Első oldal

A falu szélén két legény várakozott. A telihold fényénél aránylag messzire elláttak, de valahogy nem akart előbukkanni a falu felől a cimborájuk.
- Szerintem induljunk! Már nem látok a fáradtságtól. A hajnali buszt így is lekésem, de a hetesig jó lenne még egy kicsit aludni. – állt fel Zsolt az árokpartról.
- Várjunk még egy kicsit! – mondott ellent Jóska – Azt mondta, hogy hazakíséri a csajt, aztán már jön is.
- Értem én, de meddig várjunk?

Jóska nem válaszolt, inkább rágyújtott immár kitudja hányadik cigijére. Aztán alig szívott bele néhányat, amikor futó léptek zajára figyeltek fel. Nagy lihegve, széles vigyorral megérkezett Miki is.
- Na, ez is megvolt.
- Mi volt meg?
- Hát a kis fekete.
- Megdöntötted?
- Meg én. Igaz, nehezen állt kötélnek, de aztán csak megadta magát.
- Melyik csaj volt? – kérdezte Zsolt – Többel is láttalak táncolni, nem tudom melyikre sikerült rátapadnod.
- Az a kicsi fekete a piros nadrágban. Éppen a nadrággal volt a gond, különben a kapuban állva a hónom alá kapom az egyik lábát, de így le kellett húznom róla. Muszáj volt lefektetni.
- A Julcsit mondod? – kérdezte megdöbbenve Jóska. – Azt én is kivittem a parkba a szobor mögé. Talán egy órája lehetett. Azt mondta, még senkinek nem adta oda magát eddig, de nem hittem el neki. Elég rutinosnak tűnt.
- Nekem is azt mondta, hogy szűz, azért fél annyira. Aztán tényleg nem tűnt félősnek. Azt mondod, hogy egy órája te is megdugtad? Öcsém! Hogy ez a nő mekkora…

Első oldal

Az alföldi gyerek lehetett talán 12 éves, de olyan iramot diktált, hogy Sanyi alig bírta követni. A nagy sietéstől persze beszélgetni se tudtak, így már meg is bánta, hogy elindult vele. Arra gondolt, hogy ha a Tiszához mennek, az ugyancsak messze van, hiszen a szekérrel is megtartott az út egy fél órát a hídtól. A faluból kiérve magas növényzet között vezetett az ösvény, így semmit se látott, csak a gyerek hátát.

- Messzire megyünk? – kérdezte Sanyi kiáltva, hogy amaz biztosan meghallja.
- Nincs messze – kiáltott vissza a gyerek, de hátra se nézett, nem is lassított.
- Szerintem meg elég messze van. Tudom, hiszen arról jöttünk.
- Dehogyis jöttetek arról. Nem az élő vízhez megyünk, hanem a holtágra.
- Akkor jó.

Gyönyörű kúszófenyő borítja az előkertemet. Sokan meg is csodálják. A teraszról nézve - zöld színe ellenére - a tenger hullámzására emlékeztet. Szeretem nézegetni. Egyetlen hibája, hogy kinő közüle a folyóka, s a perje. Néha ki kell takarítani. Vasárnap délutáni szendergésemből felkelve éppen ehhez fogtam hozzá. Nincs jobb dolgom, hiszen egyedül lakom a család házát, még beszélgetni sincs kivel. Na, de ez egy másik történet.

