- Az ott a Mikulás?
- Szerintem nem.
- Szerintem meg de.
- Kérdezd meg!
- Te vagy a Mikulás? Mert ha igen, miért nincs piros kabátod, meg zsákod, és miért busszal utazol, és miért nem azt hoztad nekem amit kértem?
- Igen - válaszolt a fehér szakállú fáradtan.
- Mit igen? Miért nem azt hoztad...?
- Nem azt vittem? Talán eltévesztettem.
- Miért nem figyelsz oda?
- Hagyjál már öcsi! Mit tudom én, hogy ki vagy te! A világ összes gyerekét kellett meglátogatnom az éjjel. Óhatatlanul becsúszik egy-két tévedés.
- De akkor hozd helyre a hibát!
- Pénztártól való távozás után reklamációnak...
- Milyen pénztártól te vén hülye? Ez ajándék.
- Akkor meg pláne!
- Tessék gyorsan bocsánatot kérni a Mikulástól! - szólt rá gyermekére az anya.
- Majd ha kicseréli azt a bóvli ajándékot arra, amit kértem.
- Kérj bocsánatot, vagy kapsz egy taslit!
- Jól van na. Bocsánat - motyogta alig hallhatóan.
- Spongyát rá! El van <a class="ktg6us78hf8vdu7" href="javascript:void(0)"><u style="border-bottom: 1px solid;">felejtve</u></a>. Fáradt vagyok, nincs kedvem beszélgetni. Nagy volt a hajtás. Még csak most jövök a műszakból. Le kellett adni a maradék holmit a manóknál, bekötni a rénszarvasokat, ellátni őket, lemosni a szánkót...
- És mikor cseréled ki az ajándékot?
- Írj egy levelet. Most még a tabletem sincs nálam, ott felejtettem valahol. Nem tudok utánajárni. Viszont a barátom most éppen Lappföldön van kamionnal. Majd ő elhozza. Igaz, csak Németországig jár, de onnét majd <a class="ktg6us78hf8vdu7" href="javascript:void(0)"><u style="border-bottom: 1px solid;">megoldjuk</u></a> valahogy. Legrosszabb esetben majd a Jézuska.

A mamócska ott feküdt az asztalra tett koporsóban. Keze összekulcsolva fogta az olvasót. Máskor oly pirospozsgás arca most akár a pergament. Mintha valami viasz bábu lenne. Ráadásul jóval kisebb, mint amire ő emlékezett. Hitetlenkedve nézett a keresztanyjára, s csak ekkor gördültek ki első könnyei. A vigasztaló öleléstől Sanyi arra gondolt, hogy miért is nem lehet ez az asszony az ő édesanyja a másik helyett?

- Ugye nincs másik ruhád? - mérte végig keresztanyja kissé hátra lépve - Majd felpróbálod az Anti ruháit. Látom, a cipő is majd' leszakad a lábadról - motyogta magában alig hallhatóan, választ se várva.
Miért is várt volna, hiszen tudta a választ.
- Hagyj most minket Matild - állította meg a belépő testvérét - Foglalkozz ezzel a sok vénasszonnyal! Mi hazamegyünk a gyerekkel, és a sógorod ruhái közt keresünk rávaló öltözetet. Aztán majd megy az emberek után. Tudod merre van a temető ugye? - fordult mamócskát bámuló Sanyi felé. Hallod?

Nem lehet egyértelműen meghatározni mi is az. Olyan dolgokra mondjuk, ami csak másoknak tetszik, mi viszont értéktelennek tartjuk.
Nemrég felraktam egy nekem tetsző képet egy épületrészletről. Egy nagyméretű díszítőelem. ...ide is rakom, hogy egyértelmű legyen, miről van szó.

Egy ismerősöm meg is válaszolta a feltett kérdést, melyben megkérdeztem , mi lehet a képen. "rózsaablak" Eddig rendben is van, de én reagáltam rá. "Az" Ennyi elég is lett volna, de én még hozzáírtam, hogy "méghozzá betonból" Erre újabb reagálás: "tehát giccs" Szerintem nem, és a diskurzus folytatódott. Vitapartnerem szerint ezerszám ontják ezeket az elemeket, képzetlen segédmunkások, tehát értéktelen. Az érték az, ami kőből készül. A kőablak, az kőablak. Ez utóbbi megállapítással nem lehet vitázni, de nincs az előírva, hogy egy rózsaablak kizárólag kőből készülhet. Próbáltam védelmembe venni az építőket, ugyanis ez a konkrét ablak egyedi termék (pontosabban kettő készült belőle ezelőtt 102 évvel) ugyanazzal a technológiával, mint a vasöntvények. Vagyis minden forma egyszer használatos. A formakészítésnek ezt a fokát nem képesek utcáról beesett napszámosok néhány nap alatt megtanulni. A miskolci "vasgyári" templomnak minden kőhatású eleme így készült. Nem terméskőből, hanem betonból. Ettől már giccs? A százéves városi házak gipszpárkányai, a paloták belső díszei is mind giccsnek számítanak, mert nem kőből faragták? Nekem szakmába vág a sírkő. Manapság iszonyatos mennyiségű kínai gránit árasztja el a piacot. Nemes anyagból szépen megmunkálva, de ún. egyensírkövek. Mivel értékesebb, mivel képvisel nagyobb művészi értéket, egy cementbázisú, de egyedi terméktől? Vagy ha már templommal kezdtem! A kőbányai templom "kövei" kerámiák. Ettől már giccs? Vagy a zsolnai porcelán? Az se természetes anyag. Vitapartneremnek felemlítettem a bronz szobrokat. Valamiért neki a Lenin-kisplasztikák jutottak eszébe, pedig én egyedi szobrokra gondoltam...mint például...Leonardo lova. Az se faragás, hanem öntvény.

