(idővándor)
Hirdetés
Bizonyára vacsorával is megkínál a szállásadóm, ha közben el nem nyom az álom. Ha el nem nyom. De elnyomott. Előbb ugyan néhányat tüsszentettem a friss szalma porától, de aztán a fejemet se emeltem meg. Belesüppedtem a szalmába, s úgy éreztem, mintha nem akarna vége lenni a süllyedésemnek. Mintha nem is lenne padozata az istállónak. Talán meg sem állok a pokol fenekéig. Kicsit szédültem is, de aztán mint akit agyonvágtak.
Fényes nappal ébredtem ugyanott ahol elaludtam, s attól tartok, ugyanabban az időben. Vagy mégsem? Üres volt az istálló. Talán haramiák hajtották el a jószágot amíg én aludtam? Na, de rám ügyet se vetettek? Nem éreztem igazán jól magam. A bizonytalanság is zavart, noha megszokhattam volna az elmúlt napokban, de egyébként se voltam jól. Fájt a fejem, az orrom bedugult. Megfázhattam. Nem most, hanem inkább az előző éjjel, de most jött ki rajtam. Na, már csak ez hiányzik. Ebben a korban bele is halhatok.
Neszezésre figyeltem fel az ajtó irányából. Apró gyerekek kukucskáltak befelé, s amikor felemeltem a fejem, elrohantak. Pedig semmi szándék nem áll tőlem távolabb, mint hogy elriasszam őket. Felkönyököltem, hogy jobban körül nézhessek. Közel volt a fal, odébb csúsztam, hogy nekivethessem a hátamat. Sárral tapasztott fal volt, valaha fehérre meszelve, de előttem a tehén is nekivethette néhányszor a hátát, vagy a saját trágyájával összekent oldalát. Talán jobb is, hogy nem éreztem a szagokat. Zsebkendő után kotorásztam, de nem találtam. A kölcsön kaftánba mégse törölhetem az orromat. Vagy miért is nem? Elég mocskos ez már így is.
Na, akkor lássuk, hogy állunk! Itt ragadtam a 16. században valahol a Tisza közelében. Igyekszem Miskolcra eljutni, hiszen ott lakom …ott lakom majd a 21. században. Végül is nem sürgős az utam, van rá ötszáz évem. Na, de komolyan! Ha ebben a korban maradok, olyan mindegy, hol vagyok. Nincs még Avasi lakótelep, ahová mennék. Ott se lenne hol laknom. Itt kell leélnem ami még hátra van. Nem lehet túl sok, de nem siettetem. Valami munkát kell vállalnom, hogy enni kapjak. Na, ez rossz gondolat volt, mert eszembe juttatta, hogy rettenetesen éhes vagyok. Ezek az emberek szállást adtak nekem, de nem várhatom el, hogy még etessenek is. Ugyan miért tennék? Valamit tenni kell az ételért, de ebben a környezetben nem vennék hasznomat, mert nem értek semmihez. El kell jutnom legalább Tokajig! Ott talán kell kőműves valakinek. Talán. Bár hiába tartom jól magamat, azért csak látni, hogy öreg vagyok. Meg se merem mondani, ha kérdik a koromat, hiszen nem szoktak az emberek hatvan évnél is tovább élni. Hacsak úgy nem, hogy elvétik az évek számát, hiszen csak az urakat tartják nyilván. A közemberek korát csak megsaccolják. Engem ugyan néhányan úrnak néztek, de egyre kevésbé látszom annak. Főleg tehéntrágyába feküdve betegen. Nem hagyom el magam, azért se. Kimegyek a napfényre, az jót tesz a náthámnak.
De mielőtt gondolatomat tettre váltottam volna, becsoszogott az istállóba egy öregember. Az előbbi két apróság csak az ajtóig kísérte. Bizonyára ők szóltak az öregnek, hogy felébredtem.
- Jó reggelt! – köszöntöttem
- Reggelt? – csodálkozott rá szavaimra nevetve, majd erős köhögésre váltott a nevetése – Nagyon rég volt már a reggel – tette helyre kis idő múltán az időérzékemet – Hamarosan az ég tetején lesz a nap. Csak éppen kelmed úgy elaludt, mint akit agyon vágtak. Mondta is a fiam, amikor kijött a jószághoz, hogy ha horkolni nem hallaná, azt hitte volna, meg is hót má.
- Aztán hová lettek a jószágok? – kérdeztem, bár szívem szerint azt kérdeztem volna, kaphatnék-e valami elemózsiát?
