez se volt egyszerű, de nem tévedtünk el. Vissza is találtunk mire indult a vonatunk. Százhalombattán buszok várták a látogatók tömegét az állomáson. Csak mi voltunk hatan egy katonához. Amikor megérkeztünk, alig tudtam levegőt venni a szúrós gázszagtól. Ettől szenvedtem egész ott tartózkodásom alatt.
Na, de nem is ezt, hanem a zenét kezdtem mesélni. Odáig fejlődött a dolog, hogy a KISZ több évig halmozódó 5-5 ezer forintjáért vettünk egy Regent 30W erősítőt. Ezzel már meg tudott szólalni a zenekar, ha nem is nagyon hangosan. Mikrofont a tanácstól kaptunk. Forrasztgatni kellett a kábelcsatlakozókat, hogy a két aljzat elég legyen.
Vállaltunk fellépést bálban. Előbb csak otthon, majd hívtak vidékre is. Egy vasárnap (nem tudom miért nem szombaton) Tiszavalkon léptünk fel. Nagy örömünkre a bátyám épp itthon volt eltávozáson. Igaz, neki ekkor már vissza kellett volna utazni, de volt aki éjfélkor elvitte autóval a vonathoz, így munkakezdésre ott volt a “légióban”. Amíg ő püfölte a dobokat, jó volt a műsor, hiszen ketten is voltunk, akik csak énekeltünk. Alapállásban egymást cserélgettük, mert a dob az énekkel együtt egyikünknek se ment. A történethez tartozik még, hogy másnap az őrvezető elvtárs (bár lehet, hogy ekkor már újra honvéd volt) nem érezte magát eléggé kipihentnek, nem tudott a munkára koncentrálni, így esett meg, hogy az árok szélére letett karóráját találta el a csákánnyal. Surranótársa javaslatára nem is órát vett ezután, hanem rádiót, ami még híreket is mondott, nem csak a pontos időt. Már ha elég jó volt a vétel. Azelőtt, de azután se láttam ilyen vacak készüléket. Méretre akkora lehetett, mint egy doboz cigi, hangja alig. Nem is értem, hogy a mai világban ezek a pici telefonok hogyan tudnak ekkora hangerőt produkálni. De hol volt még akkor mobiltelefon? Még tekerős se nagyon volt magánkézben. A lényeg az, hogy egy jól szuperáló zenekar lett volna, ha el nem viszik katonának a dobost. A következő fejezet 2 évvel később kezdődött egy újabb zenekar szervezésével. Ez már lényegesen jobb banda volt, bár itt is erősen korlátozott volt a technika. Ebben szólóénekesként vettem részt, a dobra találtunk egy jó képességű dobost. (a bátyám közben megnősült, és le kellett tennie a dobverőt) Egy baleset miatt szüneteltettük pár hónapig, de aztán összeszedtük magunkat. Aztán én is bevonultam 2 évi katonaadó fizetése után. Ekkor ez a banda is széthullott.
