A reggel nem csak azért volt csodálatos ezek után, mert gyönyörűen sütött a nap, és a levegő is úgy felmelegedett, hogy egy szál pulóverben már nem fagytunk meg, hanem azért is, mert sikerült ezt az éjszakát túlélni.

Reggel sétáltam egy kicsit a környéken, akkor jöttem rá, hogy letértünk az útról, meg szembesültem vele, milyen sziklafal tetejére sikerült kipakolnunk. Csabinál szerencsére legalább volt egy 'túrakonyha', így tudtunk kávézni. És közben a térképen sikerült meghatároznom, hol is vagyunk pontosan. Elég könnyű volt, a hegy lábánál ugyanis volt egy másik tó, annak éppen itt volt vége – és hihetetlen látvány volt, hogy a két tavat 200 méter választja el egymástól, de mégis legalább 50 méterrel magasabban volt ennek a másodiknak a felszíne, mint a Gjendének.

Szóval a második tó segítségével megállapítottam, hogy pontosan félúton vagyunk Gjendesheim
és Memurubu közt. Vagyis körülbelül 1 km/h sebességgel száguldottunk végig a hegygerincen, kora délutántól este 11-ig 7 és fél kilométert tettünk meg.

A fiam egyik kalandja

... A hegyi túrához felszerelkezve se nagyon voltunk, így bevásárlással indítottunk. Persze ezt is Judit állta. De hátizsákra, túrabakancsra, sátorra szükség volt. Csabival folyamatosan zajlott az egyeztetés, megvolt, hogy mi az, amivel rendelkezik a csapat, és mi az, ami még kell – épp csak egy dolog maradt ki: mi nem ismertük a pontos útitervet. Én mondjuk feltételeztem, hogy Csabi ezt alaposan megszervezte, és csak menet közben derült ki, hogy annyira nem. Valószínűleg egyszerűen csak térképet használt, mert az oslói szállás meg az eljutás a tetthelyre nagyjából rendben volt, de a napi távot légvonalban számolhatta. Hegyek között ugyanis jó, ha a harmadát meg lehet tenni annak a távnak, amire sík vidéken képes az ember, és ezt ő szépen figyelmen kívül hagyta.

Talán jobban odafigyeltünk volna, ha van tapasztalatunk ilyesmiben, de egyáltalán nem volt. És így hiába tudtuk, hogy Norvégia az északon van, meg hegyek között is leszünk, azért olyan hidegre, ami ott fogadott minket, nem számítottunk. Arra is csak ott jöttünk rá, hogy napi 10-15 km-nél nem igazán lehet messzebbre jutni gyalog.

Imádom a térképet. Nem is tájékozódom rosszul, néha érzésre is bejön a megfelelő útvonal. Nincs is GPS-re szükségem. Viszont nem árt tudnom, hová akarok eljutni. Ha fiatal lennék, és sportágat kellene választanom, az a tájékozódási futás lenne. Ezt a készséget a fiam is örökölte. Ő nem fut, de rengeteget gyalogol. 10-20 km meg se kottyan neki. Nem ül fel a buszra 2-300 méter távolságra, mint sokan teszik. Én is lesétálom minden reggel a 800 métert a buszhoz, bár a kövesdi 1200 méterhez már kocsit használok. Ebben a korban elég bőven az egész napos álldogálás, jövés menés. Na, de most autózásról van szó! Céges utat jó lenne előző nap tudnom, s akkor este megnézem a térképet. Városon belül meg is mondom a főnöknek, hogy néz ki a ház, amit keresünk. „Jártál már ott?” Nem, nem jártam ott, de megnéztem a guglin. Ezután már könnyű.
Két forduló követ kellett leszállítanunk egy nagykunsági faluba. Az elsőt elvitte a főnök fia, amit én igen sérelmeztem. Mi az, hogy nem én mehettem? Ő természetesen GPS segítségével találta meg az utcát. Aztán már kérdeznie kellett, mert házszámot nem talált. Mondta, hogy nagyon világ vége hely. Megnéztem a térképen, a „sztrítvájvon”. Földút. Esős időben lehet, hogy megszívat.

