A főnök lánya.

Kedd reggel az építésvezető eligazította a brigádokat. Felhívta a figyelmüket, hogy nem szeretné, ha a tegnapi züllés folytatódna. Jó lenne a kiesett napot bepótolni ha ma nem is, de legalább még a héten, tehát húzzanak bele. Éppen Zsoltéknak magyarázta, mit tegyenek a rosszul bezsaluzott lábazat helyrehozásáért, amikor az út túloldalán bevásárlótáskával a kezében vonult az a törékeny gyönyörűség, aki a harmadik emeleti ablakból szokott nézelődni délutánonként. Valaki füttyentett az egyik ablakból, így az egész építkezés felfigyelt a lányra, aki diszkréten integetett Zsolt irányába. Zsoltnak nagyot dobbant a szíve, de rögtön tudatosult benne, hogy nem neki szól az integetés, hanem az építésvezetőnek.
- Szia kicsim! – intett neki vissza.
- Ez a maga lánya főnök?
- Nem ez, de igen. Ő az én lányom.
- Van fiúja! - tért azonnal a lényegre Jóska, a Zsolt munkatársa
- Azt én honnét tudjam? Én csak az apja vagyok, nem a haverja. Kérdezd meg tőle!
- Oké főnök – vigyorgott nagyot Zsolt – Ha visszajön felmegyek hozzá.
- Na, azt próbáld meg! Le is töröm a derekad – fenyegette meg a főnök nevetve – Na, szóval itt ezeket véssétek le, mert ennyit nem fogunk rávakolni. Nem lesz számotokra nagy boldogság, de muszáj helyrehozni, ha elbasztátok.
- Figyeljen má' főnök! – próbált Zsolt a magánbeszélgetésnél maradni – Tudom, maga nemrég került ide. Hol lakott korábban?
- Megbeszélhetnénk a munkát előbb? Egyébként Ózdról jöttem ide. Nem mondtam még?

(Dolgozó népemet szolgálom 4.)

November közepén téliesre fordult az idő. A tegnapi olvadás ráfagyott a talajra. Első pillantásra azt hinné az ember, hogy esett egy kis porhó. A háztetőkön hideg fehéren ragyogott a dér. A látóhatár enyhén elmosódott a kora reggeli fényben. Az égbolt egészen világos, olyan véletlen kék volt, de keleten mintha vízfestékkel színeznék, egészen halvány rózsaszínné vált. Magasan a látóhatár fölött egy alig látható repülőgép húzta fehér csík is szokatlanul elszíneződött az éppen felkelő hatalmas, hidegen izzó vörös napkorong fényében.
A fiúk dideregve léptek ki a mérsékelten fűtött étkezőből. A forró tea és a fagyott felvágott, nem igazán melegítette fel őket. Nagyon unták már a népgazdasági munkát. Az építők közül alig néhányan maradtak Győrben. Az új laktanya térbetonozását már egy hete befejezték. Ebben az időben egyébként is abba kellene hagyni. Néhány teherautó maradt csupán itt, hogy a lőszerraktár épületeinek fedezékéül emelt gátakra hordják a földet, amit dózerokkal túrnak, taposnak. Az Artúr harcijainak is csupán annyi feladata maradt, hogy összetakarítsák az építkezés szemetét és eltüzeljék a két családi ház nagyságú bontott zsaludeszkát. A gépkocsivezetők sokat elhordtak a környező falvakba, de még így is rengeteg maradt. Ennek az anyagnak túlnyomó többségét fel lehetne még használni, de ahhoz túl messzire költözött az alakulat, hogy érdemes legyen elszállítani. A polgári lakosság valószínűleg az egészet átvenné némi térítés ellenébe. A hadsereg logikája persze nem ér fel idáig, inkább eltüzeltetik az egészet. Itt semmiképpen nem hagyhatják. A harciaknak persze egyáltalán nem rossz feladat. Lényegesen kényelmesebb munka, mint a földet, vagy a sódert lapátolni. Ebben a hideg időben már az is nagyon jó, hogy a hatalmas máglyák mellett melegedhetnek. Azt a kis időt kell csupán elviselni, amíg a teherautó kiviszi őket reggeli után a lőszerraktár területére. A délutáni visszaút már nem olyan rossz, akkor még nincs nagyon hideg. Napközben elviselhető az idő, különösen a tűz mellett. A kivezényelt parancsnokuk ki se jár velük. Nem látja értelmét. Inkább a városban csatangol, vagy heverészik a szállásán. A fiúkra nem kell vigyáznia. A feladatukat úgyis Artúr adja ki. Semmi értelme, hogy ő is ott unatkozzon.
– Azért hülye egy dolog, de higgyétek el, – mondta tűzgyújtás közben Sanyika – már vágyom vissza a saját laktanyánkba. A központi fűtéses körletben mégiscsak kényelmesebb a semmittevés.
– Nem a dolog a hülye öcsém, hanem te vagy az! – vágta hátba Zámbó. Sanyika próbált visszaütni, de Jóska elhúzódott, majd ő ütött, persze csupán játékból. Néhányan körülvették őket és biztatták Sanyikát, hogy ne hagyja magát. Nem is hagyta. Többször is próbálkozott, de a másik sokkal mozgékonyabb volt nála. Végül feladta a próbálkozást, hiszen minél inkább méregbe gurult, annál kevesebb eséllyel támadhatott.
– Tényleg elég különös vágyad van. – mondta Radu, miközben segített letakarítani a mikádóját.
– Én, mindenesetre jobban vágyom arra, hogy hazamehessek. – csatlakozott Mosi is a témához.
– Nem ám eltávozásra, hanem végleg. Tele van már a hócipőm a katonasággal. Nagyon hosszú ez a két év. Igaz-e kopasz? – fordult Béla felé – Hány napod van még?
A megszólított nem válaszolt, csak keserűen mosolygott.
– Most is nagyon hidegek a reggelek, de tudod milyen hideg lesz a jövő télen? Csíkos hátú kismalac. – folytatta a kötözködést.
– Tudom. – mondta Béla – Lábbal felfelé repülnek a varjak.
– Nézzétek! – mutatott Zámbó az ég felé – Az öreg csóka hogy húz! Hamarosan mi is úgy húzunk hazafelé. – Aztán eleresztett egy hatalmas üvöltést. – V I L M A ! (Végre Időm Letelt, Megyek Anyámhoz. A csíkos hátú kismalac kezdetű mondóka úgy folytatódik, hogy: Elmegyek, s te itt maradsz. A katonák nagyon sok mindent kitalálnak, hogy emlékeztessék a fiatalabbakat az időszakproblémára. Ez is egy a sok közül.)
– Mi ez az ordibálás? – érdeklődött Artúr, aki akkor ért oda hozzájuk. A gépkocsivezetővel beszélte meg, hogy mikor jöjjön értük. – Ég már a tűz?
– Mindjárt szaselvtárs. – igazgatta az éppen éledező tüzecskét Sanyika. Artúr fázósan toporgott, majd meglátta, hogy kissé távolabb, Ciklonéknál már melegedni is lehet, így átment hozzájuk.

