Jani bácsi meséi 7.

Ismét megszakadt a mesélés, hiszen a „vendégeket” fogadni kellett. Jani bácsi nem érezte magára nézve kötelezőnek, így benn maradt. Bekapcsolta a rádiót, csak az ablakon át figyelte a kinti eseményeket. A piros Opel láthatóan megemelkedett, amikor Zoltán kipréselte magát belőle. Nagy előny, hogy csak három ajtós, így nagyobbra nyílik az ajtaja. A volán mögül kiugró magas, kopasz fiatalember ismerős volt. Most már emlékszik rá. Körbeszaladt az autón, megcsókolgatta Feri bácsit, majd Ferkót köszöntötte követhetetlen koreográfiával. Volt benne öklözés, nyakatekert kézfogás, ölelkezés, meg puszi. Jani bá' beleborzong, amikor férfiakat lát csókolózni. Valahogy az ő környezetében nem volt szokás. A férfiak kezet fogtak, csak családon belül ölelték meg egymást. Na, de változik a világ. A fiatalok felvesznek idegen szokásokat. Leutánozzák az amerikai négerektől filmen látott mozdulatokat, vagy a lengyelektől a három puszit. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekeket is filmsorozatok szereplői után keresztelik, többnyire spanyol nevűekre. Bár már ezelőtt negyven évvel is idegenítettek a népek a gyerekek nevein. Nem Márton lett a gyerek, hanem Martin. Nem Anna, hanem Anita. Most a Richárdot változtatták Rikárdóra. Még az kellene, hogy amerikásan becézzék Dick-nek. Na, de jól van ez így is. Biztosan azért morog, amiért megöregedett, az öregeknek meg semmi nem tetszik, amit nem értenek.

(Jani bácsi meséi 6.)

Feri bácsi már a kávét főzte a turista gázfőzőn, Ferkó még ekkor kászálódott ki a kocsiból. Láthatóan fázott. Nem is állta meg szó nélkül, hogy miért nem ég a tűz. Az apja válaszul a gázlángra mutatott, ami persze csak egy poén, hisz attól aligha fognak megmelegedni. Jani bá' felajánlotta, hogy miután kiszellőztet, begyújt a lakóautó kályhájába. A többiek nem tiltakoztak az ötlet ellen, így már a kávét odabenn itták meg, Feri bá' még a mentőmellényt is levetette magáról. Nem volt ugyan egy nagy termetű ember, de mellénnyel szűknek bizonyult az autó ülése. Az éjszakáról nem volt mit átbeszélni, hisz mind aludtak. Még a fő-fő horgász se nézett rá a botokra. Azért mégse kérdezik meg, ki mit álmodott. Szótlanul szürcsölték a kávéjukat, a gyorsan melegedő autóban. Korán volt még, nem nagyon volt kedvük beszélgetni. A beszűrődő vöröses fényre figyeltek fel. Kelt fel a nap.
- Szép idő lesz – törte meg Feri bá' a csendet, miközben cigaretta töltögetéshez készülődött – Még a végén tényleg ide eszi az íz ezt a Zoltánt.
- Hogy jönnek ki? – kérdezte Ferkó – Busszal?
- Szerintem Istvánnal hozatják ki magukat
- Ő kicsoda? - kérdezett közbe Jani bácsi?
- A testvére. Volt ő is velünk a kórházban. Találkoztatok is.
- Ja! - tett úgy, mint aki beazonosította az illetőt. Emlékezett rá, hogy hárman voltak benn, de biztos benne, hogy nem találná ismerősnek, ha újból látná – Vagyis mondhatjuk, hogy taxit fogadnak
- István szokott velem horgászni, de egyébként itt dolgozik rakodó gépen – intett fejjel abba az irányba, amerre a kavicsbányát gondolta – Jön dolgozni.
- Akkor nem kizárt, hogy a fiammal ismerik egymást, mert ő meg innét hordja a kavicsot.
- Fuvaros?
- Nem dehogy. Csak ha útba esik neki, nem megy haza üresen, visz olyan másfél tonnányit a kisteherautójával. Lassan persze neki is kitelik a szezon. Építőiparban nincs téli munka.
- Ne mond má'! Én is építőiparban dolgozom. Szinte egész télen van munka – mondott ellent Feri bá'
- Nagyobb cégeknél muszáj az embereket foglalkoztatni, de aki maga dolgozik, megengedheti magának, hogy leáll, amikor jönnek a fagyos idők. Van ugyan egy kis műhelye, de inkább csak unalom ellen tesz-vesz benne télen. Kár a tüzelőre költeni.

