Egy fél sírfedlapot kellett itthon kettévágnom. Nekikészültem. Füldugó, szemüveg, kalap, maszk, kesztyű, bakancs, térdvédő. Ezek minden háztartásban fellelhetők, mint ahogy műhely is a ház mögött. Hosszabbító, vágótárcsa, mérőszalag, derékszög, na meg egy gép, ami a tárcsát megforgatja. Aztán egy emelőszerkezet (amennyiben egyedül dolgozok) amellyel felteszem a lapokat a bakra, amelyen majd lecsiszolom. Ez majd egy későbbi munkafázis lesz. Csiszolóeszközök is kellenek, de azt is találok a fiók mélyén. Egyelőre csak a vágás legyen meg, mert nincs rá sok időm!
Közben eszembe jutott egy potenciális ügyfél, aki sírkövet akart letakaríttatni. Azt kérdezte, miért olyan drága? Ő is meg tudná csinálni, hiszen van magasnyomású tisztítója, de nem tudja odavinni a vizet...meg az áramot se. Na, azért olyan drága, mert én meg tudom oldani. Van autóm, amivel odamegyek, van áramfejlesztőm, hordóm, szivattyúm, magasnyomású mosó turbófejjel, van drótkefém, szükség esetén vegyszerem. Hosszabító kábel, vizes tömlő amennyi szükséges. Ha kell, a javításokat is megoldom. Mindezt persze én sem ajándékba kaptam, meg kellett vennem. Ha mindent összeadok, azt is mondhatom, elég drágán. Amennyiben számlaképes (számlaköteles) vállalkozó vagyok, még további költségek merülnek fel. Sajnálatos módon mindezt, a megrendelőknek kell kifizetniük.

Évek óta visszatérő pünkösdi program, hogy a családdal átruccanunk a legkedvesebb falumba. Egyszer kirándulóknak ajánlottam, s rákérdeztek, hogy van ott valami látnivaló? Egy pillanatra zavarba is jöttem, hiszen turisztikai szempontból nem nagyon van mit mutogatniuk. Van egy alig várrom, a várhegyen egy kis kápolna, szemközt egy kb 60 méter mély kút. Az erdőben kaptárkövek, de ezentúl semmi különös. Csak olyan aranyos kis falu. Már az oda vezető út is olyan romantikus. Szeretem az ottani embereket. (sok pénzt adtak nekem sírköves koromban) A rendezvény abból áll, hogy kb. tucatnyi háznál a falu különböző pontjain kiviszik az udvarra a masinát, s ott főznek. Aztán kinyitják a látogatók előtt a kaput. Nyomtatnak ki térképet, amin a menü is rajta van. Az egyik potenciális vendég olvasta a kapuoszlopon, mi a kínálat: "Bőrkötő. Na, ez érdekel, jelentsen bármit is" A társa szólt, hogy közvetlen utána van zárójelben, hogy krumplilángos. 🙂
Az ebédhez még az is ad némi pluszt, hogy rég nem látott barátokkal is összefutunk. Most ez sajnos nem adatott meg. Viszont öröm volt látni a házigazdák izgatott igyekezetét. Nem gyakorló vendéglátók, látszott, hogy kizökkentek a komfortzónájukból. A fiatal szőke tünemény feltűnően nagy léptekkel jött-ment a tűzhely, és a fészer (kiszolgáló pult) között. Nem is álltam meg szó nélkül, hogy még nézni is öröm...mármint az igyekezetét (is) Nem itt élnek a faluban, csak 5 éve vettek itt nyaralót. Az itteni emberekre nem lehet panasz, de általában a "gyöttek" aktívabbak, mint a helyben születettek.
Jövőre ha élünk (mint ezt a régi öregektől hallottam) megint megyünk. Nem biztos, hogy ehhez a házhoz. Attól függ, hol sütnek csülköt 😉

Smaragdsziget 1.

Így nyár vége felé már korábban sötétedik, a kirándulásokat úgy kell ütemezni, hogy azért 9 körül legkésőbb visszaérjek Belfastba, aztán minden éjszaka nyilván nem fogok a városban mászkálni, szóval lesz időm írni. Annál is inkább, mert a szobában nem igazán van lehetőség tölteni a telefont, az étkezőben vagy a tv-szobában kell megoldani, tehát esténként őrt is kell ülnöm a telefon mellett. Cserébe viszont valószínűleg rövidebb bejegyzések születnek.
Szóval két hónap folyamatos munka után végre elérkezett a belfasti kirándulás ideje. Nem titkoltam, hogy mikor lesz szabadságom, de azért meglepett, hogy mindenki tud róla. Tegnap reggel munkakezdéskor Mario fogadott azzal, hogy akkor holnaptól szabadság? Aztán Souzana kérdezett rá, hova megyek, majd nyitás után, mikor átmentem a main till-hez szívószálakért, Marta jegyezte meg, hogy ja, akkor szabadság, ugye? – és még csak egy óra telt el a munkából. És aztán ez így folytatódott műszak végéig. Akkor aztán elköszöntem mindenkitől, hazamentem, ledőltem egy kicsit, főztem, elugrottam sörért, mert épp jól esett, meg az előző héten Miki kétszer is adott nekem egy fél sört, és épp ideje volt viszonozni, meg egyszer leellenőriztem mindent (buszjegy, repjegy, szállásfoglalás, satöbbi), aztán alvás. A bepakolást reggelre halasztottam, úgyse kellett korán indulni.
A reptérre való eljutásra bőven hagytam időt, nem is tudom, mi vett rá, hogy így tegyek, de jó ötlet volt. Mert előbb az autópályát zárták le, aztán az elkerülő út keresése közben a buszsofőr tévedt el, majd mikor megtalálta az elkerülőt, kiderült, hogy ott meg útépítés van, szóval mikorra a reptérre kellett volna érnünk, még csak Eppingben voltunk, ahova meg a Central line is kimegy. Aztán a biztonsági ellenőrzésnél engem is megmotoztak, és a táskámat is áttúrták – sőt, nagyjából mindenki táskáját, negyedórát vártam csak arra, hogy az én táskám sorra kerüljön, szóval ezen 12:43-ra verekedtem át magam úgy, hogy 12:45-kor kapuzárás. Persze ez átverős név, ilyenkor nem zárják a kaput, hanem még csak kiírják, melyikhez kell menni. Különben szokás szerint késéssel indultunk, ezúttal kb. fél órással, és ugyan a papíron másfél órás út elején a pilóta bemondta, hogy kb. egy óra lesz, de engem meglepett, hogy tényleg annyi volt, és mindössze 3 perc késéssel sikeresen leszálltunk a Belfast International-on (az utat végigaludtam – ebben már elég nagy gyakorlatom van) Innen kivergődni alig pár perc volt – belföldi út, ami azt illeti, életem első belföldi repülőútja, szóval semmiféle ellenőrzés nem volt. A reptérről kilépve meg rögtön meg is láttam a buszt, ami behozott a városba.
Az Europa Buscentre és a szállás között elég szabadon lehet válogatni az útvonalban, nagyjából úgy kell elképzelni, hogy a két főút egy X-et formáz, és az állomás az X felső, a szállás meg az alsó szárai között félúton található.
Fél 5 körül értem a szállásra, a bejelentkezés sem vett igénybe többet 3 percnél, megkaptam az ajtókódokat, aztán megtekintettem a szobát. Törölköző nem jár hozzá (reggeli viszont igen, bár vegánként nem tudom, ezt mennyire tudom kihasználni), és ahogy említettem, a telefontöltés trükkös picit, más baj nincs. Szóval rögtön el is indultam törölközőt, tusfürdőt és a töltőhöz egy hosszabb kábelt beszerezni, mert a sajátommal most a sarokban állva kéne írnom.
Ha már elindultam, mivel úgysem ettem még, rákerestem, milyen vegán éttermek vannak a városban. Hát, a térkép szerint rengeteg. Például az utcának, ahol a szállás van, mind a két végén, az X mindkét alsó szárán. Mivel a keleti száron jöttem, most a nyugatit néztem meg, vásárlás szempontjából jó döntés is volt, mert keletre van az egyetem meg a kocsmák, nyugatra meg a kávézók és a boltok. De az utcával szemben lévő vegán helyet túl kicsinek találtam. Elindultam hát délnek, arra csak egyet jelzett a térkép. És mivel minden más is észak felé van, úgy tippeltem, soha többet nem fogok dél felé menni, megyek hát most. De a szimpatikus nevű The Hungry Vegan helyen csak egy kiadó üzletet találtam. Maradt hát a Tesco meal deal-je, humuszos tekercs, energiaital és szőlő. Aztán mivel még mindig alig múlt 5 óra, megindultam a város felé.
A városról egyelőre nem nagyon írnék, mert még nem sokat láttam belőle. A folyót – a Lagant – akartam megnézni, és mint kiderült, az elkerüli a belvárost. Így egyelőre erősen Glasgow-hangulatúnak találtam amit bejártam, ami mondjuk nem meglepő: hasonló földrajzi adottságok, hasonló történelem és hasonló emberek. Nem csoda, ha hasonló várost eredményeznek.
A Lagant követve végül a Titanic-múzeumnál kötöttem ki, ahol az 1700-as évek közepétől 2030-ig összesen 20-22 térkép mutatta be, mennyit változott (és fog még változni) a környék (rettenetesen sokat), illetve rosszul írtam, mert a múzeumtól a Titanic és az Olympia építési helyéig visszafelé haladtunk az időben. Aztán egyszer csak ott voltam, a néhai dokkok helyén, és ott álltam, ahol 106 évvel korábban a Titanic állt. Hogy könnyebb legyen elképzelni, a hajótest, a felépítmények és a mentőcsónakok körvonalai is jelezve vannak a talajon, a múzeum pedig éppen olyan magas, mint amilyen a Titanic volt. Nem hittem, hogy lesz ennek rám bármi hatása, de borzongató érzés volt. Az mondjuk nem tudom, mennyire az én egyéni perverzióm, hogy nem a süllyedő, hanem az éppen elkészült, kifutásra készülő hajót képzeltem magam elé. Meg köré a hajógyárat, a munkásokat – na persze a környezet ezt indokolta is, meg hát részben a város történelme miatt jöttem, nyilván az járt a fejemben. Jó, nem pont EZÉRT a történetért, de az nem baj.