Húzgálom kifelé a nem kívánatos gyomnövényeket a fenyő közül a szomszéd felőli kerítés közelében. Nem is tudom hol jártam gondolatban, amikor halk nyüszítésre figyeltem fel. Talán nem is jó kifejezés a nyüszítés. Csak egy egész finom, figyelemfelkeltő hangot hallatott a kutya. Jelezte, hogy ott van a közelemben és szeretné, ha észrevenném. Egy kutyától nem lenne meglepő ha ugatna, hiszen úgy mondják „azért kutya, hogy ugasson”. Ez nem ugatott. Nem akart rám ijeszteni. Megdöbbentő, hogy mennyi tapintat van ebben az állatban. Nem ismer engem, hiszen nem rég lakom megint itthon, soha nem kerültünk még ilyen közel egymáshoz. Nem lép fel támadólag, pedig veszélyesen megközelítettem az ő felségterületét. A kerítés azt hiszem ebből a szempontból nem számít.
A hang irányába fordulok. Zsemleszínű, fiatal labradori. Nem is egy, hanem mindjárt kettő. Érdeklődve figyelnek, illegetik a fejüket, szimatolgatnak, nyalogatják a drótot. Ülnek a kerítés túloldalán csendben egymás mellett, várják, hogy megsimogassam a buksijukat. Nem tudják, hogy elháríthatatlan akadályt jelent köztünk a kerítés. Nem marad más lehetőség, mint a szemkontaktus. Eső pillantásra teljesen egyformák, de már látom, hogy mégsem. Egyiküknek valami baj van a szemével. Olyan a nézése, mint egy bernáthegyié. Talán valami gyulladás. Beszélni kellene a gazdájával, hogy vigye orvoshoz. Ahogy ülnek egymás mellett és kíváncsian figyelnek, valami megmagyarázhatatlan melegség önti el a lelkem. Pedig nem is tartom ezt a fajtát különösen szépnek a fejükre simuló füleikkel. Nekem a kutya, az a németjuhász. Na, de ez a tekintet bárkit levesz a lábáról. Meg aztán nekem is volt majdnem ilyen. Csak majdnem, mert volt rajta olyan, ami fajtaidegen. Na, de éppen a felálló, kissé még hátra is hajló fülei tették egyedivé Sodót. Nevét a színe miatt kapta. Unokaöcsém vissza is kérdezett amikor a kutya nevét hallotta, hogy „ úgy, mint vanília sodó?”

Első oldal

- Nézelődjél! – csengett sokáig fülében a felszólítás. Na, de mit nézzen, mikor nincs itt semmi. A favágóknak ugyancsak felkopna itt az álluk, hiszen alig van néhány fa. Éppen csak az út mentén egy-egy. Bár, mintha amott, jó messze...de az is csak egy fasor. Biztosan út van ott is. Aztán nemhogy hegyek, de még dombok sincsenek. Teljesen sík minden. Összeér az ég a földdel. Beszélték az öregek, hogy régen errefelé éltek a betyárok. Na, de itt elbújni se lehet, hiszen olyan messzire ellátni...nocsak!
- Petőfi bácsi! Nézzen csak hátra! Ott vannak a hegyek.
- Ott hát. Onnét jövünk.
- Na, de nézze má'! Ott meg vége szakad a hegyeknek, arrébb meg megint kezdődik.
- Az már ott a Mátra – mondta anélkül, hogy hátrafordította volna akár a tekintetét is.

Idős angol házaspár vásárol a pakisztániak által üzemeltetett londoni ”százforintos” boltban. A termékek kiválasztásából látni, hogy nyaraláshoz készülnek. A pénztáros lány kedvesen érdeklődik, hogy „hova lesz a menet”. A vevők, vevők a társalgásra, de feltételezik a lányról, hogy helybeli, aligha ismeri az országokat.
- Italy, Malta?
- No, no. Greece
Majd lelkesen mesélni kezdenek korábbi útjaikról, örömmel nyugtázva, hogy a lány minden említett országra azt mondja, hogy tudja hol van.
- Két hely volt ami nagyon tetszett, de az egyik különösen. Azt már biztosan nem tudja hol van.
- Talán mégis.
- Ott van középen, egész eldugott ország, nincs tengerpartja sem, de van ott egy folyó, annak a partján nagyon jókat sétáltunk. Az emberek nagyon barátságosak.
- Poland?
- Nem, de nem hiszem, hogy ismerné. Maga hova valósi egyébként? A neve alapján skótnak gondolom.
- Nem fogják elhinni.
- Na! Mondja már! Nagyon kíváncsi vagyok.
- Magyar vagyok.
- Tényleg nem hiszem el. - mondja az angol asszony.
- Pedig igaz, Magyarországról jöttem.
- Na, akkor hogy mondják azt, hogy good bye?
- Viszontlátásra.
- Good morning?
- Jó reggelt.
- Tényleg magyar. - fordult a férje felé, aki úgy köszönt el a lánytól, hogy:
- Kezetcsokolá

