A teljesség igénye 2.

Vasárnap reggelre felszállt a pára, kisütött a nap, szikrázott a hatalmas vízfelületen. A távoli hajók mozgásán érzékelni lehetett a föld görbületét. Északkelet felé tekintve, látni lehetett a Kaliakra fok fehér szikláit, ami lehetett olyan 50 kilométerre. Ez igen! Így már tetszik. Még a szex utáni sóvárgást is feledtette rövid időre. Persze nem ezzel kezdődött a nap.
A reggeli nyüzsgés lekötött gyereket, felnőttet egyaránt. Nyolctól lehetett menni a szálloda éttermébe reggelizni. Svédasztalos reggeli volt, ahol a kínálatból bármit, bármennyit ehet a vendég, de el nem vihet ételt. Ennek a rendszernek az újdonsága is okozott némi izgalmat az első napokban. Láttak ugyan olyanokat, akik bátorkodtak csomagolni, de ők nem merték megtenni. Délig kibírják, akkor pedig beülnek egy étterembe. Nem sokat láttak ugyan az országból, de a kevés tapasztalat alapján gazdagnak érezték magukat. A nyaralás egyébként is arról szól, hogy többet megengednek maguknak, mint egyébként tennék.

A sirályok rikácsolása jelezte a tenger közelségét. Na meg a tudat, hiszen a strandot már hamarabb megtalálták mint a szállásukat. Az erkélyről viszont csak a fákat, s a szomszédos szállodák tetejét láthatták. Talán ha magasabban kapnak szobát! Már mindegy, így legalább nem kell liftezni. Az elsőn kapott három szobát a két család. Ebből kettő szomszédos, de a harmadik kissé messzebb van, ráadásul a hegy felé tájolták. Bár ez mindegy, ha a vizet egyikből se látják. Apró kényelmetlenség adódott már a megérkezéskor, mivel nem volt víz a szállodában. Az utazási iroda munkatársai javasolták, menjenek le a partra lemosni az út porát. Por pedig volt rajtuk bőven, hiszen csütörtök hajnalban indultak, most pedig már szombat dél van. Első dolguk tehát megfürödni. Az elszállásolást ráérnek elosztani este. Nem olyan egyszerű ez, hiszen négy felnőtt, és négy gyerek alkotja a társaságot. Két-két felnőtt elhelyezése egyértelmű, de a legnagyobb gyerek is csupán 10 éves. A harmadik szoba a folyosó végén van, egy teljesen idegen környezetben. Szerencsére az egymás melletti szobák erkélyét csak egy vaskorlát választja el, így ezt nevezték ki társalgónak.

Lelki ráhatás

A házaspár ifjúkori barátom volt. Üzleti kapcsolatban álltunk, tőlük vettem nagyobb munkáimhoz a betont. A fiatalasszony egy szeretni való tünemény, nagyon jókat dumáltunk szinte minden alkalommal. Látványnak se volt egy utolsó. Olyan kis aranyos. Aztán megesett, hogy segítséget kértek tőlem. Egy nagyon sürgős térkövezésben kellett segíteni, mert nem volt hozzá elég emberük. Még egy kollégát is vittem magammal. Kemény, fárasztó nap volt. Már délben bántam, hogy elvállaltam. A céges dolgozók se voltak idegenek, bár ilyen esetben nincs jelentősége, hiszen akivel első alkalommal kerülünk össze, azzal is végig dumáljuk a napot. Kobra becenevű kollégámmal ellentétben én úgy is tudok beszélni, hogy közben jár a kezem.

Károly a telep közvetlen szomszédságában lakott, akár kezdés előtt néhány perccel is elég volt neki az ágyból kiugrani. Ezt azok tudnák értékelni, akik naponta 2-3 órát utaznak. Hálás lehetett a sorsnak ezért a munkahelyért. Őt viszont nem abból a hálálkodós fából faragták. Inkább panaszkodásra hajlott a szája. Nem ritkaság, hogy egy melós a főnökére panaszkodik. Hol okkal, néha meg anélkül. Törpilla így, Törpilla úgy...Többek között táppénzes gondok voltak, meg talán a fizetésre, a túlórára panaszkodott, meg egyáltalán mindenre. Addig duruzsolt a fülembe, hogy amikor megérkezett Törpilla, hiába volt tréfás hangulatban, nem találtam viccesnek amiket mondott. Már tudat alatt én is haragudtam rá, amiért méltatlanul bánt Károllyal...ha igaz.