Kissé megkésve, de annál nagyobb szeretettel – szoktuk mondani, ha elkéstünk valamivel. Most nem egészen erről volt szó.
A lányunknak támadt egy ötlete, hogy koncertjeggyel lep meg bennünket Karácsonyra. Sokáig csak ötlet maradt, majd mire lépett volna, elfogytak a jegyek. Nem is tudom miféle koncert lett volna, de nem is lényeges. Anyókát 21-én engedték ki a kórházból, bár erős túlzás lenne azt mondani, hogy gyógyultan. Mozgásában erősen korlátozott. Nem tudtam volna maradéktalanul örülni a koncertjegynek. Na, de a gondviselés megoldotta azzal, hogy nem is sikerült jegyet szerezni.

Mit tesz ilyenkor egy szerető gyermek? Semmi baj apu, csinálunk mi nektek koncertet Karácsonyra.
Karácsony hétfőre, és keddre esett. A lányunk az ezt megelőző kedden érkezett haza Berlinből, a társa pedig csak pénteken. Volt tehát két nap a felkészülésre. Telefonon beszélt a dobossal, aki szerint attól több próbára lenne szükség, mint ami két napba belefér. Más lenne gyakorló zenészek esetében, de egyikük sem az. Helyszín a falu közösségi háza lenne, ami ezen a héten foglalt, Szilveszterre is kibérelték már. Hagyományosan magánrendezvény. Nem úgy van már mint volt régen, amikor a helyi TV (nem az amelynél gyászhuszárként vagyok alkalmazásban) szórakoztató műsort szervezett, amibe ötletszerűen is be lehetett kapcsolódni. Ahhoz be lehetett volna szervezni egy órás koncertet. Önálló műsorról lehetett szó, de csak újév után. Jó is lett így, hiszen igaza volt a dobosnak. Két hét gyakorlás se volt túlzás. A reklámozásnak is adni kellett egy kis időt.
Aztán elérkezett a koncert napja. Alig fél órával a kezdés előtt még kihalt volt a környék. A három előadón kívül csak a lányom pesti barátnője volt jelen. Mondtam is, hogy ketten már leszünk. Negyedórával később, amikor újból megjelentem immár feleségemmel és az ő testvérével, tele volt a terem. Az évtizedeken át megtapasztalt általános érdektelenséget figyelembe véve, nem volt ez annyira természetes. Már ezt sikernek lehetett elkönyvelni. Az est sikere most már az előadókon múlik. Én csak vendég voltam, annyi volt a dolgom, hogy végighallgassam a műsort, mégis erős izomrángást éreztem a bal vállamban. Nem is értem miért. (Általában a gyomromban szoktam érezni az izgalmat.)

