Hirdetés

Repáská - 2.

Amikor Sanyi felkelt, már mindenki ébren volt. Legelőször a láncos faliórát kereste, de nem látta sehol. Valójában ekkor ébredt tudatára, hogy nem otthon van. Vagyis nem ott otthon, ahol eddig. Gyorsan felugrott, átsietett a konyhán, s nagyot nyújtózva kiállt az ajtóba. Az udvaruk még árnyékban volt, de a falun túl, a szemközti hegyoldalon ragyogott a nap. Attól volt különleges a látvány, hogy nem volt erdő azon a hegyen, csak egész fenn a tetején. Hasonlított arra a laposra, ami a mamócska házuk és a vár között van. Ahová hol kukoricát, hol krumplit ültetnek. Olykor mindkettőt, de szoktak babot, meg borsót. A kukorica közé pedig tököt is. Messze volt ugyan, de lehetett látni ott néhány embert. Győrben kertnek mondták, itt is biztosan az, csak azt nem értette, miért nem a laposon van a kert. Akkor még nem tudta, hogy itt nincs is olyan, hogy lapos. Itt csak hegyek, meg völgyek vannak, s erdő, meg erdő mindenfelé. Már az udvaruk végében is erdő van. Győrben is volt erdő, de előtte volt még a rét, ahol a bátyja kaszált a tehénnek, melyet máskor meg oda kötötték ki legelni. Mondta a bátyja, hogy régebben ez a papa dolga volt, de a papa már nem volt.
- Na, fel méltóztatott kelni a nagyságos úrnak? - kérdezte mosolyogva az anyja, aki éppen akkor oldalazott be a félig nyitott kapun két vödör vízzel.
- Hozd elő a dézsát Ádám, hagy mosakodjon meg, mielőtt a templomba indulnánk!
- Tudod, hol a helye. Van nekem más dolgom is.
Sanyi erősen figyelte, hogy ugyan mi lehet az a más dolog, de csak azt látta, hogy ül az apja a fűrészelő bakon, s a pipájából ütögeti kifelé a dohányt, amit aztán a markából a szájába vesz. Kezdte rágni, s hol a szája egyik, hol másik oldalára vette, miközben jó nagyokat sercintett. Egy vékony valamivel a pipa görbe szárát piszkálgatta. Nem látszott valami nagy munkának, de jól eltöltötte vele az időt.
- Te nem is akarsz jönni a templomba?
- A múlt vasárnap már voltam. Majd mehetek még.
- Úgyse csinálsz ma semmit.
- Nem hát. Vasárnap van.
- A kecskét legalább kivihetnéd legelni.
- Azt a Jóska is meg tudja csinálni. Az az ő dolga.

Fantasztikus utazás

Útinapló

Most figyeljetek balra! Ott lakik a kísértet.
Milyen kísértet? Ja, az a lublói vár?
Hol? Nem látom.
Akkor másszál hátra, és ülj a baloldalra!
Ja, jól van már látom. Olyan mint egy vár.
Ez igaz, de maga a tudat a lényeg. Meséltem, hogy amikor először erre jártam – persze, hogy meséltem – akkor még nekem is csak egy vár volt. Nem tudtam, mit látok. Csak később néztem utána.
Gyuszi bácsi már járt erre?
Hogyne.
Úgy mondod apu, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Nekem az. Mit gondolsz Ági, miért tudtam olyan jól átnavigálni Eperjesen?
Na apád, az csak véletlen volt. Jól jött azért a térképes segítségem.
Ibi néni is járt már erre?
Nem, erre még nem jártam. Voltam ugyan Lengyelországban, de Poprád felől. A családból még csak Tamás nem volt Lengyelben.
Azért jövök most. Nézd csak apu! Arra van Poprád. Az a főút.
Az a főút, de mi nem arra megyünk, hanem mmajd...itt...eel-ka-nya - rodunk. Így ni. Itt erősen jobbra. Még jó, hogy van ebben a kisbuszban szervó. Szörnyű, mekkora kanyart raktak itt az útba.
Kamionnal hogy fordulnának itt el?
Sehogy. Azoknak nem is szabad erre jönni.
Végül is, honnét van ez a kocsi?
Az egyik barátunké. Ti nem ismeritek. Azért nagy ötlet volt, hogy elkértük.
Tény, hogy lényegesen tágasabb, mint a Suzuki lenne négyünknek. Ha nem találunk szállást, az se gond. Alhatunk itt is, csak beállunk egy parkolóba.
Londonban a szobánk se volt ettől nagyobb.
De ott csak ketten laktatok.
Ez igaz anyu, de nem két éjszakát kellett kibírni azon a szűk helyen, hanem...várjál. Azt hiszem lehetett úgy nagyjából 180. Mondtam, hogy beleléptem...
Mondtad. A pizzába. Na, de a karácsonyfa elfért.
El a komódon. 40centis volt.
Nemsokára kiérünk Szlovákiából.
Elég elhagyatott vidék ez.
Majd figyelj a határ után. Az valami csodás. Én télen jártam erre, de akkor is szép volt.
Figyeld Gyuszi a táblát! Most merre?
A vörös kolostor felé. Az van a határnál.
Micsoda úttervezés volt itt! Jó, hogy neki nem vezet a háznak.
Na, már nem vagyunk messze. Azok az épületek már a határállomáshoz tartoztak.
Már nincs is határállomás.
De a helye azért megmaradt. Na, itt is vagyunk. Megálljunk egy kicsit?
Meg.
Ja, rá kell gyújtani. Aki akar, mehet WC-re is. Ott, arra!
Nincs erre nagy forgalom.
Volt a múlt héten, amikor az átadási ünnepséget tartották. Ott! Látod?
Mit? Azt a várat? Mi van vele?
Az ott Nedec vára. Ott volt a találkozó.