(Dolgozó népemet szolgálom 3. )

Szerdán este másodmagával vonatra ült. Nem hazafelé indult, hanem előbb a saját laktanyájában működő KIEG irodából kellett valami iratot kérni, amivel elutazik majd a lakóhely szerint illetékes Hadkiegészítő parancsnokságra, ahol kiadják majd a személyigazolványát. Nem túl bonyolult eljárás, csak közben sok száz kilométert kell utazgatni. Reményeihez képest a szabadsága is lerövidült, hiszen az iroda csak reggel nyolckor nyit. Egy éjszakát az üres körletben kell töltenie. Még szerencse, hogy ebben a laktanyában központi fűtés van, és fűtik az üres épületeket is. Már majdnem november van, a téli átálláson is túl vannak. Ebből adódott is egy kis kellemetlenség.
Útitársa, a század írnoka volt, aki az eredeti tervek szerint csak két hetet töltött volna velük Győrben. Időközben az állomány megkapta a téli ruházatot, de ő nem volt a létszámban, így a többiektől, jelen esetben Zsolttól eltérően nyári ruhában volt. Szemet szúrt a dolog a szombathelyi pályaudvaron egy erősen ittas, polgári ruhát viselő rendőrnek. Kérdőre vonta az írnokot, aki elmagyarázta ugyan az okát, de a rendőr nem hitt neki. Zsoltban híresen nyugodt természete ellenére felment a pumpa. Felháborítónak tartotta, hogy egy szolgálaton kívüli, részeg rendőr, aki ráadásul civilben van, kötözködik egy katonával minden ok nélkül. Ráadásul az égvilágon semmi köze hozzájuk. Igaz, hogy az új szolgálati szabályzat szerint rendőr is igazoltathat katonát, de úgy tett, mint aki erről a változásról nem tud. A rendőr mutatta az igazolványát, de Zsoltot nem hatotta meg. Nem volt hajlandó egy részegnek igazolni magát és ezt meg is mondta neki. Inkább vállalta azt, hogy bemegy vele a szomszédban lévő rendőrőrsre, azt remélte, hogy ott majd lesz valami értelmesebb rendőr. Tévedett. Annyi lett a dologból, hogy felvették az adatait, megígérték, hogy jelenteni fogják a laktanyába az esetet, ami végül is annyi volt, hogy nem igazolta magát a részegnek. Ezután a két katona, mivel nem találtak taxit, nekivágott gyalog a háromnegyed órás útnak a laktanya felé.

(Dolgozó népemet szolgálom 2.)

