...
Aztán kipattant fejemből az értelem szikrája, s megvilágosodott előttem, hogy most beszólt nekem Márton gazda a tűzgyújtás kapcsán. Gyula, mint gyufa...gyújtó, aki maga a fény, a világosság, a vezér akit követni kell, mint egy fáklyát. Csakhogy a megvilágosodás szikrája még nem elég a tűzcsiholáshoz. Sára asszony siet a segítségemre, s pillanatok alatt odakészíti a gyújtóst a tűzhely alá, s már pattogtatja is a tűzkövet, majd amikor szikrát kap a szalma, nagy levegőt véve fújja, hogy lángra lobbanjon. Ezt a műveletet többször megismétli, köhécsel közben kissé, végül lobog a tűz, pattognak a vékony gallyak, majd izzani kezdenek a vastagabb ágak elálló szilánkjai, hogy ettől lángot fogjanak.

Láttam már régi tűzhelyeket, de amit legrégibbnek gondolok, az a csikó masina. Nem is. Falazott tűzhelyet is láttam már, de annak is volt vas platnija. Ennek nincs. Csak vaspálcák vannak befalazva sűrűn egymás mellé. Lehetne akár grillezni is! Nem jól látom, nincsenek befalazva, ki lehet szedni. A bogrács alá nem szükséges. Azt a kéményben lévő rúdra akasztott láncon lógatják a tűz fölé. Na nem most, mert most én következek. Megkapom a hosszú nyelű lapos serpenyőt. Palacsintasütőre emlékeztet, csak ezen látni lehet a kalapácsnyomokat, amiből nem súrolják ki az odaégett zsiradékot. Elég gusztustalan, de a tűz sterilizál. A tűzhely és az asztal közti részt számomra szabadon hagyják, kíváncsian figyelik a tevékenységemet. Annyira leköti őket, hogy a kisebbik lány a szája mellé teszi a kenyeret. Igyekszem nem nevetni rajta. Egészen jó kést adtak a kezembe, élesebb mint odahaza bármelyik. Szalonnát vágok, s a serpenyőben sütni kezdem, rárakom a karikára vágott vöröshagymát, lassan fonnyasztom. Nem nagy kihívás, nem túl nagy a tűz. Sára próbál tenni rá, de nem szeretném, hiszen így is elég lesz. Késsel ráütök a tojásra, szétfeszítem, majd keresem a kukát. Természetesen nem találom. Megfordul a fejemben, hogy a tojáshéjat a tűzre vetem, de egyrészt nem fog elégni, másfelől úgy gondolom, a háziak megetetik a tyúkokkal, hiszen így ésszerű. Így csak levetem a földre, s ütöm a másodikat, harmadikat. Megsózom kissé. Odahaza delikátot szoktam ráhinteni, de ezt most kihagyom. Fakanállal – itt csak olyan van – kicsit megmozgatom közben.

Jobban szerettem volna, ha inkább én kérdezhetnék, de ha a felnőttek semmit nem tudnak a világ dolgairól, mit várhatok egy tízéves gyerektől? Azért tettem egy próbát.
- Matkó. Vagyis Mátyás?
- Úgy is lehet mondani, de mindenki Matkónak mond.
- Tudod-e kiről kaptad a nevedet? Mert szerintem a királyról neveztek el.
- Arról hát – húzta ki magát, a szalmán heverve. Legalábbis erre következtettem a hangjából, mert látni nem láttam.
A mécsest eloltottuk, mondván ne büdösítse a levegőt. Mert mintha lehetett volna még azon büdösíteni. Gyerekkoromban elég sokat jártam tehenek között, nem volt számomra idegen az istállószag. Noha sok múlott azon, mennyire tartják tisztán. Ahol az apám dolgozott, beton volt a padló, arra hordták be az almot, fel lehetett rendesen takarítani. A földes padló viszont beissza a vizeletet, aminek így a szaga is koncentráltan érződik. Ebben a korban – sőt sok száz évvel későbbi korban is - földes még a lakószobák padlója is. Bár, a faházakban nem vagyok benne biztos. Remélem holnap meggyőződhetek róla. Kíváncsi vagyok a molnár házára, meg főképp a malom belsejére. Utóbbi nagyobb eséllyel lehet fapadlós. Tovább faggatom a fiút:
- S azt tudod-e, hogy most ki a király?
- Valami polák...azt hiszem.
- S azt tudod-e, hogy az a Mátyás miféle volt?
- Tudom hát. Az anyjáé volt Munkács, az apjáé meg Hunyad. Az apja nem volt király, de nagyon nagy vezér volt, rettegték a törökök a nevét.