Sanyi csalódottan fordult hazafelé. Már egészen beleélte magát, hogy mészégető lesz, aztán kútba esett az elképzelése. Kicsit kételkedett is abban amit hallott, hiszen katonának fiatal legényeket szoktak elvinni, Benke pedig már nem annyira fiatal. Ez a zsérci ember talán nem is mondott neki igazat. Biztosabb lenne elmenni Zsércre, hátha mégis otthon találná.

Amikor idáig jutott a gondolataival, meg is állt, hogy az ellenkező irányba forduljon. Na, de akkor el kellene menni a kemencerakók mellett, és azok biztosan megkérdeznék tőle, hogy hová megyen, hisz az előbb az ellenkező irányba látták elindulni. Még bolondnak néznék. Egy kis ideig tanácstalanul álldogált. Majd rájött, hogy nem is tudná megérdeklődni, hiszen több embert is hívnak Benkének, talán még olyan is több van, akinek megegyezik a vezetékneve. Azt meg ráadásul nem is tudja. Nem tudná elmagyarázni, hogy kit keres. Na, de ha most hazamegy, mit mond, hiszen azzal köszönt el, hogy megyen meszet égetni. Vagy hazudósnak hiszik, vagy lesajnálják amiért mégse kellett.

Na, nem a nadrág, bár azt is lépten-nyomon láthatjuk. Van már direkt mély ülepűre szabott nadrág is, de többségében nem ilyeneket viselnek fiataljaink, hanem olyat, aminek csak megspórolták a derekát. Láttam olyan – magát csinosnak gondoló – nőt, aki simán lehajtotta a „mackója” korcát. Bicajos fiút, aki a nagyobb erőkifejtést elérendő, mélyen meghajolva, a nyeregből kiemelkedve tekert, s a derékszíj a gatyája alatt díszítette a combját. Ne mondja senki, hogy nem kényelmetlen! Vannak olyan kultúrák, ahol illetlenség a cipő talpát mutatni. Hol tartunk már ettől!?

Nagy hangoskodva, két fiú által kísérve „szefo” hatású tinilány lépett fel a buszra. Kis híján kilátszott a csúnyája. Aztán megfordult, hogy a pelyhes fenekét lássam, s kissé feljebb próbálta húzni a nadrág nem létező derekát, így legalább a vágatéka takarásba került. Nem látszott ki a bugyija. Szerintem nem is volt rajta.

Nem is ezt akartam írni, hanem a következőt:
Felszálltam egy „van Hool” busz végébe. Mivel ezek a buszok középmotorosak, a vége határozottan csendes, azért szeretek itt utazni. Az ajtóval szemben van 4 ülés. A sarokban terpeszkedett egy 15 körüli fehér fiú. A fal és az ablak összefirkálva. A fiú beleillett ebbe a képbe. Mellette lévő ülésen egy sárga mappa, rajta kakaós csiga. Bizonyára az ő csomagja. Tornacipős lába a szemközti ülés éléhez támasztva. Kezével még ezen stabil fekvésen túl is kapaszkodott az oldalfalon lévő kengyelbe. Szinte mozdulatlanul ült így. Két megálló után elhatároztam, hogy leülök az egyetlen szabad ülésre. Lesöpörtem a morzsát. Ekkor láttam a szemem sarkából, mintha megrezzent volna, de amikor leültem, láttam, hogy változatlanul terpeszkedik tovább, cipője talpa továbbra is az ülésnek van támasztva. Szerintem meg se fordult a fejében, hogy ebben bármi kivetnivaló lenne. Azért azt el tudom képzelni, hogy odahaza a bejárati ajtó előtt sorakoznak a cipők, mert az előszobába nem szabad cipővel belépni. (Na, de ezt nem tudhatom, csak gondoltam.)
Engem zavar. Szóljak rá? Jobbat találtam ki.
- Bocsáss meg! Tiéd a mappa?
Nem szól, csak bólint.
- Elvennéd? Szeretném feltenni a lábamat.
Elvette. Emelem a lábam, majd visszaeresztem. Lerúgom a cipőt a lábamról, s csak a zoknis lábaimat fektetem az ülőlapra, keresztbe fonva. Látom, nem tetszik neki. Meglepetésében lecsúszott a tornacipő az ülésről.

