7. A bűnös

Végül Gáspár apónak lett igaza.
A lápról még saját lábán jutott haza, bár az utolsó szakaszon már támogatni kellett. Mire a kunyhója ajtajához értünk, már azt se tudta, hol van. Az állapota ijesztő hirtelenséggel romlott, annyira, hogy apám úgy döntött, jobb az, ha felügyelet alatt lesz, és inkább átcipelte a házunkba. Nem akadt senki, akitől segítséget kérhettünk volna: a falubelieket úgy megijesztette a török, hogy csak sötétedés után szállingóztak vissza. Most még kihalt volt a falu, egyetlen lélek sem mutatkozott rajtunk kívül. Félelmetes volt, és eszembe idézte, hogyan fordult fel az életünk az utóbbi néhány napban: előbb a törökök, aztán a Kerge Jancsi halála, és sorban a többi, most pedig a csend és az üresség. Már akkor tudtam, teljes bizonyossággal, hogy semmi nem lesz már olyan, mint régen, noha álmomban sem képzeltem volna magamnak olyan sorsot, amiben aztán részem lett.
Estére már tüzelt az apó teste, az arcát vörösre festette a láz, és köhögött, mintha a betegség démonkutyái acsarkodnának a torkában, vagy mintha a tüdejét akarná kiköpni. És nem volt magánál. Láttam már olyat, akit a fagyos víz betegített meg, de hogy szinte azonnal, olyat még nem. És ez semmi jót nem jelentett, mert volt már, hogy még Mari néni tudománya is kevés volt, hogy megmentse azt, akivel ez történt – most pedig már nem volt itt Mari néni sem, hogy segítsen.
A faluban hamar híre ment, mi történt. Az első szomszéd a fényre jött, csak látni akarta, rendben van-e minden, aztán ahogy meghallotta azt a démoni ugatást, ahogy megérezte a halál szagát, igen óvatosan tette be maga után az ajtót, és bizony halkra fogta a szavát, mintha attól félne, hogy az apót megtámadó kór ráveti magát, és nem akarná felhívni magára a figyelmét.
Hamarosan András atya is megérkezett. Nem hiszem, hogy valaha is járt volna nálunk, és különös volt, hogy éppen most, mikor alig pár napja akasztotta össze a bajszát apámmal. Apám azonban nem adta semmi jelét, hogy egyáltalán emlékezne erre, meg aztán apó állapotát elnézve azt hiszem, ő is úgy volt vele, nem baj az, hogyha kéznél van egy pap. Tekintettel arra, hogy vendégségbe érkezett, az atya igencsak rendesen viselte magát, ami nemigen volt szokása egyébként. Úgy döntött, imádkozni fog a betegért, mást tenni nagyon nem tudott.
Egy rövid időre a Gáspár gyerek is átjött, megnézni a nagyapját, de aztán gyorsan iszkolt is haza, nehogy még a szülei megneszeljék, hogy itt járt, mert a család még most sem érezte úgy, hogy foglalkozni kéne az öreggel.
Voltak mások is, jöttek, váltottak velünk pár szót, de senki nem maradt sokáig, az egy Gábor bírót kivéve. Ő és apám az udvaron, a diófa alatt vertek tanyát: míg anyám a lázas fejet borogatta, míg a plébános az Urat kérlelte, hogy mentse meg az öreget, addig ők ketten egy kancsó bor mellett tárgyalták ki az esetet. Szerencsére egyikük sem emelt kifogást ellene, mikor látták, hogy körülöttük ólálkodok, hisz hová mehettem volna? A betegségszagú házba egyiküknek sem akaródzott beküldenie.
- Félnek – állapította meg a bíró, tekintetével követve legutóbbi vendégünk sietős távozását. – Idefelé jövet hallottam, hogy már megint a Mari nénét emlegetik.
- Az átok – bólogatott apám. – És te mit gondolsz?
- Mindegy, hogy én mit gondolok – legyintett Gábor bíró. – Ha az öreg Gáspár meghal, az egész falu annak a bizonyítékát fogja látni benne, hogy az átok újabb áldozatot szedett. És azt hiszem, akár mérget is vehetünk rá, hogy nem éri meg a reggelt. Én még nem láttam olyat, aki az imától lábra állt volna, az önmagában kevés. Most egy gyógyító kellene ide, de hát mi vízbe öltünk a mienket, Jolán néni pedig, még ha a történtek után hajlana is rá, hogy idemerészkedik, túl messze van.
- No de mégis?
- Emlékszel? Jolán néni azt mondta, mégis van itt egy kis baj. Ő meg azért csak jobban tudja, mint mi. És azt sem hiszem, hogy ráállt volna egy nem létező rontás levételére.
Apám csak bólintott rá, aztán újratöltött mindkettejüknek.
- Gyerekkoromban mindig látni szerettem volna, milyen is egy boszorkány – szólalt meg aztán. – És láttam is, ezek szerint, csak épp nem tudtam róla.
Ezt már nem hagyhattam szó nélkül. Persze nem illett közbeszólnom, ott lennem se kellett volna éppen, de én az ilyesmivel ritkán törődtem. Mari nénit mindig kedveltem, és ha valóban meg is rontotta a falut, megvolt rá az oka, nem érdemelte, hogy igaztalanul vádolják. Hát nem volt elég az, hogy vízbe fojtották?
- Az apó szerint nem volt boszorkány! Az Úr segedelmével rontotta meg a falut, mert ártatlanul büntették.
A két férfi meglepetten pislogott rám. Nem háborodtak fel, apám már megszokta tőlem az ilyesmit, a bíró meg sose szólt volna bele más családok ügyeibe, legalábbis vendégségben nem.
- Hogy mondod?
- Az apó szerint, akit ártatlanul bántanak, bosszút tud venni a gyilkosain. És azt mondta, Mari néni most éppen ezt teszi.
Nem tudom, András atya hogyan került oda. Mindig is különös érzéke volt hozzá, hogy mindig ott legyen, ahol a legkevésbé kívánatos a jelenléte. Csak azt hallottuk, hogy utolsó szavamra valaki hirtelen felhördül, és ahogy hátranéztünk, a plébános ott állt a házunk ajtajában, és szúrós szemmel nézett rám.
- Tudod te, mit beszélsz, te lyány? Hogy az Úristen hozna rontást a falura, már az is bűn, ha ilyet mondasz! Hát tényleg elhiszed ezt?
Apám csitítólag emelte magasba a kezét, hogy mielőbb magára vonja a haragvó pap figyelmét.
- Atyám, ne hamarkodjon el semmit! Gyerek még a Margit, az öreggel meg mindég jóban volt, mért is ne hinné, amit tőle hallott? Nem kell még emiatt rögtön bűnt kiáltani, honnan tudná a súlyát annak, amit mond?
- Ártatlanok nem rontanak meg senkit, és az Úr sem ad segítséget az ilyesmihez! – folytatta a pap, mintha meg sem hallotta volna, amit apám mond. – Csak a boszorkányok tesznek rontást másokra, mindenki más a saját lelke üdvét vetné kockára, ha csak gondolna is ilyesmire, hogy így álljon bosszút másokon!
- De hátha abban a helyzetben a Mari néni nem gondolt ezzel? – vetette fel a bíró. – Magam se tudom, hogy mit tettem volna a helyében.
- Boszorkány volt, mindig is gyanítottuk, ha biztos jelét nem is adta soha! Nem akarom a lyány előtt mondani, de azért voltak neki viselt dolgai, nem volt alap nélküli a falu gyanakvása, csak hát óvatos volt, sose sikerült rajtakapni, egészen mostanáig. Hogy az öreg Gáspár még most is őt védi, azon meg nincs mit csodálkozni. Talán ti nem emlékeztek, mit műveltek régen? Hogy hányszor prédikálta ki őket Miklós atya paráznaság miatt?
- Emlékszünk – ismerte el a kelletlenül apám.
- Hát igen – bólogatott Gábor bíró. – Az a dolog is a Józsiék tehenével igencsak különös volt.
- Meg a Gáspár gyerek álmai.
- És az a vihar a múlt nyáron…
- Szót se többet erről! – vágott közbe a plébános. – A gyanú az csak gyanú, de hogy azok a katonák elinaltak a láttára, már az mindent elárul. A katonaember igencsak járatos a mágiás dolgokban, volt szerencsém tapasztalni, hogy eszelős félelmükben attól, hogy Jézus urunk ígérete a kard általi halálról valóra válik, sokan folyamodnak démoni praktikákhoz, istentelen amulettekhez, pokolbéli varázsigékhez. Bár persze ez sosem védi meg őket, ha oda kerül a sor, de higgyétek meg, a katonák első pillantásra felismernek egy valódi boszorkányt! És akkor még nem is beszéltem arról, hogy megkísérelte rontás alá vetni a falut, amire – és itt szúrósan rám nézett – ártatlanok sosem vetemednének, hiszen örök kárhozatra taszítanák magukat vele!
- Ezek szerint te is úgy véled, András, hogy rontás van a falun?
- Azt mondtam, megkísérelte! – csattant fel a plébános. Úgy tűnt, fogytán már a türelme, és vendégség ide vagy oda, csak még egy szó, és kezet emel valakire. – A Jancsi gyerek részeg volt, az öreg Gáspár meg a török elől futott, mikor elsüllyedt a sárban. Jó is volna, hogyha csak ott fordulna elő ilyesmi, ahová rontást tett egy boszorkány! Nem kell mindjárt a falra festeni az Ördögöt! Imádkoznátok ti is inkább az öreg lelkéért! Megyek is, megnézem, mi van vele, bár meggyónni már nem fog, azért meg, hát, nem valami sokat tett, hogy az utolsó kenetet kiérdemelje…

