Írtam egy bejegyzést „Blicc” címmel. Azt hittem, majd heves vitát vált ki a téma. Tévedtem. Csupán egy hozzászólás érkezett, az is azt mondta, hogy a BKV kapja be. A bejegyzésben emlegetett Bélával később is beszéltünk a bliccelésről.
- Amíg ellopják a pénzt, addig nem veszek bérletet.
- Ha majd nem lopják el, akkor fogsz venni?
- Akkor igen.
Ez persze csak duma, hiszen amíg nem tudtuk, hogy ellopják, addig se vett.

Mindez most arról jutott megint eszembe, hogy ma a kettes villamosra felszállt egy fiatalokból álló, legalább 40 fős csoport. Aztán sorakoztak szépen jegyet lyukasztani. Ilyet még nem láttam Pesten, pedig itt lakom már...kb. 5 hónapja. Akkor értettem meg miért tették ezt a szokatlan dolgot, amikor hallottam őket olaszul beszélni. Még nem volt idejük átvenni a helyi szokásokat.

A fentebb említett Bélával egy ideig csupán ketten dolgoztunk, de emlegette régi kollégáit, úgy mint „a románok”. Azóta már én is megismerkedtem Andrással s fiával Attilával. Számomra nem románok, hanem székelyek. Erdélyben élnek, s mint András mondta, az ő anyja nem is tud románul. Otthon nem kell. Ott a románok is beszélik a magyar nyelvet. Ő 16, a fia 14 éve dolgozik itt. Budapestet jobban ismerik, mint sok bennszülött pesti. (Hallottam olyan felmérésről, miszerint a pesti középiskolások 15%-a még nem járt Budán) Kérdem én: mitől románok? Tőlük sajnáljuk a szavazati jogot? (na ez már megint más téma)

Két év telt el a tebe pusztai szolgálat óta. Sanyi már tavasszal betöltötte a 14-et. A tanító úrnak volt rádiója, amiből megtudhatták, mi történik a világban. A felvidék egy részét és a kárpátalját visszaadták a csehek, Erdély északi részét a románok, aminek a faluban leginkább csak a tanító úr örült. A répásiaknak, mint másodrendű polgároknak mindegy volt, hogy a számukra idegen területek milyen országhoz tartoznak. Sokat nem tudtak kezdeni azzal sem, hogy háború van Európában. A németek belekergették az angolokat a tengerbe, elfoglalták Franciaországot. Répáson mindettől sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, hogy mit adjanak enni a családonkénti 7-8, de nem ritkán tíz gyereknek. Sanyinak már mind a három féltestvére elkerült a háztól. Annus Győrbe ment férjhez. Lajos is benősült egyik bükkaljai falu kondásának a családjába. Jóska a szilvási fűrésztelepre került, és már télen se jött haza. Így tehát végérvényesen ő lett a nagy gyerek a családban. A két húgával és az öccsével nem volt gondja, ellátták már ők magukat. Legfőbb elfoglaltsága a fafaragás volt ez időtájt. Ügyesen bánt a szekercével, a kétnyelű késsel. A rokonságból sokan kértek tőle szerszámnyeleket, sodrófát, sőt még sütőlapátot is. Az apja ezért akár büszke is lehetett volna rá, de inkább iriggyé tette, hogy nem az ő munkáját keresték. Már a városi piacon is azt kellett hazudni a kereskedőnek, hogy a gyerek faragta a jármot. Ezek a munkák már hoztak a konyhára némi élelmet, de azért még így sem ettek minden nap.

Alig virradt még, amikor az erdész jött a reggeli fejésre. Sanyi felugrott, s máris fogta a villát, hogy felkeltse a teheneket. Ekkor ajánlott volt még egy kicsit várni a fejéssel. Miután a két jószág elvégezte reggeli dolgát, Sanyi leszedte a trágyát, mintha most is itt dolgozna. A többiek is felkeltek, hogy ne legyenek láb alatt. Az erdész meggyújtotta a lámpát, hogy világosabb legyen. Magára kötötte az egylábú széket, s odaült zsétárral a Riska tőgyéhez, fejét az oldalának támasztotta, s a csecsekből vékony sugárban dőlt a meleg tej. Vajkó Jani kényelmetlenül érezte magát. Arra gondolt, hogy segítenie illene, de nem tudott mit. A Sanyi gyerek kezéből se vehette ki a vasvillát. Restellte, hogy nem ő ugrott fel elébb.