....Nem szavazták meg a dolgot. Maradtak a reménytelen vágyakozásnál. A lehetséges hétvégi eltávozás adott némi reményt. Persze akinek nem volt állandó barátnője, annak otthon sem volt sok esélye egyetlen este. Ez persze nem vette senkinek a kedvét, igyekeztek mindenáron haza jutni.
– Parádi, te nem mehetsz, a múlt hétvégén is otthon voltál. A századparancsnokod mondta. – hárította el Lóri a kérést. Ettől komolyabb indokot nem talált, de az a lényeg, hogy nem mehet.
– Ne csináld már Lóri! Akár mindenkit elengedhetsz. A hétvégén úgyse dolgozik senki. Minek legyünk itt? Nehogy a harckészültséggel gyere te is, mint az őrnagy! Megtámadják a tehenek a málhazsákjainkat? Igaz, a múlt héten is otthon voltam. Na és? Miért baj? Éppen eleget dekkoltam már értelmetlenül a laktanyában. Nem is lázadoztam, hiszen nagyon messze lakom. Nem sok értelme van másfél nap miatt kétszer átvonatozni az országon. Na, de most közel vagyunk. Két óra az út oda, kettő vissza. Miért nem engedsz?
– Nem mehetsz és kész. Téma lezárva. – vágott vissza ingerülten Lóri a Zsolt kifakadására.

Mindenhol jó, de legjobb otthon. Ez a közmondás jutott eszébe Lajosnak, miközben ócska Zsiguliját mosta a füves udvaron, nem messze a gémeskúttól. Arra gondolt, hogy őrá nem vonatkozik ez. Inkább úgy lenne a helyénvaló, hogy sehol se jó, de talán otthon. De hol van ez a hely? Akinek több otthona is van, annak egyik sem az igazi. Talán még itt, ezen a kiskunsági parasztportán érezte magát legjobban. Bár ez az otthon az apósáé és annak az apjáé.
Az egész családból az öreg papó állt hozzá a legközelebb. Kedvelte ezt az őszinte lelkű, jószívű öregembert. Talán azért, mert nagyon különbözött az ő apjától. Közös témájuk ugyan nem sok akadt, hiszen a kettejük világa nagyon messze volt egymástól. A nevük egyforma volt, de más közös nem is volt bennük. Lajos bácsi, illetve a felesége után nagyapa, megjárta az isonzói harcteret a nagy háborúban. Döbbenetes élmény lehetett. Ahhoz kevés egy ember élete, hogy túltegye magát rajta. Hat évtized elteltével persze már nem annyira borzalmas, de élete meghatározó másfél évéről rengeteg a mesélni valója. Ilyen hosszú idő alatt persze már minden részletet elmesélt többször is, de most, hogy az unokavő is katona, sőt katonatiszt, újból kezdi az egészet. Elsősorban stratégiai szempontból láttatva a harcokat. Lajost nem nagyon lelkesíti a dolog, de tisztelettudóan végighallgatja. Titokban azért megmosolyogja az egykori bakát, hogy milyen fontos ember lehetett a lövészárokban.
Az apósa agronómus a helyi tsz-ben. Növénytermesztő. Lajos pesti gyerek, semmit nem ért a mezőgazdasághoz. Talán az vonzza ide, hogy az anyósa nagyon finomakat tud főzni. Ki is van éhezve a finomságokra, hiszen egész héten hanyagolja az evést. Szeretne egy jó kocsit venni, de a hadnagyi fizetés nem túl jelentős, megpróbál a hasán spórolni. Néha kiprovokálja a katonákból, hogy megkínálják abból, amit éppen esznek. Van a századnál egy kantin, amit két cigánygyerek működtet. Oda be szokott nézni. Persze jó ha tudja előre, ki van éppen műszakban, mert a Zámbó soha nem ad neki ingyen kávét. A másikkal jól el is tudnak beszélgetni mindenféléről. Meg is szokta kérdezni.
– Iszik egy kávét hadnagy elvtárs? – Aztán persze soha nem fizeti ki.

A nyúl viszi a puskát 2.