A bevonulás

V.

- Bontsam a sört?
- Bontsa báttya! Ma már úgyse megyünk sehová. El is mesélheti azt a Csehszlovákiát, ahol lőttek is. Mikor is volt?
- Hatvannyolcban – válaszolt kurtán, de látszott rajta, hogy majd folytatja, csak összeszedi a gondolatait.

Feri bá' közben letörölte az ablakról a párát, s próbált kilesni, hogy esik-e még. Felesleges próbálkozás volt, hiszen teljes már odakünn a sötétség, meg egyébként is hallani, ahogy veri a tetőt. Olyan, mint egy nyári zápor. Néha felerősödik a kopogás, máskor kissé alább hagy. Miután meggyőződött, hogy nem lát semmit, előkotorta hatalmas oldalzsebéből a dohányos dobozát, az ölébe helyezte, s elkezdett töltögetni. Megígérte, hogy vigyázni fog, ne szórja szét a kocsiban. Erre Jani bácsi még azt is felajánlotta, hogy akár rá is gyújthat felőle, de mégse tartotta illendőnek. Inkább biztatta, hogy kezdjen bele a történetébe.

- Csepelen dolgoztam a kikötőben. Úgy szét volt kapva a hajómotor, hogy ember meg nem mondta volna, hogy lesz még belőle valami. Nyakig olajos voltam, amikor szóltak, hogy keresnek. El nem bírtam képzelni, mit akarnak tőlem a katonatisztek. Először még valami maszek munkára gondoltam, de nem sok ember tarthatott akkor hajót, vagy aki mégis, nem jött le a műhelybe egyenruhában. Tartalékos őrmester voltam, részt vettem már gyakorlaton korábban, de írásos bevonulási parancsot küldtek, időponttal. Azt hiszem, három hétig tartott. Legvadabb álmomban nem gondoltam volna, hogy ezek most értem jöttek. Azt mondták, azonnal velük kell mennem. Annyit vártak, hogy megfürödjek, átöltözzek utcai ruhába. Hazamenésről szó nem lehetett. A családot ők értesítették. Akkor volt a fiam nyolc éves. Jókat kirándultunk vele hétvégeken, hiszen javában tartott neki a vakáció. Bár hétvégén máskor is mehettünk volna. Egyébként éppen tervben volt, hogy ha ezt a hajót összerakjuk, a próbaúton leviszem a gyereket Ráckevére a mamához. Ezek meg beleszartak a levesbe.
- Mikor volt ez? - kérdezett közbe Feri bá'
- Július végén...25, vagy 26? Nem tudom már pontosan. Nem értettem, miért ilyen sürgős. Bevittek Rétságra, de néhány napig csak ismerkedtünk a gépeinkkel. Harckocsiparancsnoknak voltam kiképezve, de az előző gyakorlaton is tartottak néhány napos emlékeztető tanfolyamot. Aztán kimentünk a gyakorlótérre, harcászkodni egy kicsit. Voltak gondok a technikával. Néhánynál a fékszalag volt szar, aztán éppen a nekem kiadottnak a kuplungja szart be, be kellett vonulni műhelybe. Valójában hasonló munka volt, mint amit civilben is csináltam. Nem nekem kellett volna szerelnem, de mint mondtam, sok hiba adódott, nem győzték a szerelők. A keszem egyébként is oda volt küldve, hogy segítsen. Mosóbenzint szívni a teherautókból, meg a kiszerelt alkatrészeket takarítani. A műhelyfőnök rögtön meglátta, hogy jól áll kezemben a villáskulcs. Meg aztán én se nézhettem, ha valamihez visszájáról kezdtek hozzá.
- Nagy munka egy kuplung csere? - kérdezett közbe Ferkó
- Személykocsit szereltél már, vagy legalább láttad a motorteret? Hol van a kuplung?
- A motor után.
- Ott. Vagyis a hajtáslánc közepén. A fél szerkezetet ki kell pakolni. Nem tudom mennyire ismered a tankot szerkezetileg...
- Semennyire.
- Na, akkor maradjunk abban, hogy nagy munka. Már a motortér fedelét felnyitni se semmi. Ráadásul a hűtő van a tetején, amit a fedéllel együtt le kell daruzni, mert nem úgy van, hogy megfogjuk a két végét, és leemeljük. Rámegy két munkanap. Harctéri körülmények között...illetve ne essünk túlzásba...terepen váltott szerelőkkel 24 óra. Ki van próbálva.