- Hát János! – mondta az erdész anélkül, hogy a fejét elvette volna a tehén hasától – Azért felelőtlen dolog volt ilyen mély friss hóban nekivágni két gyerekkel ennek az útnak. Várniuk kellett volna még néhány napot, amíg megül.

Vajkó Jani nem szólt semmit, csak hümmögött. Tudta ő is nagyon jól, hogy az erdésznek igaza van, hát mit mondhat akkor erre?
- Na, de innét már nincs messze a falu. – folytatta az erdész – Az éjjel is keményen fagyott, sőt most is van legalább tizenkét fok hideg, ha nem hidegebb. Pihenjenek még néhány órát, majd dél körül nekivághatnak. Főz az asszony egy kis puliszkát, isznak hozzá tejet, s máris erőre kapnak. Jobb lesz mint a szalonna. Az se lenne rossz sült tojással, de ilyenkor télen nem tojnak a tyúkok. Szólok, ha kész a reggeli, oszt átjönnek majd a házba.- indult befelé az alig fél zsétár tejjel.

A kész szenet jó minőségűnek találták, átvették első osztályúban. Még az égetés alatt lévőt is átveszik majd, de tavaszig nem kell több. Égetik az újhutaiak is, a kisgyőriek is. Így tehát nem tart ki a munka Karácsonyig. Egy hét, és a mostanival végeznek. Utána mehetnek haza a lábukat lógatni.
- A téli szénégetés úgyse jó – vigasztalta bátyját Vajkó Béla.- Majd elmegyünk ölfát vágni.
- Elmegyünk, elmegyünk! Ha beférünk még valamelyik bandába.
- Ha nem, akkor nem. Ebből a két boksából már kitartunk tavaszig. Akkor jöhetünk ki megint. Ha mégse kell, elmegyünk az alföldre summásnak. Beszéltem a faluban a kőművesekkel. Tőlük minden évben sokan járnak. Velük elmehetünk. Petőfi is mondta, hogy neki jó embere a summás gazda. Hát majd beajánl bennünket. Na, körbedöngölöm, nehogy belobbanjon – indult a füstölgő boksa felé.- Itt lehetne már ez a két fuvaros, aztán vihetnék a szenet.

Nemsokára meg is jöttek Petőfiék még egy-egy szán fával. Szabadkoztak, hogy a nagy hideg miatt többször is megálltak, nehogy nagyon kimelegedjenek a lovak. Ezért nem értek ide hamarabb. Na, de egyet még tudnak fordulni a szénnel, kettő meg egyébként se férne bele a napba.

A magas fűben rohanni kezdett a réten, egészen a végéig. A tüdeje sípolt a fáradtságtól, a szíve majd kiugrott az izgalomtól mire odáig ért, ahol már csak az út volt, meg a patak. A tehenek sehol. Elindult visszafelé, de már csak botorkálva, hiszen nagyon elfáradt a rohanástól. Visszaért a cövekig. Úgy gondolta, hogy a másik irányban nem lehetnek, hiszen ők, Lajossal arról jöttek nemrég, látniuk kellett volna. Na – gondolta – az a legkevesebb, hogy jól elvernek, de biztosan el is zavarnak. A faluban találnak helyettem akár tíz másik gyereket is. Összeomolva ballagott tovább szembe a patak folyásával. Olykor meg-megállt, hátha valami csoda folytán meglátná a teheneket. Aztán egyszer csak a Bodri jött szembe vele.
- Hát te meg honnét kerültél ide? Nem tudod hová lettek a tehenek? Neked tudnod kell, vagy ha nem, hát szimatold ki! Elvégre kutya volnál, vagy mi.

