Előző írásomat azzal kezdtem, hogy a fiatalasszony jött kaput nyitni. Pedig nem ezzel kezdődött a történet, hanem azzal, hogy meg kellett találni a címet. Pista bácsi a saját városában is eltéved, néha még a címet is rosszul tudja. Aztán kér telefonos segítséget, de mivel én vezetek, s nem tudom mit beszélnek, csak arra hagyatkozhatok, amit félrehallott. Ez esetben mondta a falu nevét, utcát, házszámot. Tiszta ügy. A falut egyszerű volt megtalálni. Az utcával se lett volna gond, hiszen a főutcán kicsi fatáblák mutatták, merre mit találunk. Az utolsó utcába befordultunk, de még ez sem az volt. A legelső ház előtt megálltunk, de nem ő érdeklődött, hanem engem küldött. Legalább a megrendelő nevét tudtuk. (volt már eset, hogy azt se) Szerencsére ismerték itt Juhász urat, így meg tudták mondani, hogy melyik faluban keressük.

Ma már nem állok be Pista bácsihoz a műhelybe dolgozni, de ha szállítani kell, számíthat rám. Nem gyakran, így mindig van mit kibeszélnünk. Ma már az a gyakorlat, hogy előző nap bemondja nekem a címet, s én megkeresem a guglin. Aztán már nem kell térkép, hiszen meg tudom jegyezni az útvonalat. Jártunk így Pécelen, szállítottunk Mádról Gödöllőre, s néhány közeli helyszínre.

Harmincon túl lehet a nő, aki kaput nyitott, de nem sokkal. Nyugodtan mondhatom fiatalnak, hiszen a kollégám is csak 1 évvel fiatalabb tőlem, hozzánk képest mindenképpen az.

A szépsége viszonylagos. Nem az én esetem, de így legalább jobban figyelek a részletekre. Nincs olyan, akiben ne találnék valami szépet.

A feneke határozottan szép formájú, még akkor is, ha kisebb mint amit ideálisnak gondolok.
Az arca nem az a hú de gyönyörű, de vonzza a tekintetet.
A szeme ki van hangsúlyozva optikailag.
A lényeg, hogy jól esik nézegetni.

Olyan jól sikerült elénk jönnie, hogy meg is ismételtettük vele. Nem a kulcsot felejtette el, hanem az ollót. Gyorskötözővel rögzítették a kaput. Lesz rajta majd rendes zár, csak még nincs készen. Építés alatt áll a kert.
Mi szalonnasütőt hoztunk. Nem csak letesszük, be is kell építeni a kijelölt területre. A nő azonnal kávéval kínál bennünket. Én kérek, de Pista bácsi nem. Aztán csak megoldódik a dolog, mert nagyon véletlenül szóba kerül a sör.

El kell, hogy engedj!

Artúr százados - a brigádvezetőnk - nagyon meg volt elégedve a harcijaival. Jobban lehetett ránk számítani, mint a légiósokra, akik 2 évi ingyen munkára ítéltettek bevonuláskor. Azoknak hiába ígértek bármit, de a harciaknál még hatott a szabadnap beígérése. November 7 ebben az évben hétfőre esett, így adva volt a hosszú hétvége. A megállapodás szerint a jutalom szabadság szerdán kezdődött. Hat nap szabadság egyvégtében. Ezért már érdemes szorgalmasabban lapátolni. Még Lajos (a saját szdpk-nk) se volt ellene, hiszen ő is mehetett.
Az esküvőm következő szombatra volt tervezve. Arra jár 10 nap szabadság. Ha nem mennék vissza keddre, akkor következő pénteken telne le, a hét végén nincs munka, tehát logikus, hogy az is szabad. Így a kötelező 10 helyett 13 nap szabadságot kapnék. Ha hozzácsapjuk a jutalom szabadságot, akkor 19 egybefüggő szabadnap. Az én logikám szerint. Lajos viszont másképp gondolkodott. Én kis buta pedig azt reméltem, hogy hálával tartozik nekem.