Vezető munkatársam valamit nagyon elcseszett a derekával, és munkaképtelenné vált. Olyannyira, hogy már elkerülhetetlen az orvos bevonása az ügybe. 60 elmúlt, nem egy-két nap lesz a gyógyulás. A délutáni akciót még levezényelte, de az esti riasztáshoz már nem tudott felkelni.
Ilyenkor jó az öreg a háznál. Éppen megérkeztem a kultúrház udvarára, ahol a Magyar Kultúra napját kívántam megünnepelni, az egyik hungarikum megkóstolásával, amikor megcsörrent a telefonom. Valójában majdnem így képzeltem én is, csak kicsit később. Ezzel az indokkal otthagytam volna a filmvetítést. Na, de még el se kezdődött. A bázishoz túl messze voltam, így az irányító kocsit küldött értem. Annyi időm még maradt, hogy benézzek a terembe. Rá is kérdeztem, hogy talán lagzi lesz? Valójában ekkor derült ki számomra, hogy itt nem csak beszélni fognak a gulyásról, hanem kóstolni is. Na, erről lemaradtam. Jött értem a kocsi, elvitt az irodába, ahol már csak egy fél órát kellett várnom az alkalmi kocsikísérőmre.
Meg is érkezett úgy, ahogy szokott. Sietős léptekkel, fülére tapasztott telefonnal, rohant be a házba, majd ki, be az irodába, onnét... mit tudom én hová, s közben egyfolytában telefonált. Szállodaiparban valami középvezető, és ebben a világban él napi 24 órát. Telefonálni csak menet közben tud. Nem áll meg egy helyben, hanem közben megy. Mindegy hová, de mennie kell. A kertszomszédomban lakik, és szoktam hallani amikor telefonál. Látom, hogy kiáll a lépcsőre, rágyújt, lemegy az udvarra, majd vissza, s közben folyamatosan beszél. Nem értem 100 méterről, hogy mit mond, annyira nem jó már a fülem.
Szóval, megérkezett, de még várnom kellett, nem tudom mire. Beültem a kocsiba, beindítottam. Végül megjött. Beült mellém, elindultunk, de még mindig telefonált. Nem értem, hogy bírja a karja. Az enyém 10 perc után elfárad. Elhaladtunk vagy 2-3 km-t, amikor megbökött “Szia Gyuszi bácsi!” A telefonálás ettől még folytatódott. Beértünk a város főterére, amikor letette. Na mondom, a kórházig már kibírja. Tévedtem. Azonnal hívott egy másik kollégát.
Felvettük a szállítmányt telefonálás nélkül. Megírtam a papírokat, elindultunk. Hasonló esetben a tesójával menetrendszerűen meg kell állni a trafiknál (meg a Mekinél) de most csak a telefonálást kell hallgatnom, meg szívnom a füstöt a negyedóránként meggyújtott cigijéből. Az ablakot ugyan lehúzza résnyire, de ettől még inkább rám irányítja. Egyszer mondta, hogy “várj, majd átküldöm”. Ekkor jött egy fél perces szünet.
Csak azt szerettem volna elmesélni, hogy rettentően elfáradtam ebbe a másfél óra telefonálásba.

