A fiatalasszony két vödörrel igyekezett az artézi kútra. A másik irányból a vízhordó fiú ugyancsak oda tartott, de már biztos volt benne, hogy az asszony hamarabb fog odaérni. Nincs mit tenni, várnia kell a sorára. Gondot jelentett számára, hogy majd ott kell állni, amíg megtelik a két vödör. Viszont semmilyen indokkal nem állhatott meg, hiszen nyilvánvaló, hogy kezében lengetve az üres ceglédi kannát, csakis vízért mehet. Tapasztalatból tudja, hogy zavarba hozza a nő közelsége. Főleg, hogy az még beszél is hozzá. Mit beszél! Kérdezgeti. Nincs mit tenni, most így járt. Legfeljebb köszön neki. Na, de mit mondjon? Csókolom? Dehogyis. Elvégre nem kisgyerek már.
- Jó napot – böki ki kurtán, amikor odaér.
- Megszomjaztak az emberek? – kérdezte az asszony, köszönés helyett. Aztán nem is szólt többet, csak fogta lehajolva a vödör fülét. Haját teljesen eltakarta a tarkóján megkötött piros babos kendő. Nagy kivágású ujjatlan kartonruhája elállt a nyakánál, de a vakító napsütéstől csak az árnyékot lehetett látni. Kebleit csak a ruha domborulatai sejttették. A fiú csak lopva merte nézni. Ne vegye észre a nő, hogy bámulja!
Nincs rajta melltartó – nyugtázta magában. Igaz, attól, hogy nem villan ki a ruha kivágásán, még lehet, de Kálmán, a fiatal traktoros mondta, hogy nem hord. Minek is hordana ebben a melegben.
- Lassan jön ez a víz – nyugtalankodott az asszony, miközben a ház felé pillantott, hogy ugyan mit csinálnak a gyerekei. A nagyobbik, az árnyékban, a székre tett mosóteknőben matatott. Láthatóan magas neki a teknő, mert erősen nyújtózkodott, lábujjra állva, hogy elérje a vizet.
- Lajcsika! – kiáltott az asszony olyan hangosan, hogy a vízhordó fiú megriadt tőle – le ne borítsd, mert agyon ütlek.
Lajcsika kikapta a kezét a teknőből, és hátrahúzódott a fal mellé, de láthatóan a következő alkalomra várt, hogy az anyja ne figyeljen oda. A gyalogúton egy fekete szőrcsomó közeledett, csak a lihegő nyelve árulta el, hogy csakis egy kutya lehet. Utána totyogott egy járni alig tudó pici gyerek, rettenetesen mocskos arcáról nem lehetett megállapítani, hogy fiú, vagy lány. A pici széttárt karjaival egyensúlyozott, néha meg-meg szaladt, ahogy a nagy feje vitte előre. Az egyenetlen talajon olykor megbotlott, de sikerült talpon maradni. A Kálmán talán még fogadást is kötne rá, hogy hányszor esik el, amíg odaér az anyjához.
- Te meg minek jössz ide? – kiáltott az asszony.
- Nem lehet őket egy percre se magukra hagyni. - nézett a fiúra, hogy megindokolja a kiabálását.
Na, de erre mit lehet mondani? A felnőttek biztosan mondanának valamit, hogy az ő gyerekük, amikor ilyen idős volt…vagy valami hasonlót, ami persze senkit nem érdekel. Csak úgy, a beszélgetés kedvéért mondják.
A fiú nem szólt semmit. Talán zavartan mosolygott, de inkább még azt se. Közben megtelt az egyik vödör. Az asszony nagy lendülettel félretette, hogy ne a sárba kerüljön. A fiút megcsapta a nő izzadtságszaga. Egyértelműen izzad, de nagyon különös szaga van. Nem olyan, mint az embereké, amikor lejönnek a szalmakazal tetejéről. Azok nagyon büdösek tudnak lenni, főleg aki nem szandálban dolgozik, hanem gumicsizmában, hogy a szalma ne szúrja a lábát. Ebédnél leveszi a lábáról, az elázott kapcát kiteríti a tetejére száradni. Na, az már annyira büdös, hogy a többiek is rászólnak, hogy vigye messzebbre.
A nőnek nem is szaga van, inkább illata. Ez egy kicsit talán túlzás, de a nővérét juttatja eszébe. Amikor ellentmondást nem tűrve az ölébe fekteti, hogy az arcán kinyomkodja a mitesszereket. Fájdalmas művelet, de a női illat miatt inkább hagyja magát gyötörni.
Megtelik a másik vödör is, amit az előbbi mellé lendít. Beáll a két vödör közé, arccal a ház felé, s lehajol értük. Gömbölyded fenekén megfeszül a ruha. A fiú vágyakozva végigsimítja tekintetével a derekától lassan lefelé. Még a száját is végignyalja a gondolattól. A nő megérzi a tekintetét, s két lépés után visszaszól.
- Nem kell a víz?