Hazudnék, ha azt mondanám jóllaktam. Belefáradtam az evésbe inkább. Amíg ettünk, a tapló megsült a parázson. Megkóstoltam. Ehhez is kellett a svájci bicska, mert én fordítva vagyok mint a krokodil. Rágni tudok, csak harapni nem. Ami befér a számba, azt megeszem. A hússal ellentétben ennek legalább volt valami íze. Gyanították ezek a jobbágy legények, mi okoz nehézséget, de így direktben nem mertek rákérdezni, Inkább afelől érdeklődtek, hány tavaszt éltem már meg. Visszakérdeztem, hogy mennyit gondolnak? Negyven és ötven között mondtak számokat. Amikor ingattam a fejem, módosítottak, de ebben az időintervallumban maradtak. Megmondtam, hogy hatvanöt. Döbbenten néztek, majd nevetni kezdtek.
- Nagyon tréfás ember Gyulabá nagyuram. Ennyi esztendőig senki nem él.
- Pedig annyi. Ezerkilencszáz ötvenháromban születtem.
Na, ezzel az évszámmal most jól összezavartam őket. Gondolom hirtelen nem is értették, legfeljebb azt ismerték fel, hogy ez egy nagyon nagy szám. Azt is hihették, hogy ez egy helységnek a neve, de ilyen hosszú nevet még soha nem hallottak.

Arra eszméltem, hogy melegem van. Melegem van, de a hátam fázik. Mintha nyirkos földön feküdnék. Arcomat perzseli a nap, nem is merem kinyitni a szemem. Tudom, hogy elvakítaná a látásomat. Karomat kinyújtva végigsöpröm a fekhelyemet. Kellemes tapintású zsenge fű. Egészen biztos, mert érzem is a megtört fűszálak illatát. Hol a csudában vagyok? Akaratlanul kinyitom a szemem, de nem kellett volna. Gyorsan be is csukom, de lehunyt szemhéjam alatt látom kissé el-elrándulva a fekete korongot. Mindkét oldalamon végigtapogatom a földet. Egyértelműen zsenge tavaszi fűbe heveredtem le. Na, de ez lehetetlen, hisz nemrég volt karácsony. Hogyan lett hirtelen tavasz? Pedig tavasz van, még a madarak csicsergését is hallom. Mi történt velem? Buli volt az este, és úgy bébasztam, hogy lefeküdtem a parkban? A madárcsicsergésen kívül semmi zaj. Még távoli autózúgás se. Hegyezem a fülem, hátha kapok valami infót. Patak csörgedezik mellettem? Megvan! A Hejő partján fekszem, mint egykor a bátyám, aki az egyetemen pvc padlót ragasztott, s úgy megkábult a ragasztótól, hogy itt tért magához.
Halk beszélgetést hallok. Aha! Kutyasétáltatók jönnek Tapolca felől a sétányon. Még mindig nem tudom mi volt tegnap, és hogy kerültem ide.
- He! Némmáne! Ez meg miféle szerzet?
Lehunyt szememmel is érzékelem, hogy valaki fölém hajol, elfogja előlem a napot.
- Különös teremtmény, a' má eccer biztos. Valami aggastyán lehet ilyen fehér szakállal, de mintha megnyirták vóna mint a bergét. Különösen rövid a haja is.
- Nem-e valami pogány féle, csak rég nem látta borbély?
- Különös kelméből van a bugyogója is.
- Nem bugyogó az te! Olyan passzentos a lábaszárán, mint az urakon a harisnya.
- A bocskorját nézzed csak! A csuda látott már ilyen recés bőrt, ráadásul fehéret!
- Az a veres ing is mintha rá lenne kenve a bőrére, oszt sehol egy madzag.
Bátorkodom kinyitni a szemem. A napot ugyan elfogják előlem, de az ellenfényben csak a kontúrokat látom. Felülök, karomat felemelem, hogy árnyékoljak magamnak. Riadtan hátrahőkölnek.
- Hol vagyok?
- Itt fekszik kend a patakparton a fűben.
- Na most aztán nagy bölcsességet mondtál. Erre magam is rájöttem.
Nem nagyon látok még most sem, de érzem, mintha büszkén kihúzta volna magát az egyik alak. Biztosan magára értette a bölcsességet.
- Kinek a kertjében? - próbáltam pontosítani a helymeghatározást.
- Az uraság főggyin
- Uraság? - csodálkoztam rá a válaszra, enyhe kacajjal kisérve – Ki az uraság?
- Hát az uraság. Aki nekünk az urunk.
- Most hülyéskedtek? Hogyan szólítjátok az uratokat?
- Nagyuramnak
Ezek hülyítenek engem. Felkelek, hogy jobban szemügyre vegyem ezt a két hajléktalan toprongyos, büdös alakot. Nem pia szaguk van, inkább izzadtak, mosdatlanok. Most látom, hogy a dzseki a fejem alá volt hajtogatva. A hátam még most is fázik, megborzongok. Magamra kanyarítom a dzsekit, felrántom a cippzárt. Döbbenten néznek össze.
- A mindenit nekie! Láttad eztet, hogy milyen villámgyorsan befűzte a mentéjét?
- Boszorkányság.
- Kik vagytok? Hogy hívnak benneteket?
- Hívnak? Hova hívnak?
- Mi a neved?
- Jaa! - neveti el magát a szőke, szöghajú fiú – Jankó. Úgy hívnak, Jankó.