Aki olvassa az írásaimat tudhatja, de aki mégsem, annak most mondom, hogy a gyertyafény logós helyi t.v.-nél dolgozom. Személyszállítási csoport, speciális feladat. A furgonunk is személykocsinak van vizsgáztatva. Na, ez a vizsga jár le a következő napokban. Nem fiatal már a járgány, rá fér a jeles alkalomra egy kis smink.
Kóby fő tevékenysége, hogy autók vizsgáztatását intézi. Kisebb karosszéria munkákat maga végez el. Ezt is elvállalta. A kolléga házhoz vitte neki...pontosabban a ház elé az utcára. Az udvarra nem állhatott be vele. Aztán felmerült egy olyan terv, hogy a vizsgaállomásra én fogom elvinni a kocsit. Miért is ne? Személykocsikhoz van szokva, ez pedig egy nagyobbacska furgon, amit a gyászhuszár kollégák se hajlandóak vezetni. Eleinte én is idegenkedtem tőle, amiért nincs rajta hátrafelé ablak. Ma már nem gond, megszoktam. Hétfőről volt szó, de senki nem hívott, mikor lesz az indulás.

A reggeli bevásárlásból hazafelé tartva a trafik előtt megláttam Kóbyt. Rákérdeztem, mi a helyzet? Még nincs kész, de nem kell sofőr, megbarátkozott vele. Még mindig a furgon méretét gondoltam problémának, de most megvilágosodtam. Elmondta, hogy nem is merte kinyitni a rakteret. Az asszonyát kérte meg, hogy nyissa ki a hátsó ajtót. Nem láttak benne semmit, csak a rozsdamentes fémburkolatot. Csak utólag mondta meg, hogy ez egy hullás kocsi. El tudom képzelni a szidalmakat, amit kapott.

Személyes meghívások egy zenés monodráma bemutatójára:

Munkatárs:

- Az van a kivetítőn? Oké, megyünk. (aztán mégse jöttek)

Munkahelyi ismerős:

- Láttam a facebookon, hogy szép nagy családod van – mondom – Hozd el őket!

- Mikor lesz? Oké, megyünk.
Az előadás napján: - Jöttök este?

- Ja, he nem tudok menni mert...(nem emlékszem az indoklásra)

Testvérem:

- Majd rábeszélem a csajokat, mert nekem még mindig nem jó a kocsim.
Az előadás napján: - Látom kerestél. Nem tudok menni, mert mindkettőnek dolga van, a kocsim pedig még most se jó.

Fogadott családom: Tudtak róla, de mondani se mertem, mert úgyse jönnek.

Boltos ismerős:

- Mondják akik hallották a próbát, hogy nagyon szép. Nagy siker lesz, de én nem tudok menni, mert...

Az előadó trombitatanára:

Szép jó estét! Sok szeretettel köszöntöm kedves mindnyájukat/ kedves mindannyitokat!

Előrebocsátom – látva a meglepett tekinteteket – hogy nem én fogom bemutatni a meghirdetett zenés darabot. Én csak afféle előzenekar vagyok... lennék, ha játszanék bármilyen hangszeren. Énekelni még csak-csak, de azt sem igazán. Rég elmúltak már azok az idők.
Van itt valaki, aki emlékszik arra, amikor itt, az udvar túloldalán lévő épületben volt az ifjúsági... vagy ha úgy tetszik a KISZ-klub? Tegye fel a kezét! Aha. Nem sok. Akkor a többieknek elmondanám, hogy itt, az udvar túloldalán lévő épületben volt az ifjúsági... vagy ha úgy tetszik a KISZ-klub. 1970 Karácsonyától kb. Nem is tudom, hogy van-e most hasonló, vagy van-e rá igény.

Nem ez volt az első közösségi tér a fiatalok számára. Legrégebbre arra emlékszem, hogy itt az előtér eredetileg olyan hosszú volt, mint ez a terem. A mostani mellékhelyiségek vonalában egy üvegfallal volt kettéválasztva. Voltak benn székek, és egy magas állványon egy TV készülék. Akkoriban nem sok volt még a faluban. Volt az erdészetnél, a Tsz-nél, és néhány magánháznál. Hozzám hasonlóan régóta fiatalokkal közösen össze tudnánk számolni talán tízet is. Más házára jártunk TV-t nézni. Ebben a klubban arra emlékszem, hogy 1967-ben itt néztük a táncdalfesztivált. Koncz Zsuzsa énekelte a Színes ceruzákat, és az Illés együttes azt, hogy Elvonult a vihar...

Attis régi harcostársam. Nemrég ünnepelte 73. születésnapját. Ehhez képest az ismeretségünk csupán 24 évre tekint vissza.