Visszaért a század. A csata még csak holnap lesz, de már most olyanok voltak, mint egy vert sereg, noha csak egy kicsit kocsikáztak. Kétharmadosra sikerült a feladatot végrehajtani. Egy kocsi már el se indult. Egy másiknak menet közben lelevegősödött az üzemanyagellátó rendszere,(vissza kellett vontatni) egy harmadik pedig beesett egy vízmosásba. Ez utóbbinak ráadásul hivatásos parancsnoka volt, nem akármilyen béna sorállományú katona. Kisebb fejsérülést szenvedett, amiért ki is csúfolták a katonái az őrmesterüket. Lajos tajtékozott a dühtől. Zsoltban volt egy kis káröröm. Nyilván a fogda mutogatás már érvényét vesztette, hiszen ilyen alapon a fél századot lecsukathatná.
A szerelők felváltva ettek, aludtak. Nem ritka, de nem is mondható mindennapos feladatnak egy kuplungcsere, ráadásul kint a természetben. Előfordult, hogy valamit eltévesztettek, s mikor már közel álltak a befejezéshez, akkor kellett visszabontani. Az egész század szorított nekik, hogy időre elkészüljenek. A folyamatos munka 25 órán át tartott, végül elkészültek mire indulni kellett.
Teljes létszámmal vonultak a kiindulási pontra. A lövész zászlóalj már várt rájuk. A tisztek tartottak még egy utolsó megbeszélést, majd a szemlélődő főelvtársak engedélyével elkezdődött a mű csata. A harckocsi század harcvonalban rohamozott, kissé lemaradva követték őket a lövészek.
Radu, a lövegcsővel pásztázta a terepet. Élvezte, hogy az irányzótömbbel a kezében ő forgatja a tornyot, s ezzel együtt a társait is. Zsolt, élve a parancsnok felérendelésével, néha megtréfálta. A parancsnoki célmegjelölővel kivette irányzója kezéből az irányítást. Radu ugyancsak meglepődött, amikor a szándékával ellentétes irányba fordultak. Jól elszórakoztak ezzel menet közben.
– Figyelj Misikém! – szorította meg térdével az irányzó vállát.
– Látod ott azt a tanyát? – fordította arra a tornyot. – Na, oda ne célozz! Ott találták el tavalyelőtt a tehenészlegényt.
– Ja, hallottam róla. Azt nyomozták még a múlt hónapban is?
– Igen, azt. Persze nem derült ki, hogy ki lőtt. Hat ember közül kellene kitalálni. Három kopasz volt az irányzó, akiknek lőniük kellett. Ha a parancsnok kivette valamelyikük kezéből, azt a kopasz ebben az esetben biztosan elárulná. A töltőnek is tudni kell róla. Sőt. Jobbat mondok. Az irányító toronyból a lövészetvezetőnek látnia kellett, hogy melyik kocsi volt a három közül. A céltól ennyire eltérő tüzelést nem lehet nem észrevenni. Vagyis, így már csupán két ember jöhet számításba. Ha akarnák, ki lehetne deríteni.
– Kinek lenne jó?
– Ebben igazad van. A tehenész nyomorék lett ugyan, de a honvédség fizetett. Minek szúrnának ki még szerencsétlen katonával is csupán azért, mert a nagy izgalomban nem a megfelelő fényt nézte a célnak. Éjszaka volt, nem látta ,mire lő.
– Mit szórakozik húszas? Tartson célra! – recsegte Lajos.

A nyúl viszi a puskát.

Másnap reggel az 1.és 2.századot vagonra rakták és elvonultak a laktanyába. a 3.század maradt. Új feladatot kaptak. Egy lövész zászlóalj gyakorlatához kell harckocsi támogatás. A végrehajtásig viszont még várni kell néhány napot. Megkerülték a Haláp-hegyet, s egy ligeterdős kis völgyhajlatban, telephely alakzatban (kétsoros vonal) várakoztak. Reggelire rum ízű teát kaptak, aminek csak első alkalommal örültek, de később inkább maradtak volna a hagyományosnak számító citromosnál. Az elhelyezésre nem volt panasz, kedvükre kinyújtózhattak a sátorban. Szabad volt a délelőttjük. Akinek a kedve úgy tartotta, még csavaroghatott is a környéken. Nem sokan éltek a lehetőséggel, hiszen nem volt a közelben település, tehát kocsma sem.
A katonák véleményét ugyan senki nem kérdezte, de az immár elhúzódó nomád életmód miatt valamelyest kárpótolta őket, hogy az előttük álló feladat egy része arról szól, hogy állásból ugyan, de mégiscsak 100 mm-es gránáttal lőhetnek mozgó célpontra. Ez olyan ritka alkalom volt, hogy senki nem lett volna hajlandó önként lemondani a részvételt. Zsoltnak, még nem volt alkalma eddig, pedig már közeleg a leszerelés. Első időszak végén volt ilyen lőgyakorlat, de onnét elvezényelték parancsnoki kiképzésre. Egyszer lövetett már kocsiparancsnokként, de nem ő nyomta meg személyesen a gombot. Az a lövegirányzó feladata. Előfordul ugyan olyan, hogy a parancsnok átnyúl az irányzó válla fölött, de Zsolt nem fosztja meg katonatársát az élménytől. Egyszer ugyan majdnem megtette, noha akkor csak géppuskával lőttek.
A végrehajtó egy vele egy időben bevonult fiú volt, aki végig töltőkezelői beosztásban maradt. Bódogh Pityu, kissé csökkent értelmi képességű volt, nagyot hibázott, aki katonai szolgálatra alkalmasnak találta. A többi kocsiparancsnok hálát adott a mindenhatónak, hogy Pityu nem hozzá került. Zsolt elhatározta, hogy semmiképp nem fog lőni helyette, legyen az eredmény bármilyen lesújtó. Tudta, hogy mindenki szívesen lövöldöz, nem lehet ez alól Bódogh sem kivétel. Miért fossza meg ettől az örömtől? Mert örült, az biztos, hiszen a vigyorgástól nem tudta összecsukni a száját. Kissé reszketett az izgalomtól, de Zsolt igyekezett nyugtatni.
– Ne foglalkozz vele, ha esetleg nem találod el a célt! Kit érdekel? Az a lényeg, hogy ne maradjon meg lőszer, mert azt vissza kell adni. Lajos úgyis ellövöldözné a maradékot.
Pityu, a tőle megszokott, zavart mosollyal bólogatott, hogy megértette, lőszer nem maradhat. Hálás volt a biztató szavakért.
– Harckocsiba! – hangzott a parancs
Gyorsan beugráltak a küzdőtérbe, ami nem lehetett több 7-8 másodpercnél, a rések lezárásával együtt. A kocsi nem mozgott, álló helyzetből történt a végrehajtás. A motort, csak a löveg-stabilizátor áramellátása miatt kellett beindítani. A töltőkezelő befűzte a géppuskába a hevedert, rácsapta a tokfedelet, és csőre töltött. Hatszáz méteren feljött az első cél, egy géppuskást imitáló alak.
– Csak nyugodtan Pistukám, ne félj, nem szalad el, nem is lő vissza. Célozd meg, és nyomjad neki! Na, még egy rövidet! Jól van, hagyjad! Jön az oldalt mozgó balról. Megvan? Látod? Menj elé, négy vonást tarts rá! Ne mögé tüzelj! Elé célozz! Ne annyira! Igyekezz, mindjárt végig ér a pályán. Vigyázz, add ide! – tolta félre, miután mégis elveszítette híres nyugalmát.
Ez már neki is sok volt az ügyetlenségből. Pistit nekilökte a falnak, megragadta az irányzótömböt, célzott, aztán nyomta neki.
– Hoppá! Mi van? – nézett kérdőn a lövegfar mögött a töltőre, aki amennyire a hely engedte, széttárta a karját.
– Kifogyott.
– A francba! Igaz, én mondtam, hogy ne hagyjon lőszert, hát megfogadta. Sebaj Pistám.
Feljött a harmadik cél, de már nem volt értelme célba venni, nem volt mivel lőni rá. Egész nap ez volt az egyetlen nulla találatos végrehajtás.