Kósza gondolat

Tegnap olyat láttam, elállt szemem, szám.
Magas tűsarkokon egy anyányi lány.
Hamvas arca kipirulva, fázhatott a lelkem.
Nem a korosztályom, lehetne gyermekem.
Nézhetnék bármi mást, viszont nem tehetem.
Feszes nadrágszára viszi tekintetem.

Gömbölyű fenekét még nézni is öröm
Nem láttam milyen szín ujjain a köröm
Volt-e nála táska, milyen a kabátja?
Erre nem figyeltem, a fene se bánja
Honnét jön, hová megy? Nem kérdeztem
Nem akartam elveszni a részletekben

Kissé messzebb megyek, hogy totálképet lássak
Nem tudom kiűzni magamból a vágyat
Hosszú szőke haját mint fátylat odébb veti
Mobil telefonját az arcához emeli.
Lábát összefonja, majd ide oda tipeg
Mire gondolsz öreg? Ah, te azt csak hiszed.

El-bandiztuk egy bérlet árát

Olyat tettem, mint még soha. Hetedmagammal elmentem a plázába bowlingozni. Amerikai filmekben sokszor láttam már ilyet, és titkon vágytam is erre a játékra. Előbb azt se tudtam melyik kezembe fogjam a golyót. Valójában két kezes vagyok. Nagyon sok dolgot tudok mindkét kezemmel, de a jobb kezem a domináns. Viszont ha valamit el kell dobni, jobban tudom ballal. Ezen most se változtattam. Ezzel máris kitűntem a társaságból. A játékommal nem annyira. Két órán át gurigattunk, s mindkét játékban győzött a rutin. Nem hittem volna, de az első 2-3 gurítás után eluralkodott rajtam a versenyszellem. Noha nem volt tétje a játéknak, mégis izgalmat okozott, hogy hány pontom van. Sikerült az első órában két olyan is, hogy mindkét golyó a vályúban ért célba. Az izgalomtól kiszáradt a szám, muszáj volt meginni egy citromos teát, majd még egyet. A végén kértük a számlát. 10500Ft. Nem is egy bérlet ára, hanem még több. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha hét közben megkeresnék legalább ennyit, de nem így van. Számomra már ez is úri mulatság. Ez a méreg, nem a cián.