6. Az ártatlan
Nem számítottam rá, hogy víz alá kerülök, arra meg aztán főleg nem, hogy nem is tudok szabadulni belőle: levegőt venni is elfelejtettem, és csak néhány pillanat kellett, hogy elkezdjek csillagokat látni. Persze hogy vizet is nyeltem, de a fuldoklástól legalább nem volt érkezésem aggódni azon, mi is történt velem. Valami lent tartott a víz alatt, és nem eresztett, pedig mindent megtettem, hogy lerázzam magamról, de hiába.
Óráknak éreztem az időt, amíg lent voltam, de nem lehetett valami sok, ha kibírtam. Hirtelen, ami eddig lent tartott, most erővel tolt fölfelé a víz színére, aztán mikor már derékig kint voltam, eltaszított magától úgy, hogy az ösvény bokáig érő vízébe csobbantam, és négykézláb állva ott köhögtem fel a tüdőmből a vizet.
Soká tartott, mire magamhoz tértem, és elkezdtem azon töprengeni, mi is történt egyáltalán. Aztán mikor végre eszembe jutott, hogy is kerültem ide, ijedten ugrottam fel, de sem apámat, sem a katonákat nem láttam sehol, csak Gáspár apó álldogált ott derékig a vízben, és engem figyelt.
Azt nem volt nehéz kitalálni, hogy az öreg húzott le a víz alá, és azt sem, hogy a török elől menekített oda, de hogy hová lettek a többiek, az már fogósabb kérdés volt.
- Mi történt? – kérdeztem, mikor végre meg tudtam szólalni.
- Nem tudhatom biztosra, de gyanítom, apád elszaladt, a törökök meg mentek utána.
- Elszaladt… - ismételtem.
Első gondolatom az volt, hogy itt hagyott, és nem értettem, hogy tehette ezt. A második, hogy akkor most nagy bajban lehet. Az öreg kitalálhatta a gondolataimat, mert megfelelt mindkét ki nem mondott kérdésemre.
- Azt hihette, vízbe fúltál. Lesz ám öröm, ha hazatérsz! A katonáktól meg ne félj, apád jól ismeri a lápot, azok meg sehogy, nem hinném, hogy utolérnék.
Most tűnt csak fel, hogy Gáspár apó hangja igencsak reszket, jobban, mint egyébként, és ahogy néztem, már azt is láttam, hogy kezd kékülni a szája széle. Ami azt illeti, én is reszkettem: hideg volt a víz, nagyon hideg, és ki tudja, az öreg mióta állt már ott benne.
- Még mindig nem tudsz kijönni?
- Mit gondolsz, itt álldogálnék különben? – rázta a fejét az öreg. – Én már innen ki nem jutok, de legalább nem leszek magamban az utolsó órámban, ennek örülök.
- Hívok segítséget!
- Dehogy hívsz! Az emberek nem fognak idejönni, míg a török el nem takarodik, még utána se jó darabig, aztán meg már úgyis késő lesz. Különben is veszélyes lenne most neked a lápon kószálni. Várnod kell.
- Meg fogsz halni?
- Nagyon úgy néz ki. De ne szomorkodj emiatt, éltem én már eleget! A velem egykorúak már mind eltávoztak, a Mari volt az utolsó, most én következem.
Azért persze elszomorodtam. Haltak már meg körülöttem emberek korábban is, nem volt idegen nekem a halál, de Gáspár apó igazán élhetett volna még! Akármit is mondott, én azért reméltem, hogy még időben vissza fog jönni valaki, és kihúzza a sárból.
Egy dolog viszont nem fért a fejembe, és ezt rögtön szóvá is tettem.
- De hogy kerültél egyáltalán a vízbe? Jól ismered a lápot te is, talán legjobban az egész faluból.
- A Jancsi jobban ismerte, mégis elvitte a Mari.
- Mari néni? – pislogtam. – Ő hozott ide?
- Ki más lett volna? Megmondta, hogy magával visz mindenkit, hát úgy látszik, betartja az ígéretét. És elsőként azokat viszi el, akik ellenére tettek.
- Ellenére? Mit tettél volna te ellenére?
- Hagytam, hogy az a bolond csuhás ítélkezzék fölötte, hogy vinné el az Ördög az egész fajtáját! Ő hozta ránk a vészt ezzel az egész boszorkányos sületlenséggel, és meglásd, ő lesz az egyetlen, aki megússza!
- De hát tényleg boszorkány volt.
- Fenét volt! Kuruzsló volt, sosem ártott a légynek sem.
- Rontást hozott a falura!
- Na, ide figyelj, kislány! Akár az Úrtól, akár az Ördögtől kapja valaki a tudományát, megvan rá a képessége, hogy átkot tegyen azokra, akik az ártalmára voltak. Bizony, még az Úr is engedi, hogy az ártatlan így vegyen bosszút azokon, akik őt a halálba küldték. Néha egészen normális emberek is meg tudják rontani a gyilkosaikat, de hogy ez miként lehetséges, azt már én sem tudom. Mindenesetre az biztos, hogy a Mari nem volt boszorkány. Ismertem én már, mióta az eszemet tudom, hidd el, ennyi év alatt kiderült volna, ha valami sötét tudománnyal foglalkozik.
- De hát rontást tett a törökre is!
- Jaj, hát fenyegetőzni mindenki tud! A Mari épp csak azt akarta, hogy félelmetesebbnek lássék, mint amilyen valójában, nem gondolta szegény, hogy nem csak a törököt, de a falubelieket is megtéveszti, élükön a drágalátos plébánosunkkal. Tán azt gondolta, mégsem fognak ártani annak, aki annyi jót tett velük, hát ebben sajnos nem volt igaza. Most hát visszakapjuk tőle, amit mi adtunk neki. Mert a rontás komoly dolog, a halálakor elmondott rontás még komolyabb, de akkor a legrosszabb, ha olyan mondja el, akit igaztalanul küldtek a halálba. Akkor aztán senki nem szedi le azt a rontást soha. Láthattad, még annak a híres körtvélyszegi kuruzslónak sem sikerült, pedig nála nagyobb tudós asszony nem él tán az egész országban sem.
Erre hirtelenjében már nem tudtam mit felelni. Hallgattunk egy sort, én a Gáspár apó szavain rágódtam, közben fél füllel a nádas zajait figyeltem. A szélzúgásba ismét ismerős hangok vegyültek: újra felhangzott a madárdal, ez pedig csak jót jelenthetett. Ezek szerint elült a mozgás, tán a törökök végre elmentek. Vagy csak kicsit arrébb húzódtak, mondjuk, ha lent vannak a tavaknál, ennyi idő alatt odaérhettek, az itteni madarakat az már nemigen zavarja. Igaza volt az öregnek, várnom kellett még, ha biztosra akartam menni.
- Akkor… - szóltam újra egy idő után, de nem mertem folytatni, féltem, hogy butaságot kérdezek.
- Arra vagy kíváncsi, hogy az Úr büntetése ül-e rajtunk? – találta ki Gáspár apó újra a gondolataimat. – Ha úgy vesszük, igen. Ezért is nem lehet csak úgy levenni azt a rontást.
- Tán ki lehetne engesztelni – vetettem fel.
- Minden bizonnyal van rá mód – bólogatott az öreg. – Bár ez rajtam már nem segít, meg ezt a plébánosunknak kéne elintéznie, akiből ezek után nem nézek ki sok jót…
Hirtelen elhallgatott, és fülelni kezdett. Én is követtem a példáját. Valaki közeledett: óvatosan, alig csapva zajt, mégis egyértelmű volt. Riadtan néztem az öregre: fussak, vagy a vízbe vessem magam? Ő azonban csak a fejét rázta.
- Nem török ez! Határozottan lép, ismerős helyen jár. A madarak se félnek tőle. Meg aztán egyedül is van.
Nem volt okom kételkedni benne, és igaza lett: a nádasból nem sokra rá apám lépett elő.
Hát igencsak megörültem neki. Szaladtam is rögtön, hogy a nyakába ugorjak, de persze akkora pofont kaptam tőle, hogy azt hittem, lerepül a fejem. Ezúttal nem lázadtam, tudtam, megérdemlem bőven, inkább csak vártam a következőt. De nem volt következő: most már végre megölelt.
- Ne haragudj! – kértem.
Erre nem felelt semmit, inkább Gáspár apóhoz fordult.
- Próbáljuk meg még egyszer azt az ágat, én azt mondom!
- Nem bánom – mosolygott az öreg.
- Látod apó? – most már én is nevettem. – Mégsem haragszik rád a Mari néni!
Gáspár apó rám nézett, és újra elkomorult.
- Meglátjuk.