- Báttya! Én olvastam olyat, hogy a Leopárdnak egy motorcsere 20 perc.
- Na, megnézném én azt a húsz percet. De nem is lehet összehasonlítani a kettőt! Én is hallottam erről, de ez egy modern technika, és úgy mérik az időt, hogy ott áll a daru, oda van készítve az új hajtáslánc...mert egyben cserélnek mindent, és pikk-pakk. A miénkben pedig ugyanaz a motor volt, amit már a T34-ben is használtak. Van köztük negyven év. Lényeg, hogy még a miénken kívül két tankot megcsináltam, ki is maradtam a lövészetből, de aztán csak rájött a parancsnokom, hogy nem oda vagyok vezényelve. Tartottak nekünk karhatalmi kiképzést is. Ezt már végképp nem értettem, mire volt jó. Aztán kint hagytak bennünket éjszakára a terepen. Még szerencse, hogy jó idő volt, aludhattunk a szabadban. Egyébként nem volt szabad ki se jönni a tankból, de sötétben nem látta senki. Majd bolondok lettünk volna ott gubbasztani egymás nyakában egész éjjel. Na, így telt el a három...bő három hét. Levélben tartottuk a kapcsolatot a családdal. Az asszony bement a munkahelyemre, a főnök odaadta a fizetésemet, hiszen majdnem végig volt a hónapom. Gondoltam, hamarosan mehetünk haza, hiszen ennyi ideig szokták benn tartani a tartalékosokat. Már kezdtünk a sorállománytól búcsúzkodni, terveztük is, hogy az új kenyér ünnepét otthon tartjuk, de senki nem tudott semmit. A zalaegerszegi lövészekkel gyakorlatoztunk, de ők is abban ringatták magukat, hogy huszadikára hazamennek. Akkor már eléggé el voltak szontyolodva, amikor még tizenkilencedikén is a Galga vidéken verték a port. Igaz, egy nap elég ahhoz, hogy hazavigyék a kocsikat, de nem úgy működik az, hogy csak belökik a laktanyakapun. Aztán minálunk a laktanya előtti úton elkezdtek gyülekezni a civilek. Főleg asszonyok, meg gyerekek, de több százan. Akkor már tudtuk, hogy mennünk kell valahová, de senki nem tudott ettől többet. A civileket el akarták zavarni a kapu elől, de nem tágítottak. Különösen a falusiak voltak kiakadva nagyon, hogy a legnagyobb munkában kellett bevonulni. A munkahelyek meg leszarták, hogy nincs fizetés.

Novemberi eső

Egy sötétített ablakú kisbusz döcögött a hepehupás tóparti úton, mögötte egy kis piros VW Lupó. Nem csak az út minősége miatt haladtak lassan, hanem kerestek valakit. Minden nyiladékba bekukkantottak, hátha meglátják a szürke BMW-t, egy zöld sátor mellett. Már a negyedik horgászálláshoz értek, amikor végre megtalálták amit kerestek. Jani bácsi kitárta az ajtót, lecsúszott az anyós ülésből, magához vette a botját, s elindult a horgászok felé. A kocsi mellett felismerte Feri bácsinak a fiát.
- Szevasz öcsém! Csak idetaláltunk. Apád?
A fiatalember mutatta azonnal az irányt, mielőtt még fogadta volna a köszönést, majd kiáltott a vizet fürkésző apjának, hogy jöjjön, itt vannak a vendégek. Mire Feri bácsi felkapaszkodott a magas partra, a sofőrök is kiszálltak a kocsikból.
- Az unokáim – mutatta büszkén Jani bácsi a két fiatalembert – Ő Csaba, ő pedig Attila.
- Isten hozott benneteket – fogta meg a horgász mindkét kezével az öregnek üdvözlésre nyújtott kezét.
Fülig ért a bajsza a vigyorgástól. Láthatóan örült az érkezőknek.
- Te vagy a szakács? - kérdezte Attilát.
Ráismert arról, amit hallott róla, hogy közvetlen, barátságos, érdeklődő természet. Ezt már a mosolyából érzékelni lehetett. Csaba is mosolyogva nyújtott kezet, de ő inkább tűnt németesen kimértnek. Noha nem ott szedte fel ezt a viselkedést, de jól beleillett a munkahelyi környezetébe.

