(idővándor)

Bizonyára vacsorával is megkínál a szállásadóm, ha közben el nem nyom az álom. Ha el nem nyom. De elnyomott. Előbb ugyan néhányat tüsszentettem a friss szalma porától, de aztán a fejemet se emeltem meg. Belesüppedtem a szalmába, s úgy éreztem, mintha nem akarna vége lenni a süllyedésemnek. Mintha nem is lenne padozata az istállónak. Talán meg sem állok a pokol fenekéig. Kicsit szédültem is, de aztán mint akit agyonvágtak.

Fényes nappal ébredtem ugyanott ahol elaludtam, s attól tartok, ugyanabban az időben. Vagy mégsem? Üres volt az istálló. Talán haramiák hajtották el a jószágot amíg én aludtam? Na, de rám ügyet se vetettek? Nem éreztem igazán jól magam. A bizonytalanság is zavart, noha megszokhattam volna az elmúlt napokban, de egyébként se voltam jól. Fájt a fejem, az orrom bedugult. Megfázhattam. Nem most, hanem inkább az előző éjjel, de most jött ki rajtam. Na, már csak ez hiányzik. Ebben a korban bele is halhatok.
Neszezésre figyeltem fel az ajtó irányából. Apró gyerekek kukucskáltak befelé, s amikor felemeltem a fejem, elrohantak. Pedig semmi szándék nem áll tőlem távolabb, mint hogy elriasszam őket. Felkönyököltem, hogy jobban körül nézhessek. Közel volt a fal, odébb csúsztam, hogy nekivethessem a hátamat. Sárral tapasztott fal volt, valaha fehérre meszelve, de előttem a tehén is nekivethette néhányszor a hátát, vagy a saját trágyájával összekent oldalát. Talán jobb is, hogy nem éreztem a szagokat. Zsebkendő után kotorásztam, de nem találtam. A kölcsön kaftánba mégse törölhetem az orromat. Vagy miért is nem? Elég mocskos ez már így is.
Na, akkor lássuk, hogy állunk! Itt ragadtam a 16. században valahol a Tisza közelében. Igyekszem Miskolcra eljutni, hiszen ott lakom …ott lakom majd a 21. században. Végül is nem sürgős az utam, van rá ötszáz évem. Na, de komolyan! Ha ebben a korban maradok, olyan mindegy, hol vagyok. Nincs még Avasi lakótelep, ahová mennék. Ott se lenne hol laknom. Itt kell leélnem ami még hátra van. Nem lehet túl sok, de nem siettetem. Valami munkát kell vállalnom, hogy enni kapjak. Na, ez rossz gondolat volt, mert eszembe juttatta, hogy rettenetesen éhes vagyok. Ezek az emberek szállást adtak nekem, de nem várhatom el, hogy még etessenek is. Ugyan miért tennék? Valamit tenni kell az ételért, de ebben a környezetben nem vennék hasznomat, mert nem értek semmihez. El kell jutnom legalább Tokajig! Ott talán kell kőműves valakinek. Talán. Bár hiába tartom jól magamat, azért csak látni, hogy öreg vagyok. Meg se merem mondani, ha kérdik a koromat, hiszen nem szoktak az emberek hatvan évnél is tovább élni. Hacsak úgy nem, hogy elvétik az évek számát, hiszen csak az urakat tartják nyilván. A közemberek korát csak megsaccolják. Engem ugyan néhányan úrnak néztek, de egyre kevésbé látszom annak. Főleg tehéntrágyába feküdve betegen. Nem hagyom el magam, azért se. Kimegyek a napfényre, az jót tesz a náthámnak.
De mielőtt gondolatomat tettre váltottam volna, becsoszogott az istállóba egy öregember. Az előbbi két apróság csak az ajtóig kísérte. Bizonyára ők szóltak az öregnek, hogy felébredtem.

Néhány éve írtam egy történetet, amelyben 500 évet visszamentem az időben, s Kárpátaljáról igyekeztem visszajutni Miskolcra. A történet ott maradt abba, hogy egy lovas katona után gyalogoltam Vásárosnaménytól Tokaj felé. A befejezést ez idáig még nem publikáltam. Most, ezt pótolom.