5. Ahová most megyek
A Jolán néni hazatérése utáni napok csendes kábulatban teltek: mindenki meg volt zavarodva. Persze az egyház és az kuruzslás mindig is csak az emberek fejében fért össze, de hogy bajuk van egymással, azzal nem nagyon foglalkozott senki. Most viszont a szemünk láttára akaszkodtak össze: András atya és Jolán néni képében két olyan hatalom vívott meg egymással, amit az emberek egyformán tiszteltek és becsültek. Nyilván, hiszen mind a kettő az Úr nevében tevékenykedik, tehát akkor mindkettő jó. Az egyik a törvény szerinti, csak az olyan megfoghatatlan, a másik meg közelebb áll az emberek szívéhez, csak ne derüljön ki, ha hozzá fordul az ember. Szóval persze más a kettő, de egy a céljuk. Akkor meg, ha már nem állhatják egymást, hát inkább kerülnék el a találkozást, nem igaz? Akkor legalább nem kéne azon gondolkozni, most melyiknek adjék igazat az ember, mert mindkettőnek adna, de azt nem lehet.
Igazából a falubeliek többsége az egyház felé hajlott. Egész egyszerű oka volt ennek: András atyát mindenki már régtől fogva ismerte, Jolán nénit viszont a többség most látta először, így aztán akármilyen híres gyógyító is volt amúgy, mégiscsak idegen. Meg aztán András atya ott maradt velünk a balul sikerült levétel után is, őt naponként többször is lehetett látni, ahogy villámló szemekkel jár-kél a faluban. Ha több időnk lett volna, úgy hiszem, apránként mindenki meggyőzte volna magát róla, hogy a plébánosunk személye épp elegendő védelmet ad nekünk bármiféle rontás ellen, a Kerge Jancsi esete meg mégiscsak egyszerű baleset volt, semmi más.
Csakhogy nem volt több idő.
Mert alig néhány napra rá megint feltűnt a török a határban. Éppen vasárnap volt, András atya, miután a saját házában megtartotta az istentiszteletet – mert Csonkaváraljának sohase volt saját temploma – még dél előtt felkerekedett, hogy Apátfalván is elmondja a misét. Az apátfalviak nem úszták meg olyan olcsón azt a múltkori portyát, mint mi: a török gazdagnak vélte és feldúlta a monostort, mire aztán a csuhások még aznap szedték a sátorfájukat: mindent, ami megmaradt, szekérre raktak, és útnak eredtek – nem mondták hova. Akkortájt elég sok monostor gazdátlanodott el ugyanígy. Nem is hinné az ember, mennyi csuhás élt a lápon, hisz ma már csak legfeljebb a kolduló barátokkal lehet találkozni, akiktől nem volt mit elvenni a töröknek, vagy esetleg valami kósza pálossal, aki a lápbeliek lelkének istápolására vette magát.
Azért mondom, hogy a plébános nem volt otthon, mert ennek aztán igen komoly hatása lett a későbbekre, de ezt akkor még nem gondoltuk.
Szóval feltűnt megint a török, ezúttal jóval nagyobb számban. Valaki később mesélte, hogy előbb csak valami portyázó csapat ütött rajtunk, akik előreszaladtak, hogy még azelőtt tudjanak valami zsákmányt harácsolni, hogy a fősereg végigdúlná a környéket, ezek meg már a török császár seregének voltak a sallangjai. De mindegy is volt, meg mi amúgy is rögtön azt gondoltuk, hogy ezek azért jönnek ide vissza, hogy helyreüssék ezt a dolgot, hogy egy öregasszony kergette el őket. Ezúttal viszont időben tudtunk a jöttükről, mert a bíró igen óvatos ember volt, és a múltkori eset után két lármafát is kijelölt a falu mellett, ahol mindig figyelnie kellett valakinek az ösvényeket.
Az egyiken épp a Gáspár volt a soros. Ő volt, aki fellármázta a falut. Na, arra aztán lett is akkora jajveszékelés, mintha máris a nyakunkon volna a török. Gábor bíró alig bírt rendet tenni, végül azért csak sikerült neki: hiába, ha veszély van, az embereknek néha az életüknél is fontosabb, hogy vezesse őket valaki, aki meg tudja mondani, mi a teendő. Habár ezt ugyan magától is kitalálhatta bárki: mi haszna lett volna bevárni a katonákat? Egyetlen dolgot tehettünk, hogy behúzódunk a lápba. Mi ismerjük a vidéket, a török nem, majd bolond lenne utánunk jönni! Hogyha meg mégis, hát majd lehúzza őket a lápi lidérc. Idegennek veszélyes hely volt a láp. Na persze, néha még magunknak is az volt. Pedig mi tudtuk az ösvényeket, hogy hol sekélyebb, hol mélyebb a víz, merre van sodrása, hol örvénylik, hol kavicsos a meder, hol laza a talaj, hol kapaszkodik rá a hínár az emberre, hol jár a nádi farkas. Bizony, ezt mind tudnia kellett annak, aki a lápon élt, és még így is könnyen történhetett baj. Hát akkor egy idegennek sejthető, mekkora istenkísértés volt vezető nélkül letérnie az útról.
A bíró úgy okoskodott, jobb lesz családonként különválni. Több embert könnyebben kiszúrnak a katonák, és ennyi embert csak olyan úton lehet biztonságban tudni, ahol a katonák is bátran végigmenetelhetnek utánunk – a rejtekösvényeken csak óvatosan, egymás kezét fogva, libasorban lehet haladni, ez megoldhatatlan volna ennyi emberrel. Sokan annyira meg voltak zavarodva, annyira minden pillanatban várták, hogy a török most rajtunk üt – pedig fertályórányi időnk volt még –, hogy azt se tudták, merre induljanak, így a bírónak kellett előre mennie. Utolsó pedig a mi családunk lett. Részben, mert apámban, aki vész idején is nyugodt tudott maradni, leginkább megbízott a bíró, részben meg azért, mert nálunk csak három gyerek volt, én meg a két öcsém, akik közül már a kisebbik is elég nagy volt ahhoz, hogy ne kelljen minden lépését vigyázni, ezért mi tudtuk legjobban haladni, és minket lehetett legkevésbé észrevenni is.
A fertályórának elegendőnek kellett volna lennie, hogy mindenki elrejtőzzék, de a félelemtől rettegő ember csak kapkod, mégse halad. Így mire az utolsó családot elnyelte a nád, és végre mi következtünk, igencsak nyakunkon volt már a török: tisztán lehetett hallani a patadobogást, és már beszédfoszlányokat is sodort felénk a szél. Most már apámra is ráragadt valami a többiek idegességéből, bár azért még tartotta magát, csak a szeme villanása, a hangja leheletnyi reszketése árulta el, no meg az, hogy teljesen fölöslegesen még utoljára kiokított minket.
- Óvatosak legyetek, de azért csak szaporán! Fiúk, figyeljetek Margitra és anyátokra! Maradjatok az ösvényen, és ne nézzetek hátra, én itt leszek mögöttetek!
Az öcséim csak bólogattak, hogy tudják, kicsit talán még bosszankodtak is: nem kell nekik mindent a szájukba rágni! Rajtuk nem érződött félelem: izgatottak voltak, persze, kalandként élték meg a dolgot, bár azt azért nem hiszem, hogy kedvük lett volna bevárni a törököt.
A legszűkebb, legkanyargósabb ösvényt választottuk, ami a Csonkavár után kezdődött, és a Békás-ér mentén haladt a tavak felé. Igyekeztünk, ahogy tudtunk, de elhanyagolt út volt ez: öcséim arcába szinte pillanatonként csapódtak a nád éles levelei, lábukat lépésenként fonták körül a vadszeder indái, és bár mi már ebből láttuk, hol kell ügyelni, nekünk sem volt mögöttük valami egyszerű dolgunk. Hát nem voltunk éppen csendesek, bizony inkább volt az csörtetés, mint bármi más, de a nádas tele van élettel, gondolhatott minket a török vadrécének, de toportyánnak is akár, emiatt különösebben nem aggódtunk. A zaj legalább elnyomta a közelgő törökök beszédét: tudtuk, hogy jönnek, de hogy nem hallottuk őket, valamivel kevésbé volt félelmetes.
Talán ha kétszáz lépést tehettünk meg, mikor meghallottuk a jajgatást. Az ösvény itt enyhe lejtő után elágazott: a jobb kéz felőli ág egy darabon bokáig érő vízben folytatódott, a hang erről jött. Látni nem láttunk semmit: az ösvényt áthatolhatatlan náderdő kerítette, a szárazabb foltokon százéves mocsári tölgyek terpeszkedtek. A két öcsém megtorpant, és tekintetével apámat kereste: mindannyian felismertük az öreg Gáspár apónak, a Gáspár gyerek nagyapjának a hangját. Valami családi vita miatt, aminek okát már senki nem tudta, a rokonsága nemigen állt szóba vele, ő hát egyedül vette a nyakába a lápot, nem volt, aki segítsen neki, pedig hallatszott, hogy valami baj történhetett.
Apám csak a fejével intett a baloldali ösvény felé, az arcáról semmit nem lehetett leolvasni.
- Segítenünk kell… – kezdte Laci, a kisebbik öcsém.
- Veszélyes! – sziszegte apám. – Csak menjetek tovább, majd én megnézem.
Kedveltem Gáspár apót. Azt hiszem, először azért kerestem a társaságát, mert tudtam, mennyire magányos, és megsajnáltam. Veszélytelen ember volt, apám nem is tette szóvá a dolgot, hogy időnként meglátogattam a falu szélén álló, roskatag kunyhót. Én meg szívesen jártam oda: Gáspár apónak izgalmas ifjúkora volt, tudott mit mesélni, és hogy végre hallhatóságra talált, hát dőlt is belőle a szó. Sok dolgot tanultam tőle, aminek apám nem örült volna, ha tudja: bár sosem próbáltam, de tudtam például, mit kell tenni, ha toportyán támad az emberre, vagy azt, hogyan kell ételt lopni a juhászoktól, hogy azok azt higgyék, vadállat dézsmált a kondérjukból.
És most Gáspár apó bajban volt.
- Megyek én is – közöltem apámmal.
- Dehogy jössz!
Apám amúgy kissé elrontotta a nevelésemet. A lápon senkiből nem lehet úrinőt faragni, és a nőknek is meg kell tenni sok dolgot, ami más vidéken a férfiak feladata, de – talán mert én voltam a legidősebb gyermeke – engem valahogy felemás módra nevelt: lánya és fia is voltam egy személyben. Feleselni így, a legtöbb lánytól eltérően, különösen jól megtanultam.
- Ketten többre megyünk – mondtam, aztán látva, hogy esze ágában sincs engedni, gyorsan megadtam neki a kegyelemdöfést. – És nincs időnk vitatkozni.
Ezzel kiszakítottam magam az öcséim szorításából, és határozottnak szánt léptekkel megindultam a jobboldali ösvényen. Valójában bukdácsoltam, és most én kaptam az arcomba a nádat is, amit eddig az előttem haladók jobbára felfogtak, de eszemben sem volt meggondolni magam. A hátam mögül hallottam apám átkozódását, aztán hogy anyámat és a fiúkat továbbküldi a másik ösvényen, majd utánam ered.
- Nem vagy eszednél, Margit, de az biztos, hogy nem fogod megköszönni, amit ezért kapsz – sziszegte, de már csak szóban lázadt: minden máshoz késő volt.
Gáspár apó hangja egyre közelebbről hangzott. Apám átvette a vezetést, aminek igencsak örültem, így jóval könnyebb lett. Nem kellett messze mennünk, egy hirtelen kanyar után meg is pillantottuk az öreget.
Az eddig bokáig érő víz itt tovább mélyült, valóságos kis tavat alkotott. Gáspár apó ott állt középen, derékig merülve a barna lébe, és hol átkozódott, hol jajgatott. Mozdulni viszont egyáltalán nem mozdult, ebből tudtuk, hogy laza talajra lépett. Mikor meglátott minket, széles vigyor ült ki az arcára.
- Hála Istennek, hogy itt vagytok – kezdte, aztán gyorsan elkomorult. – Na de mit is tehetnétek?
Erre nekünk se igen volt ötletünk, de apám nem arról volt híres, hogy könnyen feladná.
- Mindjárt kitaláljuk – és tekintetével máris a környező fákat, bokrokat pásztázta, talál-e valamit, aminek hasznát vehetnénk.
- Nem azért mondom, de ez a mocsok húz lefelé – közölte Gáspár apó. – Lehet, hogy jobb volna inkább a saját bőrötöket menteni. Énértem úgysem olyan nagy kár.
- Hogy számolnék el akkor a lelkiismeretemmel? – kérdezte apám – Mit gondolsz, az jó lesz?
Mindketten a jelzett irányba fordultunk. Az egyik tölgyről karnyi vastag ág nyúlt a vízbe, még éppen csak kezdtek rajta fonnyadni a levelek, tehát még nem száraz, nem korhadt, de szinte már csak a kérge tartotta a fán, könnyen le lehet törni. Apám nem is várt választ, a tavacska partján óvatosan araszolni kezdett az ág felé.
- Én mit csináljak? – kérdeztem.
- Semmit, ha egy mód van rá!
Apám hamar megszerezte ágat, visszaóvatoskodott vele mellém, aztán benyújtotta az öreghez. Éppen elérte. Akkor intett, hogy tartsam én is – nem nyomtam sokat, de a semminél mégis többet –, és addig igazgatta, míg Gáspár apó megragadhatta a végét.
- Nem tudunk kihúzni, apó, nincs hol megvetni a lábunkat, de tartani tudjuk. Ki tudsz kapaszkodni?
- Azt hiszem, menni fog.
Mégse ment. Valaha volt erő az öregben, de az évek a javát már kiszívták belőle. Félútig juthatott, mikor a karja nem bírta: elengedte az ágat, hangos kiáltással, és még hangosabb csobbanással esett vissza a vízbe. Ott még ráadásként fuldokolni és kapálózni is kezdett, noha aztán hamar összekapta magát.
Apám halkan szitkozódott, és fülelni kezdett. Én is követtem a példáját.
A szél neszezése a nádasban eleinte minden mást elnyomott, de aztán csak meghallottuk az idegen hangzású beszédet. Mégpedig ijesztően közelről. Apám riadtan tekintett szét, menekülni kellene, de velem hogyan?
Életemben nem féltem még úgy, mint akkor. Féltem a közeledő idegen katonáktól, féltem attól, hogy elveszítjük Gáspár apót, és, mi tagadás, féltem attól is, mit kapok majd apámtól, hogy ilyen helyzetbe hoztam.
Aztán, mielőtt bármit tehettünk volna, feltűnt az ösvényen az első török, tőlünk alig tizenöt-húsz lépésre.
Alacsony, sötét bőrű, nagy bajuszú ember volt, hosszú sárga köntösben, széles övvel. Egyáltalán nem volt meglepve, hogy meglátott minket, csak marokra fogta a csuklójára szíjazott buzogányt, és valamit hátraszólt a mögötte jövőknek. Azt elég jól ki lehetett venni a hangokból, hogy legalább négyen-öten ott jönnek utána.
Gondolkodás nélkül hátrálni kezdtem, eszembe se jutott, hogy nincs hová. Két lépés, aztán hirtelen kifutott a lábam alól a talaj, és úgy elmerültem a sáros vízben, mint a nyeletlen fejsze. A híg sár körülfolyta a lábam, attól ugyan nem tudtam elrúgni magam, de nem volt mély a víz, egy pillanatra még kidugtam a fejem a levegőre.
Aztán egy kar megragadott, és erővel visszahúzott a víz alá.