Bodri mintha megértette volna. Megfordult és futni kezdett arra, amerről az imént jött. Sanyi utána. Vége volt már erre is a rétnek, úgy kellett átbújni a bokrok között, s követni a patak kanyarulatát a forrás felé. Alig volt néhány méternyi tisztás, ahol a két tehén heverészett, s békésen kérődzött.
- Na hát itt vagytok? Jól rám ijesztettetek. Honnét a csudából jutott eszetekbe átbújni a bozótoson?
Nem volt a réten elég helyetek? Na, akkor hagylak is benneteket békén. Megyek én is eszek valamit. Már ha kapok a gazdasszonytól. Utánam nem igen hozza, de ha ott vagyok csak ad.

- Tudod Béla, engem elsősorban az csábított erre a munkahelyre, hogy 10 perc alatt gyalog elérek a telephelyre. Azt ugyan gondoltam, hogy lesz terepmunka is, de arra nem számítottam, hogy csak odavisznek a főnökék, aztán ott is hagynak. A hazautat pedig oldjam meg ahogy akarom. A lényeg, hogy másnap reggel ismét itt legyek. Még szerencse, hogy te legalább eligazítottál, hogy jutok haza. Ha jegyet veszek, 1280Ft a hazaút. Ügyesebb tervezéssel kijön 960-ból, de ez akkor is közel napi 2000. Ráadásul azt se tudom, hol vehetek jegyet. Szerencse, hogy nem kaptam infarktust az izgalomtól. Falusi gyerek vagyok, nem szoktam hozzá a blicceléshez. Ezért járok azóta is inkább kocsival. A benzin kijön 800-ból. A főnök térít hármat. Ezt az ötszázat tehát a béremből kell levonni. Hogy mennyit ígért az öreg? Hatezret. Tudom, hogy nem sok. Azt mondta, hogy te is annyit kapsz. Hétezer ötszáz? Az is kevés 16 év munkaviszony után. Értem én, hogy nincs család, de akkor is. Nem mondod! Gyógyszerrel üzletelsz? Ja, hogy badisoknak árulsz szereket. Na, ha abból összejön nyolcvan....úgy már nem rossz. Én is úgy számoltam, hogy kétszázból megélnénk ketten az asszonnyal. Itt ennek a fele már meg is lesz, ha végig dolgozom a hónapot. Csak a kocsi el ne romoljon, mert arra már nem futja. Az olajat is rég le kellene cserélni. Gondolom, te bérlettel jársz. Soha nem volt még bérleted? Naponta utazol keresztül a városon. Két óra ide, kettő haza. Hány éves is vagy, 38? Értem. Szóval elküldöd az ellenőrt az anyjába. Metróval nem? Ja igaz, oda nem engednek le jegy nélkül. Szívás. A Jóska meg csak ötezret kap? Mennyi napja is volt a héten? Jól tudom, hogy csak egy? Tehát keresett ötezer forintot. Ebből hogy lehet megélni? A székelyek meg 270-et kaptak harminc napra? Meg egy tízest az utazásra, meg napi ötszázat kajára? Ezzel én is megelégednék. Mond csak! Ha ők Pesten dolgoznak, hogy közlekednek? Úgy mint te. Értem. Igen? Rettegnek? Én is rettegtem. Nem is lehet idegekkel bírni. Szorongatják? Nekem még szorongatni való jegyem se volt. Erre az utazási szokásra születni kell.

