Találkoztam a szomszéddal.
Normális esetben ez akkor lenne újság, ha valamelyikünk időközben elköltözött volna, és most visszalátogatott a régi lakóhelyére. Nem, nem ilyesmiről van szó. Itt lakunk évtizedek óta egymással szemben. Ha kinézünk az ablakon, nagy esély van arra, hogy látjuk egymást jönni-menni, mégis ritkán találkozunk. Fiatal korunkban még cégnél is együtt dolgoztunk, majd amikor vállalkozó lettem, sokszor dolgozott nekem napszámban. Sőt! Még hajdanán zenéltünk is együtt.

Amikor katonaságtól hazajöttem, mindig meglátogattuk a családját a menyasszonyommal, majd később a feleségemmel. Amikor építkeztünk, kölcsönösen dolgoztunk egymás házánál, később évekig összejártunk, elpanaszolni aprócseprő gondjainkat, eldicsekedni örömeinkkel. Ez eddig rendben is volt, ez így lenne normális. Nem csak velük jártunk össze, hanem nagyon sok más szomszéddal is, hiszen ez akkor egy új utca volt. Hasonló korúak voltunk, hasonló gondjaink voltak, hasonló korúak voltak értelemszerűen a gyerekeink is, akik együtt játszottak, együtt veszekedtek, verekedtek, majd békültek ki. Hol egyikünk, hol másikunk építkezése akadt el főként valamilyen építőanyag hiánya miatt, vagy a hitel hiánya miatt. Volt mindig mit kitárgyalni.

Meleg van lovak – szokta volt mondani apu. Ugyanis ő beszélt a lovainak. Nem csak, hogy cojde, meg tülled. Ha a Csillag nem boldogult a feladattal, mindig úgy szidalmazta, hogy „mocskos cigány ló” Noha nem is a ló volt cigány, hanem az előző gazdája. Nem mondhatjuk azt sem, hogy „cigánykodott”, csak a kicsi termetéhez kellett volna méretezni az elvárásokat. Alig volt nagyobb a hucul lovaknál, nem bírhatott annyit, mint egy muraközi.

Na, de nem is a ló most a lényeg, hanem a meleg. Szabadban dolgozván a tűző napon izzadok is, mint a kutya....illetve ez nem jó hasonlat. Rá is szóltam a kollégára amikor ilyen kijelentést tett, ugyanis a kutya nem izzad. Azért lógatja a nyelvét, mert csak ott tud hőt leadni. Állítólag az ősember azért csupaszodott le, azért vesztette el majd' az egész szőrzetét, hogy izzadni tudjon, s így a jobb hőleadás miatt kitartóbban tudott futni. Nem tudom mennyire helytálló ez az okoskodás, ugyanis a ló is izzad...Na, ez a helyes hasonlat: izzad, mint a ló.

A reggel nem csak azért volt csodálatos ezek után, mert gyönyörűen sütött a nap, és a levegő is úgy felmelegedett, hogy egy szál pulóverben már nem fagytunk meg, hanem azért is, mert sikerült ezt az éjszakát túlélni.

Reggel sétáltam egy kicsit a környéken, akkor jöttem rá, hogy letértünk az útról, meg szembesültem vele, milyen sziklafal tetejére sikerült kipakolnunk. Csabinál szerencsére legalább volt egy 'túrakonyha', így tudtunk kávézni. És közben a térképen sikerült meghatároznom, hol is vagyunk pontosan. Elég könnyű volt, a hegy lábánál ugyanis volt egy másik tó, annak éppen itt volt vége – és hihetetlen látvány volt, hogy a két tavat 200 méter választja el egymástól, de mégis legalább 50 méterrel magasabban volt ennek a másodiknak a felszíne, mint a Gjendének.

Szóval a második tó segítségével megállapítottam, hogy pontosan félúton vagyunk Gjendesheim
és Memurubu közt. Vagyis körülbelül 1 km/h sebességgel száguldottunk végig a hegygerincen, kora délutántól este 11-ig 7 és fél kilométert tettünk meg.

A fiam egyik kalandja

... A hegyi túrához felszerelkezve se nagyon voltunk, így bevásárlással indítottunk. Persze ezt is Judit állta. De hátizsákra, túrabakancsra, sátorra szükség volt. Csabival folyamatosan zajlott az egyeztetés, megvolt, hogy mi az, amivel rendelkezik a csapat, és mi az, ami még kell – épp csak egy dolog maradt ki: mi nem ismertük a pontos útitervet. Én mondjuk feltételeztem, hogy Csabi ezt alaposan megszervezte, és csak menet közben derült ki, hogy annyira nem. Valószínűleg egyszerűen csak térképet használt, mert az oslói szállás meg az eljutás a tetthelyre nagyjából rendben volt, de a napi távot légvonalban számolhatta. Hegyek között ugyanis jó, ha a harmadát meg lehet tenni annak a távnak, amire sík vidéken képes az ember, és ezt ő szépen figyelmen kívül hagyta.