Zsolt kilépett kulccsal a kezében a folyosóra, s várt. Hosszú másodpercek teltek el, de nem történt semmi. Szörnyen izgatott volt, hiszen ilyet még soha nem tett. Érezte pulzusát a halántékán. Mintha egy búra alatt lett volna a feje. Talán ki is akadt volna ekkor a vérnyomásmérő. Bevillant egy emlék még legény korából, amikor egyik éjszaka a klubból hívott egy lányt a temetőbe. Hallott olyan estről, amikor oda mentek dugni. A lány is tudott erről, tehát nem lehetett kétsége a szándék felől. Már az meglepte Zsoltot, hogy nem volt ellenvetése, hanem első szóra ment vele. Fiatal bige volt, talán még a 16-ot se töltötte be, nem is emlegette trófeaként senki. Most pedig első szóra megy vele, noha semmi előzménye nem volt a dolognak. Egy társaságban szórakoztak, de ennyi. Ő maga hiába volt népszerű gyerek, hiába töltötte be a huszadik évét, még beavatatlan volt. Kissé meg is rémült a helyzettől. A kis közben megálltak smárolni. Jó sokáig. Aztán visszaindultak a klubba. Bizonyára a lány se gondolta komolyan, csupán vagánynak mutatta magát. Ha nem így lett volna, bizonyára világgá kürtöli, hogy Zsoltikának csak a szája nagy, de megijedt a bulától.
Nem szeretné másfél évtized után elkövetni ugyanezt a hibát. Ha elindultál Zsoltika, ne állj meg félúton!

A szobára járással megoldódott a legnagyobb probléma. Zsolt úszott a boldogságban. Úgy érezte, Kingánál változás állt be. Nagyon ritkán beszélt az érzéseiről, de tény, hogy már nem kell harcolni, duzzogni a szexért. Amikor megkívánja, az asszony soha nem ellenkezik. Néha még napozáskor is úgy helyezkedik, hogy a látvány felkeltse a férfi érdeklődését. Az éjszakákat mindig kettesben töltötték. A gyerekekre felügyelt Teri. Ha valami gondjuk volt, megoldotta. Olyan volt számukra ez a hét, mintha nászúton lennének. Az elmúlt 12 évben sokszor előfordult, hogy összezördültek, rövid időkre haragban voltak. Többnyire a szeretkezés hiánya okozta ezt. Alig akadt kivétel. Kinga jól bírta a hallgatást, szinte mindig Zsoltnak kellett kezdeni a békülést. Most viszont helyrebillent az egyensúly. A férfi el is kezdett aggodalmaskodni, hogy mi lesz, ha megfordul az igény. Eddig ő sokkal többször szerette volna az együttlétet mint a párja, ami szerencsére most már egálban van. Tíz-tizenöt év múlva majd Kinga fog rimánkodni? Az akarással talán nem lesz gond, de mi lesz, ha annyira nem kívánja, hogy nem is lesz képes az aktusra. Egyszer megesett, hogy valamiért nem érezte jól magát, s félbe kellett hagyni. Soha nem fogja elfelejteni, pedig ez egyetlen alkalom volt.

A teljesség igénye 2.

Vasárnap reggelre felszállt a pára, kisütött a nap, szikrázott a hatalmas vízfelületen. A távoli hajók mozgásán érzékelni lehetett a föld görbületét. Északkelet felé tekintve, látni lehetett a Kaliakra fok fehér szikláit, ami lehetett olyan 50 kilométerre. Ez igen! Így már tetszik. Még a szex utáni sóvárgást is feledtette rövid időre. Persze nem ezzel kezdődött a nap.
A reggeli nyüzsgés lekötött gyereket, felnőttet egyaránt. Nyolctól lehetett menni a szálloda éttermébe reggelizni. Svédasztalos reggeli volt, ahol a kínálatból bármit, bármennyit ehet a vendég, de el nem vihet ételt. Ennek a rendszernek az újdonsága is okozott némi izgalmat az első napokban. Láttak ugyan olyanokat, akik bátorkodtak csomagolni, de ők nem merték megtenni. Délig kibírják, akkor pedig beülnek egy étterembe. Nem sokat láttak ugyan az országból, de a kevés tapasztalat alapján gazdagnak érezték magukat. A nyaralás egyébként is arról szól, hogy többet megengednek maguknak, mint egyébként tennék.