Becsapós a cím, mert arra szokták használni, amikor otthon nyomkodom a gombokat, és valahol a távolban keletkezik a dolog. Négy évig dolgoztam Miskolcon, de nem csak Miskolcon. Imádtam a vidéki munkákat, főleg ha 70 km-t kellett utazni, mert ezzel eltelt néhány óra az aznapi munkából. Mivel nem volt gyakori az ilyen kiszállás, nem vezettük be azt a másoktól hallott szokást, hogy reggel hétkor a munkaterületen kell lenni, délután négykor pedig elkezdünk összepakolni. Na még mit nem! Hétkor telephely, délután négykor kapuzárás ugyanott. Közben meg ami belefér. Két óra utazás, egy óra ebéd, nyolc óra munkabér. Nem csoda, hogy szerettük. Sárospatak, Poroszló, Egerszólát, Bélapátfalva, Borsodnádasd, de még Ózd se volt közel. Néha ugyan indultunk kicsit korábban, este meg késtünk, de nem ez volt a jellemző. Az említett települések közül néhány a Bükk nyugati oldalán található, Miskolc pedig a keletre nyíló Szinva-völgyben húzódik. Ebből következik, hogy körbe kell kerülni a hegységet. Egyszer ugyan rávettem a kollégákat, hogy vágjunk át a közepén, de többször nem vállalták be. Pedig nagyon szép út volt. A sofőr ugyan nem nagyon leskelődhetett, mert az egyenes útszakaszt kereste...na, de mindhiába.

Csalódások városa számomra Kazincbarcika. Első csalódásom az volt, hogy nagyon eltért az addig ismert városoktól. Egy várost úgy képzeltem el, mint...mondjuk Eger, vagy akár Miskolc. Többnyire egybefüggő lakóövezetek. Igaz, Miskolc is 11 településből lett összevonva, de a Sajótól Felső-Majlátig, többnyire házak sora között haladtunk végig. Kazincbarcika egy hosszú ipari területtel kezdődik, ami el is takarja az utazó elől Berentét (amely sokáig volt a város része) aztán egy nagy nyílt térre jutunk, ahol kicsi falvak különülnek el. Ami városias, az az 50-es években épült két utca. Hasonló a Győri kapu házaihoz (Miskolc) Kinn áll a préri közepén a kórház hatalmas tömbje, több helyen építkezések folynak, kezdik a panelházakat, épül 3 db 9 emeletes csúzsózsalus ház. Ezeket mind látni akár egy pontról, hisz akkora üres terek vannak köztük. Mindez 1970-ben volt, azóta már beépültek az üres részek is.

A másik csalódás más jellegű volt. Azt hittem, iskolákat újítunk fel, de valójában volt iskolákat alakítottunk át más rendeltetésű épületekké. Ennek aligha az oktatáspolitika az oka, inkább a gyerekhiány, de azért csalódtam amikor megtudtam. Ha már ipari hó a cím, akkor azt meg kell magyaráznom. Ezt persze nem sorolhatom a csalódások sorába, inkább csak meglepett, amikor szembesültem vele, hogy ilyen is létezik.