Repáská, az új otthon

A hatéves Sanyi kelletlenül vonszolta magát az erdei ösvényen. A máskor oly kellemesen hűvös fű is égette már a talpát. Általában mezítláb jár, de ilyen sokat nem szokott egyhuzamban. Van ugyan cipője, de az be van csomagolva abba a batyuba, amit az a nagy darab fiatalasszony cipel a hátán, aki erősen fogja Sanyi pici kezét, s időnként bosszúsan ránt is rajta, amiért nem igyekszik. Rövid élete során nem sokat találkozott még ezzel a nővel, nem is szívesen szólítja édesanyámnak, pedig azt mondta a keresztanyja is, a mamócskája is, hogy így kell mondani. Tudta, hogy sor kerül erre a hosszú erdei útra, hiszen szeptemberben kezdődik az iskola, s ettől fogva a szüleinél fog élni. Határozott tiltakozását a felnőttek nem vették figyelembe, hiszen ő csak egy gyerek. Eddig még az erdőt is csak messziről látta, most pedig már a déli harangszót is a hegy tetejéről hallotta, s azóta már nagyon sok idő eltelt. Megéhezett, megszomjazott, el is fáradt, de még mindig csak egyik fa jön a másik után. Néha egy kis nyiladékhoz közeledve azt hiszi, már a faluhoz értek, de aztán megint beveszik magukat a sűrűbe, kapaszkodnak a meredek hegyoldalon, vagy az erős lejtőn görgetik mezítelen lábukkal az apró köveket.
- Édesanyám! – szólítja az asszonyt, s kicsi karjával ránt egyet az asszony kezén.
- Édesanyám!- mondja megint, majd kicsit kuncog magában, hiszen olyan furcsa, olyan szokatlan ez a szó. Eddig még nem nagyon volt alkalma mondani.
- Édesanyám – mondja harmadszor is, de már csak halkan, csak saját magának. Nem is ügyel arra, hogy az asszony hallja-e. Úgy elfoglalja magát e szó ízlelgetésével, hogy meg is feledkezik róla, mit akart. Meg is lepődik, amikor az anyja visszaszól neki.
- Mi van? Mi bajod van? - áll meg egy pillanatra, s lehajol, hogy a gyerek arcába nézzen.
- Szomjas vagyok – mondja a gyerek egész halkan, s közben kiszabadítja karját, hogy kezét a szájához emelhesse, mutatva, mintha inna.
- Jól van kisfiam – simítja végig tenyerével a gyerek izzadt homlokát – nemsokára elérjük a forrást, majd iszunk.
Sanyi megértően bólint, majd nyújtja a karját, jelezve, hogy mehetnek. Az anyja megfogja a felé nyújtott kezet, de nem olyan durván markolja mint induláskor. Akkor még felesleges nyűgnek érezte, de most megsajnálta ezt az apró emberkét, a kantáros nadrágjában, az izzadt ingecskéjében, amint a csupasz lábát kapkodja a kavicsokon. Ugyan nem ő nevelte, de mégis az elsőszülöttje ez az ártatlan kis jószág. Van ugyan odahaza elég éhes száj nélküle is, noha a három nagyobb gyereket az urának az előző felesége szülte. Sanyit azért hagyta az anyjára és a testvérére, nehogy az ember azt gondolja, hogy a mostoha gyerekeket nem szereti. Inkább a sajátjától vált meg. Most is csak az iskola miatt hozza haza. Meg már jövő tavasszal az Annust úgyis odaadják cselédnek, hiszen betölti a tízet. Most azért csak jó még, hogy otthon van, mert rá tudta hagyni Klárit, a legkisebb gyereket. Így lesz már Ádámmal két közös gyerekük is, noha nagyon úgy néz ki, hogy a következő is útban van már. Csak a Jóisten a megmondhatója, honnét teremt majd annyi kenyeret. Mert milyen jó is annak, akinek állandó munkája van. Milyen jól élnek, akik egész évben a szenet égetik, vagy a fát hordják az alföldre, télen ölfát vágnak. Az asszony odahaza ellátja a jószágot, meg a háztartást vezeti, neveli a gyerekeket. Az ő ura nem olyan erős hámos. Kis hitvány embernek mondják. Nem az a nagy erejű, igazi favágó fajta. Inkább jármot farag az ökrös fogatokhoz, aztán kettőt a hátára köt és viszi eladni a városba. Na, olyankor őrájuk is jó világ köszönt. Olyankor kenyeret sütnek, s mindannyian jóllaknak. Csak az ilyen nap nagyon ritka. Régebben még volt egy rossz kis szamaruk, az cipelte a jármokat, de egyszer valami érthetetlen okból elcserélte az ember kecskére. Igaz, az legalább adott egy kis tejet. Bár tényleg csak egy kicsit, mert jó lett volna néha neki egy kis abrak, nem csak az a kis zöld, amit talált magának. A testvéreknek majd' mindnek tehene van, de Ádám egyébként se volt az a törtető természet. A gyerekek kijártak az erdőre, nyáron degeszre tömhették a bendőjüket málnával, meg a gombát is ismerték, melyik az ehető. A rokonok is adtak nekik hol ezt, hol azt. Na, most egy éhes szájjal megint több, de ahol hatan esznek, jut a hetediknek is.