2017 december

Unaloműzésként mégis összejött négy nap munka. Gyakorolhattam legalább a naponta autózást Miskolc és Kövesd között. Sőt, még azon is túl. Tiszavalkon kellett kandallót építeni. Szerencsém volt az időjárással. Csak 1 reggel kellett ablakot kaparni, a forgalom se volt nagy, a hó is csak csütörtök este esett, amikor már leraktam a kocsit. Akkor sincs gond, ha hamarabb jön, hiszen csak leheletnyi lepel lett belőle, pénteken el is tűnt az egész.

Soha nem építettem még kandallót, de most legalább már ilyet is láttam. Valójában magával a tüzeléstechnikával nincs is dolgunk, hiszen egy kész kandallóbetétet kellett körbefalazni. Igaz, a füstcsövet mi vittük hozzá, de ehhez nem kell szaktudás. Pityu rakta az ytong-ot, meg beburkolta kővel, én meg szabtam, fényeztem a gránitnak hitt párkányokat, a kályhacső eltakarását szolgáló „sípot” együtt építettük gipszkartonból, amihez kell egy fémváz is. Én kezeltem a fúrót, a mester adta az instrukciót. Negyedik nap ő már nem is jött, hanem szerzett egy fiatal munkaerőt a gletteléshez, festéshez. Ő legalább lát rendesen nem úgy mint mi. Festés előtt kicsit be is gyújtott közösen a gazdával. Először valami tűzgátló anyaggal kezelt fával próbálkoztak. Közben megjelent a hűtőgép szerelő is, aki ezer forintért megmondta, hogy tegyék a hűtőt melegebb környezetbe, s akkor majd bekapcsol.

(idővándor)

Bizonyára vacsorával is megkínál a szállásadóm, ha közben el nem nyom az álom. Ha el nem nyom. De elnyomott. Előbb ugyan néhányat tüsszentettem a friss szalma porától, de aztán a fejemet se emeltem meg. Belesüppedtem a szalmába, s úgy éreztem, mintha nem akarna vége lenni a süllyedésemnek. Mintha nem is lenne padozata az istállónak. Talán meg sem állok a pokol fenekéig. Kicsit szédültem is, de aztán mint akit agyonvágtak.

Fényes nappal ébredtem ugyanott ahol elaludtam, s attól tartok, ugyanabban az időben. Vagy mégsem? Üres volt az istálló. Talán haramiák hajtották el a jószágot amíg én aludtam? Na, de rám ügyet se vetettek? Nem éreztem igazán jól magam. A bizonytalanság is zavart, noha megszokhattam volna az elmúlt napokban, de egyébként se voltam jól. Fájt a fejem, az orrom bedugult. Megfázhattam. Nem most, hanem inkább az előző éjjel, de most jött ki rajtam. Na, már csak ez hiányzik. Ebben a korban bele is halhatok.
Neszezésre figyeltem fel az ajtó irányából. Apró gyerekek kukucskáltak befelé, s amikor felemeltem a fejem, elrohantak. Pedig semmi szándék nem áll tőlem távolabb, mint hogy elriasszam őket. Felkönyököltem, hogy jobban körül nézhessek. Közel volt a fal, odébb csúsztam, hogy nekivethessem a hátamat. Sárral tapasztott fal volt, valaha fehérre meszelve, de előttem a tehén is nekivethette néhányszor a hátát, vagy a saját trágyájával összekent oldalát. Talán jobb is, hogy nem éreztem a szagokat. Zsebkendő után kotorásztam, de nem találtam. A kölcsön kaftánba mégse törölhetem az orromat. Vagy miért is nem? Elég mocskos ez már így is.
Na, akkor lássuk, hogy állunk! Itt ragadtam a 16. században valahol a Tisza közelében. Igyekszem Miskolcra eljutni, hiszen ott lakom …ott lakom majd a 21. században. Végül is nem sürgős az utam, van rá ötszáz évem. Na, de komolyan! Ha ebben a korban maradok, olyan mindegy, hol vagyok. Nincs még Avasi lakótelep, ahová mennék. Ott se lenne hol laknom. Itt kell leélnem ami még hátra van. Nem lehet túl sok, de nem siettetem. Valami munkát kell vállalnom, hogy enni kapjak. Na, ez rossz gondolat volt, mert eszembe juttatta, hogy rettenetesen éhes vagyok. Ezek az emberek szállást adtak nekem, de nem várhatom el, hogy még etessenek is. Ugyan miért tennék? Valamit tenni kell az ételért, de ebben a környezetben nem vennék hasznomat, mert nem értek semmihez. El kell jutnom legalább Tokajig! Ott talán kell kőműves valakinek. Talán. Bár hiába tartom jól magamat, azért csak látni, hogy öreg vagyok. Meg se merem mondani, ha kérdik a koromat, hiszen nem szoktak az emberek hatvan évnél is tovább élni. Hacsak úgy nem, hogy elvétik az évek számát, hiszen csak az urakat tartják nyilván. A közemberek korát csak megsaccolják. Engem ugyan néhányan úrnak néztek, de egyre kevésbé látszom annak. Főleg tehéntrágyába feküdve betegen. Nem hagyom el magam, azért se. Kimegyek a napfényre, az jót tesz a náthámnak.
De mielőtt gondolatomat tettre váltottam volna, becsoszogott az istállóba egy öregember. Az előbbi két apróság csak az ajtóig kísérte. Bizonyára ők szóltak az öregnek, hogy felébredtem.