Jól benne jártunk már a délutánba, amikor elértük Kótajt. A katona felajánlotta, hogy üljek mögé a lóra. Maga se hitte, hogy bejut a várba, de Rakamazig szeretett volna legalább eljutni sötétedés előtt. Végül abban maradtunk, hogy itt elválunk. Nem volt ugyan kedvem már beszélgetni sem, de ha éjszakai szállást akarok a falu egyik istállójában, bizony kénytelen leszek valami mesét kitalálni a helybélieknek…
Helyes döntésnek bizonyult, hogy nem mentem tovább. Sötét felhők gyűltek az égen. A nyugati égbolton nem tudtam eldönteni mit látok. Vagy a nap sugarai törnek át a felhőkön, vagy az esőt látom keskeny sávokban záporozni. A tokaji hegy felém eső oldala ekkor már árnyékba került, s teljesen feketének látszott. Valami szokatlan érzésem volt a hegy látványától. Beletelt egy kis időbe rájönnöm, hogy a tornyot hiányolom a tetejéről. Újabb bizonyíték, hogy nem képzelődöm, valóban a múltban vagyok. Az eső – ha valóban azt látom – talán ideér, talán nem. Ettől függetlenül jó lenne fedél alatt éjszakázni, hisz ugyancsak megmaradt emlékezetemben a mai hajnal hidege. Itt még tüzet se tudok gyújtani. Nincs más megoldás, be kell kéredzkedni valamelyik portára. A lábaim is erősen rogyadoznak, hiszen legalább 10 óra gyaloglás van mögöttem. Dél körül ettem azt a kis kását amit a sóért kaptam, de már megint éhes vagyok. Szomjas is, de nem kívánok meríteni a vízfolyásokból. Étel, ital, és egy kiadós alvás amire szükségem van. Csupán a falusiak könyörületére számíthatok, mert fizetni nem tudok. Az Esze Tamás felmenőjénél elég volt a majdani kuruc brigadérosról mesélni, de az ittenieknek semmi biztatót nem tudok jósolni. Nem is szívesen beszélnék a jövőről, még ha tudnék is valamit a környékről. Valójában semmiről se beszélnék most szívesen, pedig kell. Meg is szólítom a legelső embert, akit látok. Előbb ki kellett találnom miként tegyem, hiszen nem mondhatom, hogy „Jó napot kívánok!” Az adjon az Isten…mit is? Ha feltételezem, hogy protestánsok, akkor lehetne „Áldás Békesség”…bár nem tudhatom, használták-e már ezt a formulát. A megszólítás is feladta a leckét. Uram? Cimbora? Főnök? Jó ember?
Aztán megoldódott a gondom, mert az első ember aki szembe jött velem, átlátta a helyzetet.
- Netán segítségre szorul a nagyságos úr? – tért azonnal a lényegre, mindenféle üdvözlés nélkül.
- Tökéletes a meglátásod jó ember. Meghálnék a faluban, ha megszánna valaki. Ugyan csak elfáradtam. Hajnal óta úton vagyok.
- Csak így gyalogszerrel? Úgy láttam, együtt jöttél azzal a lovassal, aki Tokaj irányába ment is tovább.
Alaposan végigmért, de nem tudom miféle jövevénynek gondolt. Annyiban igazodtam a korhoz, hogy a rutén tutajos kaftánját vettem magamra, a dzsekimet pedig behajtottam a zsákba. Így legalább az sem üresen lógott a nyakamban. A saját viskóját ugyan nem ajánlotta fel, de elvezetett egy olyan emberhez, akinek volt lábasjószága, s azok óljába bebocsátást nyertem. Nem kérdezgetett. Látta, hogy fáradt vagyok. Hozott alám friss szalmát. Bizonyára vacsorával is megkínál, ha közben el nem nyom az álom...

Megmondta Murphy, hogy ami elromolhat, az el is romlik. Nem kivétel ez alól a hullaszállító sem. Egy vállalkozó mesélte, hogy az aránylag új autója megadta magát. Nem az isten háta mögött, hanem egy település közepén. Nagyot nézhetett a ház tulajdonosa, amikor egy halottaskocsi állt meg a kapujában. Kisietett, kérdőre vonta, hogy mit akar itt?

- Ne haragudjon bátyám, hogy éppen itt álltam meg, de elromlott az autó.

- Engem az nem érdekel, de menjen innen!

- De mondom, hogy elromlott.

- Akkor is menjen innen!

Nem tudom, sikerült-e odébb gurulnia kissé, mielőtt a szomszédok is észlelték volna. Sokkolta a bácsit a látvány. Hasonlóan egy nénit a telefonálásunk, amikor a patológiát akartuk hívni.