11. Jolán néni válasza

- Már vártalak.
Hát sok egyébre számítottam, de erre éppenséggel nem. Riadtan pislogtam apámra – ez egy gyógyító, vagy nem? Jövőbe lát, tán még gondolatot is képes kiolvasni az ember fejéből? Vagy mi van, ha ő akarta, hogy idejöjjek, nem is én?
- Honnan tudtad, hogy jövünk? – kérdezte helyettem apám.
- Nem tudtam én sehonnét, csak reméltem. No, bújjatok be!
Ez volt életemben az első alkalom, hogy belülről láthattam egy kuruzsló kunyhóját. Most már én is pont ilyen kunyhóban lakom, de akkor még szokatlan, idegen, és kicsit félelmetes is volt. Na persze nem kell semmi olyan dologra gondolni, nem volt koponyákból rakott oltár, sem kitömött, kibelezett állatok, ahogy azt a babonás népek képzelik, sőt, igazából semmi, a szárított gyógynövények mindent belengő illatát leszámítva – akkor megéreztem még, ma már csak emlékszem rá –, meg azt a néhány könyvet a sarokban egy polcon, ami falun ritkább a fehér hollónál is.
Apám szedte össze előbb a bátorságát, én szorosan a nyomában óvatoskodtam be az ajtón. Jolán néni hellyel kínált minket az asztalnál, majd maga is leült velünk szemben. Épp olyan öltözéket viselt, mint mikor először találkoztunk vele, a köpenyét leszámítva, ez valahogy megnyugtató volt. De a kuruzsló rám szegeződő tekintete már kevésbé. Hosszasan bámult, már éppen mondott volna valamit, aztán inkább apámhoz fordult.
- De ti nem az én kedvemért jöttetek ide, igaz?
- Margit akarta – hárított apám.
Az öregasszony megint felém fordult.
- Gáspár apó meghalt! – kezdtem bele, de rögtön rájöttem, nem jó végén fogtam a dologhoz, hiszen Jolán néni nem ismerte Gáspár apót. – Lehúzta a láp…
- Vízbe fúlt ő is?
- Nem, akkor még sikerült kimenteni. De még aznap este meghalt. És azt mondta, a Mari néni jött el érte is, ahogy megígérte.
- Meglehet – morogta a vénasszony. – De miért hozzám jöttetek ezzel? Ha meghalt, úgy pap kell neki, én már nem tudok rajta segíteni.
- A rontás – szólt közbe apám. – Margit azt gondolja, meg lehetne próbálni még egyszer azt az elűzést, talán a plébános most már megértőbb lesz, hogy két embert is behúzott az ingovány ilyen rövid idő alatt.
- Ó, a plébános! Még mindig úgy véli, nincs semmi baj?
- Elbizonytalanodott. Engem küldött, hogy hozzak neki egy szent ereklyét, amivel ő maga próbálja meg levenni a rontást.
- Reméltem, hogy eszébe fog jutni – bólogatott Jolán néni. – Akkor hát ebben kell bíznotok, mert én már nem tehetek semmit. Ha valaki egyszer elrontotta a rontásűzést, mindegy, mi okból, annak az többet már sosem fog sikerülni.
Csalódottan néztünk össze. Erre a válaszra nem voltunk felkészülve.
- Nincs rá semmi mód? – próbálkoztam azért.
- Nincs. Megpróbáltam, belebuktam, nincs tovább. Talán majd a papotok, bár én… Na jó, nem akarom a falra festeni az ördögöt, próbálja meg, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle.
- Akkor hát jobb, ha nem is vesztegetem tovább az időt – sóhajtott apám. – Néném tudna valakit mondani, aki visszakísérné Margitot Váraljára?
- Tudni éppen tudnék, de inkább kérdeznék valamit előbb. Figyeltem a lányodat a faluban, tudod, ez afféle… babonás dolog. Van benne valami, nem tudom neked elmagyarázni, de… nem gondoltál még arra, hogy a lányod gyógyítónak add?
Döbbent csend ereszkedett a kunyhóra.
- Váraljának most szüksége van egyre – szólalt meg végül újra Jolán néni, látva, hogy ha ő nem töri meg a csendet, estig is itt ülnénk szótlanul. – És a Margitból remek kuruzsló válnék, úgy vélem. Mellettem kitanulhatja a mesterséget, és hidd meg, ezt nem kínálom ám fel akárkinek.
- És akkor én is le tudnád szedni a rontást?
- Ahhoz azért még igen sokat kéne tanulni, hogy ilyesmivel próbálkozz. De ha itt maradsz, Luca napjára már tudni fogod, hogy láss el rendesen egy sebet, tavaszra hasznos segítője lehetsz egy bábának, aratásra pedig elég sok nyavaját ismerhetsz ahhoz, gyógymódjukkal együtt, hogy ne kelljen állandóan hozzám rohangálni, hogyha valaki betegségbe esik Váralján. Nem egyszerű mesterség ez, és magad tapasztalhattad, néha bizony veszélyes is, de egyáltalán nem ördögtől való tudomány, megbecsülésre és biztos életre számíthatsz vele. Meg aztán vétek volna a tehetséget veszni hagyni. Mit mondasz hát?
***
- Hát ennyi az én történetem, Árvai János. Igent mondtam az ajánlatra, és ott maradtam Jolán néni mellett.

10. A tűzkeresztség

Ahogy már annyiszor az elmúlt néhány napban, ezúttal is megbénított a félelem. Apám szavát szinte meg sem hallottam, csak a törököt néztem, ahogy ő is minket bámult. Aztán hátrafordult, és valamit kiáltott; ez volt az a pillanat, amikor apám taszított egyet rajtam, és megismételte az előző parancsát:
- Mondom: futás!
Valójában csak arra tértem magamhoz, mikor a török megindult felénk. Rájöhetett, hogy csak két ártalmatlan paraszttal van dolga, akikkel egyedül is elbánik. Erre aztán megfordultam, és rohantam, ahogy csak bírtam: nem érdekelt, hová, csak el innen, minél messzebb.
Abban a percben a láp az ellenségemmé vált. A sötétség, ami eddig engem óvott, most a lábam alá alattomosan bekúszó gyökereket, félig korhadt ágakat rejtette, hogy szinte minden lépésnél majd’ orra buktam; a holdfény, ami eddig az utat világította előttünk, most nem mutatott mást, csak a szél által borzolt lombokat, lápi lidércek felém kapó csontkarjait; de még a fel-feltámadó szellő megnyugtató, szelíd sóhaja is kísértetek jajveszékelésévé változott. Nem telt sok időbe, már el is feledkeztem a törökről: már a láp elől futottam.