4. A levétel

Másnap még alig pirkadt, mikor a bíró személyesen tette tiszteletét nálunk, hogy elmondja, Jolán néni pontban délben megpróbálja levenni a rontást ott, ahol a Mari nénit a víz alá nyomták, és azt üzeni, hogy minden falubeli, aki teheti, legyen ott.
- Mindenkinek jobb lesz ezen mihamarabb túlesni – bólogatott apám, miközben mindkettejüknek töltött némi pálinkát, hogy jól kezdődjék a nap. Más alkalommal nem lehettünk volna tanúi a beszélgetésnek, mivel apám csak kivételes alkalmakkor töltötte az éjszakát a házban, többnyire az állatokkal hált, hogy időben riadjon, ha netán nádi farkas kerülgetné az ólakat. De Mari néni halála óta nem éreztük magunkat biztonságban nélküle.
- Jolán néni nem akar egy pillanattal sem több időt itt tölteni a kelleténél – felelt Gábor bíró. – Nem mondja, de gondolnivaló, hogy Andrástól szeretne szabadulni.
- Én is ezt tenném a helyében. De te, Gábor, nem félsz attól, hogy megver minket az Úristen azért, amire most itt készülünk?
- Az Úr könyörületes. A fuldokló se nézi, barát vagy ellenség nyújtja érte a karját, mi sem válogathatunk. Tán nem rója fel bűnünkül, hogy még élni akarunk egy kicsit.
- Magam sem hiszem – helyeselt apám, majd felénk intett. – A gyerekek is jöjjenek?
- Mindenki.
Így aztán délben mi is ott dideregtünk a Békás-ér partján, noha bárhol máshol szívesebben lettünk volna. A tegnapi köd még lejjebb ereszkedett, félelmetesre torzítva a közeli apátfalvi templom harangjának hangját, és az idő is szokatlanul hűvösre fordult, mintha a Mari néni lelke telepedett volna rá a lápra – akkoriban még mindenki tudta, hogy a gonosz lelkek érkeztével lehűl a levegő. Senki nem érezte jól magát a bőrében, és hiába tudtuk, hogy ennek egyszer meg kell történnie, Gábor bírónak meglehetősen erélyesen kellett egyik-másik asszonyra rápirítania, hogy a helyén maradjék.
De hiába a köd, a hideg, a tudat, hogy ehelyütt nemrég egy átok fogant, legfélelmetesebb mégis az a sötét alak volt, aki a többiektől kissé távolabb, szürke kabátjába burkolózva figyelte az eseményeket. András atya volt az, aki kiállhatatlan természete ellenére mégiscsak a plébánosunk volt, akit ennek megfelelően tiszteltünk és talán szerettünk is… De most szavak nélkül adta a tudtunkra, hogy bűnös dolgot művelünk, és a vádló tekinteténél rosszabbat nemigen tudtunk elképzelni.
Igazából félelmetesnek találtuk Jolán nénit is, főleg amikor belefogott a ráolvasásba. Mikor már minden falusi megérkezett, csak biccentett egyet, majd belegázolt a vízbe, égnek emelte a karjait, aztán minden különösebb előkészület nélkül kántálni kezdett. Nem ment messze, a víz épp csak a szoknyája aljáig ért, a hangja mégis gyakran megremegett, ahogy a reszketését próbálta leküzdeni.
Sokáig duruzsolt. A harang már rég elhallgatott, de ő még mindig mondta. Mi meg csak álltunk, moccanni sem mertünk, fogalmunk sem volt, tenni kéne-e valamit, vagy sem. Én titokban András atyát figyeltem – rajta mintha kíváncsisággal vegyes undort láttam volna a többiek arcán tükröződő félelem helyett.
Aztán hirtelen csend lett. Jolán néni nagyot sóhajtott, majd a bíró felé fordult.
- Most pedig közösen mondjuk el három miatyánkot!
- Istenkáromló! – csattant fel azonnal András atya, és öles léptekkel megindult Jolán néni felé. – Hogy van merszed imára hívni bárkit is éppen neked? Ezért téged is vízbe kellene fojtani!
Apám és a bíró, akik már számítottak erre, egyszerre ugrottak a plébános elé.
- András, nyugalom! – próbálta csitítani a bíró. – Ugyan mit ártana, ha imádkozunk a sikerért?
- Ne szólj bele olyanba, ami nem a te dolgod! – förmedt rá az atya Gábor bíróra, majd apám felé fordult, aki, minthogy nem volt rokona, könnyebb falatnak tűnt. – Te meg aztán főleg! – és már emelte is a kezét, hogy erővel térítse jobb belátásra őket.
Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy odaszaladjak, és átöleljem apámat. Szólni nem mertem azért, de ez is elég volt: egy fiatal lányt azért még András atya sem ütött volna meg semmi pénzért.
- Nincs szükség erre! – szólalt meg végre Jolán néni. – Hazamegyek.
Mindenki Jolán néni felé fordult. És az a félelem, amit eddig éreztem, semmi nem volt ahhoz képest, ami akkor tört rám, mikor ráeszméltem, hogy Jolán néni nem a plébánosra néz, nem a bíróra, de még apámra sem – hanem rám. Ez volt az a pillanat, amikor eldőlt, hogy én is kuruzsló leszek, bár ezt akkor még nem tudtam.
Aztán elmúlt. Jolán néni kikászálódott a vízből, és lassan elindult a falu felé.
Anélkül, hogy az átkot levette volna rólunk.

2019 március 15-én a feleségemmel együtt szálltunk buszra. Nem találtunk szabad kettes ülést, mégis egymás mellé ülhettünk, csak a folyosó volt köztünk. Én egy éppen nassoló öregember mellé kéredzkedtem, aki kénytelen volt ölébe venni a táskáját, de nincs ezzel semmi gond, én is így szoktam. Nem is tudom, hogyan kezdtünk el beszélgetni. Talán a feleségemmel beszéltünk valamit, és abba kapcsolódott be? Nem tudom. Akkor még azt hittem, majd pontosan leírom társalgásunk menetét, de erre sem emlékszem. Inkább csak a kellemes érzés maradt meg, hogy milyen jól végigbeszéltük az utat. Először talán az import cukor jött szóba. Mindketten emlékszünk fiatal korunkból a rengeteg cukorrépa és dohány földre, ami ma már nyomokban se található Magyarországon. Egyetértettünk abban, hogy az uniónak a piac miatt kellettünk. Inkább fizettek csak szüntessünk be minden termelést, pénzt adtak azért is, ha kivágtuk a szőlőt. Megvitattuk az elszegényedett, elcigányosodott abaúji vidéket, ezen belül azt is, hogy a híresen legszegényebb falu mennyi támogatást kap, de eredménytelen a segítő szándék. A tőle csak néhány kilométerre lévő ugyancsak színtiszta cigány falu pedig példásan él. Nekem is van cigány barátom, akinek már a szülei is parasztként éltek. Erre említette a miniszterelnök cigány származását, amiről én ugyan nem vagyok meggyőződve, de ha mégis igaz, akkor még inkább tiszteletet érdemel amit elért. Ebben is egyetértettünk.
A cukorral kapcsolatban derült ki, hogy hegyaljai gyerek volt, sajnálkozik a szerencsi cukorgyár eltúrása miatt. A világ túlsó feléről ideszállított élelmiszer kapcsán került megvitatásra a rengeteg elpocsékolt energia, méltattuk a régi világot, amikor szinte mindent helyben oldottak meg. Éppen a kácsi patakon haladtunk keresztül, így megemlítettem, hogy egykor azon a pici vízfolyáson 6 vízimalom működött. Mint ahogy ő is vízimalmok sorát látta egykor a Dunán, ugyanis ő hajós ember volt. Feleségem szólt közbe, hogy gyerekkorában milyen finom kávét ittak, mert a szomszédnak a testvére hajós kapitány volt, és szemes kávét hozott kicsi zsákocskával. Útitársunk is kapitány volt a Duna-tengerhajózásnál.
- Tengeren? - kérdeztem.
- Igen, meg a Dunán, mert hazajártunk a tengerjáró hajókkal.
Sajnáltam, hogy rövid időnk van beszélgetni, mert szívesen hallgatnám.
- Szintén hajózott?
- Nem, én inkább csak megírnám, mint ahogy a kamiontúráimat is megírtam.
Ennek kapcsán – a két témát összemosva – megemlítettem, hogy amikor már sokadszor kereszteztük a Majna folyót, megemlítette Sanyi, hogy szívesen elmenne a csatornára hajózni. Erre nekem az volt az ellenvetésem, hogy baromira unalmas munka lehet.
A kapitány ennek ellent mondott. Szerinte nem unalmas. Élvezetes dolog szimbiózisban élni a természettel. Olyan csodákat lát nap mint nap, amit az okos telefont bámulók soha meg se fognak érteni. Ezek után nem nagyon reklámoztam, hogy én mennyit lógok a világhálón, inkább a magam természetszeretetét domborítottam ki. Valójában nem hazudtam, csak ide helyeztem a hangsúlyt.
Közben láttam az ablakon kinézve egy ragadozó madarat, ami kapcsán megemlítettem tudatlanságomat, miszerint nem merem mondani miféle, hisz nem tudom megkülönböztetni a sast a héjától, az ölyvet a vércsétől. Egyedül a sólyom az, amit egyértelműen felismerek a hegyes szárnyvégről, és hosszú farkáról. A kapitány felemlített egy esetet, amikor éjjel felkeltette egy matróz, hogy „parancsnok úr! Előttünk van egy sziget, ami eddig nem volt.” Aztán kiderült, hogy amit a radar szigetként ismert fel, az egy óriási flamingó csapat volt.
Élvezettel mesélte a milliónyi gólyát, amelyek a tengeren való átrepülés előtt tartották pihenőjüket. Tényleg szép dolog lehet a hajós élet.
Férfiak közt a katonaságot se lehet kihagyni. Nekem mint harckocsizónak annyi kapcsolatom volt a vízzel, hogy Dunaföldvárnál pontonhídon keltem át. Ő viszont vízparti gyerekként a flotillához vonult be 3 évre. Közben csökkentették a szolgálati időt 2 évre. Ez már nagyon régen volt, de hát ő se mai gyerek. 76 éves, s mint mondta ez a legszebb kor.
Kövesden kezet nyújtottam búcsúzóul. Örömöm fejeztem ki, hogy összevetődtünk, ő remélte, hogy találkozunk még. Nem lehet kizárni, hiszen én az Avason lakom, ő pedig Csabán.
- Mennyit beszélgethettetek volna még Szolnokig – mondta a feleségem, amikor a főtérnél leszálltunk.
- Nem oda ment, csak a Zsóriba fürödni.
A nevét nem kérdeztem, de ha találkozunk, úgyis megismerjük egymást.