- Halló, tessék! - mondta egy női hang.
Már ennek fel kellett volna tűnni, de a kolléga mondta a sablon szöveget:

- Jó estét kívánok! B....temetkezés. Egy elhunytat hozunk a ….ból.

A '60-as évek elején épült a cserépfalui légvédelmi bázis. Valójában a tiszti lakótelep volt Cserépfaluban, maga a laktanya bogácsi területen létesült. Ezen az erdőn keresztül vezetett egy ösvény Cserépváraljára, amit akkoriban még használtak, hiszen alig volt személykocsi (akkoriban taxinak mondták) Közúton akkora kerülővel lehetett eljutni, hogy a laktanya kerítése mentén gyalog hamarabb odaért az ember. Persze csak akkor, ha az őr nem vette észre, s nem fordította vissza. Itt közlekedtek a háztáji katonák is, de nekik szabad volt. Sokan szolgáltak itt bogácsról bevonultak, őket mondták háztáji katonáknak, mert ha volt rá esély, akár engedély nélkül is haza szaladtak.
Kicsi gyerekként élmény számba ment, amikor jöttek a katonai konvojok a köves úton Mezőkövesd felől. Akkoriban nem volt még nagy forgalom, messziről hallottuk a zúgásukat, főleg ha még Csepel 800-as lánctalpas is volt köztük. Nemrég olvastam róla, azért tudom, hogy akár a 35km/órás sebességet is elérték ezek a tüzérségi vontatók. Irigykedtem arra a gyerekre, aki a főutcán lakott, mert csak ki kellett állnia a kapuba, nem kellett rohanni a szomszéd utcából, mint nekem. Lánctalpast persze ritkán láttunk, gyakrabb volt a civil teherautókhoz hasonló Csepel. A rendszámuk nem a lökhárítóra, hanem a hűtőmaszkra volt szerelve. Erről felismertük a katonai autót mielőtt még el tudtuk volna olvasni a rendszámot. Néha megálltak valamelyik faluszéli háznál vizet kérni, hogy feltöltsék a hűtőt. Bizonyára ugyanazok a katonák jártak oda-vissza, mert hamar rájöttek, melyik háznál kell megállni. Ott, ahol eladósorban lévő lány is volt. Ez nem is nekem, hanem a felnőtteknek tűnt fel. Később nyerges Zil-ek jöttek kettesével, de többnyire sötétben, leponyvázott hosszú vontatmánnyal. Azt beszélték, hogy rakétákat hoznak.

A gyászhuszárnak idővel megkérgesedik a lelke, de néha vékonynak bizonyul az a kéreg.

Csak az egyik barátja voltam. Nem is a legrégebbi, hiszen gyerekkorunkban nem is tudtunk egymásról. Az iskolában se, hiszen hat év nagyon sok korkülönbség. Felnőttként persze már nem. A háza építésekor, engem ajánlottak neki, amikor műkövest keresett. Nagyon megmaradt bennem, hogy 27 méter ablakpárkány kellett, ami a szokásos mennyiség duplája. Hatalmas ablakok vannak a házán.
Műköves vállalkozó voltam, a harsányi temetőbe jártam síremlékeket építeni. A földmunkát helyi emberek végezték, de az egyetlen alkalmi segédem felajánlotta, hogy hoz magával még egy embert, és majd ők kiássák a kriptát. Ettől kezdve lettünk Sanyival munkatársak. Nem keresett valami jól a munkahelyén, kellett a kiegészítés. A közvetítőnek hamar kitelt nálam, így immár ő szerzett munkatársat. Karcsi azon kevesek közé tartozott, akire azt mondják, hogy munkamániás. Nagyon hatékony párost alkottak. Életem legjobb éveit részben nekik köszönhetem.

Na, nem így direktben, nem ilyen katonásan, vezényszóra, csak úgy sumákul. Nem is nótázásról volt szó, hanem zenélésről, zenekarról, amely a falusi ifjak szórakoztatására volt hivatott. Most már csak azt kellene tisztázni, miért ez a cím! Csak.