Vendéglátós volt akkor, én pedig sírköves. Amikor 2002 februárjában megszólított, hogy lépjek be a két hete elindított civil szervezetbe, összetévesztett a szakáll miatt egy borásszal. A taggyűlésen nem is értettem, miért tőlem kérdi, hogy mi újság a szőlőben? Néhány nappal később megkerestem, hogy az egyesület ténykedéséről indítsanak egy újságot. Nem azt mondta, hogy remek ötlet, hanem azt, hogy csináld! Csináltam. Vele együtt. Eleinte nagyon aktívak voltak a tagok, de később nagyon leült a dolog. Civil egyesület voltunk, de valójában politikai tevékenységet végeztünk. Az újságunk volt az ellenzéki hang. Ősszel meg is nyertük a választást. A profi politikusok nem vettek bennünket komolyan. Amikor szembesültek a bukásukkal, azonnal elkezdték az aknamunkát. Sokat emlegették a nevünkben szereplő “baráti” jelzőt. Na, de mi nem nekik voltunk a barátai, hanem egymásnak. Két év után időközi választás lett belőle. Elbuktunk.

Évek óta visszatérő program a kultúrházban a karácsonyváró. Egy tanárnő rendezi, aki egyébként is a helyi kultúra motorja. Elsősorban az iskolás gyerekekre épülnek a programok, de gondolom, így van ez más falvakban is. A felnőtt lakosság nem nagyon aktivizálja magát. Még közönségként se. Meg is lepett, hogy erre a karácsonyi műsorra mégis milyen sok embert be lehetett vonni. Nem csak most, hanem a korábbi években is. Nézőként nem egy nagy élmény, ha nincs hozzátartozó a szereplők között, akiért izgulni lehet. A jelenetek nagyon sematikusak. Nem akarok rossz kritikát mondani róluk. Lényeg, hogy van legalább valami, ami összehozza az embereket, kirángatja őket a mindennapok unalmából.

Felvetődött bennem, hogy jelentkezek szereplőnek. Mondtam a lányomnak is, aki ezután nem hagyott békén, amíg valóban meg nem tettem. Felhívtam a rendezőt azzal a kérdéssel, hogy beleférek-e még? A helyi újság meghirdette, lehozta a résztvevők listáját, így már csak meglepetésvendég lehettem. Zsuzsa kérdezte, hogy mit szeretnék? Mondom: egy régi jegyzetemet olvasnám fel arról, hogy felismertek a buszon, mint Mikulást. Gyere el csütörtökön a főpróbára, majd megbeszéljük. Így is lett.

Előző írásomat azzal kezdtem, hogy a fiatalasszony jött kaput nyitni. Pedig nem ezzel kezdődött a történet, hanem azzal, hogy meg kellett találni a címet. Pista bácsi a saját városában is eltéved, néha még a címet is rosszul tudja. Aztán kér telefonos segítséget, de mivel én vezetek, s nem tudom mit beszélnek, csak arra hagyatkozhatok, amit félrehallott. Ez esetben mondta a falu nevét, utcát, házszámot. Tiszta ügy. A falut egyszerű volt megtalálni. Az utcával se lett volna gond, hiszen a főutcán kicsi fatáblák mutatták, merre mit találunk. Az utolsó utcába befordultunk, de még ez sem az volt. A legelső ház előtt megálltunk, de nem ő érdeklődött, hanem engem küldött. Legalább a megrendelő nevét tudtuk. (volt már eset, hogy azt se) Szerencsére ismerték itt Juhász urat, így meg tudták mondani, hogy melyik faluban keressük.

Ma már nem állok be Pista bácsihoz a műhelybe dolgozni, de ha szállítani kell, számíthat rám. Nem gyakran, így mindig van mit kibeszélnünk. Ma már az a gyakorlat, hogy előző nap bemondja nekem a címet, s én megkeresem a guglin. Aztán már nem kell térkép, hiszen meg tudom jegyezni az útvonalat. Jártunk így Pécelen, szállítottunk Mádról Gödöllőre, s néhány közeli helyszínre.