Csata után a fejesek hamar kiértékelték a helyzetet, lehetett vonulni tovább. Átrendezték a menetoszlopot. A századparancsnoki tank állt az élre, a többiek pedig állománytábla szerint sorakoztak mögé. Így legalább nem kell rádiózni, csak menni Lajosék után. Nagy könnyebbség volt ez mindenkinek, hiszen nem lehetett érteni a parancsokat.
Egy aránylag sík részen még csináltak egy jobbraátot, vonalban haladtak vagy kétszáz métert, majd megálltak. Egy-egy tanknak igazodni kellett, hogy jobban mutasson a vonal. Sanyika nehezen értette a parancsot, ezért többször is rosszul fordult. A végén annyira megzavarodott, hogy összevissza forgott egy helyben. A vége az lett, hogy Lajos kiszállt, odament hozzá és élőszóban irányította a megfelelő helyre. Ezután elővetette vele a lapátot a szerszámos ládából, hogy a lánctalppal feltúrt földet elegyengesse. Miután elkészült, folytatták a vonulást. A vezetők nyitott réssel vezettek, de a tornyokat zárva kellett tartani, így csak a periszkópon át nézhették a tájat. Elhaladtak egy nagy torony mellett, amiből akkoriban még nem volt sok. Ez lehetett a Kabhegyi TV-torony, majd nem sokkal később az ugyancsak ritka műholdvevő parabola mellett haladtak el Taliándörögd fölött. Zsolt már hallott ezekről az építményekről, de civilként talán soha nem látta volna.
Késő délután volt, amikor megálltak az út szélén Tapolca közelében. A nap hamarosan lebukott a nyugati égbolton, de itt kellett várni a következő feladatra addig, míg teljesen besötétedett. Éjszakai támadást imitáltak, feltételezett ellenséggel szemben. A dolog lényege a sötétség. Nem szabad látható fényt használni, csak éjjellátó készüléket. Szárnyra kapott a hír, hogy Sanyika rosszul lett. Hihető, hogy kikészült, hiszen szokatlanul kemény nap van mögötte. Nagyobb azonban a valószínűsége, hogy fél a feladattól. Ez is érthető lenne, bár ilyen indokkal aligha kapna felmentést.
Mint később kiderült, nem működőképes a nagy sugárvetője. Nem egy különleges eset, hiszen legtöbb kocsin legalább egy sugárvető rossz, van, ahol több is. A többi vezetőnek viszont nem jelent gondot, hiszen feljött a telihold, gyönyörűen lehet látni mindenféle berendezés nélkül. Egymásnak adták a tippet, hogy nyitott réssel vezessenek. Azt persze nehezen lehet megérteni, hogy ezeken az alig használt, három-négyéves gépeken mitől romlik el bármi. Az ütközések okozta sérüléseket nem számítva. A tavasszal gyári szerelők jöttek Csehszlovákiából a laktanyába garanciális javítás okán, ugyanis akadnak szerkezeti meghibásodások is. A fiúk nem tudtak velük közvetlenül beszélni, de azért izgalmas dolognak találták, hogy olyan szerelőkkel találkozhattak, akik innét közvetlenül a Közel – Keletre mennek javítani. Hatalmas üzletet köthetett Egyiptommal a cseh hadiipar, hiszen hat éve szinte az egész harckocsiállományt kilőtték az izraeliek. Volt mit pótolniuk. Ezt persze a baráti sajtó nem nagyon reklámozza, de attól még igaz, hogy Izrael három fronton verte el egyszerre a szocialista tábor által felfegyverzett arab országokat.
Itt persze nem kell félni, nem fog lőni senki. Most már vaklőszerrel sem. Egyetlen veszély az lehet, hogy valami gödörbe belebuknak. Sanyikáék ott maradtak az úton. Nem komoly a rosszullét, nem kellett orvost hívni hozzá. A többiek nekivágtak a holdfényes legelőnek. Parancs szerint minden rést le kell zárni. Elindult a roham. – Mosikám! Nyisd ki a rést! Gyönyörű telihold van – szólt Zsolt, miközben a mikádóját kiterítette a toronyra, hogy ne a hideg páncélon kelljen ülnie.
– Mit képzelsz péká? Be se csuktam. Jó irányba megyünk így?
– Jó. Majd szólok, ha változtatni kell az irányon. Tartsd a sebességet! Egyébként jól látod a többieket. Ne maradj le, ne siess előre! Ennyi. Na nézd má’! Mindenki kint ül a toronyban.
– Nem hülyék a többiek se, mászott ki Béla is.
Szótlanul mentek előre. A rádióba valaki beleszólt néha, de ezt csak a parancsnok hallotta. Volt olyan is, hogy oroszul mondtak valamit, de az oroszok egész nap belezavartak a rádióforgalmazásba, már megszokott volt, hogy ugyanazon a frekvencián beszélnek. Mivel nem értették, nem zavart senkit.
– Melyik ez a barom? Hogy kerültek ide? – kérdezte megdöbbenve Zsolt csupán önmagától, de hangosan.