Néhány éve írtam egy történetet, amelyben 500 évet visszamentem az időben, s Kárpátaljáról igyekeztem visszajutni Miskolcra. A történet ott maradt abba, hogy egy lovas katona után gyalogoltam Vásárosnaménytól Tokaj felé. A befejezést ez idáig még nem publikáltam. Most, ezt pótolom.

Jól benne jártunk már a délutánba, amikor elértük Kótajt. A katona felajánlotta, hogy üljek mögé a lóra. Maga se hitte, hogy bejut a várba, de Rakamazig szeretett volna legalább eljutni sötétedés előtt. Végül abban maradtunk, hogy itt elválunk. Nem volt ugyan kedvem már beszélgetni sem, de ha éjszakai szállást akarok a falu egyik istállójában, bizony kénytelen leszek valami mesét kitalálni a helybélieknek…
Helyes döntésnek bizonyult, hogy nem mentem tovább. Sötét felhők gyűltek az égen. A nyugati égbolton nem tudtam eldönteni mit látok. Vagy a nap sugarai törnek át a felhőkön, vagy az esőt látom keskeny sávokban záporozni. A tokaji hegy felém eső oldala ekkor már árnyékba került, s teljesen feketének látszott. Valami szokatlan érzésem volt a hegy látványától. Beletelt egy kis időbe rájönnöm, hogy a tornyot hiányolom a tetejéről. Újabb bizonyíték, hogy nem képzelődöm, valóban a múltban vagyok. Az eső – ha valóban azt látom – talán ideér, talán nem. Ettől függetlenül jó lenne fedél alatt éjszakázni, hisz ugyancsak megmaradt emlékezetemben a mai hajnal hidege. Itt még tüzet se tudok gyújtani. Nincs más megoldás, be kell kéredzkedni valamelyik portára. A lábaim is erősen rogyadoznak, hiszen legalább 10 óra gyaloglás van mögöttem. Dél körül ettem azt a kis kását amit a sóért kaptam, de már megint éhes vagyok. Szomjas is, de nem kívánok meríteni a vízfolyásokból. Étel, ital, és egy kiadós alvás amire szükségem van. Csupán a falusiak könyörületére számíthatok, mert fizetni nem tudok. Az Esze Tamás felmenőjénél elég volt a majdani kuruc brigadérosról mesélni, de az ittenieknek semmi biztatót nem tudok jósolni. Nem is szívesen beszélnék a jövőről, még ha tudnék is valamit a környékről. Valójában semmiről se beszélnék most szívesen, pedig kell. Meg is szólítom a legelső embert, akit látok. Előbb ki kellett találnom miként tegyem, hiszen nem mondhatom, hogy „Jó napot kívánok!” Az adjon az Isten…mit is? Ha feltételezem, hogy protestánsok, akkor lehetne „Áldás Békesség”…bár nem tudhatom, használták-e már ezt a formulát. A megszólítás is feladta a leckét. Uram? Cimbora? Főnök? Jó ember?
Aztán megoldódott a gondom, mert az első ember aki szembe jött velem, átlátta a helyzetet.
- Netán segítségre szorul a nagyságos úr? – tért azonnal a lényegre, mindenféle üdvözlés nélkül.
- Tökéletes a meglátásod jó ember. Meghálnék a faluban, ha megszánna valaki. Ugyan csak elfáradtam. Hajnal óta úton vagyok.
- Csak így gyalogszerrel? Úgy láttam, együtt jöttél azzal a lovassal, aki Tokaj irányába ment is tovább.
Alaposan végigmért, de nem tudom miféle jövevénynek gondolt. Annyiban igazodtam a korhoz, hogy a rutén tutajos kaftánját vettem magamra, a dzsekimet pedig behajtottam a zsákba. Így legalább az sem üresen lógott a nyakamban. A saját viskóját ugyan nem ajánlotta fel, de elvezetett egy olyan emberhez, akinek volt lábasjószága, s azok óljába bebocsátást nyertem. Nem kérdezgetett. Látta, hogy fáradt vagyok. Hozott alám friss szalmát. Bizonyára vacsorával is megkínál, ha közben el nem nyom az álom...