- Ugyan hol? Künn legelnek a réten. Bár már az is lehet, lehevertek kérődzeni. Na, de – nem tartozik ugyan rám – kendet honnét vetette ide a sorsa? Nem tűnik vándorlegénynek. Magamforma korúnak nézem, s mi már a szomszéd faluba se igen megyünk el.
- Ne vegye tiszteletlenségnek bátyám, de inkább nem kezdenék bele ebbe a történetbe. Inkább abban segítsen, hogy Tokajba eljussak. Nem lehet már messze, hiszen idelátom a hegyet.
- Valóban nincs messze, de vezető nélkül nem ajánlanám, hogy neki vágjon. Nagy most a víz. A Bodrog majdhogy össze nem ér a Tiszával már Patak alatt. A helyi emberek tudják merre kerüljenek, de egy idegen nem jut tovább Rakamaznál. Van nekünk egy zsidónk a faluban a Rotyi, de úgy tudom, tegnap ment el sóért. Kár, hogy nem jött kend hamarébb.
- Rotyi? Milyen név ez? – csodálkoztam rá, mintha nem lenne számomra teljesen mindegy.
- Rotesten, vagy Róternes…valami ilyesmi, de nekünk nehéz megjegyezni. Na, ő lett volna a kend embere. Kár, hogy lekéste. Minekünk aligha van utunk mostanában arrafelé.
Egyelőre ennyiben maradt a beszéde, mert heves köhögésbe kezdett, közben köpött is oldalra néhányat. Na, nem az indulattól, hiszen semmi nem történt ami felizgatta volna. Csupán a felszakadt váladéktól szabadította meg magát. Közben én is köhécseltem, kifújtam az orromat két ujjam közt, majd a kaftánba töröltem. Nehogy azt gondolja az öreg, hogy őt csúfolom! Nem gondolta. Amikor alább hagyott a köhögése, a kövér tarisznyámra vetődött a figyelme.
- Ha nem is mondja meg kend, honnét jön – kezdte mégis a tapogatózást, mert csak furdalta a kíváncsiság – csak annyit, messziről-e?
- Tegnap reggel Naménynál ébredtem.
Talán ezzel a válasszal megelégszik, s nem kell az egész históriámat elmesélnem. Kicsit hümmögött, de egy darabig ennyi is maradt a reakciója.
- Hát biz a’ nincs közel, de ha nem üres a tarisznya, ki lehet bírni ennyi gyaloglást – bökte ki végül – Kendet mégis nagyon megviselhette, ha ennyit bírt aludni.
- De biz üres az – csaptam rá nevetve a tarisznyára, majd, hogy higgye is szavamat, kiborítottam belőle a vánkosnak használt dzsekimet.
- Talán már enne is kend valamit, úgy gondolom – érzett rá a gondomra.
- Ezt nagyon jól látja kedves bátyám, de egy pohár ásványvíz is jól esne.
- Milyen víz?
Már megint megfeledkeztem róla, hogy nem a saját koromban vagyok. Nemhogy ásványvizük nincs, de talán még poharuk se. Mármint, üveg poharuk. Nem is hozták helyembe a vizet, hanem elkísért az öreg az udvar közepén lévő kúthoz. Farudakból tákolt káva szegletén állt a favödör egy kötélre kötve. Az öreg belökte a vödröt, majd kihúzta, s vissza állította ahol eddig is volt. Szótlanul intett a karjával, hogy íme itt az ivóvíz. Megborzongtam, amint belenéztem a vödörbe. Olyan zavaros volt, mint a megáradt Tisza. A kút vízszintje a talajszintig ért. Ha nincs a kútkáva, tócsának néztem volna.
- Maguk ezt isszák? – kérdeztem nem titkolt döbbenettel.
- Ugyan mi mást innánk? A jószágnak jó, mi se halunk meg tőle.
- Lovuk ugye nincs?
- Valóban nincs, de honnét tudja kend ezt?
- A ló nem inná meg, és ne haragudjon, de én se. Fel tudnánk forralni?
- Csak nem valami főzetre gondol kend, mint amit Örzse szokott a betegeknek?
Nem arra gondoltam, de nem utasítanám el a csalán teát se egy kis mézzel. Mondani persze nem mertem. Csak simán felforralnánk a vizet, aztán hagynánk kihűlni, s leülepedni az iszapot. Csak remélem, hogy a tetején letisztul majd, de nem voltam benne biztos. Az öreg gazda nem nagyon erőltette az ivást, elvégre én voltam szomjas, nem ő. A ház felé invitált, ahol reménye szerint megfőtt már a kása, és ha a fia előkerül, meg is ebédelhetünk.