Kő' munka? Kőmunka.

- Józsikám! Tudsz nekem valami munkát adni a cégnél?
- Műkő munka nincs. Tudsz sprengelni?
- Még nem próbáltam.
- Gyere el holnap, megbeszéljük. Nem olyan nagy deákírás az, könnyen beletanulsz.

Másnap reggel ott voltam hét órakor.

- Nekem most gyorsan el kell mennem, – mondta Jóska már a kocsiból – de jövök nem soká. Majd Bandika betanít.

A kollégák egy részével ismertük egymást korábban. Tudták hogy maszek voltam évtizedek óta, de azt nem, hogy már munkanélküli státusban vagyok. Mondtam, de nem hitték el. Nem kezdtek pontos időben, már untam a tétlenséget. Rudi – akivel csak látásból ismertük egymást – meg Bandika elindultak a régi telepre, ahol nekik volt a bázisuk. Rudi vágta a sziklákból a nagy köveket a nagy gépen, az új telepen már csak azokat fűrészelték, ami itt maradt. Bandika volt a cégnél a kőfaragó, neki is itt volt a munkapadja. Én mentem utánuk, de nem tudtam mit kezdeni magammal.
- Jóskát várod? Vinni akarsz valamit?
- Mondom, hogy dolgozni jöttem. Mutasd meg, hogy kell sprengelni!
- Nem mondod komolyan. Egyébként odalent vannak a sprengelni való kövek az új műhelyben. Majd Gyuri segít odakészíteni.
- Na, de én nem tudom hogy kell.
- Most csak hülyítesz ugye?
- Honnét tudnám, amikor még soha nem próbáltam?

Szellemház

A rozoga kisbusz félelmetes lendülettel vágott át a csomóponton. Nem egyértelműen volt szabályos, de a szellemház udvarára nem is lehet szabályosan bejönni, hacsak nem a forgalom feltartásával, mert akkora az útpadka, hogy félő, széthull - különösen egy ilyen autó – ha nem lassít le teljesen. Ha szemből közelíti meg a házat, két sáv kanyarodik jobbra, egy pedig balra. Egyenesen egy sem. Ezzel a házzal már nem számoltak a forgalomszervezők, hiszen csak itt lett felejtve. Valaha szebb napokat élt meg ez a robusztus lakóház. Mára viszont az összes szomszédos épületet eldózerolták. A közelben volt nemrég egy műhely, de már az is használaton kívüli. Csak az állandóan zsúfolt út van itt, s mellette közvetlen a vasúti töltés. Nem egy csábító környezet. A ház vakolata erősen megkopott. Sok helyen kilátszik a rabicháló, néhol a tégla is. Nem mállik a vakolat, kopik. Legalább hatvan éve.

Robi, munkásruhában, hátizsákkal áll a zebránál, amikor elvágtat mellette a kisbusz. Éppen át akart kelni az úton, mert nem volt benne biztos, hogy ide szól a találkozó. Hetek óta vadászik már munkára, de semmi visszajelzést nem kapott a jelentkezésekre. Reggel olvasott egy ajánlatot, miszerint azonnal lehet kezdeni. Volt még két óra a megadott időpontig. Nagyon izgatott lett a lehetőségtől. Nem is izgatott, inkább ideges. Festők mellé segédmunkás. Ötezer-ötszáz forintért. Nem erről álmodott, de nincs mire várni. Ha ez van, akkor ezt kell megragadni. A kisbusz beparkolt a kicsi udvar végébe. Ezek szerint ez itt nem csupán találkozóhely, ebben a házban lesz a munka. Három fiatalember szállt ki a kocsiból. Egyikükön fehér overál, úgy néz ki, mint egy szobafestő. Bár kicsit gyanús, hogy a nadrág oldala is fehér, nincs összekenve.
- Ti vagytok a festőbrigád, akik segédet keresnek? - kiáltott oda Robi.
Ők voltak azok. Eddig szerencsésen alakul a helyzet, hiszen attól félt, hogy az a 30 ember, aki ő előtte olvasta a hirdetést, mind itt fog várakozni. Vagy legalább közülük néhányan. Milyen megalázó, ha nem őt választják a mesterek. Később hallott még telefonálás közben olyat a fehér overálástól, hogy „betöltve” Ettől már nyertesnek érezte magát. Miután bemutatkoztak, azonnal el is felejtette mindhármuk nevét. Egyikük egy jókötésű, rokonszenves kinézetű cigányember volt, kapucnival a fején. Sütött ugyan a nap, de hideg volt. Érthető a kapucni, noha Robi csupán szeles időben hajlandó a fejére húzni, hiszen korlátozza a periférikus látását, s ez számára zavaró. A cigány, meg a fehér overálos elindult a bozótos felé, majd a kerítéstől visszafordulva másik irányba vették be magukat a csalitosba. Nem derült ki, hogy mit keresnek. A harmadik ember – aki szintén nem látszott festőnek – az autóval matatott. Ő, mintha Jánosnak mondta volna magát.