...

- Na várjál! Még nincs vége a sógor sztorinak. Belátta, hogy a Vetyerok akkor se lenne alkalmas száguldozásra, ha nem lenne kilyukadva. Kell egy nagyobb motor! Vett is egyet, egy Chrysler-t. Ezt magam is láttam. Nem tudom hány lóerős, de ránézésre is túlzás a horgász ladikra. Működött is, ki lett próbálva. Az eladó – ezt persze csak hallottam- belerakta egy húszliteres bódingba, és kavarta a vizet. Na! - állt fel Zoltán az asztal mellől továbbra is mosollyal kísérve mondandóját – Ki kell mennem, de még ezt elmondom. Szóval vízre tették a ladikot, beszerelték az ötliteres üzemanyag kannát gyorskötözővel a Zsiguli ülés lábához, felrakták hátra a motort, addig rángatták, míg felvette a benzint, aztán „gó”! Kiemelte szinte az egész teknőt a vízből. Úgy pattogott, mint amikor kaviccsal kacsázunk a víz tetején. Egyszerűen nem tudott elég lassan menni. Aztán meg valamiért le is fulladt. Na, megyek mert még beröhögök a gatyába.
- Te ezt láttad?
- Csak hallottam, de lelki szemeimmel most is látom. El is adta nem soká az egész cuccot. Külön a csónakot, meg külön a motort.

2.

Zoltán mégse várta meg a reggelt a dohányzással. Késő este még leballagott az udvarra egyedül, hiszen ismerte már a járást. Az öreg észrevette ugyan, hogy felkelt, de úgy tett, mintha aludna. Amikor éjjel fel kellett kelnie azon aggódva, hogy rá is vonatkozik a TV-reklám - akadozó vizelet, meg gyakori vizelési inger, noha valójában abban a ritka szerencsében volt része, hogy azt se tudta, mi az a prosztata – szobatársa nem volt ébren, így a reggeli vérnyomás mérésig egy szót se váltottak.
- Figyelj má' Jani bá'! Nem emlékszem, mi volt a sztorinak a vége.
- Melyiknek?
- Hát a nászasszonyt megdöntötted végül?
- Nem.
- Aha – nyugtázta a választ, de azért volt olyan érzése, mintha valamiről mégis lemaradt volna. Vagy elaludt, vagy az öreg félbehagyta.

Nem nagyon firtatta a dolgot, hisz az öregnek láthatóan nincs jó kedve. Nehezen kelt fel az ágyról, járókeretével kikínlódott a folyosóra, megszenvedve minden lépéssel. Órákon át alig beszéltek. Reggeli után az öreg megint kitotyogott a hűtőhöz, mivel nem ette meg a kefirt, el kellett raknia. Zoltán hívta az udvarra, de nem volt kedve. Még a nővér fenekére se tett megjegyzést, pedig feltűnően rajta felejtette a tekintetét, amikor az infúziót hozta neki. Zoltánt átvezették a kezelőbe tornázni. Visszatérve elmesélte, hogy a falhoz kellett állni szorosan, ami ugye lehetetlen, mert a hasától nem fér, így egyenesíttették volna a gerincét. Végigelemezte a gyógyszereket, amit hoztak neki, de az öreg mindenre csak annyit szólt, hogy „ühm”. Már az ebédet várták, amikor Zoltán rákérdezett, hogy mitől ilyen szótlan. Csak annyi választ kapott, hogy nincs jókedve. Ez persze nyilvánvaló volt, nem volt mit beszélni róla. Aztán megcsörrent a Jani bácsi telefonja. Zoltán erősen figyelt, de nem sok mindent hámozott ki az öreg szavaiból. Gyanította, hogy a feleségével beszél, aki nem fog ma jönni, de valaki más ajánlkozott, valakit hozni is akar magával, ami ellen hevesen tiltakozott. Inkább ne jöjjön senki, hiszen van mindene, kibír egy-két napot.
- Az asszony volt az?
- Aha.