A beat-korszakban voltunk fiatalok. A vasfüggöny nem zárt hermetikusan, beszivárgott Amerikából, a nyugati világból a zene. Deszkából faragtunk gitárt, de az nem igazán szólalt meg. Aztán aki áldozott rá, felkereste a néhány zeneműbolt egyikét, ahol bolgár, csehszlovák, vagy NDK produktumok közül válogathatott. Akinek rokonai voltak a Szovjetunióban, onnét szerezhetett be 7 húros dobgitárt.

Na, szóval próbálkoztunk több-kevesebb sikerrel. Nem is tanult meg mindenki, akinek volt gitárja, de jól mutatott a falon. Magyar tánczenéket kottás füzetekből tanulhattunk. Pártunk és kormányunk is meglátta, hogy igény van a könnyűzenére.
Egyre szaporodtak a TV-készülékek, amiken nézhettük a táncdalfesztivált. Trafikokban vásárolhattunk képeket a zenészekről, szerettünk volna mi is olyan népszerűek lenni. Zeneiskolára nem is gondoltunk, csak úgy magunktól. Bár a testvérbátyám Miskolcon beiratkozott dob tanfolyamra, de aztán abba maradt a tanulása, mert a magaviselete nem volt elég jó a kollégiumban, ezért a nevelőtanár nem engedte ki a városba. Ennek ellenére mégis a kollégiumban kezdett el dobolni, csak aztán vége lett az iskolának.

Unalmasan indult a napom. Fél hatkor keltem. A reggeli rutin kb 2-3 óra. Ebben az is benne van, hogy szétülöm az ülőizmaimat. Már éppen átöltöztem a kinti időtöltéshez, amikor jött az első hívás. Nem voltam ugyan ügyeletben, de nálam parkolt a fekvőszemély-szállító. Felvettem a kollégát, leellenőriztük a kellékeket, és irány a kórház! Felvettük az utast, majd a városi temetőből mellé egy tévedésből kiszállítottat is. Közben az irányítónk sürgetett, mert neki Miskolcon volt jelenése éhgyomorra, és már nagyon éhes volt. A sofőr viszont ott utazott mellettem. Nincs mit tenni, a szállítmányt le kell előbb adni Egerben. Kapóra jött volna egyúttal a feleségemet meglátogatni a sebészeten, de a fenti ok miatt sietni kellett.
Így magán úton kellett látogatási időben bemennem Egerbe. Ibolyát időközben átrakták egy másik kórterembe, de megtaláltam. Aludt. Birizgáltam hideg kezemmel a karját, néha laposan felnézett, de nem akart felébredni. Sokadik próbálkozásra annyit mondott: “Hagyjál békén!”Ebből már nem lesz önfeledt csevegés. Bizonyára neheztel, amiért tegnap nem vittem le az udvarra dohányozni. Mire vége lett a látogatási időnek, haza is értem.
Éppen időben, mert jött a következő riasztás. Irány egyik kórházból a másik kórházba. Maradtam én a volánnál, hisz a kolléga megjárta közben Miskolcot, nem várom el, hogy ő vezessen. Hatkor végeztünk is. Reméltük, hogy ezzel vége a napnak.

Csomagot vártunk. A szállító azt mondta, későn ér ide.
Péntek este van, és borfesztivál. A lányom a repi vacsorán muzsikál. Eldöntötte ugyan, hogy háttérzenére nem hajlandó, de egy “gyütt” borász barátja kedvéért elvállalt három dalt. Annyit talán kibírnak az éhes vendégek duma nélkül.Már 9 óra, de a csomag nem jött. Lassan sötétedik. Kiültem a kertbe, ahonnét rálátok a kapura. Nem egyszerű megtalálni a megfelelő helyet, hiszen jó nagy fák vannak az udvaromban, amik már egymásba érnek. Hajdanán azt mondta a testvérem – aki a szomszédom – hogy ezen a részen nem nőnek meg a diófák. Tévedett. Éppen az ő fája a legnagyobb az utcában.
Figyelem, nincs-e valami mozgás a hatalmas diófa felől. Itt szoktunk többnyire találkozni, az udvar végében, de a nyulakat rég ellátta. Már a csillagok is feljöttek. A nyugati égbolton látni vélek egy hajszálvékony hold-sarlót. A csomag még mindig nem jött.