Apám ott lihegett a nyomomban, és csak ez tartotta bennem a lelket. Megelőzhetett volna, éreztem, hogy csak hátráltatom, pedig az a másik zaj, amit a felénk csörtető török katona keltett, mind közelebbről hallatszott már. Apám átkozódott, ezt a szokását nemrég vehette fel, de hát amilyen időket éltünk mostanában, nem volt rajta mit csodálkozni. Most még ezt is jó volt hallani.
Futottunk, ki tudja, mióta már. Néhol bokáig merültünk a sárba, máskor sáros fűszálak próbáltak kicsúszni a talpunk alól, kezünket-lábunkat ágak karmolták, és én éreztem, hogy már levegőt venni is alig tudok, hogy már nem bírom sokáig.
Aztán egy rossz lépés, és kiszaladt a lábam alól a talaj. Egy pillanat múlva hanyatt zuhantam a sárba, a fejem nagyot koppant valamin. Apám riadtan torpant meg, kis híja volt, hogy át nem gázolt rajtam.
- Margit! – lihegte – Kelj fel, tovább kell menni, muszáj…
De hiába mondta, láttam rajta: ő sem hiszi már, hogy sikerülhet. Nagyot sóhajtva fordult meg, kezében eddigre már ott volt a kés, amivel nem sokkal előbb még engem fenyegetett.
- Apám!
- Kelj fel… Kelj fel, és fuss, vissza se nézz! Megyek én is mindjárt… csak még levágom ezt az átkozottat.
A török ekkorra már ott volt a sarkunkban. Most megállt tőlünk pár lépésre. Bár sötét volt, biztos voltam benne, hogy rám vigyorgott, mielőtt lassan előhúzta a fegyverét. Különös, ívelt penge volt, mellette apám kése játékszernek tűnt csupán. Lihegett a török is, kimerítette őt is a futás, ennek ellenére elég nyilvánvaló volt, mi is történik, ha összecsapnak.
Hirtelen tudtam, éreztem, hogy ez is a Mari néni bűbája. Hogy a Kerge Jancsi és Gáspár apó után harmadiknak apámat szemelte ki magának. Az átkozott boszorkány addig nem nyugszik, míg a lápba nem veszik az utolsó lélek is a faluból.
Hát nem, Mari néni, gondoltam magamban. Elvitted Kerge Jancsit, elvitted Gáspár apót, de apámat nem fogod magaddal vinni!
Apám is tudta, hogy nem érdemes viadalba bocsátkoznia egy tapasztalt harcossal. Hirtelen nagy lendülettel megindult felé: megpróbálta elsodorni. A török csak állt, nem próbált kitérni, sőt, még a fegyverét sem emelte fel. Egy pillanatra fellélegeztem, mikor mindketten a földre kerültek, de korai volt az öröm. A török felkészülten fogadta a rohamot, belekapaszkodott apámba, aztán ahogy földet értek, csak hagyta, hogy a lendület tovább vigye. Egyszerűen átdobta maga fölött.
Aztán már talpon is volt. Rám nézett, talán azt fontolgatta, támadjon-e, de végül úgy döntött, én nem jelentek rá semmi veszélyt, előbb inkább a férfit kell eltakarítani az útból.
Apám arra számított, hogy majd a török teste lelassítja, igencsak meglepődhetett, mikor fejjel előre a sárba csapódott. Kellett neki pár pillanat, hogy magához térjen – ha a török nem engem figyel, nem tudom, mi történt volna. Így apámnak volt ideje, hogy talpra álljon, bár láthatóan szédelgett egy kicsit.
Hogyha volt is bennem némi remény, hogy apám legyőzheti a törököt, eddigre elpárolgott. Valamit sürgősen ki kellett találnom. Hogy én is bekapcsolódjak a küzdelembe, annak nem sok értelme lett volna.
Akkor eszembe jutott, hogy Gáspár apó megtanította nekem, hogy kell parittyával bánni. Más nemigen jöhetett szóba, de ezzel is akadt gond bőven: se parittyám nem volt, se lövedékem hozzá.
Közben a török megindult apám felé. Ő nem hamarkodta el a dolgot, lassan, megfontoltan közeledett. Persze az látszott rajta, hogy igencsak magabiztos, amire meg is volt minden oka. Apám lassan hátrált: késsel egyetlen kardcsapást sem tudott volna kivédeni.
Míg ők lassú körtáncba kezdtek az ösvényen, én lázasan törtem a fejem. Előbb azt gondoltam, a ruhámból téphetnék egy csíkot, nem valami erős anyag, nem lenne igazán erős az ütés, de talán arra elég, hogy megzavarja a katonát. Megpróbáltam, de ahhoz azért elég erős volt az a ruha, hogy nekem ellenálljon.
A török hamar megunta a dolgot, és hirtelen támadásba lendült. Apám hátraugrott, de rögtön meg is botlott egy kiálló gyökérben, és ismét a földre került. A török lesújtott, de apámnak sikerült félregurulni a csapás útjából. A török támadott újra, apám ismét félrevetődött, de felkelni megint nem volt ideje: a török túlságosan gyors volt.
Én ez alatt egyre elkeseredettebben tépkedtem a ruhám szegélyét, nem akartam elfogadni, hogy nem megy a dolog. Aztán a szemem sarkából megpillantottam valamit. Apám tarisznyája hevert mellettem, akkor dobta le a válláról, mikor elindult, hogy elsodorja a törököt. Ha úgy vesszük, az kicsit emlékeztet a parittyára. Sőt, igazából még könnyebb is célozni vele.
Egyből le is csaptam rá. Volt benne némi ételmaradék, elég súlya volt tehát ahhoz, hogy célba lehessen dobni.
- Apám! – kiáltottam, miközben megpörgettem a tarisznyát a fejem fölött, hogy ezzel magamra irányítsam a figyelmüket. Sokra nem mentem volna a dobással, ha apámat is felkészületlenül éri, hiszen egy tarisznyával bevitt találat legfeljebb zavaró, de semmiképpen sem halálos, meg aztán mozgó célra sosem dobtam még.
Ahogy számítottam, mind a ketten felém fordultak egy pillanatra: a török még a kardját is felém lendítette, mintha azt gondolná, én is le akarom rohanni. Akkor eldobtam rögtönzött fegyveremet: mégsem repült olyan jól, mint gondoltam, talán el sem találtam volna, de a török megpróbált kitérni előle.
És ez lett a veszte. Apám bokán rúgta: ez és a tarisznya együtt elég volt hozzá, hogy elveszítse az egyensúlyát. Ettől még nem esett el, apám második támadásától azonban már igen. Apám pedig eddigre már talpra ugrott, és egy lendülettel torkon szúrta a törököt.
Azt a hörgést sem felejtem el, amíg élek, bár akkor igazán nem is figyeltem rá. Apámhoz szaladtam, és a nyakába vetettem magam.