- Válogathat Zoltán kedvére! - mutatott körbe a majdnem üres kórtermen kinyújtott karjával a nővér – Oda fekszik, ahová akar! Kivéve a Jani bácsi mellé – helyesbített huncut mosollyal - mert ő inkább a lányokat szereti.
- ...de azokat nagyon – egészítette ki a megnevezett.
Zoltán nem volt most vevő a humorra. Érzékelte, hogy valami vicceset mondtak, de nem igazán fogta fel, hogy mi is hangzott el pontosan. Mosolyt erőltetett az arcára. Tanácstalanul nézett körbe. Három üres ágy volt a kórteremben. A legközelebbire tette le a táskáját. Azt gondolta, úgyse lesz itt sokáig.
- Jó lesz itt? - kérdezte a nővér, aki egyik kezével hónaljban fogta az új beteget.
- Nem is tudom... vagy inkább az ablakhoz?
- Gyere ide öcsém a kettesre, – segített a döntésben Jani bácsi – legalább fekve is tudunk egymásra figyelni.
Fogta a táskát, áttotyogott a másik ágyhoz. A nővér elengedte, úgy látta nem kell a támogatás. Sarkon fordult, majd még az ajtóból visszaszólt, mutatva, hol vannak a szekrények, ha a kabátját el akarja rakni.

Két hónapig dolgoztam a „maffiánál”. Öreg kollégámnak mondtam akkor, hogy kinél dolgozok. Úgy reagált, hogy ismerjük a faszit, maffiózónak hívjuk. Röhögve kibaszik akárkivel. Egy rémálom volt az a két hónap. Heti fizetéssel, de a kialkudott bért csupán egy alkalommal kaptam meg. Akkoriban írtam is ezekről a dolgokról „Fizetésnap, Újabb fizetésnap, Még egy fizetésnap” címek alatt.
Elegem lett belőle. Két héttel később rátaláltam egy nekem való munkahelyre, ahol négy évet húztam le. Ha meg nem szűnik a cég, ma is ott lennék. Saját szakmámban dolgozhattam, amennyire csak lehet, változatos munkát végeztem. Még annyira visszatérnék a „maffiához”, hogy nem volt idő kollégákkal összebarátkozni. Nem is sokan jegyezték meg a nevemet, én se másokét. Kőművesnek lettem felvéve. Mondtam ugyan a vállalkozónak, hogy valójában műköves vagyok, de nem tudta mi az. Amikor jött egy új ember, mondta, hogy a kőműves munkához is ért, meg burkolni is tud. A régi dolgozók javasolták neki, hogy jobban jár, ha csak egyet választ. Ötletszerűen jöttek a feladatok, nem nagyon derült ki, miben jó egy dolgozó. Természetesen beszélgettünk egymással, meséltünk korábbi munkáinkról, munkahelyi eseteinkről. Így lettem én a „köves ember”.

Három éve írtam egy rövid posztot „Találkoztam Sanyi bácsival” címmel. Most nem tudom kivel találkoztam, de rögtön a Sanyi bácsi jutott eszembe, akiről sok mindent megtudtam akkor néhány perc alatt, de őt azóta se láttam.
A szomszéd ház előtti kicsi téren áll egy vasasztal. Hétvégeken ott szokott zöldséget árulni a „bácsi”. Fiatalabb tőlem, a nevét is tudom, de amikor rátaláltunk a standjára így neveztük, s ez valahogy megmaradt bennünk azóta is. Nemrég itthon volt egy rövid időre a lányunk, akit leküldtünk zöldségért a bácsihoz. Éppen nem volt a helyén, így megvett néhány fonnyadt gyökeret a coop-ban. Kifelé jövet az egyik vevő rászólt, hogy neki sokkal szebb áruja van. „Maga a bácsi?”