Egy másik borús nap

Ülök a toronyban, nézem az ólomszürke eget. Két napja még havas volt a táj, de múlt éjjel elverte az eső. Reggel bárányfelhők úsztak az égen, mögülük kikandikált a nap, de a várost 30méter sűrű köd fedte. Később eloszlott, s gyönyörű, szikrázó napsütésben indulhattam szokásos egészségügyi sétámra. Belváros, Ófalu, Szabótelep, Kertváros, és vissza. Ez éppen 5 km.
A piac környékén óriási tömeg, és rengeteg eladatlan fenyőfa. Távolabb már alig találkoztam gyalogosokkal. Így jobban feltűnt az a hátborzongató látvány, hogy lecsúszott nadrágú, életerős fiatalemberek plusz 12 fokban, fejükre húzott kapucnival sétálnak, vagy műanyag flakonból borozgatnak, a köztéri pad karján ülve. Szívem szerint rászóltam volna, hogy „mi van öcsém, fázik a fejed?” Egyrészt viszont semmi közöm hozzá, aztán kiszámíthatatlan a reakció is. Nekem még önvédelmi paprikaspray-m sincs. Na, meg emlékszem, hogy én se vettem jó néven hajdanán, a hosszú hajamra tett megjegyzéseket.

Nem szabad ilyeneken megbotránkozni, inkább örülni kell a szép időnek. Egyébként is Karácsony van. Délután fel is állítom a karácsonyfát. A feleségem süt-főz a konyhában, takarítja a lakást. Ő küldött el sétálni, hogy ne legyek láb alatt. A Bajcsy Zsilinszky-n, a keskeny járda miatt arasznyira kell megközelítenem a drótkerítést. Kissé meglepődöm, amint észreveszem a drót mellett fekvő gyönyörű berni pásztor kutyát. Nem ijeszt rám, csendben hagyja, hogy elhaladjak. Csak akkor rohan utánam, amikor már a sövény takarásából ugathat. Eszembe jut, hogy az utca végén lakik egy fél szemére vak, öreg kutya. Farkas alkat, de a színe éppen olyan, mint a mi Sodónk volt, akit két hónapja gázoltam halálra. Na, de inkább nem megyek arra, mert még megszeretem.

Zsócai, a hulladékhasznosító

- Van-e most vas öreg?- köszönt rám a fiatalember, aki ugyan régi ismerősnek számít, de a nevét azóta se tudom.