9. Az engedetlen

A láp veszélyes hely mindenkor, még annak is, aki jól ismeri. Nappal is az, bár az éjszaka rosszabb. Ha valaki olyan merészkedik a nádasba, akinek korábban nem volt dolga vele, bizony azon függ az élete, hogy aki rátalál, barát-e, vagy ellenség, de éjszaka gyakran még ez sem elég. Ezt abban a pillanatban megtanultam, amint valaki a vállamat megragadva ki nem penderített a rejtekemből, ahonnan a rögtönzött táborhelyet figyeltem egész addig, míg el nem nyomott az álom.
Mert még felfogni sem volt időm, hogy elkaptak, máris a sárban feküdtem, egy sötét alak térdelt rajtam, és egy kés pengéje szegeződött a torkomnak. Akkor tértem magamhoz, mikor ez az alak közelebb hajolt hozzám, aztán cifrát káromkodva feltápászkodott.
- Margit.
Apám volt az, hajszál híján ő oltotta ki az életemet.
Elképzelni nem tudtam, hogy fedezhetett fel. Óvatos voltam pedig, mindig tartottam a kellő távolságot, nem csaptam zajt sem; ha gyanakodni kezdett, hogy nincs egyedül, akkor pedig inkább behúzódtam egy fa mögé, és vártam egy darabig, hisz úgyis tudtam, merre tart, nem kellett állandóan a sarkában igyekeznem.
Magamnak kellett kimászni a sárból, nem segített, csak nézett rám. Szerencsére sötét volt, nem láttam, hogyan néz, de el tudtam képzelni. Főleg miután alighogy talpra álltam, egyetlen lendületes pofonjától visszaszédültem a földre. Mert tényleg nem volt agresszív ember, de ez már a második pofon volt alig néhány nap alatt.
- Neked elment az eszed! – rázta a fejét, és azt hiszem, olyan dühös volt, mint korábban soha. – Mit keresel te itt? Most azonnal irány haza, de erről még számolunk!
- Egyedül? – kérdeztem. Egyelőre nem próbálkoztam vele, hogy megint felkeljek.
Erre elakadt a szava. Dehogy akarta ő, hogy egyedül vágjak neki a hazaútnak! De nem akarta azt sem, hogy a nyakán maradjak, azt pedig nem tehette meg, hogy hazavisz, mert azzal egy egész napot elvesztegetett volna.
- Csak a bajnak jöttél utánam! Nem hiszem el, hogy ennyire felelőtlen, ennyire ostoba legyél! Egyébként is, te honnan tudtad, hogy… Nem, ne is válaszolj! Gondolom, azt is eleresztetted a füled mellett, mikor elküldtelek a pap közeléből. Nem lehet bírni veled, már megszoktam, de legalább attól megjöhetett volna az eszed, amikor az a katona ránk talált az ösvényen… Téged még ez se gondolkoztat el? Addig kellene üsselek, míg meg nem jön az eszed, mindenki ezt tenné, csak tudnám, én mért nem tudom erre rászánni magam? Az összes lány a faluban hallgat az apjára, csak engem vert meg az Úristen veled! Áruld már el, ugyan mi volt a szándékod?
Nemigen volt kedvem megszólalni ezek után, de választ várt. Hogy az mérgesíti fel jobban, ha hallgatok, vagy ha elmondom az igazat, nem tudhattam, de úgy láttam, egy hajszál választja el attól, hogy minden meggyőződése ellenére ezúttal tényleg addig üssön, míg azt nem teszem, amit mond.
- Egyedül nem mertem elindulni…
- Ugyan hová? – csattant fel apám.
- Körtvélyszegre.
- Körtvélyszegre? Minek mennél te oda?
- Jolán nénihez – most, hogy nagy nehezen belekezdtem, már csak úgy ömlött belőlem a szó. – Ő le tudja venni a rontást, tudom, hogy le tudja venni! Hogyha András atya meg nem zavarja, már le is vette volna! Te elmész Füzesre, de hány embert visz még magával Mari néni, mire megjárod? Jolán néni itt van a szomszédban, ő már holnapra levehetné a rontást. Nem akarom, hogy még többen meghaljanak! Nem tudhatom, ki lesz a következő, mi van, ha te, vagy én?
Apám mindenre számított, csak épp erre nem. Ismertem már jól, tudtam, hogy kicsit zavarba jött, hiszen épp az imént nevezett felelőtlennek és ostobának.
- Az bizony jó volna, hogyha az a kuruzsló újból megpróbálná – ismerte el. – De azok után, ami történt, nem hinném, hogy hajlandó lenne rá, nem is beszélve a plébánosról.
- Jolán néninek az a dolga, hogy mindenkin segítsen. És azóta, hogy összezördültek, már meghalt Gáspár apó is: ezek után András atya nem zavarhatja el őt megint!
- Hát nem tudom… Na jó! Ha kicsit kilépünk, napkeltére Körtvélyszegen lehetünk, aztán majd meglátjuk. Ha rááll: jó. Ha nem: fogunk valakit, aki visszakísér téged Váraljára. Indulás!
Felsegített a földről, aztán visszasietett a táborhelyére, gyorsan bedobálta a tarisznyába a vacsorája maradékát, és intett, hogy mehetünk is. Kapva kapott a lehetőségen, hogy minél előbb megszabaduljon tőlem, így igencsak erős iramot diktált.
Ami éjszaka a lápon bizony nem valami jó ötlet.
Alig fertályóra kellett hozzá, hogy ez nyilvánvalóvá váljék. A holdfényben már ott csillogtak előttünk a tavak, amik Váralja és Körtvélyszeg határát jelzik, mikor az egyik fa mellett megmozdult egy árnyék.
- Kin var orada?
- Az Úristenit! – morogta apám. Ahogy az árnyék elvált a fától, elsőre a kése felé tapogatózott, aztán észbe kapott, hogy nincs egyedül. – No, Margit, akkor most futás!

