Zsolt egyedül üldögélt a teraszon. Átadta magát az örömteljes várakozásnak. Ma délután a teljes családjával együtt lesz, ami az utóbbi években nagyon ritkán jött össze.
Valahol messze, mintha harangoznának. Dél van. Következik tehát az ebéd előtti szieszta. A szeme nem akart lecsukódni, így nem volt mit tenni, nézelődött. Nézte a fák rezzenéstelen lombjait, a szomszédos faház csatornáját, tetőlemezeit, ami olyan, mintha cserép lenne. Néha elhaladt valaki az úton, olykor-olykor egy-egy autó is mozgott a közelben. Egy rövidnadrágos, fehérszakállú idős úr ment az úton sietős léptekkel. Nem biztos, hogy sietett, inkább csak azzal a gyönyörű ordas németjuhász kutyával próbált lépést tartani, melyet balján vezetett rövid pórázon. Köztudott, hogy a kutyáknak gyorsabb a járása mint az emberé, így a folyamatos haladás érdekében a gazdinak kell felvenni a ritmust. Persze ő diktál, mert a kutya képes gyorsabban és gyorsabban menni. Zsolt figyelte őket, ahogy elhaladnak előtte. Nem is őket, inkább a kutyát. Érdekes, hogy mennyire egyformák tudnak lenni ezek az állatok. Nem is csak a kinézetük, hanem a mozgásuk, a viselkedésük. Ahogy a nyakát nyújtja, ahogy a fejét kapkodja, ahogy felnéz a gazdájára mintha félne, pedig nem egy félénk fajta. Nagyon szeretetreméltó az a talán kiváncsinak mondható mozdulat, amikor a fejét erősen oldalra billenti, majd ezt a mozdulatot teszi az ellenkező oldalra is. Jellegzetes, ahogy a fülét hegyezi, ahogy a futáshoz készül, ahogy szökell, ahogy vágta közben a farkával kormányoz, ahogy néha a földön mozgó apró bogarat is körbeugrálja. Most persze csak annyi történt, hogy elhaladt előtte egy kutya a gazdájával, a többit az emlékeiben látta. Az ordas, hosszan kilógatott nyelvvel, néha a gazdira feltekintve szaporázta az aszfalton. Hátsó lábait megrogyasztva szinte úgy húzta a farát, minta sérült lenne. A farkát alig felhajlítva lógatta. Éppen úgy, mint minden más tisztavonalú német juhász.
Neki is volt egy ilyen állata, csak éppen fekete. Akkortájt találkozott a szülőfalujában egy teljesen ugyanolyan kutyával. Mint később kiderült, még a nevük is egyezett. A többszínüeknél segíthet a rajzolatban fellelhető apró különbség, bár avatott szem kell hozzá, de ez mindkettő fekete volt. Kívülállók nem tudták volna megkülönböztetni őket, de a tekintete elárulta, hogy ez egy másik egyed. Észre lehetett venni a nézésén, hogy ismeri az előtte álló embert, vagy nem. Nem a farkcsóváláson, fejtartáson, netán ugatáson, hanem egyszerűen a tekintetén. Igaz, ez nem lehet általános megfigyelés, hiszen akinek mindkettő idegen, nem vehet észre ilyen különbséget.

Az út minősége előbb kiváló, majd fokozatosan egyre rosszabb, ahogy távolodunk a tengertől. A félsziget közepén nem túlzás azt állítani, hogy személyautóval nehezen járható. Szerencsére az ilyen útszakasz nem hosszú, hiszen a túloldal ugyancsak kiemelt idegenforgalmi terület. Aztán megérkezünk. Persze nekünk nincs dolgunk egyelőre a városban, hiszen a szállásunk az egyik lagúnához szól. A beutaló kártya szerint a Flava-lagúnához, ahonnét tovább küldtek a Zelena-lagúnához. Erre a névre emlékeztem egyébként is, csak a térképet otthon hagytuk. Ezzel a pici tévedéssel csak annyi időt vesztettünk, hogy pontosan délután kettőre érkeztünk meg a Ville-Astrába. Ez az időpont volt megadva, bár gyanítom, előbb is beengedtek volna a szállásunkra. Nagy eséllyel mi voltunk ezekben az apartmanokban az év első vendégei. Ezt abból gondolom, hogy egész héten hiába igyekeztünk kiszellőztetni.
A két család lakása szomszédos volt ugyan, de két külön épületben. Mindkettő földszinti, de a szint erősen eltért egymástól. A Csabáék kissé alagsori, amiért morogtak is először. Akkor nyugodtak bele, amikor látták, hogy a mi teraszunk egy átjáróház. A fölöttünk lévő házsorhoz mindenki itt járt keresztül.