Nem kellett sokat várni. Megjött az az ember, aki este fogadott. Nem mondanám, hogy megismertem, csak kikövetkeztettem, hogy csakis ő lehet az. A ház ura. Ugyanolyan parasztember, mint amiből 12 egy tucat. Az öreghez hasonlóan ő is megjegyezte, hogy sokat aludtam, de még hozzátette, hogy most se vagyok jó színben. Nem vagyok tán beteg? Bizonyára csak éhes vagyok – feltételezte – de majd egy kis meleg kása helyrehoz.
Betessékeltek a félhomályos konyhába, ahol asztalhoz ültünk mi hárman. A ház asszonya elénk tette egy cserép tálban a gőzölgő kását, mindegyikünknek kezébe adott egy egy fakanalat, majd jó étvágyat kívánt az ebédhez. Az jutott eszembe, hogy hasonló helyzetben a vendég szóvá teheti, hogy jó illata van az ételnek, de én nem éreztem a jó illatot. Csak a meleg gőz csapta meg az orromat. A jókívánság ellenére, nem a jó étvágy, inkább undor fogott el. A háziak rám vártak, hogy – mint vendég – én merítsem meg elsőnek a kanalamat. Megtettem hát, majd kényszeredetten vettem számba az ételt. Nehezen nyeltem le, mert éreztem, hogy azonnal vissza fog kívánkozni. Nem jött vissza de a továbbiakat nem kockáztattam. Szédültem. Mintha egyre sötétebb lenne. Talán le is buktam volna a székről, ha valaki fel nem emel, s hónom alatt tartva el nem indul velem a szoba felé. Még annyit hallottam, amint az asszony kiált a gyereknek, hogy azonnal szaladjon Örzse nénjéért.
Zavar az időben
Már világosban ébredtem. Nem nyitottam ki a szemem, de éreztem, hogy világos van odakünn. Nem éreztem az istállószagot, a szalma se zörgött alattam ahogy mocorogtam. Valami már megint nem stimmel. Az elmúlt napokban csak időugrásokat éltem meg, a helyszín nem változott. Ott ébredtem, ahol elaludtam. Na, akkor nézzünk körül mi történt? Uramatyám! A saját kanapémon fekszem odahaza. Mellettem a dohányzóasztalon a laptop, a fülhallgató leesve a padlóra. Ugyan mit hallgattam, mielőtt elnyomott az álom? Feltápászkodok, körül nézek. Nem kétséges, itthon vagyok. A zsalugáter rései közt szűrődik be a délutáni napfény. Még csak nem is reggel van. A szobaajtó szokás szerint ki van támasztva, nem is tudom miért nem vettem még le, ha soha nem csukjuk be. Egy göndör fürtös fej kandikál be.
- Szia Gyuszi! Zsófi! - kiált hátra, majd tűnik el egy pillanatra – du bist eingeschlafen?
- Elaludtál – jön a konyhából a magyar fordítás.
- Ela...lud...tál, ela ludtál – ízlelgeti a kifejezést, majd vigyorogva, az ajtókeretet fogva ismét bekukucskál – Szia Gyuszi! Elalud tál.
Semmi kétség, itthon vagyok helyileg is, meg időben is. Aki benézett, a lányom német barátja, Marvel.
- Na? - furakodik be mellette Zsófi, és a laptop felé mutat – Mit szólsz az előző életed sztorijához? Nekem szokatlanul részletgazdag volt. Általában csak villanások szoktak beugrani a hipnotizáltaknak, te pedig kész regényt mondtál.
- Kicsit meg vagyok zavarodva. Ezek szerint nem is mentem vissza a múltba? Hangos könyvet hallgattam, vagy mi?
- Ezt a sztorit te mondtad el nekem, és szokás szerint felvettem, mert nem szoktak rá emlékezni, hogy mit mondtak. Ezt a felvételt hallgattad vissza.
- Igeen? Aha! Na, de akkor eljutottam Tokajig, vagy mi történt?
- Azt én nem tudhatom.
- Pedig érdekelne.
- Majd a következő foglalkozáson talán előjön az is, de egyáltalán nem biztos.
- Lehet, hogy nem is hallgattam végig a felvételt? Belealudtam.
- Én kapcsoltam ki, de szerintem már vége volt akkor a felvételnek. Visszahallgathatjuk, de úgy tudom, nincs rajta a tokaji érkezés.
- Akkor majd legközelebb?
- Aha.