Az egymás mellett haladó kocsikról még át is integettek, olyan jól lehetett látni, de ez az egy itt jön mögöttük lezárt résekkel, és nyilvánvalóan nem lát semmit. Amikor felfedezte őket, már olyan közel jártak, hogy nem mert szólni a vezetőnek, hogy húzódjon balra. Attól félt, hogy alá fordítja a kocsi farát a mögöttük vakon csörtetőnek. Lelki szemeivel már látta, ahogy a hernyótalpak felkapaszkodnak rájuk. Készült, hogy beugrik és magára zárja a tetőt. Mellette Béla meg is tette. Mosi hallotta az önkéntelen kérdést és derékig kibújt a vezetőnyílásból, hogy szétnézzen. Miután látta a veszélyt, gyorsan visszahuppant a helyére és finoman rábotozott balra. Így ha ugyan centimétereken múlt is, de az egyetlen, parancs szerint rohamozó tank elhaladt mellettük. A toronyszámból kiderült, hogy az alakzat bal szélén kellene haladnia. A jobbszárnyon Pumpa kocsija volt a szélső, de rajtuk is jóval túljutott ez a „vakegér”, mire Lajos leállította a támadást.
Sikeresen legyőzték a képzeletbeli ellenséget. Felkapcsolták a fényszórókat és megközelítették a vasutat. A küzdőterek ismét átalakultak hálófülkékké, s a zászlóalj nyugovóra tért. Mindenki fáradt volt, de a kényelmetlen fekhelyen nehezen tudtak elaludni. Zsongott a fejük az egész napos zajtól. Furcsállották is, hogy élőszóban tudnak beszélgetni. Ekkorra Radu is visszatért hozzájuk, aki nem vett részt a gyakorlaton, mert Lajos kölcsön adta a törzshöz. A többiek morogtak is a visszatérése miatt, de vigyorogva közölte, hogy azért jött vissza, mert mégiscsak ide tartozik, nem is tudja, hogy lehettek meg a raj esze nélkül egész nap.
– Kényelmesen fekszel Béla? – szólt le Zsolt a toronykoszorúból.
– Nem mondhatnám. Csak oldalt férek el, de legalább az előmelegítő melegen tartja a hátamat. Néhány órán át biztosan.
– Vigyázz Mosira, nehogy fejen rúgd!
Aztán arra gondolt, hogy Radu jobban elférne azon a szűk helyen, de nem tette szóvá, hiszen mégis az öreg katona a legmagasabb rang. Elfogadott, hogy neki jár a legkényelmesebb fekvőhely, ami egyébként a kopasznak a szolgálati helye. Tulajdonképpen hárman vannak öregek a kocsiban, de nem fekhet mindenki a töltő helyére.
– Mosi már biztosan elaludt, különben szólna, hogy büdös a lábam. – jegyezte meg Béla egy kis kacajjal kísérve a megszólalását.
– Tudjátok mi jutott eszembe? Azért nagy szerencsénk van az időjárással. Emlékszel Radu, amikor a Dunától visszatértünk? Napokig mostuk a sarat a kocsikról. Igaz, te honnét tudnád? Elsumákoltad azt is. Addig pedáloztál, amíg hazaengedtek, mialatt nekem, a főnöknek ott kellett piszkálni azt az utálatos vastag, puha sarat a görgők közül. Csak szurkálni lehet, de nem akar kijönni. Sokkal könnyebb lenne, ha megszáradna, de azt nem engedik, hogy megvárjuk.
– Ne erről beszélj főnök. Azt meséld el a fűtőnek, amikor a lőteret takarítottuk. Ott is volt sár annyi, hogy ott is hagytuk.
– Az is egy nagy kaland volt, csak ott buktunk meg, hogy éppen Lajos volt aznap a napos tiszt.
– Berúgtatok? – tapintott rá a lényegre a töltő.
– De be ám. – mondta röviden, majd hosszan hallgatott.
– No! Mondod?
– Nem mondtam még neked?
– Hallottam valamit róla, de mondd el az egészet! Úgyis ráérek meghallgatni. Nem vagyok álmos.
– Németh őrmesterrel, a saját hivatásos szakasz pékánkkal mentünk – kezdte Zsolt a mesélést. – Lajos már ezt rossz ómennek tartotta, de valakire rá kellett bízni a feladatot. Tudod, az előző néhány napban lövészet volt és a kifutón, a forgókra rengeteg sarat hordtak fel a tankok. Ezeket a betonplaccokat kellett, kellett volna letakarítani. Azért mondom így, mert elkezdtük ugyan, de nem végeztünk vele. Már útban a lőtér felé megálltunk egy kocsmánál. Mi, Raduva, benyomtunk egy-egy deci rumot. Igaz, Misikém?
– Ühüm.
– Vettünk egy üveg kékfrankost, és vittük magunkkal a munkába. A többiek nem tudom mit ittak, de valamit mindenki bekapott. Jómagam civilben se piáltam, hamar fejbe vágott az ital. Mire sárkaparás közben megittuk a bort – bár adtunk belőle másnak is – egész jókedvem lett. Az őrmi közben bement a lőtér melletti faluba, hozott néhány üveg sört. Nem nagyon haladtunk a takarítással. Megettük a magunkkal hozott kaját, majd Radunak támadt egy jó ötlete. Igaz Misikém? Mi van alszol?