Elhunyt főnököm fia hívott telefonon. Nem voltunk egymásnak idegenek, megesett korábban, hogy együtt dolgoztunk olyan munkán, amit az ő gerincsérve is elbírt. Ismertem, sőt kedveltem a srácot. Mondta Lóri, hogy szervezi a céget, mert több helyről is megkeresték ezzel a kéréssel. Nem vontam a megkereséseket kétségbe, hiszen néhány jelentős munka félbemaradt. Érthető, hogy szerették volna, ha valaki befejezi.
A temetés miatt pénzzé kellett tenni gyorsan amit csak lehetett, de az üzleti kapcsolat (nem nevezte meg) megfinanszírozta az új cég felszerszámozását. Lepapírozták a szerződéseket, már csak az kellett, aki a munkát elvégzi.
Mindezt egy személyes megbeszélésen mondta el. Nem jött fel a lakásba, a parkban ültünk le a kőpadkára. Legalábbis én. Ő állva beszélte végig a kb egy órát. Kicsit hízelgett. Elmondta, hogy az apja nagyon dicsért engem, meg volt velem elégedve. Meg is lehetett, hiszen sok munkát átvállaltam tőle. Még azután is, amikor jól kicsesztem magammal egy megdöbbentő kijelentéssel. Történt ugyanis, hogy esős idő miatt reggel hazaküldött bennünket. Aztán eszébe jutott, hogy van egy teraszfestésünk, amit két ember esőben is meg tud csinálni. Gergő, a korábbi kisfőnök - annak tudatában, hogy úgyse lesz társa – bevállalta, hogy 10-re visszamegy. A főnök engem hívott fel. „legalább pénzednél leszel” Erre adtam a megdöbbentő választ: „Tudod mit Lajos? Nem nagyon motivál már engem a pénz” Gyorsan körbetelefonálta az egész brigádot, hogy elújságolja mit mondtam. A hatás nem maradt el. Addig csoportvezetői pótlékként adott nekem napi 600, azaz heti 3000Ft-ot. Na, ezt elvesztettem. Ettől persze ugyanúgy megcsináltam a felméréseket, elkészítettem a kivitelezési rajzokat, veszekedtem vele a gyártási terveken. Aztán meg a hibák okain. (Nincs már a cég, akár rosszat is mondhatok róla)

- Legkésőbb délig adj választ, mert ha nem jössz, hívok mást – hangzott el az állásajánlatot kísérő szöveg. Még jó, hogy azt nem tette hozzá, „nem akarlak sürgetni”.
Mit lép erre egy 57 éves ember, aki a szülőfalujában élte le szinte egész életét, s fél éve kiszakadt a környezetéből, most meg hazahívják? Természetesen azonnal leszámol. Főnököm nem hullatott krokodilkönnyeket. Talán mondta, hogy sajnálom, de ha mondta is, nem gondolta komolyan. Arra emlékszem, hogy nem tud magasabb fizetést ajánlani a marasztalásomra. Kiállította a szükséges papírokat, de a fizetésemet nem tudta akkor ideadni. Nem jelentett ez gondot, mert következő héten a feleségemnek odaadta. (egyébként is nála kötött volna ki) Robitól azzal köszöntem el, hogy „örülök, hogy megismertelek” Biztosított, hogy az öröm kölcsönös. Később még egyszer találkoztunk Egerben, néhányszor beszéltünk telefonon.

Nagyon hirtelen volt ez a munkahelyváltás, de lelkileg nem ért váratlanul. Miután a három hónap próbaidő leteltével határozott idejű szerződést kaptam, kezdtem kutakodni más lehetőség után. Pünkösd alkalmából hazautaztam fatornyos pici falumba, és felkerestem egy fiatal vállalkozót, akiről sok rosszat hallottam már, de tettem egy próbát. Ígéretet kaptam is tőle, de az nem derült ki mennyire gondolta komolyan. Vasárnap beszéltem vele, kedden leszámoltam, szerda reggel éppen az új helyre bicikliztem, amikor autóval megelőzött. Jobban szerettem volna ha nem áll meg, de megállt. Kérdezte, hová megyek. Nem tudom miért éreztem én kellemetlenül magamat, hiszen nem vállaltam semmi kötelezettséget a két nap előtti beszélgetéssel. Bele volt nyugodva, hogy a konkurensnél fogok dolgozni.

Nem örömömben kerültem Csepelre, de nem volt rossz az a fél év.

A több mint negyed századon át működő vállalkozásom soha nem szárnyalt igazán, de voltak azért jó éveim. Az utolsó előtti évben még belevágtam egy teherautó lízingbe, ami ugye azt jelenti, hogy nem gondoltam rá, hogy abbahagyjam. Aztán valahogy mégis szembesülnöm kellett azzal, hogy elfogytak a munkáim. Megváltozott a piac igénye (erősen be is szűkült) én pedig nem váltottam időben. Két évig eléldegéltem a régi kapcsolatok hozadékából, de 2010 őszén valamit lépnem kellett. Csepelen alacsonyabb költséggel számoltunk, reméltem, hogy majd munkát is találok. Hat héten át abból álltak a napjaim, hogy sétáltam. Az ablakból láttam a templomot, azt fontolgattam, eljárok misére, hátha könnyít a lelkemen. Aztán erre mégse került sor, mert egy betonpalánkon megláttam a „ márvány, gránit, műkő” feliratot, és a hozzá kapcsolódó telefonszámot.
Február közepén kezdtem.