Talán jobban odafigyeltünk volna, ha van tapasztalatunk ilyesmiben, de egyáltalán nem volt. És így hiába tudtuk, hogy Norvégia az északon van, meg hegyek között is leszünk, azért olyan hidegre, ami ott fogadott minket, nem számítottunk. Arra is csak ott jöttünk rá, hogy napi 10-15 km-nél nem igazán lehet messzebbre jutni gyalog.

Imádom a térképet. Nem is tájékozódom rosszul, néha érzésre is bejön a megfelelő útvonal. Nincs is GPS-re szükségem. Viszont nem árt tudnom, hová akarok eljutni. Ha fiatal lennék, és sportágat kellene választanom, az a tájékozódási futás lenne. Ezt a készséget a fiam is örökölte. Ő nem fut, de rengeteget gyalogol. 10-20 km meg se kottyan neki. Nem ül fel a buszra 2-300 méter távolságra, mint sokan teszik. Én is lesétálom minden reggel a 800 métert a buszhoz, bár a kövesdi 1200 méterhez már kocsit használok. Ebben a korban elég bőven az egész napos álldogálás, jövés menés. Na, de most autózásról van szó! Céges utat jó lenne előző nap tudnom, s akkor este megnézem a térképet. Városon belül meg is mondom a főnöknek, hogy néz ki a ház, amit keresünk. „Jártál már ott?” Nem, nem jártam ott, de megnéztem a guglin. Ezután már könnyű.
Két forduló követ kellett leszállítanunk egy nagykunsági faluba. Az elsőt elvitte a főnök fia, amit én igen sérelmeztem. Mi az, hogy nem én mehettem? Ő természetesen GPS segítségével találta meg az utcát. Aztán már kérdeznie kellett, mert házszámot nem talált. Mondta, hogy nagyon világ vége hely. Megnéztem a térképen, a „sztrítvájvon”. Földút. Esős időben lehet, hogy megszívat.

Zsolt kilépett kulccsal a kezében a folyosóra, s várt. Hosszú másodpercek teltek el, de nem történt semmi. Szörnyen izgatott volt, hiszen ilyet még soha nem tett. Érezte pulzusát a halántékán. Mintha egy búra alatt lett volna a feje. Talán ki is akadt volna ekkor a vérnyomásmérő. Bevillant egy emlék még legény korából, amikor egyik éjszaka a klubból hívott egy lányt a temetőbe. Hallott olyan estről, amikor oda mentek dugni. A lány is tudott erről, tehát nem lehetett kétsége a szándék felől. Már az meglepte Zsoltot, hogy nem volt ellenvetése, hanem első szóra ment vele. Fiatal bige volt, talán még a 16-ot se töltötte be, nem is emlegette trófeaként senki. Most pedig első szóra megy vele, noha semmi előzménye nem volt a dolognak. Egy társaságban szórakoztak, de ennyi. Ő maga hiába volt népszerű gyerek, hiába töltötte be a huszadik évét, még beavatatlan volt. Kissé meg is rémült a helyzettől. A kis közben megálltak smárolni. Jó sokáig. Aztán visszaindultak a klubba. Bizonyára a lány se gondolta komolyan, csupán vagánynak mutatta magát. Ha nem így lett volna, bizonyára világgá kürtöli, hogy Zsoltikának csak a szája nagy, de megijedt a bulától.
Nem szeretné másfél évtized után elkövetni ugyanezt a hibát. Ha elindultál Zsoltika, ne állj meg félúton!

A szobára járással megoldódott a legnagyobb probléma. Zsolt úszott a boldogságban. Úgy érezte, Kingánál változás állt be. Nagyon ritkán beszélt az érzéseiről, de tény, hogy már nem kell harcolni, duzzogni a szexért. Amikor megkívánja, az asszony soha nem ellenkezik. Néha még napozáskor is úgy helyezkedik, hogy a látvány felkeltse a férfi érdeklődését. Az éjszakákat mindig kettesben töltötték. A gyerekekre felügyelt Teri. Ha valami gondjuk volt, megoldotta. Olyan volt számukra ez a hét, mintha nászúton lennének. Az elmúlt 12 évben sokszor előfordult, hogy összezördültek, rövid időkre haragban voltak. Többnyire a szeretkezés hiánya okozta ezt. Alig akadt kivétel. Kinga jól bírta a hallgatást, szinte mindig Zsoltnak kellett kezdeni a békülést. Most viszont helyrebillent az egyensúly. A férfi el is kezdett aggodalmaskodni, hogy mi lesz, ha megfordul az igény. Eddig ő sokkal többször szerette volna az együttlétet mint a párja, ami szerencsére most már egálban van. Tíz-tizenöt év múlva majd Kinga fog rimánkodni? Az akarással talán nem lesz gond, de mi lesz, ha annyira nem kívánja, hogy nem is lesz képes az aktusra. Egyszer megesett, hogy valamiért nem érezte jól magát, s félbe kellett hagyni. Soha nem fogja elfelejteni, pedig ez egyetlen alkalom volt.