...
Győrben mindenek előtt alapos szidást kapott, de a lényeg, hogy ételt is. Két nap múlva érte jött az apja, amikor a városból tartott hazafelé. Nem erre vezetett a legrövidebb út, de feltételezte, hogy itt találja a gyereket. Az elszökéssel tehát semmi nem oldódott meg. Odahaza továbbra is verést kapott kenyér helyett. Már kérni se mert. Odáig romlott a helyzete, hogy az utcán felvette a mások által eldobott almacsutkát is, amiért legtöbb gyerek megvetéssel nézett rá. Megszólni nem sokan merték, mert már valóban verekedős volt. Elagyabugyálta sokszor a nagyobb gyerekeket is. Egyetlen barátja Vajkó Jóska maradt, de kenyeret ő se tudott neki adni. A rokonok könyörültek meg rajta időnként. A következő néhány év nagy kihívása volt számára, hogy életben maradjon. Megkeseredett lelke fel se háborodott, amikor 9 évesen az apja magával vitte Horvátiba, ahol egy gazdával megállapodott, hogy eladja neki. Aztán az üzlet mégse köttetett meg, mert a vevő nem találta elég erősnek a munkára. Sanyinak azért eszébe jutott, hogy a keresztanyjának nem adták oda, de szólni nem mert, pedig nagyon ott volt a nyelve hegyén. Kapott éppen eleget így is, nem kell még egy ilyen megjegyzésért is a verés. A családban annyi vigasza volt, hogy Kláriban szerető testvérre talált. Sokat járták együtt az erdőt élelem után. Piroska is három éves volt már ekkor, őt is vitték néha magukkal, de ő még messzire nem tudta őket követni. A nagyobbak már nem laktak otthon. Annus Győrbe került, Jóska is elszegődött egy erdészhez. Lajos néha hazament, de legtöbbször az erdőn maradt hetekig. Így már Sanyi volt a háznál a legnagyobb gyerek. A legkisebb pedig Feri, aki ezen a nyáron született. Az apjuknak továbbra se volt állandó munkája. Szinte csak a szerencsén múlott, hogy mikor tudja megetetni a családját.

Amikor Sanyi felkelt, már mindenki ébren volt. Legelőször a láncos faliórát kereste, de nem látta sehol. Valójában ekkor ébredt tudatára, hogy nem otthon van. Vagyis nem ott otthon, ahol eddig. Gyorsan felugrott, átsietett a konyhán, s nagyot nyújtózva kiállt az ajtóba. Az udvaruk még árnyékban volt, de a falun túl, a szemközti hegyoldalon ragyogott a nap. Attól volt különleges a látvány, hogy nem volt erdő azon a hegyen, csak egész fenn a tetején. Hasonlított arra a laposra, ami a mamócska házuk és a vár között van. Ahová hol kukoricát, hol krumplit ültetnek. Olykor mindkettőt, de szoktak babot, meg borsót. A kukorica közé pedig tököt is. Messze volt ugyan, de lehetett látni ott néhány embert. Győrben kertnek mondták, itt is biztosan az, csak azt nem értette, miért nem a laposon van a kert. Akkor még nem tudta, hogy itt nincs is olyan, hogy lapos. Itt csak hegyek, meg völgyek vannak, s erdő, meg erdő mindenfelé. Már az udvaruk végében is erdő van. Győrben is volt erdő, de előtte volt még a rét, ahol a bátyja kaszált a tehénnek, melyet máskor meg oda kötötték ki legelni. Mondta a bátyja, hogy régebben ez a papa dolga volt, de a papa már nem volt.
- Na, fel méltóztatott kelni a nagyságos úrnak? - kérdezte mosolyogva az anyja, aki éppen akkor oldalazott be a félig nyitott kapun két vödör vízzel.
- Hozd elő a dézsát Ádám, hagy mosakodjon meg, mielőtt a templomba indulnánk!
- Tudod, hol a helye. Van nekem más dolgom is.
Sanyi erősen figyelte, hogy ugyan mi lehet az a más dolog, de csak azt látta, hogy ül az apja a fűrészelő bakon, s a pipájából ütögeti kifelé a dohányt, amit aztán a markából a szájába vesz. Kezdte rágni, s hol a szája egyik, hol másik oldalára vette, miközben jó nagyokat sercintett. Egy vékony valamivel a pipa görbe szárát piszkálgatta. Nem látszott valami nagy munkának, de jól eltöltötte vele az időt.
- Te nem is akarsz jönni a templomba?
- A múlt vasárnap már voltam. Majd mehetek még.
- Úgyse csinálsz ma semmit.
- Nem hát. Vasárnap van.
- A kecskét legalább kivihetnéd legelni.
- Azt a Jóska is meg tudja csinálni. Az az ő dolga.