8. Isten szolgája

- No, azt hiszem, ideje volna már ránézni a betegemre – tért vissza az öregasszony a jelenbe. – Te meg addig, Árvai János, legalább elmondhatod, amit el akartál mondani.
- Hogy én? – lepődött meg János úr. – Nem akartam én mondani semmit!
- Dehogyisnem, fölösleges volna tagadnod, látom ám, hogy valami nagyon böki a csőröd, szóval mondjad csak, mi nem tetszett már a mesémben?
János úr előbb a szolgájára nézett, aki kicsit zavartan bámult vissza rá, aztán az öregasszonyra. Az addigra már az ágy körül tüsténkedett, hallgatta a beteg légzését, megvizsgálta a sebeket, és látszólag ügyet sem vetett rájuk. Ami azt illeti, tényleg nem tetszett neki az, amit a kuruzslótól hallott, és bár megfogadta, hogy egy szót sem szól inkább, sokáig mégsem tudta volna már türtőztetni magát.
- Hát… – kezdett bele végül –, ez a pap, az András atya…
Margit néni csak bólogatott, de nem fordult felé, nem lehetett tudni, a beteg állapotával van így megelégedve, vagy számított rá, hogy János úr éppen ezt a témát fogja elővenni. Elhallgatott hát, aztán mikor már kezdett kissé kínosan hosszúra nyúlni a csend, az öregasszony végre mégiscsak felé pillantott.
- Hallgatlak.
- Csak… nem tudom elhinni, nem is, egyszerűen nem vagyok hajlandó elhinni, hogy tényleg ilyen kiállhatatlan ember lett volna.
- Jaj, Árvai János – rázta a fejét Margit néni –, akiket te ismersz, a barátok, azok aztán tényleg nem ilyenek, azok jámbor népség; egy udvari gyóntató meg, gondolom, ilyen is van körülötted, megint más tészta, az persze hogy nem fogja felemelni a hangját nemes urak társaságában. András atya viszont falusi plébános volt, annak ki kell ereszteni a hangját, ha a keményfejű parasztokkal akar szót érteni. Közülünk való volt különben is, persze, volt hajlama rá, hogy parasztként viselkedjen, de ki róná ezt fel neki? Hogy harapós volt, na, igen, neki nem csak terelgetni kellett a rá bízott nyájat, de őrizni, védelmezni is. Egy juhászkutyától sem azt várod, hogy megnyalja minden jöttment kezét, hanem hogy harapjon, ha csak azt nem mondod neki, hogy nyugodjék.
János úr nehezen talált szavakat. Hogy isten szolgáját valaki egy kutyához hasonlítsa, ez nagyon nem tetszett neki. Bár azt azért el kellett ismernie, hogy valahol mégiscsak van benne némi igazság.
- Valahogy mégis van egy olyan érzésem, hogy néném csak a rossz dolgait hangsúlyozza, mintha ellenségként tekintene rá. Ez is, hogy a rontás éppen neki köszönhető…
- Azt mesélem el, ami történt, és tényleg az ő cselekedetei vezettek oda, hogy Mari néni rontást vetett a falura. De azt egy szóval sem állítottam, hogy a plébánost hibáztatnám. Jolán néni őt hibáztatta, mert neki valóban az ellensége volt minden pap, de azért ez nem olyan egyszerű. András atya sosem találkozott korábban semmiféle mágiás dologgal, és ha valaha a fejébe is verték, hogy óvakodjon a Sátán szolgáitól, arról fogalma sem lehetett, hogy ez a gyakorlatban mit is jelent. Ő meg volt róla győződve, hogy a puszta hite elég lesz, hogy Mari néni ne árthasson a falunak. A baj ezzel csak annyi, hogy egy rontást, amikor éppen kimondják, megakadályozni nem lehet. Csak megelőzni lehet, vagy elűzni.
- Megelőzni? Hogyan?
- Ha imára szólított volna minden falusit, az talán használt volna, mondjuk egy Miatyánk, abban szerepel, hogy szabadíts meg a gonosztól, éppen mintha rontások kivédésére írták volna bele. De mire ez eszébe juthatott volna, addigra már késő volt. Az elűzéssel viszont megpróbálkozott, éppen ebbe akartam most belefogni, de gondoltam, előbb megnézem, minden rendben van-e a beteggel. És úgy látom, igen, majd később azért csak kicserélem a kötéseket, de egyelőre kár volna bolygatni, nehogy felébredjék, mert fájdalmai volnának akkor, így legalább nem érzi. Jaj, nehogy elkezdj aggódni, magad is láthattad, milyen állapotban került ide, ahhoz képest nem is lehetne jobban!
János úr nehezen állta meg, hogy odamenjen, és a saját szemével győződjék meg róla, igazat beszél-e a vénség, de türtőztette magát. Nemigen értett a gyógyításhoz, de azt tudta, hogy a betegeknek pihenniük kell, nem jó, ha zaklatják őket. És bár egyelőre nem tudta eldönteni, mit gondoljon az öregasszonyról, az azért elég nyilvánvaló volt, hogy érti a mesterségét.
- És ez az elűzés – tért vissza inkább a történethez. – Ez hogy is volt? Mert eddig azért eléggé úgy tűnt, hogy a plébános nem is hisz a rontás létezésében.
- Hogy hitt vagy nem hitt, az részletkérdés. Az emberek úgy tudták, bűbájos vetett rontást rájuk, neki az volt a kötelessége, hogy tegyen valamit ez ellen.
- Na és akkor most tényleg bűbájos volt a Mari néni, vagy sem?
- Látod, erről fogalmam sincs. Jolán néni biztos meg tudta volna mondani, de ő nem találkozott vele soha. Na persze, voltak körülötte különös dolgok, de azok akármit is jelenthettek. Sok dolgot hajlamosak az emberek, amit nem ismernek, rögtön bűbájnak gondolni. Például a tehén, ha véres tejet ad, ahogy az nálunk is megtörtént. Az lehet rontás is, bár én egész életemben nem találkoztam senkivel, aki teheneket rontott volna meg így, de azért azt hiszem, lehet. Meg lehet az is, hogy a tehén egyszerűen megszakította magát. Röges volt a föld, nem bírta a szántást, ilyenről viszont tudok, hogy van. Szóval lehetett ez is, de lehetett az is. De ez se számít semmit. Van, hogy a rontás csak az emberek fejében létezik, azonban azt is ugyanúgy el kell űzni. A különbség annyi, hogy a valódi rontásoknál hatásos, a képzelt rontásoknál pedig látványos gyógymód kell. András atya olyat választott, ami mindkét feltételnek megfelel, mert nem tudhatta, mivel áll szemben.
- Mit?
- Szóval mégiscsak érdekel a mesém?
- Hosszú még az éjszaka – tért ki János úr a válasz elől.
- Valóban az – egyezett bele a kuruzsló.
***
Ahogy arra lehetett is számítani, Gáspár apó tényleg meghalt az éjjel. Persze erről szinte abban a pillanatban értesült is az egész falu. András atya és Gábor bíró ismét átjött, hogy intézkedjenek, és hajnalban az emberek már hozzá is láttak, hogy megássák az öreg sírját. Akkor a plébános harmadszor is tiszteletét tette nálunk.
Apám nem tudta mire vélni a látogatást, de ennek nem adta jelét. Hellyel és borral kínálta a vendéget. Ezúttal nem engedte, hogy a közelükben maradjak, én azonban megtaláltam a módját, hogy mégis halljam őket.
- Van egy szent ereklye a füzesi kolostorban, egy karcsont – tért rögtön a lényegre András atya. – Azt nem tudni, kihez tartozott, így azt sem tudhatom, mekkora hatalma van, de mivel névtelen ereklye, talán a szerzetesek is könnyebb szívvel válnak meg tőle egy időre.
- Mit akarsz te azzal az ereklyével? - apám ezúttal nem volt túl udvarias a plébánossal, de az látszólag észre sem vette ezt.
- A rontás ellen.
- Mégiscsak elhiszed?
- Akár igen, akár nem, ártani nem fog, ha elhozzuk azt az ereklyét.
- Ártani biztosan nem – egyezett bele apám. – De miért mondod ezt nekem?
- Mert neked kellene elhozni.
- Miért nekem?
- Tudom, hogy nem vagyunk éppen pajtásai egymásnak, de itt most nem rólam vagy rólad van szó. Én nem hagyhatom itt a falut, meg aztán Füzes messze is van, nekem már túlságosan messze. És hát te is tudod, hogy a környéken bóklászik a török, veszélyes lehet az út, nem lehet akárkit útnak ereszteni, csak olyat, akiről elhihető, hogy tud vigyázni magára. Ilyen meg nem sok van nálunk. Te már voltál csatában…
- Egyszer, és annak is húsz esztendeje már!
- Mégiscsak jobban tudod, melyik végén kell fogni a kardot, mint bárki más közülünk. És lehet, hogy szükség is lesz rá.
Apám hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Tegyük fel, hogy hajlandó volnék rá. De valóban szükséges ez?
- Az emberek félnek – sóhajtott András atya. – Nem történt semmi, amit ne lehetne megmagyarázni, mégis úgy érzem, egyre kevésbé tudok hatni rájuk. És ez engem is megijeszt. Mi lesz azzal a faluval, amelyik nem bízik a saját plébánosában?
- Értem – bólogatott apám, aztán hosszú szünet után mélyen a pap szemébe nézett. – Jól van. Te meg tartsd a szemed a családomon! A te nyakadat fogom kitekerni, ha bármi bajuk esik, amíg távol vagyok!