Megmondta Murphy, hogy ami elromolhat, az el is romlik. Nem kivétel ez alól a hullaszállító sem. Egy vállalkozó mesélte, hogy az aránylag új autója megadta magát. Nem az isten háta mögött, hanem egy település közepén. Nagyot nézhetett a ház tulajdonosa, amikor egy halottaskocsi állt meg a kapujában. Kisietett, kérdőre vonta, hogy mit akar itt?

- Ne haragudjon bátyám, hogy éppen itt álltam meg, de elromlott az autó.

- Engem az nem érdekel, de menjen innen!

- De mondom, hogy elromlott.

- Akkor is menjen innen!

Nem tudom, sikerült-e odébb gurulnia kissé, mielőtt a szomszédok is észlelték volna. Sokkolta a bácsit a látvány. Hasonlóan egy nénit a telefonálásunk, amikor a patológiát akartuk hívni.

- Halló, tessék! - mondta egy női hang.
Már ennek fel kellett volna tűnni, de a kolléga mondta a sablon szöveget:

- Jó estét kívánok! B....temetkezés. Egy elhunytat hozunk a ….ból.

A '60-as évek elején épült a cserépfalui légvédelmi bázis. Valójában a tiszti lakótelep volt Cserépfaluban, maga a laktanya bogácsi területen létesült. Ezen az erdőn keresztül vezetett egy ösvény Cserépváraljára, amit akkoriban még használtak, hiszen alig volt személykocsi (akkoriban taxinak mondták) Közúton akkora kerülővel lehetett eljutni, hogy a laktanya kerítése mentén gyalog hamarabb odaért az ember. Persze csak akkor, ha az őr nem vette észre, s nem fordította vissza. Itt közlekedtek a háztáji katonák is, de nekik szabad volt. Sokan szolgáltak itt bogácsról bevonultak, őket mondták háztáji katonáknak, mert ha volt rá esély, akár engedély nélkül is haza szaladtak.
Kicsi gyerekként élmény számba ment, amikor jöttek a katonai konvojok a köves úton Mezőkövesd felől. Akkoriban nem volt még nagy forgalom, messziről hallottuk a zúgásukat, főleg ha még Csepel 800-as lánctalpas is volt köztük. Nemrég olvastam róla, azért tudom, hogy akár a 35km/órás sebességet is elérték ezek a tüzérségi vontatók. Irigykedtem arra a gyerekre, aki a főutcán lakott, mert csak ki kellett állnia a kapuba, nem kellett rohanni a szomszéd utcából, mint nekem. Lánctalpast persze ritkán láttunk, gyakrabb volt a civil teherautókhoz hasonló Csepel. A rendszámuk nem a lökhárítóra, hanem a hűtőmaszkra volt szerelve. Erről felismertük a katonai autót mielőtt még el tudtuk volna olvasni a rendszámot. Néha megálltak valamelyik faluszéli háznál vizet kérni, hogy feltöltsék a hűtőt. Bizonyára ugyanazok a katonák jártak oda-vissza, mert hamar rájöttek, melyik háznál kell megállni. Ott, ahol eladósorban lévő lány is volt. Ez nem is nekem, hanem a felnőtteknek tűnt fel. Később nyerges Zil-ek jöttek kettesével, de többnyire sötétben, leponyvázott hosszú vontatmánnyal. Azt beszélték, hogy rakétákat hoznak.