A sirályok rikácsolása jelezte a tenger közelségét. Na meg a tudat, hiszen a strandot már hamarabb megtalálták mint a szállásukat. Az erkélyről viszont csak a fákat, s a szomszédos szállodák tetejét láthatták. Talán ha magasabban kapnak szobát! Már mindegy, így legalább nem kell liftezni. Az elsőn kapott három szobát a két család. Ebből kettő szomszédos, de a harmadik kissé messzebb van, ráadásul a hegy felé tájolták. Bár ez mindegy, ha a vizet egyikből se látják. Apró kényelmetlenség adódott már a megérkezéskor, mivel nem volt víz a szállodában. Az utazási iroda munkatársai javasolták, menjenek le a partra lemosni az út porát. Por pedig volt rajtuk bőven, hiszen csütörtök hajnalban indultak, most pedig már szombat dél van. Első dolguk tehát megfürödni. Az elszállásolást ráérnek elosztani este. Nem olyan egyszerű ez, hiszen négy felnőtt, és négy gyerek alkotja a társaságot. Két-két felnőtt elhelyezése egyértelmű, de a legnagyobb gyerek is csupán 10 éves. A harmadik szoba a folyosó végén van, egy teljesen idegen környezetben. Szerencsére az egymás melletti szobák erkélyét csak egy vaskorlát választja el, így ezt nevezték ki társalgónak.

Lelki ráhatás

A házaspár ifjúkori barátom volt. Üzleti kapcsolatban álltunk, tőlük vettem nagyobb munkáimhoz a betont. A fiatalasszony egy szeretni való tünemény, nagyon jókat dumáltunk szinte minden alkalommal. Látványnak se volt egy utolsó. Olyan kis aranyos. Aztán megesett, hogy segítséget kértek tőlem. Egy nagyon sürgős térkövezésben kellett segíteni, mert nem volt hozzá elég emberük. Még egy kollégát is vittem magammal. Kemény, fárasztó nap volt. Már délben bántam, hogy elvállaltam. A céges dolgozók se voltak idegenek, bár ilyen esetben nincs jelentősége, hiszen akivel első alkalommal kerülünk össze, azzal is végig dumáljuk a napot. Kobra becenevű kollégámmal ellentétben én úgy is tudok beszélni, hogy közben jár a kezem.

Károly a telep közvetlen szomszédságában lakott, akár kezdés előtt néhány perccel is elég volt neki az ágyból kiugrani. Ezt azok tudnák értékelni, akik naponta 2-3 órát utaznak. Hálás lehetett a sorsnak ezért a munkahelyért. Őt viszont nem abból a hálálkodós fából faragták. Inkább panaszkodásra hajlott a szája. Nem ritkaság, hogy egy melós a főnökére panaszkodik. Hol okkal, néha meg anélkül. Törpilla így, Törpilla úgy...Többek között táppénzes gondok voltak, meg talán a fizetésre, a túlórára panaszkodott, meg egyáltalán mindenre. Addig duruzsolt a fülembe, hogy amikor megérkezett Törpilla, hiába volt tréfás hangulatban, nem találtam viccesnek amiket mondott. Már tudat alatt én is haragudtam rá, amiért méltatlanul bánt Károllyal...ha igaz.