A környezetében Zsócainak nevezik, a születési helye után. Az ő kultúrkörükben mindenkinek van úgynevezett indián neve. A valódit annyira nem használják, hogy ha a postás keresi, gondot jelent a beazonosítása. A faluban alig van olyan ember, aki eljár dolgozni. Legtöbben csak élnek bele a világba, várják a rendszeres szociális segélyt, a gyereknevelési támogatást, a lakhatási...és még számtalan címen kiutalt pénzt. Ez a család létszámától függően akár jelentős összeg is lehet. Nem biztosít ez így se valami fényűző életet, hiszen sok embernek sok kenyér kell. Elmondása szerint az apósa ugyan még nincs 40 éves, de 10 unokája van. Ebből kettő az övé, a harmadik most van útban. Nincs is ebben semmi különös, hiszen már éppen betöltötte a 24-et. Most van itt a gyereknemzés ideje. A két lánya is kicsi még, sokat bőgnek, különösen a kisebb. Nem is szeret otthon lenni ezért. Fogja a rozoga kerékpárját, és átimbolyog vele a városba kukázni. Igaz, hogy önkormányzati határozat tiltja, de ez senkit nem zavar. Napközben negyedóránként érkezik egy-egy újabb guberáló. Betonvasból hegesztett nagyméretű csomagtartóra, a kormányra akasztott reklámszatyrokba rakják a zsákmányt. Némelyikük láthatósági mellényt is visel. Először még azt gondoltam, hogy köztisztasági alkalmazott. Zsócait messziről meg lehet ismerni a borotvált halántékáról, s a hátul összekötött hosszú hajáról. Igazi rosszarcú ember. Csupán attól szimpatikusabb mint a társai, hogy ő leáll velem beszélgetni. Időnként aránylag hosszú ideig áll fölöttem, nézi, ahogy betonozom a panelház bejárati lépcsőjét. Időnként sajnálkozik, amiért egyedül dolgozok, de még nem jutott eszébe, hogy beálljon mellém betont keverni. Most is a vasért jött. A régi sárkaparó rácsokat szokta elvinni. Másnak nem is adom oda, mert neki szoktam. Előre leegyeztetjük, hogy mikor bontom ki a következőt. Aztán ha csúszás van, számon kéri rajtam. Most viszont én kérem számon rajta az ígéretét.
- Nem hoztad a sört, amit ígértél nekem.
- Milyen sört.
- A születésnapi bulidról.
- Ja! Már elfogyott. Beteg is voltam utána.
- Azért nem voltál már egy hete? Pedig számítottam a sörre.
- Dolgozni voltam.
- Nem mondod!
- Pestre vittek bennünket takarítani.
- Takarítani? - kérdeztem vissza csodálkozva.
- Aha. Építkezésre. Nem volt jó. Nagyon messze van.
- Hazajártatok.
- Á, nem. Ott aludtunk. Nem tetszett. Lavórban kellett mosakodni.
Na, erre nem szóltam semmit, csak magamban mosolyogtam a problémán, hiszen nem tartom valószínűnek, hogy van otthon fürdőszobájuk. Legfeljebb a Sajóban fürödhet, ha nem túl hideg a folyó vize.
- Voltam az önkormányzatnál. - váltott témát.- Házat akarok venni.
- Házat? Miből? Van jövedelmed?
- Micsoda?
- Kapsz valahonnét fizetést? Hiszen nincs is munkahelyed.
- Jártam közhasznúra, de most nem kell. Azt mondták, majd még hívnak.
- Abból akarsz házat venni?
- Adnak kölcsönt.
- Mire?
- A rokonok is segítenek. Másfél millióért már lehet venni...nem olyan nagyon jót, de...
- Ha semennyid nincs, akkor az is nagyon sok. A kölcsönt vissza is kell adni!
- Hát vissza.

Egy borús nap

Melyiket meséljem el? Mostanában mind ilyen.

Ülök a toronyban, figyelem a leszálló gépeket. Úgy érzem itt magam, mint egy repülésirányító. Rajtam a fejhallgató, szám előtt a mikrofon. Nem szólok, csak hallgatom a barátom reggeli válogatását a baráti fórumon. Lehetne akár rádiós műsorvezető is, de nagyon leromlott az egészségi állapota, nem tudja elhagyni a lakást. A neten készített reggeli műsor csupán pótcselekvés. Na, de mindenkinek meg van a maga keresztje. Én se úri kedvemből bámulok kifelé a tizedikről hajnali ötkor. Első alkalommal az esthajnal csillagot véltem látni, csak szokatlanul alacsonyan amikor nagyjából Monor fölött ráfordult egy gép az irányfényre. Lassan ereszkedett. Aztán megláttam egy másik ereszkedő fényt, majd még távolabb egy pulzálót, ami aztán folyamatosra váltott, és a többieket tisztes távolból követve ereszkedett, hogy a Nagykőrösi úti piac térvilágítása irányában eltűnjön. A landolások között nincs egy perc. Közben emelkedő fények tűnnek föl innét nézve Kőbánya felett. Ezek sokkal gyorsabbak. Belegondolok, hogy mennyi Suzuki kellene ekkora környezetszennyezéshez, mint ami a szemem előtt zajlik csupán egy fél óra alatt. És még én szégyenkezem, amiért a 15 éves katalizátort nem cseréltetem ki.