7. A bűnös

Végül Gáspár apónak lett igaza.
A lápról még saját lábán jutott haza, bár az utolsó szakaszon már támogatni kellett. Mire a kunyhója ajtajához értünk, már azt se tudta, hol van. Az állapota ijesztő hirtelenséggel romlott, annyira, hogy apám úgy döntött, jobb az, ha felügyelet alatt lesz, és inkább átcipelte a házunkba. Nem akadt senki, akitől segítséget kérhettünk volna: a falubelieket úgy megijesztette a török, hogy csak sötétedés után szállingóztak vissza. Most még kihalt volt a falu, egyetlen lélek sem mutatkozott rajtunk kívül. Félelmetes volt, és eszembe idézte, hogyan fordult fel az életünk az utóbbi néhány napban: előbb a törökök, aztán a Kerge Jancsi halála, és sorban a többi, most pedig a csend és az üresség. Már akkor tudtam, teljes bizonyossággal, hogy semmi nem lesz már olyan, mint régen, noha álmomban sem képzeltem volna magamnak olyan sorsot, amiben aztán részem lett.
Estére már tüzelt az apó teste, az arcát vörösre festette a láz, és köhögött, mintha a betegség démonkutyái acsarkodnának a torkában, vagy mintha a tüdejét akarná kiköpni. És nem volt magánál. Láttam már olyat, akit a fagyos víz betegített meg, de hogy szinte azonnal, olyat még nem. És ez semmi jót nem jelentett, mert volt már, hogy még Mari néni tudománya is kevés volt, hogy megmentse azt, akivel ez történt – most pedig már nem volt itt Mari néni sem, hogy segítsen.
A faluban hamar híre ment, mi történt. Az első szomszéd a fényre jött, csak látni akarta, rendben van-e minden, aztán ahogy meghallotta azt a démoni ugatást, ahogy megérezte a halál szagát, igen óvatosan tette be maga után az ajtót, és bizony halkra fogta a szavát, mintha attól félne, hogy az apót megtámadó kór ráveti magát, és nem akarná felhívni magára a figyelmét.
Hamarosan András atya is megérkezett. Nem hiszem, hogy valaha is járt volna nálunk, és különös volt, hogy éppen most, mikor alig pár napja akasztotta össze a bajszát apámmal. Apám azonban nem adta semmi jelét, hogy egyáltalán emlékezne erre, meg aztán apó állapotát elnézve azt hiszem, ő is úgy volt vele, nem baj az, hogyha kéznél van egy pap. Tekintettel arra, hogy vendégségbe érkezett, az atya igencsak rendesen viselte magát, ami nemigen volt szokása egyébként. Úgy döntött, imádkozni fog a betegért, mást tenni nagyon nem tudott.
Egy rövid időre a Gáspár gyerek is átjött, megnézni a nagyapját, de aztán gyorsan iszkolt is haza, nehogy még a szülei megneszeljék, hogy itt járt, mert a család még most sem érezte úgy, hogy foglalkozni kéne az öreggel.
Voltak mások is, jöttek, váltottak velünk pár szót, de senki nem maradt sokáig, az egy Gábor bírót kivéve. Ő és apám az udvaron, a diófa alatt vertek tanyát: míg anyám a lázas fejet borogatta, míg a plébános az Urat kérlelte, hogy mentse meg az öreget, addig ők ketten egy kancsó bor mellett tárgyalták ki az esetet. Szerencsére egyikük sem emelt kifogást ellene, mikor látták, hogy körülöttük ólálkodok, hisz hová mehettem volna? A betegségszagú házba egyiküknek sem akaródzott beküldenie.
- Félnek – állapította meg a bíró, tekintetével követve legutóbbi vendégünk sietős távozását. – Idefelé jövet hallottam, hogy már megint a Mari nénét emlegetik.
- Az átok – bólogatott apám. – És te mit gondolsz?
- Mindegy, hogy én mit gondolok – legyintett Gábor bíró. – Ha az öreg Gáspár meghal, az egész falu annak a bizonyítékát fogja látni benne, hogy az átok újabb áldozatot szedett. És azt hiszem, akár mérget is vehetünk rá, hogy nem éri meg a reggelt. Én még nem láttam olyat, aki az imától lábra állt volna, az önmagában kevés. Most egy gyógyító kellene ide, de hát mi vízbe öltünk a mienket, Jolán néni pedig, még ha a történtek után hajlana is rá, hogy idemerészkedik, túl messze van.
- No de mégis?
- Emlékszel? Jolán néni azt mondta, mégis van itt egy kis baj. Ő meg azért csak jobban tudja, mint mi. És azt sem hiszem, hogy ráállt volna egy nem létező rontás levételére.
Apám csak bólintott rá, aztán újratöltött mindkettejüknek.
- Gyerekkoromban mindig látni szerettem volna, milyen is egy boszorkány – szólalt meg aztán. – És láttam is, ezek szerint, csak épp nem tudtam róla.
Ezt már nem hagyhattam szó nélkül. Persze nem illett közbeszólnom, ott lennem se kellett volna éppen, de én az ilyesmivel ritkán törődtem. Mari nénit mindig kedveltem, és ha valóban meg is rontotta a falut, megvolt rá az oka, nem érdemelte, hogy igaztalanul vádolják. Hát nem volt elég az, hogy vízbe fojtották?
- Az apó szerint nem volt boszorkány! Az Úr segedelmével rontotta meg a falut, mert ártatlanul büntették.
A két férfi meglepetten pislogott rám. Nem háborodtak fel, apám már megszokta tőlem az ilyesmit, a bíró meg sose szólt volna bele más családok ügyeibe, legalábbis vendégségben nem.
- Hogy mondod?
- Az apó szerint, akit ártatlanul bántanak, bosszút tud venni a gyilkosain. És azt mondta, Mari néni most éppen ezt teszi.
Nem tudom, András atya hogyan került oda. Mindig is különös érzéke volt hozzá, hogy mindig ott legyen, ahol a legkevésbé kívánatos a jelenléte. Csak azt hallottuk, hogy utolsó szavamra valaki hirtelen felhördül, és ahogy hátranéztünk, a plébános ott állt a házunk ajtajában, és szúrós szemmel nézett rám.
- Tudod te, mit beszélsz, te lyány? Hogy az Úristen hozna rontást a falura, már az is bűn, ha ilyet mondasz! Hát tényleg elhiszed ezt?
Apám csitítólag emelte magasba a kezét, hogy mielőbb magára vonja a haragvó pap figyelmét.
- Atyám, ne hamarkodjon el semmit! Gyerek még a Margit, az öreggel meg mindég jóban volt, mért is ne hinné, amit tőle hallott? Nem kell még emiatt rögtön bűnt kiáltani, honnan tudná a súlyát annak, amit mond?
- Ártatlanok nem rontanak meg senkit, és az Úr sem ad segítséget az ilyesmihez! – folytatta a pap, mintha meg sem hallotta volna, amit apám mond. – Csak a boszorkányok tesznek rontást másokra, mindenki más a saját lelke üdvét vetné kockára, ha csak gondolna is ilyesmire, hogy így álljon bosszút másokon!
- De hátha abban a helyzetben a Mari néni nem gondolt ezzel? – vetette fel a bíró. – Magam se tudom, hogy mit tettem volna a helyében.
- Boszorkány volt, mindig is gyanítottuk, ha biztos jelét nem is adta soha! Nem akarom a lyány előtt mondani, de azért voltak neki viselt dolgai, nem volt alap nélküli a falu gyanakvása, csak hát óvatos volt, sose sikerült rajtakapni, egészen mostanáig. Hogy az öreg Gáspár még most is őt védi, azon meg nincs mit csodálkozni. Talán ti nem emlékeztek, mit műveltek régen? Hogy hányszor prédikálta ki őket Miklós atya paráznaság miatt?
- Emlékszünk – ismerte el a kelletlenül apám.
- Hát igen – bólogatott Gábor bíró. – Az a dolog is a Józsiék tehenével igencsak különös volt.
- Meg a Gáspár gyerek álmai.
- És az a vihar a múlt nyáron…
- Szót se többet erről! – vágott közbe a plébános. – A gyanú az csak gyanú, de hogy azok a katonák elinaltak a láttára, már az mindent elárul. A katonaember igencsak járatos a mágiás dolgokban, volt szerencsém tapasztalni, hogy eszelős félelmükben attól, hogy Jézus urunk ígérete a kard általi halálról valóra válik, sokan folyamodnak démoni praktikákhoz, istentelen amulettekhez, pokolbéli varázsigékhez. Bár persze ez sosem védi meg őket, ha oda kerül a sor, de higgyétek meg, a katonák első pillantásra felismernek egy valódi boszorkányt! És akkor még nem is beszéltem arról, hogy megkísérelte rontás alá vetni a falut, amire – és itt szúrósan rám nézett – ártatlanok sosem vetemednének, hiszen örök kárhozatra taszítanák magukat vele!
- Ezek szerint te is úgy véled, András, hogy rontás van a falun?
- Azt mondtam, megkísérelte! – csattant fel a plébános. Úgy tűnt, fogytán már a türelme, és vendégség ide vagy oda, csak még egy szó, és kezet emel valakire. – A Jancsi gyerek részeg volt, az öreg Gáspár meg a török elől futott, mikor elsüllyedt a sárban. Jó is volna, hogyha csak ott fordulna elő ilyesmi, ahová rontást tett egy boszorkány! Nem kell mindjárt a falra festeni az Ördögöt! Imádkoznátok ti is inkább az öreg lelkéért! Megyek is, megnézem, mi van vele, bár meggyónni már nem fog, azért meg, hát, nem valami sokat tett, hogy az utolsó kenetet kiérdemelje…