Vezető munkatársam valamit nagyon elcseszett a derekával, és munkaképtelenné vált. Olyannyira, hogy már elkerülhetetlen az orvos bevonása az ügybe. 60 elmúlt, nem egy-két nap lesz a gyógyulás. A délutáni akciót még levezényelte, de az esti riasztáshoz már nem tudott felkelni.
Ilyenkor jó az öreg a háznál. Éppen megérkeztem a kultúrház udvarára, ahol a Magyar Kultúra napját kívántam megünnepelni, az egyik hungarikum megkóstolásával, amikor megcsörrent a telefonom. Valójában majdnem így képzeltem én is, csak kicsit később. Ezzel az indokkal otthagytam volna a filmvetítést. Na, de még el se kezdődött. A bázishoz túl messze voltam, így az irányító kocsit küldött értem. Annyi időm még maradt, hogy benézzek a terembe. Rá is kérdeztem, hogy talán lagzi lesz? Valójában ekkor derült ki számomra, hogy itt nem csak beszélni fognak a gulyásról, hanem kóstolni is. Na, erről lemaradtam. Jött értem a kocsi, elvitt az irodába, ahol már csak egy fél órát kellett várnom az alkalmi kocsikísérőmre.
Meg is érkezett úgy, ahogy szokott. Sietős léptekkel, fülére tapasztott telefonnal, rohant be a házba, majd ki, be az irodába, onnét... mit tudom én hová, s közben egyfolytában telefonált. Szállodaiparban valami középvezető, és ebben a világban él napi 24 órát. Telefonálni csak menet közben tud. Nem áll meg egy helyben, hanem közben megy. Mindegy hová, de mennie kell. A kertszomszédomban lakik, és szoktam hallani amikor telefonál. Látom, hogy kiáll a lépcsőre, rágyújt, lemegy az udvarra, majd vissza, s közben folyamatosan beszél. Nem értem 100 méterről, hogy mit mond, annyira nem jó már a fülem.
Szóval, megérkezett, de még várnom kellett, nem tudom mire. Beültem a kocsiba, beindítottam. Végül megjött. Beült mellém, elindultunk, de még mindig telefonált. Nem értem, hogy bírja a karja. Az enyém 10 perc után elfárad. Elhaladtunk vagy 2-3 km-t, amikor megbökött “Szia Gyuszi bácsi!” A telefonálás ettől még folytatódott. Beértünk a város főterére, amikor letette. Na mondom, a kórházig már kibírja. Tévedtem. Azonnal hívott egy másik kollégát.
Felvettük a szállítmányt telefonálás nélkül. Megírtam a papírokat, elindultunk. Hasonló esetben a tesójával menetrendszerűen meg kell állni a trafiknál (meg a Mekinél) de most csak a telefonálást kell hallgatnom, meg szívnom a füstöt a negyedóránként meggyújtott cigijéből. Az ablakot ugyan lehúzza résnyire, de ettől még inkább rám irányítja. Egyszer mondta, hogy “várj, majd átküldöm”. Ekkor jött egy fél perces szünet.
Csak azt szerettem volna elmesélni, hogy rettentően elfáradtam ebbe a másfél óra telefonálásba.

Aki olvassa az írásaimat tudhatja, de aki mégsem, annak most mondom, hogy a gyertyafény logós helyi t.v.-nél dolgozom. Személyszállítási csoport, speciális feladat. A furgonunk is személykocsinak van vizsgáztatva. Na, ez a vizsga jár le a következő napokban. Nem fiatal már a járgány, rá fér a jeles alkalomra egy kis smink.
Kóby fő tevékenysége, hogy autók vizsgáztatását intézi. Kisebb karosszéria munkákat maga végez el. Ezt is elvállalta. A kolléga házhoz vitte neki...pontosabban a ház elé az utcára. Az udvarra nem állhatott be vele. Aztán felmerült egy olyan terv, hogy a vizsgaállomásra én fogom elvinni a kocsit. Miért is ne? Személykocsikhoz van szokva, ez pedig egy nagyobbacska furgon, amit a gyászhuszár kollégák se hajlandóak vezetni. Eleinte én is idegenkedtem tőle, amiért nincs rajta hátrafelé ablak. Ma már nem gond, megszoktam. Hétfőről volt szó, de senki nem hívott, mikor lesz az indulás.

A reggeli bevásárlásból hazafelé tartva a trafik előtt megláttam Kóbyt. Rákérdeztem, mi a helyzet? Még nincs kész, de nem kell sofőr, megbarátkozott vele. Még mindig a furgon méretét gondoltam problémának, de most megvilágosodtam. Elmondta, hogy nem is merte kinyitni a rakteret. Az asszonyát kérte meg, hogy nyissa ki a hátsó ajtót. Nem láttak benne semmit, csak a rozsdamentes fémburkolatot. Csak utólag mondta meg, hogy ez egy hullás kocsi. El tudom képzelni a szidalmakat, amit kapott.