Indulás az erdőbe

Hétfő reggel három szekérrel indultak az ölfavágók. Jókora málhákat raktak a szekerekre, hiszen Karácsonyig haza se jönnek. Kinn fognak lakni az erdőn, ahol éppen a fát vágják. Reményteljes bizakodással vágtak neki az útnak, hiszen ha az időjárás is kedvező lesz, akár tavaszig is kihúzzák a keresetükkel. Az erdészet pengővel fizet a munkáért, nem kell csereberélni, hanem megvehetik amire éppen szükségük van. Az erdész szerint majd újév után is kellenek, kitart a favágás egészen tavaszig. Ha ez valóban így lesz, egyikük családjának se kell majd szükséget szenvednie.

Legboldogabb mégis Sanyi volt közülük, aki végre érezhette magát valakinek. Az ölfavágó, rangot jelentett a faluban, s ő most már az lesz. Nem a falu szegényei közül is az utolsó ember gyereke, aki még tótul se beszél, hanem igazi munkásember. Hálás is volt ezért a kivételes szerencséért Vajkó Janinak, aki magával hozta. Jó lett volna, ha Jóska is jön, de őt otthon hagyta az apja, hogy a jószág körül elvégezzen. Az igazság persze inkább az lehetett, hogy gyengének találta az apja még a fejszére. Sanyi a sok éhezés ellenére erős testalkatú, jókötésű gyerek. Még az idősebb tót legények se mertek vele kötözködni, hiszen „a bolond magyarja mindjárt verekszik”. A favágók meg is egyeztek abban, hogy ha az erdőmérnök kérdi, majd 17-nek mondják a fiút. Nem fog benne kételkedni, hiszen kinéz annyinak. Nem olyan kicsi mint az apja, inkább anyai ágon örökölte a testalkatát.

Írtam egy bejegyzést „Blicc” címmel. Azt hittem, majd heves vitát vált ki a téma. Tévedtem. Csupán egy hozzászólás érkezett, az is azt mondta, hogy a BKV kapja be. A bejegyzésben emlegetett Bélával később is beszéltünk a bliccelésről.
- Amíg ellopják a pénzt, addig nem veszek bérletet.
- Ha majd nem lopják el, akkor fogsz venni?
- Akkor igen.
Ez persze csak duma, hiszen amíg nem tudtuk, hogy ellopják, addig se vett.

Mindez most arról jutott megint eszembe, hogy ma a kettes villamosra felszállt egy fiatalokból álló, legalább 40 fős csoport. Aztán sorakoztak szépen jegyet lyukasztani. Ilyet még nem láttam Pesten, pedig itt lakom már...kb. 5 hónapja. Akkor értettem meg miért tették ezt a szokatlan dolgot, amikor hallottam őket olaszul beszélni. Még nem volt idejük átvenni a helyi szokásokat.

A fentebb említett Bélával egy ideig csupán ketten dolgoztunk, de emlegette régi kollégáit, úgy mint „a románok”. Azóta már én is megismerkedtem Andrással s fiával Attilával. Számomra nem románok, hanem székelyek. Erdélyben élnek, s mint András mondta, az ő anyja nem is tud románul. Otthon nem kell. Ott a románok is beszélik a magyar nyelvet. Ő 16, a fia 14 éve dolgozik itt. Budapestet jobban ismerik, mint sok bennszülött pesti. (Hallottam olyan felmérésről, miszerint a pesti középiskolások 15%-a még nem járt Budán) Kérdem én: mitől románok? Tőlük sajnáljuk a szavazati jogot? (na ez már megint más téma)