Sikerként könyveli el a városvezetés, hogy 30 év után ismét megrendezték a hallgatók fesztiválját Miskolcon. Bizonyára nagyon jó buli volt ez a hét a résztvevőknek. Nekem az jutott eszembe, hogy egyes vélemények szerint élhetetlen ez a város. Az Avas különösképpen. Szerintem ez nem igaz...bár megfordult a fejemben, hogy mégis elfogadjam ezt a véleményt. Legalábbis az elmúlt négy éjjel este 8-tól hajnali 4-ig. A 2km távolság leküzdése szinte semmi a hangosító berendezéseknek. A házak közt ráadásul az iszonyatos hangerővel nyomatott felismerhetetlen ricsaj úgy összekuszálódik, hogy még a kedvenc zenémet sem ismerném fel. Azt hiszem, rájöttem mitől voltam fáradt egész héten. És még előttünk áll egy hasonló éjszaka. Az már csak hab a tortán, hogy reggelente úgy néz ki az Egyetemváros szomszédságában a lidi parkolója, mintha szeméttelepet robbantottak volna. Ráadásul nem holmi analfabéta putrilakók hagyták ezt maguk mögött, hanem az ifjú értelmiség színe-java.

Csepelen dolgoztam nem túl sok pénzért egy cégnél. Kerestem közben valami jobbat, s találtam is. Sírköves tanácsadó lettem.
– Micsoda? – nevetett nagyot Tibi a foglalkozásomon.
– Sírköves tanácsadó.
– Na, ezt meséld el!
– Kérned se kell. Na, ez úgy történt, hogy mint említettem, kerestem valami jobb munkahelyet, mert a meglévőn olyan rapszódikus volt a munkaidő, hogy 17 napos munkahét után azt mondta a főnök szerdán, hogy „jó hétvégét!” Vagyis volt, hogy 17 napot dolgoztunk zsinórban, aztán pedig csak hármat. Voltak székely kollégák, akik viszont addig dolgoztak zsinórban, amíg el nem készült a munka. Aztán mentek haza, várták a telefont, hogy hívják őket a következő akcióra. Ha itt voltak, nem kellett nekik a szabadnap. Nekem viszont jó lett volna valami rendszeresség. Az egyik ilyen nagyon hosszú hétvégén végigjártam a Kozma úti sírköveseket. Ráadásul télen, tehát gondolnivaló, hogy sehol nem marasztaltak. Legjobb esetben felírták a számomat. Az egyik ilyen vállalkozó aztán fel is hívott, hogy megadhatja-e a számomat egy érdeklődőnek. Hozzájárultam. Hamarosan fel is hívott egy ajánlattévő. Teljes munkaidőbe keresett műkövest, de ragaszkodott hozzá, hogy legyen szakmunkás bizonyítványom. Nem gond, mert van, de még soha nem kérték. Megbeszéltük a személyes találkozót. Felültem a buszra, és irány Kőbánya!. Elég lelakott lakóövezetbe vitt az utam, de hát a műköves műhelyek nem villanegyedekben vannak. Nagyon cigány környéknek látszott. A megadott ház kapujában meg is torpantam, de ha már eljöttem – gondoltam – csak bemegyek. Az utcára néző házat nagy valószínűséggel még Richter Gedeon építtette a gyógyszergyári munkásai számára. Téglaburkolás, felújítás előtti állapot. A vaskapu még megvan, csak a zár hiányzik belőle. Nem baj, mert legalább bejutok az udvarra, ahol picike sorházakat találtam, köztük füves udvar. Egyik oldalnak még külön kerítést is építettek. Mondhatnám, előkerteknek. Itt nincs műköves műhely, az egyszer már biztos. Erőt kellett venni magamon, hogy becsengessek.
A szőke fiatalasszony betessékelt a lakásba. Rózsaszín falak, fehér étkező. Nem téveszt meg a szőkeség, ez cigányasszony. Ami önmagában nem baj, de óvatosságra int. Mint elmondta, főállásban virágárus, a sírkő csak kiegészítő tevékenység, de most fejleszteni akarja. A testvérbátyja sírköves, de gránittal foglalkozik vidéken. Közvetlenül Kínából vásárol. Na, ha ez igaz, nem kispályás a család.
– Hol lenne a munkahely? – kérdezem.
– Hát itt. – mutat a füves udvar felé.
Aztán látva, hogy kétségeim vannak, még az utcai épület pincéjébe is levisz, ahol vázákat, virágtálakat kellene készíteni. Van is neki egy Józsi bácsija, csak be kellene tanítani.
Hosszú, egykarú lépcső visz le a pincébe, ahol a vas födémgerendák néhol alá vannak dúcolva. A padló földes, egyenetlen. Egyértelműen alkalmatlan ez a hely is műhelynek.
– Hol jön le az anyag. és hol jut fel az áru?
– Hát itt – mutat a hosszú, meredek lépcsőre. – Küldi a bátyám a fiúkat, és kihordják.
Még most se értem, mit akar. Kimegyünk a felszínre, s újabb kérdést teszek fel.
– Hol lenne a csiszolás?
– Itt az udvaron.
– Mit szólnak a szomszédok a porhoz?
– Semmit. Miénk az udvar.
– Ne haragudjon, de megéri kiegészítők öntésére egy főállású műkövest tartani? Ráadásul ez a környezet egyértelműen alkalmatlan a munkára.
– Ne törődjön maga azzal!