3. A körtvélyszegi asszony

Valaha régen, amikor a tatár feldúlta az országot, élt a lápon egy nemesember, legalábbis ezt beszélik. Okos, művelt ember volt, de a harcban is élen járt, bírta hát a király kegyét. Harcolt a király oldalán, később pedig a muhi mezőről, a vereség után, egész a tengerig kísérte őt.
A tatárok aztán visszatértek oda, ahonnan jöttek. Mérhetetlen pusztítást hagytak maguk után. Szinte semmi nem maradt az országból, csupán a kőből emelt erősségek tudták útjukat állni. A király ezt látva arra jutott, hogy minél több erősséget kell felhúzni, és számolatlanul adott engedélyt várak építésére.
Ez a lápi nemesember is bolondja lett a kőváraknak. Mindenáron építeni akart egyet magának, és a királynál az engedélyt is kirimánkodta. Rengeteg vesződséggel járt ugyan, hisz a lápon nem lehetett követ találni, de ő drága pénzen messze földről megszerezte magának a köveket, és bele is fogott a vár felépítésébe.
Utóbb aztán, nem tudni, miért, kegyvesztetté lett az udvarban. Jött is a királyi parancs, hogy ne merészelje azt a várat felépíteni magának. Az uraság nem merészelt volna szembeszegülni a királyi akarattal, de minthogy azt egy szóval se mondták, hogy ami már elkészült, rombolja le, azt hát megtartotta magának. Csupán egyetlen, félig kész épületről volt szó, hasznát venni ugyan semmire nem lehetett, de csak megmaradt. A környék lakói csak Csonkavárnak nevezték, persze csak akkor, ha a lápi úr nem hallhatta. Mégis innen ered az én szülőfalum neve: Csonkaváralja. Mert bár a lápi nemes régen meghalt már, s véle tán a családja is kiveszett, de az épület még századokon át ott állt – végül a szolnoki erősség építéséhez hordták el a kövek nagy részét. Ez a Csonkavár volt a mi falunk központja, noha magától a falutól jó ezer lépés választotta el. Faluház és kocsma volt egyszerre, és igen különösen festett, minthogy az ősi, mohos kőfal réseit a falubeliek jobb híján vesszőfonattal és sárral tapasztották be, és az egészet nádtető fedte.
Ebben az épületben látták utoljára élve a Kerge Jancsit, mielőtt a törökök látogatása utáni vasárnap délután megivott némi pálinkát a tiszteletes úr egészségére, és elindult, hogy megnézze, ugyan van-e valami a Mari néni gazdátlanná vált kunyhójában, aminek ő is hasznát vehetné. És itt láttuk először Jolán nénit, aki alig három napra rá, hogy megtalálták a Jancsit a víz alatt, meg is érkezett, hogy rendet tegyen.
Jolán néni, vagy ahogy mindenki nevezte, a körtvélyszegi asszony, messze földön híres volt már akkoriban. Számát se tudni, hány nyavaját mulasztott el, hány rontást vett le, hány asszony mellett bábáskodott. Hinni is alig lehetett, amiket meséltek róla, az azonban bizonyos, hogy a faluban minden asszony ismert egy-két különleges gyógymódot, amiről úgy tartotta, a körtvélyszegi asszonytól származik.
Hogy a híres kuruzsló ilyen gyorsan megérkezett, abban nagy szerepe volt Gábor bírónak, aki szegről-végről a Jolán néni rokona volt. A körtvélyszegi asszony nem ugrott ám minden szóra, nem mintha nem akart volna, mert Jolán néni mindenkin segített, ha csak tehette, de hát mindenki hozzá fordult, ha baj támadt, otthon kellett neki ügyelni, a saját kunyhójában, nem kószálhatott szerteszét a világban.
Szent Mihály havának vége felé jártunk még csak, de akkor este köd ülte a tájat, és az az alattomos csendes eső szitált, amit szinte észre se vesz az ember, csak mikor már bőrig ázott. Tudtuk, hogy jön, így a falu apraja-nagyja ott szorongott a Csonkavár fala mellé tolt lócáin, noha esténként rendesen már csak azok a férfiak múlatták itt az időt, akik többre értékeltek egy kupa bort, mint az otthon melegét. Pedig a Csonkavárat még nyár derekán is csak legfeljebb hűvösnek lehetett nevezni – a régi kövek felitták a meleget, s nem adtak ki belőle semmit. Most pedig, ahogy vártuk, hogy Jolán néni megérkezzen, bizony dideregtünk valamennyien.
Különben, ha nem is volt mindennapos, de azért nem számított kirívó esetnek, ha valakit elnyelt a láp. Hogyha egymás után többször is megesik, az okot adott volna az aggódásra, de itt csak egyedül a Kerge Jancsi veszett oda, aki ráadásul részeg is volt.
Azonban alig pár nappal az után esett a dolog, hogy Mari néni átkot vetett a falura. És éppen a Jancsival, aki mindünk közül legjobban ismerte a lápot, és éppen akkor, mikor Mari néni kunyhóját akarta kifosztani, és éppen a láp egy viszonylag száraz, biztonságos szegletében. Így már aznap, mikor megtalálták, megindult a szóbeszéd, és estére már mindenki bizonyosra vette, hogy a Mari néni rontása fogant meg, leszámítva persze András atyát, aki szentül hitte, hogy hála neki, a boszorkány átka hatástalan maradt. De beszélhetett András atya bármit, a falubeliek addig rágták a bíró fülét, hogy itt bizony valamit tenni kell, míg a bíró másnap este elszalajtotta a Gáspárt, aki a Jancsit megtalálta, Körtvélyszegre, a kuruzslóhoz. Hinni se mertük, hogy Jolán néni rögtön ráállt a dologra, és megüzente: csak maradjék nyugton mindenki, szerda este eljön, hogy levegye a rontást.
Soká kellett várni, de végül csak megérkezett. Igazán csak onnan tudtuk, hogy ő az, hogy nem ismertük. Nem volt rajta semmi különös: csak egy lápi öregasszony, sáros szoknyában és fekete kendőben, egy ócska köpenybe burkolózva, ami aligha védhette az eső elől, mert igencsak didergett. Talán ha akkor tudtuk volna, pontosan hány esztendőt is számlál, elcsodálkoztunk volna, hogy annyinak azért nem látszik, de hát nem tudtuk. Pedig igencsak benne járt már a korban – a kuruzslókat rendre hosszú élettel ajándékozza meg a Jóisten.
Jolán néni tekintete elsőként András atyán állapodott meg. Mikor ő volt fiatal, még gyakorta megesett, hogy egy kuruzslót boszorkánysággal vádoljanak meg, s bár azok az idők akkorra már elmúltak, Jolán néniben mindig is benne maradt a félsz: ha lehetett, kerülte az egyház embereit. Gábor bíróval való rokonságán túl, ahogy azt később elmesélte, éppen azért is jött hozzánk, amint tudott, mert aggodalommal töltötte el annak a híre, hogy itt valakit boszorkányságért vízbe öltek. Hogy valóban rontás ülne a falun, nem hitte egy pillanatig sem.
András atya rezzenetlenül állta Jolán néni tekintetét, majd keresztet vetett. Láthatóan bosszantotta, hogy Jolán néni mindössze egy biccentéssel nyugtázta ezt. Boszorkányok nem állhatják a kereszt jelét!
- Isten hozott, néném! – szólalt meg aztán Gábor bíró, aki jobbnak látta, ha megtöri a csendet, mielőtt az még túlságosan is hosszúra nyúlna. – Hálásak vagyunk, amiért időt tudtál szánni ránk! Átfagyhattál, nem jó ilyenkor kint kószálni, gyere, melegedj meg a tűznél, ráérünk aztán is számot vetni a dolgokkal.
A Csonkavárnak volt ugyanis egy kemencéje, amit már a falubeliek raktak. Csak a közvetlen közelében adott némi meleget, persze hogy ott tolongtak a legtöbben, de most, hogy a bíró karon fogta Jolán nénit, és a tűzhöz vezette, egyszeriben szétrebbent mindenki – senki nem akart egy ilyen híres kuruzsló lába alatt lenni.
Jolán néni szó nélkül letelepedett a kemence mellé. A Gáspár gyerek – mivel ő már találkozott vele, a többinél bátrabban viselte magát – azonnal szaladt, és egy kupa vizes bort nyomott a néni kezébe.
Jolán néni ránézett a kezében tartott kupára, aztán a tűzre.
- Essünk túl rajta akkor! – szólt egy vállrándítás kíséretében, majd a bíróhoz fordult – Gabikám, lennél olyan jó, és kikotorsz nekem három szem parazsat a tűzről?
A bíró azonnal teljesítette Jolán néni kérését, és még azon se lepődött meg, hogy a néni a kupát tartja oda a parázs alá. Aztán, ahogy mindenki más is, feszülten leste, mi történik.
Először semmi nem történt. Jolán néni kicsit megrázta a kupát, aztán belebámult.
Utána pedig egészen elfehéredett.
- Valóban van itt egy kis baj – dünnyögte.
- Vén boszorkány, ne találgatózz itten! – pattant fel a helyéről erre András atya. – Mást se tudsz, mint hogy megrémítsd az embert! Parázsból nem lehet kiolvasni semmit sem!
Jolán néni olyan hirtelen fordult meg, hogy a vizes bor a kemencére löttyent – a tűz sistergése ebben a percben igazán ijesztőnek tűnt. Ha felmérgesítették, a néni mindig megfeledkezett a papoktól való félelméről.
- Te Istenbarma csuhás, te csak maradj csendben! Megvédhetted volna a falut, ehelyett kockára vetetted az életüket az esztelen cselekedeteddel! Halálakor elmondott rontás, hogy lehettél ilyen felelőtlen, mondd!
András atya hirtelenjében azt sem tudta, mit feleljen. Persze, hogy felháborította ez a hangnem, az meg főleg, hogy az egész falu előtt szólják le, ugyanakkor a kuruzsló mégiscsak igazat adott neki legalább abban, hogy valóban egy boszorkányt sikerült a másvilágra küldenie, erre pedig végképp nem számított. Tipikusan az a fajta ember volt, akinek mindig irányítania kell minden beszélgetést, most mégis védekezni kezdett.
- Az Úr megvédi az övéit! A boszorkány nem árthatott nekünk!
- Meglehet, hogy rajtad valóban nem fogott a rontás – felelt Jolán néni. – De tettél-e ugyan valamit azért, hogy megvédelmezd az embereket? Neked köszönhetjük ezt az egészet, és nem tudom, hogy képes leszek-e egyáltalán helyrehozni a dolgot.
Erre persze már mindenki felkapta a fejét. Hogy a körtvélyszegi asszony ne tudna segíteni? Nem mintha ezt el tudta volna képzelni bárki is, de mégis, ijesztő volt belegondolni.
- Milyen jogon ítélkezel felettem, boszorkány? Te se vagy jobb annál a másiknál!
- Nem vagyok boszorkány. Segíteni jöttem, emlékezz!
András atya válaszolt volna, de ahogy körbetekintett a falubelieken, nem egészen azt látta, amit szeretett volna. Ahelyett, hogy mindenki feltétel nélkül az ő pártját fogta volna, inkább azt látta, hogy senki nem tudja, ilyenkor mit is kellene tenni. Így inkább csak megvetően végigmérte Jolán nénit.
- Majd meglátjuk – mondta, az egész falunak címezve a szavait, aztán csak megrázta a fejét, sarkon fordult, és távozott.
Az emberek zavartan, tanácstalanul néztek egymásra. Aztán mindenki egyszerre kezdett beszélni.
Az én apám a többieknél sokkal nyugodtabb maradt. Csak csendben odahajolt a bíróhoz, és úgy súgta neki, hogy én is alig hallottam, pedig közvetlen mellette ültem.
- Nem lesz ennek jó vége, Gábor!
- Látom én is – szólt vissza a bíró –, de hát mi mást tehettünk volna? Majd megpróbálok beszélni velük, csak épp egyiket se úgy ismerem, hogy hallgatna a jó szóra…