Útinapló

Most figyeljetek balra! Ott lakik a kísértet.
Milyen kísértet? Ja, az a lublói vár?
Hol? Nem látom.
Akkor másszál hátra, és ülj a baloldalra!
Ja, jól van már látom. Olyan mint egy vár.
Ez igaz, de maga a tudat a lényeg. Meséltem, hogy amikor először erre jártam – persze, hogy meséltem – akkor még nekem is csak egy vár volt. Nem tudtam, mit látok. Csak később néztem utána.
Gyuszi bácsi már járt erre?
Hogyne.
Úgy mondod apu, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Nekem az. Mit gondolsz Ági, miért tudtam olyan jól átnavigálni Eperjesen?
Na apád, az csak véletlen volt. Jól jött azért a térképes segítségem.
Ibi néni is járt már erre?
Nem, erre még nem jártam. Voltam ugyan Lengyelországban, de Poprád felől. A családból még csak Tamás nem volt Lengyelben.
Azért jövök most. Nézd csak apu! Arra van Poprád. Az a főút.
Az a főút, de mi nem arra megyünk, hanem mmajd...itt...eel-ka-nya - rodunk. Így ni. Itt erősen jobbra. Még jó, hogy van ebben a kisbuszban szervó. Szörnyű, mekkora kanyart raktak itt az útba.
Kamionnal hogy fordulnának itt el?
Sehogy. Azoknak nem is szabad erre jönni.
Végül is, honnét van ez a kocsi?
Az egyik barátunké. Ti nem ismeritek. Azért nagy ötlet volt, hogy elkértük.
Tény, hogy lényegesen tágasabb, mint a Suzuki lenne négyünknek. Ha nem találunk szállást, az se gond. Alhatunk itt is, csak beállunk egy parkolóba.
Londonban a szobánk se volt ettől nagyobb.
De ott csak ketten laktatok.
Ez igaz anyu, de nem két éjszakát kellett kibírni azon a szűk helyen, hanem...várjál. Azt hiszem lehetett úgy nagyjából 180. Mondtam, hogy beleléptem...
Mondtad. A pizzába. Na, de a karácsonyfa elfért.
El a komódon. 40centis volt.
Nemsokára kiérünk Szlovákiából.
Elég elhagyatott vidék ez.
Majd figyelj a határ után. Az valami csodás. Én télen jártam erre, de akkor is szép volt.
Figyeld Gyuszi a táblát! Most merre?
A vörös kolostor felé. Az van a határnál.
Micsoda úttervezés volt itt! Jó, hogy neki nem vezet a háznak.
Na, már nem vagyunk messze. Azok az épületek már a határállomáshoz tartoztak.
Már nincs is határállomás.
De a helye azért megmaradt. Na, itt is vagyunk. Megálljunk egy kicsit?
Meg.
Ja, rá kell gyújtani. Aki akar, mehet WC-re is. Ott, arra!
Nincs erre nagy forgalom.
Volt a múlt héten, amikor az átadási ünnepséget tartották. Ott! Látod?
Mit? Azt a várat? Mi van vele?
Az ott Nedec vára. Ott volt a találkozó.

Tegnap olyat láttam, elállt szemem, szám.
Magas tűsarkokon egy anyányi lány.
Hamvas arca kipirulva, fázhatott a lelkem.
Nem a korosztályom, lehetne gyermekem.
Nézhetnék bármi mást, viszont nem tehetem.
Feszes nadrágszára viszi tekintetem.

Gömbölyű fenekét még nézni is öröm
Nem láttam milyen szín ujjain a köröm
Volt-e nála táska, milyen a kabátja?
Erre nem figyeltem, a fene se bánja
Honnét jön, hová megy? Nem kérdeztem
Nem akartam elveszni a részletekben

Kissé messzebb megyek, hogy totálképet lássak
Nem tudom kiűzni magamból a vágyat
Hosszú szőke haját mint fátylat odébb veti
Mobil telefonját az arcához emeli.
Lábát összefonja, majd ide oda tipeg
Mire gondolsz öreg? Ah, te azt csak hiszed.