Most én mentem le a coop-ba, láttam a bácsit, de csak messziről üdvözöltük egymást. Visszafelé, a havas eső ellenére arra kerültem.
- Nem kell semmi? - kérdezte messziről, mielőtt még bármit mondhattam volna.
Kezet fogtunk, a vele beszélgető öregemberrel szintén. Hozzám hasonló korú lehet, de hajlamos vagyok magamat fiatalabbnak gondolni. Nem láttam értelmét a bemutatkozásnak, így csak egy „üdvözlöm”-mel kísértem a kéznyújtást.
A bácsinak rögtön meg is indokoltam, miért nem kérek semmit.
- Holnap a mamánál ebédelünk születésnapja alkalmából. Most 90.
- Szép kor. Az Isten éltesse – válaszolta, s a jókívánságot az idegen öregúr is mondta, aki még megkérdezte, hogy van a mama egészsége?
- Jól hál'Istennek. Néha laknak nála szellemek, de az új gyógyszer óta kiköltöztek.
Ezután megtárgyaltuk a nyugtató gyógyszerek mellékhatását, amit több forrásból is hasonlóan hallottam. Majd a kis öreg adta a tematikát egy kis átkötéssel. Az ő anyja 86 évet élt, de teljesen ép volt az elméje. Még a család többi tagjáról is elmondta mikor haltak meg és miért, majd már ott tartott, hogy a felesége 40 év házasság után egy szó nélkül lelépett.
- Nem adtál neki elég pénzt – cukkolta a bácsi, noha bizonyára nem először hallotta az esetet, feltételezem, tudta a lelépés okát is.
Na ekkor már azt is tudnom kellett, hogy mindig jól keresett, nem véletlenül 160 ezer forint a nyugdíja. Csuklós buszt vezetett balesetmentesen. Mondta hány évig, de a számomra felesleges információkból néhány dolgot azonnal elfelejtek. Volt ugyan egy komoly balesete, de azt gyalogosként szenvedte el. A hétvégi háza előtt gázolta el egy rendőr alezredes, aki simán megúszta az esetet, de neki 10 műtétet kellett még ezután túlélnie. Mutatta is mindkét kezén a hegeket, meg hátul a fejét, hogy ott egy helyen fekete a haja. Én ugyan mindenhol fehérnek láttam, de azt lódítottam, látom mit akar mutatni. Nyugdíjasként még kamionozott is. Ebben a témában szívesen eldiskurálok, de már kezdtem elázni, mivel nem fértem be a napernyő alá.
- Na, mit adjunk? - kérdeztem viccesre véve, amikor vevők jöttek.
Időközben ugyanis a bácsi otthagyott bennünket, elment venni magának valami kaját. Felajánlottam ugyan, hogy adok neki kenyeret, mert én a szükségesnél nagyobbat vettem, de azt mondta, hogy melegedni is akar.
Kihasználva a potenciális vevők okozta kizökkenést, gyorsan el is köszöntem, pedig még biztosan lett volna az öregnek mesélni valója. Nem kizárt, hogy találkozunk még, mivel ez a zöldséges stand olyan, mint egykor volt a kovácsműhely. Ott gyűltek össze a férfiak egy kis beszélgetésre. Itt is sokszor látok olyan nyugdíjasnak látszó embereket, akik nem vásárolnak, csak beszélgetni állnak meg. Aztán jól elvannak itt, akár a vénasszonyok.

Péntek délután szárnyra kapott London belvárosában a hír, hogy valakit lelőttek az utcán. Aztán sírva rohanó embereket láthattak a járókelők. Valami nagy baj történhetett. A BBC azonnal meg is írta, hogy lövések dördültek az egyik metróállomáson. A Scotland Yard nagy erőkkel vonult a helyszínre...illetve a helyszínekre, mivel két metró állomást is érintett a tömeghisztéria. Talán az erős rendőri jelenlét váltotta ki a második pánikrohamot. Ismét kétségbeesett emberek rohantak az utcán. A közeli üzletek bezártak. Miután tisztázódott a helyzet, miszerint csupán verekedés volt, a BBC ejtette a témát. Az utca embere túlreagálta. Persze nem véletlenül. Emlékeztek még a közelmúlt eseményeire. A terroristák elérték céljukat. A londoniak félnek.