2. Az ördög cimborája

Lánykoromban történt, hogy a török felprédálta a falut. Nem voltam akkor már olyan csepp lyányka, lassan már eladósorba kerültem addigra. Udvarlóm is került pár, de apám nem akarta elhamarkodni a kiházasításomat.
Akkor még lent éltünk a lápon, békességben. Nem nagyon gondoltunk mi ott semmi veszedelemmel. Hallottuk a hírét, hogy a török lent ólálkodik a Dunán, de azt már el nem bírtuk képzelni, miféle fajzat lehet az a török. Nekünk ugyan nem volt dolgunk vele. Nem tudtunk mi semmit, én még a falu határát se hagytam el addig, meg a többiek se igen, csak a Kerge Jancsi járt be a városba néha, az hozta a híreket, de mesének gondoltunk mi mindent, amit mondott. Dózsát tudtuk, de azzal se volt dolgunk, tőlünk ugyan senki nem állt keresztesnek. De azt már, hogy oda az ország, azt nem tudtuk.
Akkor először jött fel a török olyan messze, persze hogy minket rögtön megtalált. Először még örvendtünk is nekik, ritka madár volt mifelénk a vendég, mi meg csak azt láttuk, katonák jönnek. Nem voltak sokan, tán ha húszan, valami nagyságos úrnak meg a kíséretének gondoltuk, anyám még a pálinkát is előkotorta, hogy illőn fogadhassuk őket. Engem persze elrejtettek, meg a többi lyányt, katona szeme elé lyányt vetni nem ajánlatos semmikor se. Az emberek meg levett kalappal megálltak a falu elejébe, úgy várták a vendéget.
Hát a török meg is jött: belovagoltak a faluba, a legelső mindjárt mellbe is taszította a bírót, aki az emberek sorát nyitotta, hogy hátraesett, na, onnan tudtuk, hogy baj van. Mondott is valamit az az ember, de akkor még nem értette a magyar szót a török, noha utóbb igen szépen megtanulta, mi meg sose tudtunk törökül.
Én a pajtából leselkedtem, a palánkok közti résen át, tisztán láttam az egészet, hát, igencsak megijedtem. El is szaladtam volna, de hát hova? A láp messze volt, nem mertem kockáztatni.
A török hagyta, hogy a bíró felkeljen, aztán tett még egy próbát, de hogy ezt se értette, türelmetlenül intett az emberei felé. A mieink közben moccanni sem mertek.
A vezér intésére előlépett az egyik török, az tudott magyarul. Elég törökösen formálta a szót, de azért lehetett érteni, mit mond. Azt akarta tudni, nem rejtegetünk-e véletlen katonákat. Jobb, ha bevalljuk, azt mondta, mert ha letagadjuk, aztán mégis találnának akár egyet is, kardélre hányják az egész falut.
A bíró erre remegő hangon felelte, hogy emberemlékezet óta nem járt erre katona, esküszik az élő Istenre. Nem tudta szegény, hogy az Úr nevére tett esküvés ezeknek a pogányoknak semmit nem jelent. A magyarul tudó török saját nyelvén váltott pár szót a vezérrel, az meg leparancsolta a katonáit a lóról.
Mikor láttam, hogy a törökök elszélednek a házak felé, már bántam, hogy nem futottam el korábban, mert most már késő volt. Biztos voltam benne, hogy megtalálnak, még ha nem is épp engem keresnek, aztán ki tudja, mit tesznek velem. Az embereink persze moccanni sem mertek, nem hittem, hogy bármi segítséget várhatok.
Tisztában volt a veszedelemmel Mari néni is, a falu bábaasszonya, ő volt az egyetlen, aki elég bátor volt ahhoz, hogy valamit is tegyen. Ő a falu mellett lakott, kint a lápon, de akkor éppen a falun volt dolga. Először még ő is elbújt az asszonyokkal együtt, most mégis előjött az egyik pajtából.
Ezt a törökök sem értették sehogy, csak bámultak rá, ugyan mit akar ez a vénasszony, hogy egymaga állja el a házak felé menő utat. Aztán mikor Mari néni megszólalt, arra bizony összerezzentek, aztán reszketve hallgatták. Nem értettek ugyan egy szót se belőle, de már hangzásra is félelmetes volt. Nem tudom már sajnos visszaadni a mondandóját, de az biztos, hogy éktelenül fenyegetőzött, az Úr haragját emlegette, meg hogy legyen átkozott, aki csak egy ujjal is hozzáér bármelyik falubelihez.
A magyarul tudó török a többinél is inkább elsápadt, amit a vezetőjük is észrevett, rá is förmedt, nyilván tudni akarta, mit mondott a vénasszony. A török remegő hangon fogott a magyarázatba, mire a társai meg sem várták a vezér intését, egy emberként kezdtek hátrálni. A vezér bámulta még pár szívdobbanásnyi ideig Mari nénit, majd látva katonái tétovázását, maga ragadott fegyvert, hogy levágja az öregasszonyt.
Mari néni nem ijedt meg ettől sem, csak valami különös torokhangon kezdett kántálni. A törökök közt izgatott pusmogás kélt, most már a vezér is elbizonytalanodott.
Felejthetetlen pillanat volt, ahogy ott állt Mari néni, szemben a törökkel, és csak egyre mondta a magáét. Azok pedig mozdulni sem mertek. Végre a vezér megelégelte a dolgot. Hogy ő maga mit gondolt, nem tudni, de hogy a katonái parancs nélkül is elfutnak hamarosan, azt láthatta. Intett hát, mire a törökök villámsebesen ismét lóra kaptak, és elvágtattak a faluból.
Beletelt némi időbe, mire a falubeliek elő mertek bújni. De akkor is csak lassan szállingóztak elő. Az emberek zavartan toporogtak az út mentén, egymás szemébe se mertek nézni. Gyerekfejjel nemigen értettem, mi lehet a bajuk, én magam legszívesebben Mari néni nyakába ugrottam volna. Hiszen egymaga elűzte a katonákat!
Aztán ahogy kikászálódtam a vackomból, és kióvakodtam a szabadba, akkor hallottam meg az asszonyok ideges sugdolózását.
- Hát mégis boszorkány! Igazán boszorkány!
Megborzongtam erre most már én is. Akkortájt félelmetes hangzása volt ennek a szónak. Az ördög cimborája, aki éjjel démonokat lovagol meg, rontást hoz az emberre, gyermekeket áldoz urának… Sokan ma is hiszik, hogy mindez igaz, noha bírák elé már nem visz ilyen ügyet senki, csak kinevetnék érte. De akkoriban senkinek eszébe nem jutott kételkedni.
Most már nem akartam a Mari néni nyakába ugrani.
Mai fejjel már szánalmasnak látom azt, amikor András atya, a plébánosunk odalépett Mari néni elé. Amíg a török itt volt, ki nem dugta volna az orrát semmi pénzért, de most hirtelen nagy legény lett.
- Nem félek tőled, vénasszony – közölte Mari nénivel.
- Miért is félnél? – kérdezett vissza a bábaasszony. Fáradtnak tűnt, tisztában lehetett vele, mi következik.
- Ellenem haszontalan a tudományod – folytatta az atya, meg sem hallva az előbbi szót.
- Hacsak nem akarnál gyermeket világra hozni, úgy igazad lehet.
Ezek a szavak igencsak felbőszítették András atyát, már emelte a kezét, hogy egy jókora pofonnal vessen véget a beszélgetésnek, de aztán csak észhez tért. Nem volt éppen jámbor ember, amilyennek egy papot képzelne az ember, igen szerette a bort, és a bortól mindig nagy hangja lett, néha bizony verekedett is. De hogy pap üssön meg egy öregasszonyt, azt már ő sem találhatta illőnek, még ha a Sátán cimborájáról van is szó. Ehelyett inkább végigmérte a falusiakat, hogy lássa, azok mit szólnak ehhez a pimaszsághoz.
De hát mit szóltak volna? Csak toporgott mindenki, nem akaródzott senkinek közbeavatkozni, egyre hányták magukra a kereszteket. András atya elégedett lehetett a látvánnyal – lám, az ő nyájának mély a hite, igaz keresztények mind egy szálig.
- Bizonyságát adtad az ördöggel való cimboraságodnak, Isten nevében, nincs helyed ezen a világon! – fordult ismét Mari néni felé. Úgy mondta ezt, mintha valami díszes társaság előtt szónokolna, mert a nagy szavakat tán még a bornál is inkább szerette, rettentően büszke volt ilyenkor magára.
- András – dörmögte erre a bíró, az egyetlen, aki nevén szólíthatta az atyát, mert a rokona volt neki –, hiszen megmentett minket!
- Menedéket adnál egy boszorkánynak? – sziszegte összeszűkült szemmel az atya.
- Nem úgy értettem. – A bíró egészen zavarba jött a falubeliek rászegeződő pillantásaitól. – De akárhogy is, csak ő űzte el ezeket a katonákat, nélküle ki tudja, mi lett volna? Hadd menjen hát!
- Megmentett minket, mi? Hát nem tudod te azt, Gábor, hogy az ördög cimborái soha semmit nem tesznek jó szándékkal? Nagy árat kell fizetni a segítségükért mindenkor! Meg kell szabadulni tőle, mielőtt bajt hozhatna a fejünkre. Tűzre vele!
Nem volt helye több vitának. A bíró tudta, ha nem marad csendben, azt kockáztatja, hogy ez a bolond pap még őt is tűzre vetteti, amiért a boszorkányt pártolja.
András atya akarata érvényesült, Mari nénitől – aki ott volt majd’ mindegyikünk születésénél, aki a hosszú évek alatt, amíg velünk élt, számos nyavaját és számos sérülést gyógyított sikerrel, aki elűzte a törököt is – még azon a napon megszabadult a falu. Nem égették meg ugyan, ahogy a boszorkányokat szokás, mert félő volt, hogy a füst visszacsalja a katonákat. Ehelyett kivitték a lápra, és víz alá nyomták a fejét.
Mari néni nem lázadt a sorsa ellen. Nem könyörgött, nem siránkozott, nem próbált szabadulni. Utolsó szavai az egész falunak szóltak, de közben le nem vette a szemét András atyáról.
- Hálátlan népség, nem tűrtök meg magatok közt, de nem szabadultok meg tőlem ilyen könnyen. Vissza fogok jönni értetek. Mindenkit magammal viszek oda, ahová most megyek.
András atya szótlanul keresztet vetett, aztán intett a legényeknek.