6. Az ártatlan
Nem számítottam rá, hogy víz alá kerülök, arra meg aztán főleg nem, hogy nem is tudok szabadulni belőle: levegőt venni is elfelejtettem, és csak néhány pillanat kellett, hogy elkezdjek csillagokat látni. Persze hogy vizet is nyeltem, de a fuldoklástól legalább nem volt érkezésem aggódni azon, mi is történt velem. Valami lent tartott a víz alatt, és nem eresztett, pedig mindent megtettem, hogy lerázzam magamról, de hiába.
Óráknak éreztem az időt, amíg lent voltam, de nem lehetett valami sok, ha kibírtam. Hirtelen, ami eddig lent tartott, most erővel tolt fölfelé a víz színére, aztán mikor már derékig kint voltam, eltaszított magától úgy, hogy az ösvény bokáig érő vízébe csobbantam, és négykézláb állva ott köhögtem fel a tüdőmből a vizet.
Soká tartott, mire magamhoz tértem, és elkezdtem azon töprengeni, mi is történt egyáltalán. Aztán mikor végre eszembe jutott, hogy is kerültem ide, ijedten ugrottam fel, de sem apámat, sem a katonákat nem láttam sehol, csak Gáspár apó álldogált ott derékig a vízben, és engem figyelt.
Azt nem volt nehéz kitalálni, hogy az öreg húzott le a víz alá, és azt sem, hogy a török elől menekített oda, de hogy hová lettek a többiek, az már fogósabb kérdés volt.
- Mi történt? – kérdeztem, mikor végre meg tudtam szólalni.
- Nem tudhatom biztosra, de gyanítom, apád elszaladt, a törökök meg mentek utána.
- Elszaladt… - ismételtem.
Első gondolatom az volt, hogy itt hagyott, és nem értettem, hogy tehette ezt. A második, hogy akkor most nagy bajban lehet. Az öreg kitalálhatta a gondolataimat, mert megfelelt mindkét ki nem mondott kérdésemre.
- Azt hihette, vízbe fúltál. Lesz ám öröm, ha hazatérsz! A katonáktól meg ne félj, apád jól ismeri a lápot, azok meg sehogy, nem hinném, hogy utolérnék.
Most tűnt csak fel, hogy Gáspár apó hangja igencsak reszket, jobban, mint egyébként, és ahogy néztem, már azt is láttam, hogy kezd kékülni a szája széle. Ami azt illeti, én is reszkettem: hideg volt a víz, nagyon hideg, és ki tudja, az öreg mióta állt már ott benne.
- Még mindig nem tudsz kijönni?
- Mit gondolsz, itt álldogálnék különben? – rázta a fejét az öreg. – Én már innen ki nem jutok, de legalább nem leszek magamban az utolsó órámban, ennek örülök.
- Hívok segítséget!
- Dehogy hívsz! Az emberek nem fognak idejönni, míg a török el nem takarodik, még utána se jó darabig, aztán meg már úgyis késő lesz. Különben is veszélyes lenne most neked a lápon kószálni. Várnod kell.
- Meg fogsz halni?
- Nagyon úgy néz ki. De ne szomorkodj emiatt, éltem én már eleget! A velem egykorúak már mind eltávoztak, a Mari volt az utolsó, most én következem.
Azért persze elszomorodtam. Haltak már meg körülöttem emberek korábban is, nem volt idegen nekem a halál, de Gáspár apó igazán élhetett volna még! Akármit is mondott, én azért reméltem, hogy még időben vissza fog jönni valaki, és kihúzza a sárból.
Egy dolog viszont nem fért a fejembe, és ezt rögtön szóvá is tettem.
- De hogy kerültél egyáltalán a vízbe? Jól ismered a lápot te is, talán legjobban az egész faluból.
- A Jancsi jobban ismerte, mégis elvitte a Mari.
- Mari néni? – pislogtam. – Ő hozott ide?
- Ki más lett volna? Megmondta, hogy magával visz mindenkit, hát úgy látszik, betartja az ígéretét. És elsőként azokat viszi el, akik ellenére tettek.
- Ellenére? Mit tettél volna te ellenére?
- Hagytam, hogy az a bolond csuhás ítélkezzék fölötte, hogy vinné el az Ördög az egész fajtáját! Ő hozta ránk a vészt ezzel az egész boszorkányos sületlenséggel, és meglásd, ő lesz az egyetlen, aki megússza!
- De hát tényleg boszorkány volt.
- Fenét volt! Kuruzsló volt, sosem ártott a légynek sem.
- Rontást hozott a falura!
- Na, ide figyelj, kislány! Akár az Úrtól, akár az Ördögtől kapja valaki a tudományát, megvan rá a képessége, hogy átkot tegyen azokra, akik az ártalmára voltak. Bizony, még az Úr is engedi, hogy az ártatlan így vegyen bosszút azokon, akik őt a halálba küldték. Néha egészen normális emberek is meg tudják rontani a gyilkosaikat, de hogy ez miként lehetséges, azt már én sem tudom. Mindenesetre az biztos, hogy a Mari nem volt boszorkány. Ismertem én már, mióta az eszemet tudom, hidd el, ennyi év alatt kiderült volna, ha valami sötét tudománnyal foglalkozik.
- De hát rontást tett a törökre is!
- Jaj, hát fenyegetőzni mindenki tud! A Mari épp csak azt akarta, hogy félelmetesebbnek lássék, mint amilyen valójában, nem gondolta szegény, hogy nem csak a törököt, de a falubelieket is megtéveszti, élükön a drágalátos plébánosunkkal. Tán azt gondolta, mégsem fognak ártani annak, aki annyi jót tett velük, hát ebben sajnos nem volt igaza. Most hát visszakapjuk tőle, amit mi adtunk neki. Mert a rontás komoly dolog, a halálakor elmondott rontás még komolyabb, de akkor a legrosszabb, ha olyan mondja el, akit igaztalanul küldtek a halálba. Akkor aztán senki nem szedi le azt a rontást soha. Láthattad, még annak a híres körtvélyszegi kuruzslónak sem sikerült, pedig nála nagyobb tudós asszony nem él tán az egész országban sem.
Erre hirtelenjében már nem tudtam mit felelni. Hallgattunk egy sort, én a Gáspár apó szavain rágódtam, közben fél füllel a nádas zajait figyeltem. A szélzúgásba ismét ismerős hangok vegyültek: újra felhangzott a madárdal, ez pedig csak jót jelenthetett. Ezek szerint elült a mozgás, tán a törökök végre elmentek. Vagy csak kicsit arrébb húzódtak, mondjuk, ha lent vannak a tavaknál, ennyi idő alatt odaérhettek, az itteni madarakat az már nemigen zavarja. Igaza volt az öregnek, várnom kellett még, ha biztosra akartam menni.
- Akkor… - szóltam újra egy idő után, de nem mertem folytatni, féltem, hogy butaságot kérdezek.
- Arra vagy kíváncsi, hogy az Úr büntetése ül-e rajtunk? – találta ki Gáspár apó újra a gondolataimat. – Ha úgy vesszük, igen. Ezért is nem lehet csak úgy levenni azt a rontást.
- Tán ki lehetne engesztelni – vetettem fel.
- Minden bizonnyal van rá mód – bólogatott az öreg. – Bár ez rajtam már nem segít, meg ezt a plébánosunknak kéne elintéznie, akiből ezek után nem nézek ki sok jót…
Hirtelen elhallgatott, és fülelni kezdett. Én is követtem a példáját. Valaki közeledett: óvatosan, alig csapva zajt, mégis egyértelmű volt. Riadtan néztem az öregre: fussak, vagy a vízbe vessem magam? Ő azonban csak a fejét rázta.
- Nem török ez! Határozottan lép, ismerős helyen jár. A madarak se félnek tőle. Meg aztán egyedül is van.
Nem volt okom kételkedni benne, és igaza lett: a nádasból nem sokra rá apám lépett elő.
Hát igencsak megörültem neki. Szaladtam is rögtön, hogy a nyakába ugorjak, de persze akkora pofont kaptam tőle, hogy azt hittem, lerepül a fejem. Ezúttal nem lázadtam, tudtam, megérdemlem bőven, inkább csak vártam a következőt. De nem volt következő: most már végre megölelt.
- Ne haragudj! – kértem.
Erre nem felelt semmit, inkább Gáspár apóhoz fordult.
- Próbáljuk meg még egyszer azt az ágat, én azt mondom!
- Nem bánom – mosolygott az öreg.
- Látod apó? – most már én is nevettem. – Mégsem haragszik rád a Mari néni!
Gáspár apó rám nézett, és újra elkomorult.
- Meglátjuk.