Két éve még kilencezret fizettem az alkalmi segédnek, most hatezerért álltam munkába. Később fontolgattam, hogy átmegyek a generálkivitelező kőművesei közé, mert ott aki be tudta rakni a téglát megkapta a kilencet, aki csak a seprőt támasztotta, a hetet. Vagyis a segédmunkás is többet kap, mint én. Végül maradtam a szakmában. Ketten kezdtünk Robival. Hajlott koromra való tekintettel – mondta az öreg főnök – annyi lesz a bérem, mint a Robertnek. Aztán kiderült, hogy mégsem. A kolléga kőfaragó volt, tőle kellett eltanulnom a terméskő felújítását. A műkőbe – úgy gondoltam – én vagyok jobban otthon, de később rá kellett jönnöm, hogy teljesen felesleges volt tanulnom a szakmát, mert a fémipari végzettségű főnök „jobban tudja”. Nem szorultak az én tudásomra. Ezt is meg lehet szokni. Azt csináltam és úgy, ahogy mondták. Első nap megkérdezték, dolgoztam-e már terzit-el ( kőjavító anyag) Aztán felolvasták a zsákról, a használati utasítást. Ezt akár önállóan is megtehettem volna.

Béla bácsi sokat tudott mesélni. Bármiről, de elsősorban a saját emlékeit osztotta meg a hallgatósággal. Sokszor közbeszúrt úgynevezett zárójeles részeket, amikből aztán nem tudott kikeveredni, így elvesztette az eredeti fonalat. Nem is lett volna ez baj, ha a hallgatót érdekli, és figyel rá, de Imre csak illendőségből tett úgy, mintha figyelne. Nem igazán kedvelte az öreget, de nem őt vette feleségül, hanem a lányát Violát. Ilyen helyzetben az volt az általános szokás, hogy apukának szólítsa, de sehogy nem tudta magát erre rávenni. Közös portán laktak, de ezen a telken nem állt kész lakóház. Imre egy építkezésre nősült be. Lakhattak volna két utcával odébb az ő szüleinél, de oda Viola nem volt hajlandó menni. Idegen volt a faluban, nehezen barátkozott, nem akart új családot. Vagyis akart, de olyat, amiben ő és Imre a szülők, nem pedig az öregekhez alkalmazkodni kénytelen gyerekek.

Zárkózottságának alapos oka volt. Négy éve vesztette el az anyját. Éppen akkor, amikor egy lánynak meg kellene tanulni lehetőleg mindent, amit egy asszonynak tudnia kell. A nagymama nem nagyon igyekezett betölteni az űrt. Béla bácsi számára is óriási volt a veszteség, elég volt neki a saját fájdalma. Viola magára maradt. El kellett látni magát, s a többnyire egyszemélyes háztartást, mivel ekkor már az apja eljárt dolgozni Miskolcra, csak hétvégén járt haza. Vagy adott haza pénzt, vagy nem.
Ebbe a faluba úgy kerültek, hogy amikor még anyagilag jól álltak, itt vettek egy telket. Nem a közeli üdülőövezetben az erdőben, hanem a falu végén egy olyat, amiben nagy kertet lehet kialakítani. Összetákoltak egy bodegát, beállítottak emeletes vaságyat, s néhány nyáron itt töltötték szabadidejüket. Miután Béla bácsi megözvegyült, a helyi téesznél próbált állást találni. Nem rögtön, de végül ez össze is jött. Elkezdett építkezni. Kohósalakból épített egy...szükséglakást. Nagyon szükségre sikerült, mert összesen két, kilenc négyzetméteres helyiség alkotta. Egyikben ő, másikban az immár felnőtt lánya lakott, aki ekkorra elvégezte a középiskolát. Ő is talált munkát a faluban. A házban tehát se konyha, se fürdőszoba, de még előtér se volt. Mindössze két darab égre nyíló szobácska. Mögötte a budi, meg a fabodega, ami ekkor már szerszámos kamrává lépett elő. Mindez persze csak rövid távra volt tervezve. Béla bácsi elkezdte a nagy házat építeni, de elég lassan haladt vele. Mire a lányát férjhez adta, ő már át tudott költözni a nagy ház hátsó részébe. Így a fiatalok az ő szobácskáját kinevezték konyhának, amibe – ha esett az eső – esernyővel kellett átmenni.