Egy korszak vége

Kilencvenhárom, június vége. Immár ötödik éve, mindig ebben az időpontban indul a családi nyaralás. Mondhatnám, hogy történelmileg így alakult. Az előszezon utolsó hete már eléggé nyár, de még olcsóbb mint a főszezon. Az első kivételével minden évben együtt vágtunk neki az útnak a komával és családjával. Most is, tehát gyülekező péntek reggel Egerszalókon, aztán irány az Isztria. Budapestig dögunalom az út, de a körúton már arra is van lehetőség, hogy elméletileg menet közben Mari koma átsétáljon hozzánk megkérdezni, melyik hídon kelünk át. Na, ez se mondható izgalmas helyzetnek, inkább bosszantó, de nem szabad mérgelődni, ráérünk.
Saját akaratunkból Balatonszemesen álltunk meg először, hogy a Náncsi néni vendéglőjében megebédeljünk. Itt nyaraltunk két éve, emlékeztünk a helyre, nem kellett nagyon keresni. Csupán a névre emlékeztem rosszul, mert nem Náncsi, hanem Fanni néni. Valójában az sem, mert két fiatalember működtette, akik éppen néhány napja nyitották az üzletet. Mindez persze nem annyira fontos. A lényeg, hogy finom somogyi bablevest tálaltak fel. Kissé terhes volt a gyakori érdeklődés, de nagyon kíváncsiak voltak, hogy vagyunk megelégedve. A végén mégis tettem egy kritikus megjegyzést, miszerint kicsi volt a leveses kanál.

Augusztus elején természetes dolog, hogy javában tombol a kánikula. A déli órákban elviselhetetlen a hőség, A napszámosok ilyenkor jó hosszú ebédidőt tartanak, oda húzódnak, ahol éppen árnyékot találnak. Ha máshol nem, hát éppen a begyűjtendő szénaboglyák tövében. A jószág pedig csak szenved az üres vályúnál, mert senkinek nem akarózik vizet húzni a gémeskúton.
A gazdaság egy özvegyasszonyé, akinek idősebbik fia csak a haszonért jön le ide a pusztába a fővárosból. A kisebbik fiú fiatal még gazdának, nem is olyan parancsoló természet, inkább együtt dolgozik a béresekkel, most éppen a szénagyűjtésen. Tesz-vesz a félig rakott szekerek körül, míg a többiek húzzák a lóbőrt az árnyékban. Éppen egy vendégoldalt kapott a vállára, majd mivel rá is bódítóan hatott a hőség, észre se vette, hogy elmélázva álldogál a tűző napon, és bámul a messzeségbe. Szemlátomást elvágyik innét. A távolban porfelhő kavarog, ami lassan közeledik…
Ismerős a sztori?

Minden ember élete kész regény – szokták mondani. Ez így igaz, csak jól meg kell írni. Az utóbbi néhány évben – hála az Internetnek – kommunikáltam néhány olyan emberrel, akinek kész írásai lapulnak a fiók mélyén, vagy a winchester legmélyebb zugában. Ma már nem egy nagy durranás írónak lenni. Természetesen vannak felejthető alkotások azok közt, amit szerzője nagyszerűnek tart, de mindez csak spekuláció, hiszen nem ismerem ezeket. Nem ismerem, mert nem lett belőlük könyv. Pedig ma már egy könyvet kiadni csupán pénzkérdés. Magán kiadásban bármi kiadható, csak meg kell finanszírozni a költségeket. Maga a szerző a legritkább esetben tudja ezt megtenni, egy kiadó pedig felméri, hogy üzletileg megéri-e.
Ritkaság számba megy az is, ha nem kér hozzájárulást. Nos, én találkoztam ilyen kiadóval, s már kezemben a könyvem, de az üzlet további részét csak elméletben ismerem. Néhány ismerősöm azt feltételezte, hogy megvették tőlem a sztorit. Na, hát erről szó sincs. Ha lesz haszon, akkor kapok majd percentet, ha nem, akkor így jártam. Nem fűzök hozzá nagy reményeket, különösen azért, mert véleményem szerint túl van árazva. Nem sok olyan ismerősöm akad, aki súlyos ezreket adna ki könyvre. Sikeres, befutott íróként talán megvennék, de első könyv esetén kétséges. Na, de ne legyek telhetetlen! Egy álmom megvalósult. Ne akarjak egyszerre túl sokat! Inkább összeállítom a következő könyv anyagát. Attól már többet várok, hiszen nem ma kezdtem a szakmát. (tegnap)