- De. – válaszol riadtan, majd gyorsan a vízsugár alá tolja a nagy lapos kövön a kannát. Olyan érzése támad, mintha rajtakapták volna valami tiltott dolgon.
Közben odaér a kutya, de azonnal fordul is vissza a gazdája után. Aki közben odaér a pici gyerekhez, de ügyet se vet rá. Majd visszamegy magától. A Lajcsikát figyeli, aki már megint a teknőben matat. A vízhordó fiú ezt már nem látja, erősen koncentrál a vízre, hogy mikor telik meg a kanna. A tetejét rácsapja, majd nagy iramban indul a kazlazók felé. Siet, hogy ne sokáig húzza karját a teher. A hideg alumínium nekidörzsölődik a lába szárának, ahogy erősen a másik oldalra dől, hogy egyensúlyban maradjon. Akármennyire siet, meg kell állnia, mert nem bírja elég erősen markolni a kanna fülét. Csúszik kifelé a kezéből, le kell tenni a földre, mielőtt elejtené. Egy darabig bal kézzel cipeli, de hamarosan újra váltania kell, mert így még inkább nekiverődik a lábának. Ahogy közeledik a nagy akácfához, feltűnik, hogy Kálmán figyeli.
- Kár, hogy nem én mentem helyetted – mondta, mikor odaért a fiú. - Szép asszony ez a juhászné. Szívesen megdöngetném.
- Majd megdöngetne tégedet a juhász a kampós botjával – jött oda nevetve Laci bácsi, a villanyszerelő
- Na, öntsél fiú egy féllel abból a friss vízből! – Nyújtotta felfelé fordított hatalmas tenyerét, mintha már tartaná vele a kannatetőt.
A fiú kimérte a féltetőnyi vizet. Ha annyit kér, annyit kap. A többit úgyis kiöntené. Így tesznek majd a többiek is, aztán mehet megint vissza.
- Tán sajnálod? – elégedetlenkedett a Laci bácsi, amikor látta, hogy tényleg csak félig van.
- Ez meleg, mint a pisi – vágott grimaszt, miután megitta a vizet.
- Pedig ez állandóan folyik – védekezett a fiú. Ilyen jön a csövön. A hajtós kútban hidegebb van, de azt mondták az emberek, abból ne hozzak, nehogy hasmenésük legyen tőle. Én megkóstoltam. Hideg, de nem oltja a szomjat, mert édes.
- Na, még ezt feladják – mondta Kálmán, az elevátor mellett álló pótkocsin lévő szalmára mutatva – aztán leállítom a szalagot, mindjárt dél van.
Ő nem kért vizet, hanem töltött magának. A maradékot kilöttyintette a földre, majd csörömpölve a helyére tette a kannatetőt.
- Ez tényleg meleg. Meginnék inkább egy hideg sört. Neked szokott lenni a táskádban Lacibá.
- Moziba ne vigyelek? Ha lenne is, mitől lenne hideg? Arról nem is beszélve, hogy inkább én innám meg.
A két férfi leült a fa tövébe. Amíg a többiek végeznek a szalmával, legalább tíz perc.
- Gyere ide fiú! – paskolta meg tenyérrel Laci bácsi a füvet maga mellett. - Ne állj a napon!
Nem ment oda, csak finoman megrázta a fejét, s elballagott, hogy inkább a Kálmán traktorját nézegesse. Nem szereti ennek a hórihorgas, félszemű embernek a közelségét. Azt beszélik, hogy ’56-ban, a forradalomkor kilőtték neki, azért nem lát az egyik szemére. Nehezen hihető, de ezt beszélik. Néha akkorákat vág rá állítólag barátságból, hogy fáj. Egyszer még az állánál fogva fel is emelte. Aztán meg olyanokat kérdez, hogy „hogy állsz a lányokkal?” Ugyan, hogy állna 14 évesen? Na jó, már majdnem 15, de akkor is. Sehogy. Az emberek beszélgetéseiből hall dolgokat, de ez kevés ahhoz, hogy valahogy álljon a lányokkal. A vele egyidősek ugyanolyan ügyetlenek szerelmi téren, mint ő. Jó lenne – a felnőtt férfiak is ezt javasolják – ha egy idősebb nő beavatná. Mondjuk, ez a szép juhászné. Ez nem is öreg, tőle talán öt-hat évvel lehet idősebb, de bizonyára tapasztalt, hiszen már két gyereke is van. Mindez persze csak álom. Ugyan miért tenné egy idegen gyerekkel? Ráadásul nem is tudhatja, hogy neki ilyen gondjai vannak. Pedig vannak. Igaz, nem csak ezért elégedetlen magával. Irigykedve nézi a fedetlen felsőtestű, vagy atlétatrikóban dolgozó embereket, hogy milyen izmosak. Némelyiküknek olyan vastag a karja, hogy ő két kézzel sem tudná átfogni. Az övé pedig nyeszlett, vézna. Nem is veszi le egész nap a hosszú ujjú ingét, nehogy kicsúfolják a vékony karja miatt.