102 - Történetek a török hódoltság korából

Bevezetés

Amikor az utolsó barlanglakás is elmaradt mögöttük, János úr már egészen biztos volt benne, hogy hiba volt ebbe az egészbe belevágni.
Persze már korábban is akadtak kételyei. Túlságosan sok dolog volt itt, ami nem tetszett neki. Hogy csak éjszaka lehetett elindulni, és csakis gyalog, nehogy a plébános megneszelje, mire készülnek – ez már önmagában is sok volt János úrnak. Reggel is az volt az első gondolata: hogyan fogja ezt meggyónni, mit szól majd hozzá Lőrinc atya? Nem lesz egyszerű ezt megmagyarázni az öregnek. Hát még azt, hogy egy falusi boszorkány, egy kuruzsló segítségét kérték!
- Haragszik az Úr – morogta a bajsza alatt. Hogyan másként magyarázható, hogy bár tele a hold, két napja olyan vastagon ülnek a felhők a tájon, hogy éjszaka nemhogy a csillagokig, a saját orráig sem lát az ember? És délután, pont mikor Mihály visszatért a hírrel, hogy a vénasszony hajlandó fogadni őket, minden átmenet nélkül támadt olyan felhőszakadás, amire emberemlékezet óta nem akadt példa.
Az eső azóta sem akart csitulni. János úr három pokrócba csavarta Annát, de így is csak remélhette, hogy nem kap még tüdőgyulladást is ráadásnak a szegény asszony. Hogy ő maga bőrig ázott, hogy hosszú mentéjét combközépig lepte a híg sár, szinte már észre sem vette. Minden figyelmére szükség volt, hogy a sártengerré vált úton követni tudja szolgáját, és el ne ejtse ezt a csonttá soványodott alakot, akiről, ha a saját szemével nem látta volna, hogyan fogy, hogyan aszalódik napról napra, meg nem mondta volna, hogy a tulajdon felesége. Csakis az ő kedvéért nem riadt vissza attól, hogy elutazzanak Mihály szülőfalujába, Bogácsra, és találkozzanak ezzel a kuruzslóval. Mert már minden mást megpróbáltak, de eddig még senki és semmi nem segített.
- Tarts ki, nagyságos uram, mindjárt megérkezünk! – szólt hátra Mihály. – Csak itt fel ezen az ösvényen, már nem lehet több száz lépésnél!
János úr hirtelen félelmetesnek találta a környéket, pedig rendes időben semmi különöset nem látott volna benne. A Kövesdre menő út, amelyet balkézről a Malomárok követett jó darabon, egyáltalán nem volt elrejtve az emberek szeme elől, és innen száz lépésre, az nem lehet még a világvége. Inkább csak a tudat, hogy hamarosan szemtől szemben áll majd a kuruzslóval… De hát éppen azért jött, nemde? Innen már nincs visszaút, fölösleges már az aggodalom – jöjjön hát, aminek jönnie kell!
Az ösvény inkább volt meredek kaptató, ami a domboldalon, mint egy kígyó, kúszott fel a fák közé. Mihály egyik kezével a fák törzsébe kapaszkodva, másik kezével János urat támogatva lépésről lépésre vitte őket fölfelé, míg végre ott álltak a sziklafalhoz tapasztott apró viskó előtt. Amíg János úr kifújta magát, Mihály az ajtóhoz lépett, és óvatosan bekopogott.
- Végre hogy itt vagytok már, kis híja, hogy el nem aludtam! – hallatszott bentről. – Gyertek hát!
Érződött ezen a hangon, hogy gazdája vénebb tán az országútnál is, mégis erős, határozott hang volt. János úr lélekben keresztet vetett, majd Mihály nyomában belépett a viskóba.
Bent vakító fényár fogadta őket, és orrfacsaró bűz. Jó időbe telt, míg János úr rájött, inkább félhomály ez, mint fényesség, csak a kinti sötétség után vakította el őket. Eddigre több szagot is meg tudott különböztetni már az általános szagorgiából. Meglepve fedezte fel, hogy mindössze szárított gyógynövényekről lehet szó – néhányat közülük ő maga is ismert – csak túlságosan sokféle, és túlságosan tömény volt az ő orrának.
Mire a szeme hozzászokott a fényhez, az öregasszony már az egyik sarokban tüsténkedett: birkabőrrel takart fekhelyet készített elő a beteg fogadására. Mozdulatai olyan fiatalosak, olyan energikusak voltak, hogy János úr egy pillanatra biztos volt benne, legfeljebb középkorú asszonyság lehet, még ha Mihály korábban vénasszonynak mondta is. Aztán a kuruzsló megfordult, és János úrnak be kellett látnia, hogy sosem látott még ennyi ráncot egy arcon, sem pedig ilyen gyér, pókfonálszerű hajkoronát, már amennyit láthatott belőle a fekete kendőtől, ami az öregasszony fejét fedte. Vénebb volt ez az asszony bárkinél, akivel János urat eddig összehozta a sors, félelmetesnek azonban egyáltalán nem lehetett nevezni.
- Ide tedd azt a lyányt! – fordult János úrhoz a vénség, ő pedig azon vette észre magát, hogy engedelmeskedik, noha egyébként nehezen tűrte, ha valaki parancsolni merészelt neki.
- Margit néném, miket beszél? – méltatlankodott Mihály. – Ez itt az én uram, Árvai János…
- Ráérünk majd bemutatkozni! – csattant fel a kuruzsló. – Forralj inkább vizet, amíg mi nekikészülünk a dolognak, de úgy vigyázz, ha még egyszer bajt csinálsz, most már tényleg békává változtatlak!
János úr hirtelen megmerevedett, Mihály azonban csak vigyorgott az öregasszony morgolódásán.
- Sose tenne olyat, Margit néném!
- Na, iparkodj hát, ne feleselj! Te meg, Árvai János, mondj el nekem mindent, mert a Mihály gyerek meséjéből én ugyan semmit se bírtam kihámozni!
Ezzel az öregasszony letérdelt a fekhely mellé, és elkezdte kibontani a beteget a szétázott pokrócok közül. János úr elfordult inkább, mert nem tudta volna könnyek nélkül megállni a látványt.
- Valami csavargók voltak, legalábbis Mihály nekik tulajdonítja a dolgot – kezdett bele aztán. – Én éppen úton voltam, nekem is csak a szolgák mesélték. Szállást kértek, és ételt, de hát mi is szűkében vagyunk manapság, nem volt mit adni nekik. Azok erőszakoskodtak, Anna erre elzavartatta őket. Akkor este kezdődtek a rémálmai. Nem akart beszélni erről sem…
- Szavad ne feledd! Mihály, az asztalon találsz száraz rongyot, hozz már ide párat, ne betegítsük meg szegény lyányt még jobban! Szóval rémálmok, mi?
- Rémálmok – bólogatott János úr. – Szegény, az utóbbi napokban szinte semmit nem aludt. A barátok adtak valami orvosságot, de az se használt, és Lőrinc atyának sem volt semmi ötlete. Még a bábát is megkérdeztük lent a faluban, tudós asszony, de az is csak hányta a keresztet, hogy boszorkányság, amiről Anna hallani sem akart. Három napja aztán úgy gondolta, kilovagol, hátha a szél kifújja a fejéből a bajt, de…
- Nem kellett volna elengedni – dohogott az öregasszony. – Meggyötörték a lelkét, mire ő magának még a testét is összetörte. Most aztán lesz vele dolgom! Mihály, te meg ne leskelődj itt nekem, mit szól az urad?
Mihály, aki időközben meghozta a kért rongyokat, ijedten pislogott János úrra, aztán visszahúzódott a tűzhely mellé. János úr azonban szinte észre sem vette.
- Tudsz rajta segíteni?
- Azt csak a Jóisten mondhatná meg így előre! – legyintett a kuruzsló. – Megpróbáljuk, aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Jó volna tudni, férfi tette-e rá a rontást, vagy nő? Nem tudod, mi? Nem baj, kiderítjük. Mihály, tölts vizet abba a tálba, ott az asztalon, még nem lehet túl meleg, az pont jó lesz! Meg hozz nekem három szem parazsat a tűzről, és kellene a törött hegyű késem… várj, azt már tegnap se találtam… Akkor csak a vizet, végtére is mindegy, férfi volt, vagy nő, nem is tudom, minek szoktam a parázzsal vacakolni. Aztán futás vissza a tűzhöz, összekészítettem a hozzávalókat a főzethez, csak dobáld bele a maradék vízbe, aztán kavargasd, azzal legalább elleszel egy darabig, addig sem kell attól félnem, mit teszel tönkre!
Mihály azonnal pattant, néhány szempillantással később egy tálban már ott gőzölgött a víz a kuruzsló mellett. Az öregasszony belemártotta egyik ujját a vízbe, és keresztet rajzolt vele a beteg homlokára.
- Kék szem, fekete szem, kézzel, vízzel megmosom. Ha férfi igézett meg, száradjon el, ha nő, repedjen meg. Kék szem, fekete szem, kézzel, vízzel megmosom. Ha férfi igézett meg, száradjon el, ha nő, repedjen meg. Kék szem, fekete szem, kézzel, vízzel megmosom. Ha férfi igézett meg, száradjon el, ha nő, repedjen meg! Na, akkor most a segítségedet kérném, Árvai János!
Beletelt pár pillanatba, míg János úr érzékelte, hogy a kuruzsló őt szólítja. Az előbb még azon próbálta magát túltenni, hogy a rontásűző szertartás mindenféle különösebb előkészület nélkül, csak úgy hirtelen elkezdődött, erre Margit néni gondol egyet, és félbeszakítja. Valahogy nem erre számított, de a maga módján a szertartásnak ez a nemtörődöm módja sokkal hátborzongatóbb volt, mint bármi, amit korábban elképzelt.
- Vetkeztesd le a lyányt – folytatta az öregasszony –, és ne szemérmeskedj itt nekem, a férfiak mind az szokják csinálni, nem állhatom!
János úr teljesítette a kérést. Egy kissé nehezen ment, mert próbált nem oda nézni. Nem szemérmességből, de nem akart szembesülni a látvánnyal. A felesége ruhában is ijesztően festett. Margit néni persze észrevette ezt, de szerencsére nem tett megjegyzést. Csak megfogta az egyik száraz rongyot, belemártotta a langyos vízbe, és jó alaposan lemosta a beteget. Majd János úr kezébe nyomta a rongyot, ő maga pedig imára kulcsolta a kezét.
- Nemes asszonyom, Mária, ölébe takará az ő áldott szent fiát, beméne vele a szent templomba, leüle az ő áldott szent aranyos székibe, elébe tevé aranyos bölcsőjét, belefekteti Jézust. Ott meglátják a szent asszonyok, szent lányok, szent apostolok, mártírok: Jézust megigézték. Ott meglátja az ő szent anyja, mondá e szót az ő szerető szentinek, Szent Erzsébet asszonynak: menj el, én szerető szentem, hozzad Jordánnak vizét, hadd fürösszem meg benne az én áldott szent fiamat! Elméne Szent Erzsébet asszony, elhozá Jordánnak szent vizét, benne Jézust megfüröszték. Mondá e szót Erzsébet asszonynak: vidd el, úgy mond, Jézusnak az ő igézetit piros márványkőre! Hogy ezt hallá az ő szerető szenti, Szent Erzsébet asszony, elönté piros márványkövön, ott eloszla, meg nem maradhata Jézusnak az ő igézeti. Ez mai dicsőséges napon… – Margit asszony arcán pillanatnyi kétségbeesés suhant át, de végül szinte zökkenőmentesen folytatta – Árvai János úrnak feleségén ugyan ne maradhasson meg férfinak igézeti, leánynak igézeti, asszonynak igézeti, Istennek hatalmából, Boldogasszony parancsolatjából, Ámen!
Mikor befejezte a ráolvasást, Margit néni kikapta János úr kezéből a rongyot, és újra lemosta a beteget.
- Most pedig, Árvai János, elmondunk három Miatyánkot. Mihály, gyere csak te is! Ott jó lesz, ne leskelődj, imádkozni jössz, nem nézelődni!
Miközben szinte oda sem figyelve mormolta az ima szavait, János úrnak csak az járt a fejében, hogy ezt már végképp sehogy nem tudja Lőrinc atyának megmagyarázni. Ez a ráimádkozás, nincs mit szépíteni rajta, bizony már szentségtörés. Legalábbis Lőrinc atya szemében biztosan annak számít. Különben meg az Isten nevében történt, talán az Úr megérti, hogy végső elkeseredésében folyamodott ehhez a lépéshez, és most már megtörtént, ezt semmissé tenni már nem lehet.
- Ez megvolna – sóhajtott a kuruzsló, amint a harmadik imával is végeztek. – Ezt a vizet öntsétek fel a tetőre, én addig megnézem ezeket a sebeket, bár úgy látom, valaki már ellátta őket, nem is rossz munka, ami azt illeti.
János úr szó nélkül fogta az edényt, és kifelé indult vele. Mihály csendben követte. Csak akkor kapott rémülten ura karja után, mikor látta, hogy a vizet a földre akarja önteni.
- A tetőre kell önteni, nagyságos uram, a tetőre!
János úr felnézett az égre. Még mindig szakadt az eső, és nem úgy tűnt, mintha egyhamar el akarna állni.
- Nem mindegy, hová kerül?
- Nagyságos uram, a rontást, ami Anna asszonyon volt, már átvette ez a víz. Nagy baj éri azt, aki belelép, ezért kell a tetőre önteni!
- Én oda fel nem mászok – vont vállat János úr. – A te ötleted volt ez az egész, öntsd ki te a vizet!
Mihály átvette az edényt, aztán egy lendülettel felloccsantotta az egészet a tetőre. János úr biztos volt benne, hogy nem először csinált ilyet.
Margit néni meg lehetett elégedve a korábbi kötésekkel, mert Anna már takarók alatt feküdt, mire visszaértek, ő maga pedig a tűzhelynél tüsténkedett.
- Mihály, a kamrában találsz még egy kis pálinkát! Jól átfáztatok, nekem meg még ennyi se jutott az eszembe. Aztán levehetnétek ezeket a göncöket, van pár pokróc itt a tűz mellett, takarózzatok be! Hogyha gondoljátok, haraphattok is valamit. Hosszú éjszaka elé nézünk.
- Azt hittem, végeztünk – értetlenkedett János úr.
- Ó, az igézettől, ha a Jóisten úgy akarja, megszabadultunk, de sokra mész ezzel, ha a lyányt aztán valami más nyavalya viszi el! Most pedig hagyd békén azt a lyányt, látom, miben mesterkedsz, de most nyugalomra van neki szüksége, nem arra, hogy összefogdosd! Majd fogdoshatod még eleget!
- Remélem, hogy tényleg megszabadultunk tőle – sóhajtott János úr, miközben leült a lócára az asztal mellett. Ismét utólag vette tudomásul, hogy szó nélkül engedelmeskedik az öregasszonynak.
- Megtettem, ami tőlem telik, a többi már a Jóisten dolga. De ne félj, Árvai János, értem én a dolgom! Én már azelőtt is urusoltam, hogy a nagyapád megszületett volna. Mihály, tölts egyet nekem is! – ezzel az öregasszony otthagyta a tűzhelyet, és leült az asztal túlsó végére, János úrral szemben.
- A nagyapám?
- Bizony, Árvai János, nem vagyok már mai csirke. Nem mered megkérdezni, de Mihály úgyis megkérdezné, mindig megkérdezi, pedig ő aztán tudja jól! Éppen aznap születtem, amikor a Dózsát megégették, Jolán néni, nyugodjék békében, mindig azt mondta, ettől származik a tudományom.
- Hát az elég régen volt.
- Százkét esztendeje immáron – bólogatott az öregasszony. – Az Úristen hosszú életet adott nékem, és hozzá erőt is, áldassék a neve!
Mihály közben visszatért a pálinkával, és nagy gyakorlattal mindenkinek töltött egy kupicával.
- Kérdezze meg, nagyságos uram, hogyan lett Margit nénémből gyógyító asszony! Azt a mesét akárhányszor is szívesen meghallgatnám.
- Hallottad már eleget!
- De a nagyságos úr még nem hallotta soha!
- Tényleg szívesen meghallgatom – bólogatott János úr is.
- Belefér az estébe bőven – egyezett bele a kuruzsló. – Azzal is jobban telik az idő. Na, egészségünkre!