Tegnap délután vártam a buszt. Tíz-tizenkét perc lehetett még, amikor megállt egy szakadt Golf.
- Győjjön Gyula bátyám!
Nem bánthattam meg alig-ismerőseimet azzal, hogy nem fogadom el a felajánlást. Négyen ültek a kocsiban. A fiatal lányka (vagy fiatalasszony?) odébb húzódott, hogy beférjek az apja mögé. Az anyja a sofőr, akiről tudom, hogy nagyon lendületesen vezet. A kátyúk, a teljes terhelés és a rég csere érett lengéscsillapító izgalmassá tették az utat. Olykor-olykor nagyokat ütött az ütközésig összenyomott fáradt rúgó. A beszélgetés témája előbb a közös ismerős vállalkozó volt, aki nagyon ritkán ugyan, de nekem is ad munkát. Majd a tavalyi találkozásunk alkalmával megemlített öreg autó került szóba, ami őket érdekelné. Nehezen tudtam felidézni emlékeimben, hogy pontosan miről is kérdeznek. Majd témát váltottam.
- Honnét száguldotok?
- Vettünk néhány doboz sört, mert meg vagyunk hívva Butykosékhoz ballagóra. Nem mehetünk oda üres kézzel.
Este aztán hallottam is, hogy ballagó van. Ennek van most a szezonja, nagyon sok család ünnepli a gyerekét. Legtöbbről nem is tudok, hiszen nincs hozzájuk közöm. Néhányan persze szó szerint világgá kürtölik, hogy ünnepelnek. Előveszik a nagy teljesítményű hangberendezést, kiteszik az udvarra, vagy legalább az ablakba, hogy az egész falu zeng a technosított, vagy reppesített dallamoktól, amelyek némelyikében felismerem az eredetileg nagyon szép dalokat. Hallhatjuk Gáspár Laci jellegzetes hajlításait, vagy Bódi Guszti elektromos ceglédi kannájának pufogását. Na, meg a „Kelj fel anyám a sírodból” és társait ritmusgépnek használt szintetizátor kísérettel. Ha itthon TV-t akarok nézni, pontosabban hallgatni, a nagy meleg ellenére is be kell csuknom az ablakot.

„Ha a navigáció felmondja a szolgálatot, kérdezz meg egy helybélit!”