Egész napos harcászkodást terveztek az állomány számára. A vezetők számára ez, szokatlanul nagy megterhelést jelentett, hiszen időben is, kilométerben is magasan felülmúlt minden eddigi kiképzési feladatot. Egy óra múlva már zsongott a fejük az állandó zajtól, a rádió recsegésétől. Az alakzat tartása miatt néha szokatlanul gyorsan kellett menni, a felmelegedett fékszalagok miatt nem volt ritka eset, hogy az éles kanyaroknál túlfutottak az úton. Nem tudták azt se, hogy hová mennek, csak követték az előttük haladókat. Igaz, mindenképpen idegen terepen mozogtak, nem sokat segített volna, ha megmondják, hogy Tapolca, vagy Zalahaláp lesz a célállomás. A kezelőszemélyzet többi tagjának olyan volt, mint egy kirándulás. A parancsnokoknak volt egy kis rádiós feladata, figyelni kellett a többiek mozgására is, de ez csak érdekesebbé tette a napot. A többiek csak kuksoltak a sötétben. A periszkópon át nem nagyon lehetett gyönyörködni a tájban. Ha megálltak, azonnal elhagyták a járműveiket, de legalább a tetejére kimásztak, a hivatásos állomány nagy bosszúságára. Na, de legyen ez az ő gondjuk! Bírniuk kell a gyűrődést, hiszen ezért kapják a fizetésüket.
Zsolt nem tudott betelni a szerencséjével, amiért nincs irányzója. Teljes személyzettel nagyon zsúfolt a kocsi bal oldala. A többi parancsnoktól eltérően, neki személyesen kellett mozgatni a lövegtornyot, de nem esett nehezére. Szórakoztatónak találta. A löveg-stabilizátort kézzel nem érte el, csak ha lecsusszant az irányzó helyére, de így erősen korlátozva volt a kilátása. Egy idő után az ágyú mozgatását lábbal oldotta meg. A tornyot a külön mozgatható parancsnoki célmegjelölővel forgatta, ami igényelt bizonyos rutint. Ez úgy működik, hogy búvónyílást a négy pici ablakot és a parancsnoki periszkópot magába foglaló koszorút, a megjelölendő cél felé fordítja, majd megnyomja a jobb oldali kapaszkodó markolat végén lévő gombot, amit addig tart, amíg a lövegtorony a megfelelő irányba fordul. Ezalatt, az irányzó(ha van) nem tud mit tenni, mert a parancsnoki rendszer őt felülírja. A feladat komoly térbeli tájékozódási készséget igényelt. Amikor ugyanis a lövegtorony fordulása megindul, vele együtt a parancsnok és a parancsnoki torony is fordul. Tehát a célra tartás azt igényli, hogy a parancsnoki tornyot közben ellenkező irányba fordítsa, csak a gomb elengedésének pillanatát kell eltalálni. Ha mindez sikerült, akkor már csak azt kell tudni, hogy alatta milyen irányban áll a kocsi. Mozgás közben előbb-utóbb rájön, de ha álló helyzetben forgatja a tornyot, akkor ez nagyon megnehezíti a dolgát. Indulásnál a vezetőnek vagy előre kell mozdulni, de nem kizárt, hogy hátra. A vezető nem tud segíteni, mivel neki halvány elképzelése nincs a torony irányáról. Egyébként nem rossz játék. Olyan, mint a vidámpark. Senki nem gondol arra, hogy egy gyilkoló gépezetet irányít. Ha valami nem jól áll, akkor rádión szól a Lajos, és lehet korrigálni.
Az erdőt már rég elhagyták. Meglehetősen tagolt, de jól áttekinthető vidéken vonulnak. Az ellenőrző főelvtársak elhelyezkednek egy-egy magaslaton, és onnét szemlélik a vonulást. Amikor már nem látják a csapatmozgást, akkor mindenki megáll, és megvárja, amíg ezek elfoglalják a következő megfigyelési pontot. Ha a terep lehetővé teszi, akkor adnak néha „harchoz” parancsot. Ez abból áll, hogy menet közben jobbra, vagy balraátot vezényelnek. Így alakul ki a harcvonal. Rádióban beszélnek képzelt ellenségről, amire képzeletben tüzet nyitnak. Ez a valóságban csupán célra tartást jelent. Akad persze olyan, akinek még ez is nehézséget okoz.
– Nézd má’! – szól Mosi – Ezek a lököttek nem férnek el tőlünk.
Zsolt hátra fordítja a periszkópját, ahol a lökötteket feltételezi, és valóban ott vonulnak közvetlenül mellettük, lövegcsövüket balra, vagyis feléjük tartva. Annyira közel, hogy a cső végét nem látja a periszkópon. Ekkor koppanást, majd fémes csürüszkölést hall, Mosinak balra parancsot ad, de ez már egy elkésett manőver.
– Mi volt ez péká?
– Azt hiszem, végighúzták a tornyunkon az ágyúcsövüket.
Hamarosan felértek a dombtetőre, ahol egyébként is meg kellett állni. Pumpáék kiugráltak és kiabálni kezdtek, hogy miért nem mentek odébb.
– Hülye gyerek! Én háttal voltam nektek, ti pedig hárman lestétek, ahogy végigsöpritek a tornyunkat. – védekezett Zsolt. – Nem mehettetek volna ti odébb? Vagy mi van olyankor, ha elfordítjátok a csövet, mondjuk előre? He? Annyira kellett ragaszkodni a célra tartáshoz, hogy inkább nekünk jöttök?
– Igaza van Parádinak. – ért oda közben Lajos, aki messziről látta az esetet, s jött felmérni a kárt. Csupán a magasságjelző lámpácska sodródott le és némi festék. Ennyivel megúszták, ha a hadnagy szidalmait nem vesszük figyelembe.