Ülök a sötétben, nincs kedvem bemenni, pedig néhány szúnyog körülrajong. Eljátszom a gondolattal, hogy beszélgetőtársam akad. Itthon van a bátyám unokája. Még nem láttam, csak tudok róla. Regenerálódni jött a nagyszülőkhöz, mert besokallt a pesti vendéglátásból 9 év alatt. Most a pincesoron biztosan találna munkát, hiszen minálunk iszonyatos nyüzsgés van egész nyáron. Ja. Épp ebből lett elege. Na mindegy, azért kijöhetne dumálni egy kicsit. Megkérném, hogy meséljen magáról, hiszen kicsi gyerekkora óta kétszer láttam. Lehetett talán 4 éves, amikor Ibolya áthívta hozzánk őt, és a vele egyidős unokatesóját fagyizni. Azóta is előttem van a jelenet, ahogy a két csöppség beül az ebédlő asztalhoz, s olyan fegyelmezetten várják a fagyit, mint a kisangyal. 9-10 éves lehetett, amikor nálunk volt egy nagy családi összejövetel. Pizzát sütöttünk az új kemencémben, de be kellett húzódni a fészer alá, mert esett az eső. Neki saját pizza készült, de nem volt eléggé felfűtve a kemence, sokat kellett rá várni. Talán nem is sült meg rendesen. Az apja, aki azóta Angliában él, akkor volt nálunk legutóbb, pedig minden nyáron hazajön. Nem tudom pontosan mikor volt ez, de legalább 15 éve. Na mindegy, legalább a gyerek átjöhetne.

A lányom immár a második ingyenes koncertet adta a falunak. Német énekessel, és kanadai zongoraművésszel. Az újévi koncert témája a világbéke, John Lennon, Michael Jackson, Louis Amstrong Kelly family...dalokkal, a mostani a "meg tudod csinálni" Mivel mindhárman zeneszerzők, így saját szerzeményeket adtak elő többnyire. Volt egy meglepetés vendég: én. Één? A terv szerint rácsodálkoztam a felkérésre, kicsit tiltakoztam, aztán engedtem a nyomásnak, hiszen szerződésem volt a csajokkal, kezet is fogtunk, amikor rábeszéltek. Volt olyan elképzelésem, hogy majd alkudozom, nem lehetne-e inkább csak verset mondanom? A próbán el is játszottam az elképzelt jelenetet onnét, hogy "Één? Én aztán biztosan nem. - De megígérted - Megígértem, megígértem. Hazudtam..." és így tovább. Miután rálegyint, hogy mit bánom én, csak legyen valami produkció, ha már kijöttél, elszavalom S. Nagy István versét, Pókháló az ablakon. Az öregek ezt mind ismerik, de ebben a formában még senki nem hallotta. Ez nem egy terjedelmes mű, ezért ráadásként még az egyik saját versemet előadtam volna (kettő van összesen)