Nagyon jól eligazodom Tiszaújvárosban, hiszen már 13 éve járok oda dolgozni, ha nem is rendszeresen. Egyébként is kicsi város.
Hárman dolgoztunk az egyik panelház bejárati lépcsőjénél, amikor jött az ügyfél. Arra hivatkozott, hogy a főnökünkkel beszélt, aki azt mondta, egyikünk majd elmegy vele, felmérni a munkát. Egyedi elképzelése volt a szalonnasütőről, azt kellett a helyszínre adaptálni. Rám esett a választás, mivel én vagyok az öreg szaki. Na, meg nekem van helyismeretem. Beültem az ügyfél kocsijába, aki hazavitt. Ismerősnek tűnt az utca, mutattam is a kapuból, hogy melyik szomszédnál dolgoztam korábban. A névre nem reagált, de városon nem ritkaság, hogy nem tudják a szomszéd nevét. Még kertvárosban sem.
Méricskéltünk, spekuláltunk, aztán megígértem, hogy este odahaza megrajzolom amit megbeszéltünk, és elküldöm e-mailben. A többit pedig telefonon beszélje meg a főnökömmel.
A főnököm néhány hónap múlva kérte, hogy bocsássam rendelkezésére a rajzot, ami alapján le tudja gyártani. Újabb hetek teltek, majd miután már leszámoltam a cégtől, telefonált, hogy kellene az ügyfél e-mail címe. Elküldtem. Újabb telefon, hogy mit kellene megírnom, mert az ő fia nincs otthon, így megállt a tudomány az informatikában.
Telt-múlt az idő, megint telefon, hogy szállítani kellene, de csak én tudom, hová. Oké, rendben. Tényleg csak én tudom, mivel sem a telefonszám, sem pedig a cím nincs meg.
Jött értem teherautóval a kolléga, a műhelyben felraktuk az árut, s már mentünk is. Egy nappal Karácsony előtt semmi rendkívüli nincs a barátságtalan időben, de nem jelentett gondot, hiszen a Hyundaiban jó a fűtés. Emődnél beleszaladtunk a ködbe, ami aztán egész úton kitartott. Kicsit lassabbra vettük a tempót, de egyébként sem siettünk. A kolléga volt a sofőr, én pedig navigáltam.
- A legelső úton kanyarodjunk le a 35-ösről, aztán végig egyenesen! Na, itt valahol baloldalt, közvetlenül Gellérték mellett…na, hol is? A francba! Már kiértünk a városból. Forduljunk vissza! Na, itt állj meg!
Gyanús volt a dolog, mert az előkertben kellene lenni a filagóriának, ahová a szalonnasütőt hozzuk. Itt viszont nagyon kicsik az előkertek, el se férne a filagória. Lehet, hogy átmentünk a garázson, és valójában a ház mögött van? Határozottan emlékszem, hogy itt jártam. Becsengettem.
- Mi nem rendeltünk semmit.
Ettől féltem. Lehet, hogy mégsem ez a ház? Akkor valamelyik távolabbi szomszéd volt, csak nem jól emlékszem. Érdeklődnöm kell, de kit keressek? Telefon a főnöknek.
- Mi a neve az ügyfélnek? Nem találtam meg a házat, pedig határozottan erre a címre emlékszem.
- Valamilyen Ákos – válaszolta, de nem kizárt, hogy inkább kérdezte. Kis gondolkodás után mondott hozzá vezetéknevet is, de nem volt benne biztos.
Kérdezősködtem. Többen is segítettek volna, de ezt a nevet senki nem ismerte, még a postás sem. Olyan elképzelésekkel jöttek, hogy cím, telefonszám…Ja, hát úgy egyszerű lenne. Végigjártam az egész utcát többször is, ahol lehetőség volt, belestem a házak mögé, megnéztem a leágazó kicsi zsákutcákat is, de még mindig az eredetileg kiválasztott helyszín látszott legvalószínűbbnek. Ja, még elfelejtettem megemlíteni, hogy az egész akció azzal kezdődött, hogy a főnök megint megkérdezte az e-mail címet, de nem ment el az üzenet, így megkockáztatta, hogy nem találunk odahaza majd senkit. Csak reméltük, hogy ilyenkor valaki csak van tán otthon. Én is próbáltam üzenetet küldeni, az se ment el. Majd a hasztalan címkeresés közben hazatelefonáltam a feleségemnek, hogy próbáljon ő is írni. A telefonom áramellátása aggasztóan alacsony szinten volt már ekkor is. Erre nem figyeltem korábban. A kolléga türelmesen üldögélt a meleg autóban, fejtette a keresztrejtvényt. Mi mást tehetett volna? Segíteni nem tudott. Telefon otthonról, hogy nem ment el az üzenet. Ha elment volna se biztos persze, hogy éppen ott ül a címzett a gép előtt.
- Induljunk el – javasoltam a kollégának – végig a városon, keressünk filagóriát az előkertben!
Telefon megint haza. Nézd má’ meg a gugli mapon, hol van az előkertben filagória! Aztán elindultunk. Cirkáltunk a közeli utcákban, de nem láttuk meg, amit kerestünk. Támadt egy ötletem.
- Menjünk el a lakásszövetkezethez! Ott ismernek engem, biztosan segítenek. Internet – google map, és a saját szememmel nézhetem meg. Én legalább azt is tudom, melyik utcák jöhetnek számításba.
A szövetkezetnél egyetlen ember dolgozott. Nehezen értette, mit akarok. Felmérte, hogy ez a keresés nem 5 perc (nem lett volna több) neki meg be kell fejezni a munkáját délig, mivel csak addig tart a munkaidő.
- Hol találok valami Internet kávézót? Vagy menjek a könyvtárba?
Ezt találtuk legjobb megoldásnak. A kolléga nem talált parkolóhelyet a ház előtt, de még az utcába sem. Mondtam hová menjen parkolni. A könyvtár a másik irányban van, nem is annyira közel, de az nem jutott eszembe, hogy rátelefonáljak. Nem is baj, ő nem annyira ismeri a várost, talán még el is tévedhetett volna. A feleségem telefonált, hogy hol lát nagyobb előkerteket, de ekkor már a könyvtár felé tartottam. Hál’istennek nyitva volt. A ruhatárosnál vettem 300Ft-ért napijegyet, így hozzáfértem az internethez. Egy fiatalember bekapcsolt nekem egy gépet. Villámgyorsan működött rajta minden. (jó lenne otthon is ilyen gyors gép) Viszont elég régi volt a műholdkép. Sok épület hiányzott azok közül, amik a valóságban már állnak. Annyira kinagyítani se lehetett, hogy a filagóriát felismerjem. Közben érdeklődött a főnök, közölte, hogy szétrobban az idegességtől, mert el se kellett volna indulnunk, ha nem tudom hová kell menni. Hiába mondtam, hogy én biztos voltam benne, de tévedtem. Magam sem értettem miért, nem várhattam el mástól, hogy megértéssel viseltessék, különösen, hogy neki két embere autózik teljesen feleslegesen 130km-t. Menjünk hazafelé!
Na, menjünk! Visszamentem a kocsihoz.
- Tegyünk még egy kísérletet! Menjünk ki itt a Szent Istvánra!
- Ne úgy mond! Mit tudom én, melyik az.
- Na, akkor itt balra…itt megint balra! Egyenesen a körforgalomnál, el a templom mellett, aztán a második utcában megint balra!
- Itt már jártunk.
- Tudom, de itt van a legnagyobb esély. Ha nincs, megyünk haza.
- Na, ezt nézd meg! Nem ez az? – mondta a kolléga egy előtető láttán.
- Nem. Ez a garázs előtt van, itt nem lehet pad, mert a kocsival át kell járni, de azért megnézem.
Kiszálltam, belestem a palánk fölött. Tényleg nem lehetett ez a keresett cím. Visszaültem a kocsiba. A következő ház előtt megint megállt.
- És ez?
- Hááát…
Előkert, különálló építmény, tegola tetővel, az oldala ponyvával betakarva egészen körbe. Gondoltam, mit veszthetünk, megnézem. Bementem az udvarba, széthúztam a ponyvát, megismertem a padlóburkolatot és a padokat.
- EZAZ!
Beköszöntem, hogy meghoztuk a szalonnasütőt.
Nagy kő esett le…odébb kellett kapni a lábamat …a szívemről. Lepakoltunk, felmarkoltuk a zsozsót, és tűzhettünk hazafelé.