A teljesség igénye 2.

Vasárnap reggelre felszállt a pára, kisütött a nap, szikrázott a hatalmas vízfelületen. A távoli hajók mozgásán érzékelni lehetett a föld görbületét. Északkelet felé tekintve, látni lehetett a Kaliakra fok fehér szikláit, ami lehetett olyan 50 kilométerre. Ez igen! Így már tetszik. Még a szex utáni sóvárgást is feledtette rövid időre. Persze nem ezzel kezdődött a nap.
A reggeli nyüzsgés lekötött gyereket, felnőttet egyaránt. Nyolctól lehetett menni a szálloda éttermébe reggelizni. Svédasztalos reggeli volt, ahol a kínálatból bármit, bármennyit ehet a vendég, de el nem vihet ételt. Ennek a rendszernek az újdonsága is okozott némi izgalmat az első napokban. Láttak ugyan olyanokat, akik bátorkodtak csomagolni, de ők nem merték megtenni. Délig kibírják, akkor pedig beülnek egy étterembe. Nem sokat láttak ugyan az országból, de a kevés tapasztalat alapján gazdagnak érezték magukat. A nyaralás egyébként is arról szól, hogy többet megengednek maguknak, mint egyébként tennék.

A sirályok rikácsolása jelezte a tenger közelségét. Na meg a tudat, hiszen a strandot már hamarabb megtalálták mint a szállásukat. Az erkélyről viszont csak a fákat, s a szomszédos szállodák tetejét láthatták. Talán ha magasabban kapnak szobát! Már mindegy, így legalább nem kell liftezni. Az elsőn kapott három szobát a két család. Ebből kettő szomszédos, de a harmadik kissé messzebb van, ráadásul a hegy felé tájolták. Bár ez mindegy, ha a vizet egyikből se látják. Apró kényelmetlenség adódott már a megérkezéskor, mivel nem volt víz a szállodában. Az utazási iroda munkatársai javasolták, menjenek le a partra lemosni az út porát. Por pedig volt rajtuk bőven, hiszen csütörtök hajnalban indultak, most pedig már szombat dél van. Első dolguk tehát megfürödni. Az elszállásolást ráérnek elosztani este. Nem olyan egyszerű ez, hiszen négy felnőtt, és négy gyerek alkotja a társaságot. Két-két felnőtt elhelyezése egyértelmű, de a legnagyobb gyerek is csupán 10 éves. A harmadik szoba a folyosó végén van, egy teljesen idegen környezetben. Szerencsére az egymás melletti szobák erkélyét csak egy vaskorlát választja el, így ezt nevezték ki társalgónak.

Lelki ráhatás

A házaspár ifjúkori barátom volt. Üzleti kapcsolatban álltunk, tőlük vettem nagyobb munkáimhoz a betont. A fiatalasszony egy szeretni való tünemény, nagyon jókat dumáltunk szinte minden alkalommal. Látványnak se volt egy utolsó. Olyan kis aranyos. Aztán megesett, hogy segítséget kértek tőlem. Egy nagyon sürgős térkövezésben kellett segíteni, mert nem volt hozzá elég emberük. Még egy kollégát is vittem magammal. Kemény, fárasztó nap volt. Már délben bántam, hogy elvállaltam. A céges dolgozók se voltak idegenek, bár ilyen esetben nincs jelentősége, hiszen akivel első alkalommal kerülünk össze, azzal is végig dumáljuk a napot. Kobra becenevű kollégámmal ellentétben én úgy is tudok beszélni, hogy közben jár a kezem.

Károly a telep közvetlen szomszédságában lakott, akár kezdés előtt néhány perccel is elég volt neki az ágyból kiugrani. Ezt azok tudnák értékelni, akik naponta 2-3 órát utaznak. Hálás lehetett a sorsnak ezért a munkahelyért. Őt viszont nem abból a hálálkodós fából faragták. Inkább panaszkodásra hajlott a szája. Nem ritkaság, hogy egy melós a főnökére panaszkodik. Hol okkal, néha meg anélkül. Törpilla így, Törpilla úgy...Többek között táppénzes gondok voltak, meg talán a fizetésre, a túlórára panaszkodott, meg egyáltalán mindenre. Addig duruzsolt a fülembe, hogy amikor megérkezett Törpilla, hiába volt tréfás hangulatban, nem találtam viccesnek amiket mondott. Már tudat alatt én is haragudtam rá, amiért méltatlanul bánt Károllyal...ha igaz.