Sokáig vártunk a rendelő előtt. A kartonozóból felküldött adatok alapján a doktornő bizonyára összeválogatta a sorrendet, mert a sorszámnak semmi jelentősége nem volt. Minket hagyott utoljára. A rendelési idő után egy egész órával kerültünk sorra. Mit tehettünk? Türelmesen kivártuk. Már bántuk, hogy indulás előtt nem ebédeltünk meg. A beteg társakkal nem beszélgettünk, mindenki elvolt a saját bajával. Mindaddig, amíg meg nem érkezett Margit néni. Őt a faluban – mint elmondta – Margitnak hívják. Tizenhétben műtötték vesére. Vas doktor. Iszonyatos mennyiségű felesleges információhoz jutottam rövid időn belül. Mielőtt nekünk kezdett el mesélni, már tudhattuk, hogy megharapta egy kutya. Másnak is elmondta, és hallotta az egész folyosó. Azt azóta se tudom, miért küldte bárki is a neurológiára kutyaharapással. Azt ugyan mondta, hogy azóta nagyon ideges, de akkor inkább a pszichiátria lett volna a jó választás. Bár nekem nem tűnt idegesnek. Kedvére kibeszélgethette magát. Odahaza csak egy kutyája van (azt is elmesélte, hogy került hozzá) azzal nem sokat beszélgethetnek. A többi betegről semmit nem tudtunk, de Margit néni amikor kijött a rendelőből, tudatta velünk, hogy CT-re küldték. Kutyaharapás miatt? Később az jutott eszembe, hogy talán nem is harapta meg a kutya. Ha mindent elmesélt, ami az életéből eszébe jutott, a sebet is megmutatta volna.
Mindez csak egy rövid része volt a 3 órás várakozásnak. Ilyen sokat csak a miskolci háziorvosomnál kellett várni. Igaz ott kárpótlásul a vérnyomásomat is megmérték “ha már ilyen sokat várt”.
Nem egy rendkívüli eset ez a 3 óra, hiszen a múlt héten az autómat vizsgáztattam 8-14.30 -ig. Meg is jegyeztem, hogy már majdnem olyan sokat kell várni, mint a sürgősségin. Azért jól viseltem evés, ivás és pisi nélkül a tűző napon, vagy a kocsiban a forró lemeztető árnyékában. Pedig már érkezéskor se nagyon nyűgözött le a környezet. Olyan volt, mint egy faluszéli vásár a sok kupeccel, vagy a merverstájer miatti sorállás az osztrák határnál. Nagyon nem szeretem.
Az esztékában legalább nosztalgiázhattam egy kicsit...kicsit?...sokat. 1972-ben részese voltam az építésének. Azóta többször felújították, építettek rá magas tetőt, de én azért láttam lelki szemeimmel a festék alatt azt a rengeteg műkövet, amit én vakoltam fel a pillérekre, döngöltem a lépcsőkre. Mind máig remek tervezésnek tartom ezt az épületet. Középen van a lépcsőház, négy pillér között, a középső pihenőről lehet menni jobbra is, balra is, kinek melyik irány tetszik. A praktikum mellett még jól is néz ki. Maga a folyosó mint egy galéria. Nem mutatom be teljes egészében, lényeg, hogy nekem – mint építőnek – tetszik.
Fiatal segéd voltam. 19 éves, hosszú hajú “huligán”. Itt kaptunk először csiszológépet, de a helyszíni munkákat még kézzel csiszoltuk. Pontosabban köszörűkővel. Ültünk/álltunk a tűző napon a sok tucat négyzetméternyi fal előtt, mellettünk vizes vödör, egyik kezünkben váci meszelő, másikban a kő, és dörzsöltük a falat. Nem egy lélekemelő munka, de akkor ez így ment. A gépet csak a műhelyben öntött “U” alakú elemekhez használtuk, amit aztán a kőműves brigád rakott fel a homlokzati pillérekre. Még nem volt hozzá gyári csiszolópapír. Magunk vágtuk ki körzővel a parkettások által is használt tekercsből. Iszonyatosan nagyot bírt ütni, amikor munka közben szétszakadt. A műhelyünk is itt volt akkor egy régi, elbontásra ítélt épületben. Ott legalább árnyékban voltunk, és onnét bámultunk kifelé az utcára. Ebédidőben vártuk, mikor jön erre a tánctanár lánya, aki rendszeresen vonult el előttünk. Valami elképesztően vékony nő volt. Az erős nap talán még át is sütött rajta. Rövid banánszoknyát viselt, de nem a lábait csodáltuk, hanem a szemét. Valami elképesztően hatalmas szemei voltak. Mivel a nevét nem tudtuk, úgy neveztük magunk között, hogy “Szemű”. Ha valamelyikünk meglátta, riasztotta a többieket, hogy “jön a Szemű”
Aztán eszembe jutott még Matild néni, aki mint csiszoló asszony velünk dolgozott, s egy kis mellékesért reggelenként mérte a pálinkát az építkezés dolgozóinak kinn az udvaron. Nagy vasládában már be volt keverve szárazon a műkő, s úgy esett, hogy a nagy sürgésforgás közepette megakadt a sarka a láda szélében. Elvesztve az egyensúlyát, hanyatt belevágódott, s hatalmas porfelhőt vágott. Ezt nem lehetett megállni nevetés nélkül, ami őt rettenetesen feldühítette. “Sok hülye! Azt hiszik, be vagyok rúgva.”
Emlékezetes volt még a közös krémes evés. Az út túloldalán volt a cukrászüzem. Valamelyik építőmunkásnak (bizonyára többnek is) dolgozott ott ismerőse, aki ideadta nekünk a frissen sült krémes levágott szélét nagy papírdobozban. Az egész építkezés összesereglett, és ki mivel tudta – kézzel, bicskával spaklival, kenőkéssel – ette a finomságot.
Tudom, elég csapongó ez a visszaemlékezés, ezért abba is hagyom, mielőtt felismerném, hogy olyan vagyok én is, mint a Margit néni. Bár az öregek közt nem ritka, hogy bárkinek elmeséli néhány perc alatt a fél életét. Na, a másik felét majd legközelebb...