Nyakunkon a Karácsony. Lehet menni mindjárt az éjféli misére. Meg kell mondjam, én nem kaptam vallásos nevelést, de azért egyszer gyerekkoromban is voltam egy ilyen alkalommal a templomban. Magával vitt a szomszéd gyerek, akinek vasárnaponként is kötelező volt mennie. Aztán persze mesélte, hogy a többi gyerekkel milyen jól elszórakozott a temetőben a mise alatt. Na, szóval ennyit ért a kötelező templomba-járás.
Na, tehát egyszer voltam az éjféli misén. Felmentünk a karba, az orgona mellé. Akkor még nem kompresszor nyomta a levegőt a sípokra. Fújtatni kellett, mint a kovácsműhelyben. Elég hangos volt közelről, amint a muzsikus-inas pumpálta a fújtatót, de aztán elnyomta a zene hangja. (Ez nem rossz trükk. Magam is alkalmazom hangfelvételeknél. Nem elég professzionális a stúdióm ahhoz, hogy a gép zúgása ne hallatszódjon, így ezt esetenként halk háttérzenével nyomom el.) Most még az is eszembe jutott, amikor Egerbaktán műköveztem a templom lépcsőt. Ott is megriadtam több alkalommal reggel fél hétkor, amikor fejem fölül a toronyból éktelenül hangos nyikorgást hallottam. Akkor jöttem rá, hogy mi az, amikor megszólalt a harang.
Na! Szóval ott tartottam, hogy éjféli mise. Hideg volt a templomban, erre határozottan emlékszem. A szertartásra nem igazán. Gyanítom, hogy már akkor se sokan látogatták az Isten házát, mert a végén azt mondta a kántor valakinek, hogy milyen jó volna, ha mindig ennyien lennének.
Pedig én odahaza azt hallottam amikor a ház elé kiülő asszonyok beszédét hallgattam, hogy sokan divatbemutatót tartanak, hiszen a templomban lehet megcsodálni a gazdag családok - mondták is név szerint – szóval a gazdag családok lányainak új ruháját.
Akkor mintha még díszesebb lett volna a templombelső is. Később, amikor festették, sok falfestmény eltűnt. Katolikus templom létére olyan dísztelen lett, mint egy református. Fehérre meszelték a falakat, csupán kisméretű kerámiaképek vannak felakasztva. Egyetlen freskó maradt meg a középhajót az oltártól elválasztó boltív fölötti falon.