A gyászhuszárnak idővel megkérgesedik a lelke, de néha vékonynak bizonyul az a kéreg.

Csak az egyik barátja voltam. Nem is a legrégebbi, hiszen gyerekkorunkban nem is tudtunk egymásról. Az iskolában se, hiszen hat év nagyon sok korkülönbség. Felnőttként persze már nem. A háza építésekor, engem ajánlottak neki, amikor műkövest keresett. Nagyon megmaradt bennem, hogy 27 méter ablakpárkány kellett, ami a szokásos mennyiség duplája. Hatalmas ablakok vannak a házán.
Műköves vállalkozó voltam, a harsányi temetőbe jártam síremlékeket építeni. A földmunkát helyi emberek végezték, de az egyetlen alkalmi segédem felajánlotta, hogy hoz magával még egy embert, és majd ők kiássák a kriptát. Ettől kezdve lettünk Sanyival munkatársak. Nem keresett valami jól a munkahelyén, kellett a kiegészítés. A közvetítőnek hamar kitelt nálam, így immár ő szerzett munkatársat. Karcsi azon kevesek közé tartozott, akire azt mondják, hogy munkamániás. Nagyon hatékony párost alkottak. Életem legjobb éveit részben nekik köszönhetem.

Na, nem így direktben, nem ilyen katonásan, vezényszóra, csak úgy sumákul. Nem is nótázásról volt szó, hanem zenélésről, zenekarról, amely a falusi ifjak szórakoztatására volt hivatott. Most már csak azt kellene tisztázni, miért ez a cím! Csak.

A beat-korszakban voltunk fiatalok. A vasfüggöny nem zárt hermetikusan, beszivárgott Amerikából, a nyugati világból a zene. Deszkából faragtunk gitárt, de az nem igazán szólalt meg. Aztán aki áldozott rá, felkereste a néhány zeneműbolt egyikét, ahol bolgár, csehszlovák, vagy NDK produktumok közül válogathatott. Akinek rokonai voltak a Szovjetunióban, onnét szerezhetett be 7 húros dobgitárt.

Na, szóval próbálkoztunk több-kevesebb sikerrel. Nem is tanult meg mindenki, akinek volt gitárja, de jól mutatott a falon. Magyar tánczenéket kottás füzetekből tanulhattunk. Pártunk és kormányunk is meglátta, hogy igény van a könnyűzenére.
Egyre szaporodtak a TV-készülékek, amiken nézhettük a táncdalfesztivált. Trafikokban vásárolhattunk képeket a zenészekről, szerettünk volna mi is olyan népszerűek lenni. Zeneiskolára nem is gondoltunk, csak úgy magunktól. Bár a testvérbátyám Miskolcon beiratkozott dob tanfolyamra, de aztán abba maradt a tanulása, mert a magaviselete nem volt elég jó a kollégiumban, ezért a nevelőtanár nem engedte ki a városba. Ennek ellenére mégis a kollégiumban kezdett el dobolni, csak aztán vége lett az iskolának.