Szexualizálódjon meg az a kolléga, aki áttette a pur habot az én oldalamra!

Minél korábban érkezünk meg a temetésre, annál inkább elfelejtünk valamit. Majdnem mindent előkészítettünk most is. Már elkezdődött a szertartás, amikor kiderült, hogy a pur hab a kocsiban maradt. (Ezzel tömítjük a kriptában a beton zárólapok közötti hézagot.) Földrajzilag úgy helyezkedtünk el, hogy a gyászolók között kellett volna átfurakodni oda-vissza. Így inkább megvártuk az alkalmas időpontot. A koporsót vinni elég négy ember, így nekem jutott a feladat, hogy elszaladjak a kocsihoz, majd 2 koszorúval s a flakonnal beálljak a menetbe. Mire kellett, már ott voltam a helyszínen. A flakont leraktam a hátam mögötti síremlékre, és segítettem a koporsót felcibálni a nyitott kripta tetejére. Az atya elmondta még amit kell, miközben befűztük a kötelet, s a protokoll szerinti időben alábocsátottuk az elhunytat. Ekkor mentem át a túloldalra, hogy az odakészített betonlapokat segítsek leadogatni. Mire az utolsót is bekinlódták a leereszkedett munkatársak, már egyedül maradtam azon az oldalon. Akinek nem volt itt dolga, elindult a koszorúkat közelíteni. Talán ezért volt rossz helyen a flakon. Nem tudom ki volt az elkövető, pedig láttam amint a keret tetejére helyezte, nekem elérhető közelségbe. Vagy a tektonikus lemezek mozgása miatt, vagy valami más okból, de leesett. Állítólag volt már ilyen máskor is, de most ettől több történt. Mintha szöget ütöttek volna az oldalába. Egy picurka nyíláson át szökőkútként tört elő a ragacsos hab. Felkaptam a flakont, igyekeztem úgy fordítani, hogy ne locsoljak le vele senkit, s benyújtottam a kriptába. Legalább egy részét hasznosítsuk! Persze így már nem lett elég. Holnap megyünk másik szolgálati nadrágot venni. A bakancs még menthető.

Nagyon kilógok az átlag férfiak közül, mert én nem adnék pénzt arra, hogy bemehessek egy stadionba meccset nézni. Volt persze egy kivétel. Az akkor új DVTK stadionba kértem bebocsátást. Nem csak a stadion volt új, hanem az élethelyzet is, amibe kerültem 1968 szeptemberében.

Néhány hete laktam a kollégiumban, ahonnét az ablakból ráláttunk a stadionra, s arra a fekvő keresztben végződő vastraverzre, amiről sokáig el nem tudtuk képzelni, mi lehet. Amikor lehetősség adódott, hogy közelről is megnézhessem a stadiont, éltem is vele. Felvettem a legvirágosabb ingemet, és toronyiránt nekivágtam a három buszmegállónyi távnak sokad magammal. Természetesen gyalog, hisz ennyit áldozhatunk a sport oltárán. 15 évesen ez meg se kottyant.
Nem akármilyen meccsre igyekeztünk. Nem egy bajnoki rangadó volt, hanem egy nagyon amatőr találkozó. Az esemény rangját inkább a körítés adta. Ez volt a nevezetes SZÚR, vagyis a színész-újságíró rangadó. Akkor még az újságírók közül talán senkit nem ismertem, így el is dőlt, kiknek szurkolok. Ma már kiegyenlítettebb lenne az ismert nevek aránya, de akkoriban az újságírók inkább csak tudósítottak, nem ők voltak a főszereplők. Az eredményre nem emlékszem, de azt hiszem, akkor se volt túl fontos a számomra.
Igen furcsa volt számomra a gálaműsor, hiszen nem színpadon léptek fel a szereplők, hanem autó vitte őket körbe a futópályán, hogy mindenki láthassa őket aránylag közelről. Akkor még nem voltak kivetítők. A hangosításon eddig nem is gondolkodtam, hiszen nem húzhatták maguk után a drótot. Mindenesetre megoldották.
Fenyő Miklósra emlékszem. Nem arra, hogy mit énekelt, vagy énekelt-e egyáltalán. Inkább arra, hogy nagyon hosszú haja volt, s mi kollégista ifjak erre nagyon irigyek voltunk. Megállapítottuk, hogy nyilván használ valami hajnövesztőt, másképp nem lehet ekkora lobonca. A Kabos produkciójából az maradt meg, hogy ő volt a vörös fény. A piros Škoda Felíciára szereltek egy villogó lámpát, de a haja színe volt a poén. Gobbi Hilda is vicces akart lenni. A helyszínre adaptálta a számát, de valamit rosszul jegyzett meg, mert a Szinva áradására – ami elöntötte az utat a selyemréti vasúti felüljáró alatt - azt mondta, kiöntött a Selyem patak.
Azért érdekes, hogy nem az maradt meg bennem, milyen jókat mondott, hanem arra emlékszem 55 év távolából is, amit elrontott.