Úgy hozta a sorsom, hogy 26 év vállalkozás után lecsúsztam, de nagyon. Pedig voltak olyan évek, amikor jól ment a maszeknak. Ez már a múlt. Ma már nem engedhetem meg magamnak, hogy autót tartsak, így kénytelen vagyok a közösségi közlekedést használni, ami nem nagyon igazodik az igényeimhez. Azért még hálás lehetek a sorsnak, hogy legalább van munkahelyem. A létfenntartáshoz a fizetés is elég, de többre aligha tervezhetek.

Sok gondom egyike, hogy a munkaidő befejeztével a busz indulásáig egy egész órát kell várnom. Ezt az időt kénytelen vagyok az utcán álldogálva eltölteni. Szerencsém van, hogy az utóbbi néhány hónapban még eső sem esett, mert nincs még egy eresz sem, ahová beállhatnék. Elérhető közelségben csupán egy kocsma van, de ehhez se pénzem, se hangulatom.
Az út szélén álldogálva sokszor felvesznek ismerősök, akik autóval tartanak hazafelé. Előfordul persze, hogy nem vesznek észre, vagy azt gondolják, hogy ha a megállóban várakozom, akkor hamarosan jön a buszom. A város végén már egyértelműbb lenne, de mások jóindulatára várni olyan megalázó.

Törékeny kis öregember csoszogott ki a ház alagsorából. Ifjú korában se lehetett szép szál legénynek mondani, de az idők során inkább már összefelé megy az ember, így alig érte el a másfél métert, pedig nem is járt görnyedten. Éppen pihenőt tartottunk a lépcső bontásával. Én a padon ültem a kolléga előttem állva dohányzott.
- Üljön le ide papa! – invitálta a kolléga.
Korábban már látta a bácsit itt sétálni, de eddig még nem beszélgettek.
Az öreg leült mellém. Nem emlékszem miről kezdtünk beszélgetni, csak azt tudom, hogy a korára kérdeztünk rá. 81 éves. Magam is ilyesminek gondoltam.

Sokszor jutnak eszembe Petőfi szavai a Téli estékből. „Akitõl nincs messze az élet határa,
Nem elõre szeret nézni, hanem hátra.” A bácsi most jó messzire nézett vissza. Egészen 1945 márciusáig. Légvédelmi tüzér volt Vesztfáliában. Kíváncsiságomat az említett német tartomány neve keltette fel elsősorban, mivel magam is jártam arrafelé. Aztán arra csodálkoztam rá, hogy 15 éves volt akkor. Tudomásom van róla, hogy az akkor már hat éve tartó háború utolsó szakaszában német gyerekeket is bevetettek a harcba. Azt viszont nem tudtam, hogy magyar gyerekek is harcoltak Németországban. Most ezzel is okosabb lettem.
- Csendőr vitt el – mesélte a papa. – Légvédelmi üteghez kerültem. Mondta a német tiszt, hogy tüzeljek a Mustangra, de azt mondtam, hogy nem bántott az engem. Kicsit meg is tanultam németül, de már elfelejtettem.
Amint mesélt, mégis előjöttek emlékezetéből a német kifejezések, s így idézte a parancsnoka szavait, majd a szállást és ételt adó parasztasszonyt, amikor a kapituláció után szélnek eresztették őket. Lassan beszélt, s amikor elkezdte, hogy harmadmagával bekéredzkedtek egy falusi házba, arra gondoltam, hogy nem tudtak nekik ételt adni. Nem lett volna ez meglepő, hiszen akkorra már nekik se nagyon lehetett élelmük. Aztán mégsem így folytatódott a történet. Az asszony megetette őket, még meg is mosakodhattak. Szállást az istállóban kaptak, de nem volt ebben semmi kivetni való egy somogyi kicsi faluban felnőtt gyereknek. Reggel ment a gazda fejni, de nem tette szóvá, hogy a szokottnál kevesebbet ad a tehén, hanem még adott a fiúknak egy-egy bádog tejet. Aztán elköszöntek, s mentek bele a vakvilágba, több mint ezer kilométerre hazulról.
Koblenznél állította meg őket egy amerikai katona. Három hónapig tartották őket a lágerben. Jó dolga volt, még az élelmiszer-raktárba is bejárhatott. Szabaduláskor kaptak igazolást, amivel ingyen utazhattak a vonaton.