Lassan haladtak felfelé a hegyre a keskeny, kanyargós erdei úton. Enyhén szólva, erősen felverték az erdő csendjét. Persze van azért ennek a lármás, füstös menetoszlopnak is valami szépsége. Mondhatnám úgy is, hogy hatással van a szemlélőre. Ezek a monstrumok egyenként is olyan igazán férfias, erőt sugárzó, - mit ne mondjak – lehengerlő látványt nyújtanak. Ezt a hatást még csak fokozza a tömeges megjelenésük. Valami olyasmi ez, mint amikor a legegyszerűbb tánclépés is szépnek látszik attól, hogy sokan lépnek egyszerre. Bevallom, kicsit morbid a hasonlat. Táncosok és tankok? Ezek a gépek a gyilkolás hatékonyságának növelésére lettek kitalálva, bár igaz, hogy békeidőben nem ezt lájuk bennük. Egyszerűen csak egy nagy, nehéz és nagyon erős terepjáró, amely mindenen át tud gázolni. Ennek ugyan ellentmond ugyanennek a zászlóaljnak egy korábbi esete, amikor tizenhárman akadtak el egyszerre egy felázott vetésen. Az elmélet néha nincs szinkronban a gyakorlattal. Az egész gépnek valójában az lenne a rendeltetése, hogy a forgatható lövegtornyába épített ágyút a megfelelő helyre telepítse, ha a szükség úgy kívánja mozgásból is működtesse. Ezzel a hatméteres „póznával” viszont vigyázni kell, mert jelentősen túlnyúlik a jármű orrán, ezért erősen tagolt terepen, fennáll a „kanalazás” veszélye. Ez annyit jelent, hogy föld kerül az ágyúcsőbe, és katasztrófális következménnyel jár, ha elsütnek egy ilyen fegyvert. A gránát szétrobban a csőben, s az, darabokra szakad. Ez nem elmélet, hanem megtörtént valóság.