Június8, reggel 5 óra.
Imádom a nyári reggeleket, amikor nem lehet elég korán felkelni. Aki ilyenkor is későn kel, nem is tudja, mit mulaszt el. Kiülök a teraszra, kavargatom a kávémat, és nézelődöm. Lehetne ezt a helyzetet fokozni, ha vízparton üldögélnék. Az a helyzet valami eszméletlen nyugalmat áraszt számomra. Most be kell érnem a kertemmel. Tegnap vágtam le a füvet. Jó lenne hemperegni a fák árnyékában. Bár most egy kicsit hűvös van, éppen jön fel a nap. Felnézek a tiszta kék égre. Kilenc kondenzcsíkot számolok. Repülőgép távoli, halk moraja hallik. Két gép csillan meg a felkelő nap fényében. Ezekre persze nem muszáj figyelni, mint ahogy a szomszéd utcából hallatszó gépzúgásra se.

Inkább a madarak énekét hallgatom. A gerle búgását, az erdei pinty trillázását, a rozsdafarkú kattogását. A fák leveleit alig láthatóan lengeti a lágy szellő. A szomorúfűz felől most semmi mozgást nem látok. Nemrég még a feketerigó hordta az ágvillába rakott fészken kotló párjának az élelmet, de tegnap kirepültek a fiókák. Belevetették magukat a nagybetűs életbe. Szó szerint. A fészek két és fél méter magasan lehet. A kicsi rigó olyan, mint egy napos csibe, csak éppen nem sárga, hanem barnásszürke színű. Két erős lábon egy tollgombolyag. Szárnyuk már alkalmas a repülésre, de farktolluk még nem nőtt ki, így elég nehezen manővereznek. Na, meg persze a rutin is hiányzik még. Délben még öten zsúfolódtak össze a piciny fészekben. Rigóanyu már nem hozott élelmet, csak várta türelemmel, hogy mikor méltóztatnak végre kimászni. Két óra lehetett, amikor az első fióka kitipegett. Illetve kiszökdécselt, hiszen egyszerre használja lábait, mint a veréb. Meg-megbillen, de legalább felfedezi, hogy verdeső szárnyival tudja stabilizálni a helyzetét.

Öreg barátommal csupán annyi a hasonlóság, hogy mindkettőnk fehér szakállt visel. Nem lehetek benne biztos, de azt hiszem, az ő "bűne" szállt rám. Nem igazán érez rokonszenvet az erős rasszjegyekkel rendelkező ifjúság iránt. Bizonyára ellenséges hangot ütött meg akkor is, amikor ágakat törtek le a fájáról. Én csak ott kapcsolódtam be az események sodrába, amikor a kapu fölött kinézve láttam, amint két gyerek tépked valami apró gyömölcsöt egy méretes faágról, amit maguk után húztak. A harmadik gyerek talán 7-8 éves lehetett (éppen most hányja a csikófogát) Az út közepén hagyott ágról tépkedett néhány apró gallyat. Én hülye megkérdeztem, hogy "ugye nem akarod otthagyni az út közepén?" A kérdést talán nem is értette, csupán arra volt elég a megszólalásom, hogy meglátott. Erre emelt hangon - mit ne mondjak, kiabálva - mondta a többieknek, hogy "ő zavart el" Próbáltam rávezetni a tévedésére, többek közt azzal indokolva, hogy életemben nem láttam még őt ezelőtt. Próbáltam vele beszélgetni, de az volt az érzésem, hogy nem is hallja amit mondok. Ha kicsit gondolkodik, talán rájön, hogy aki néhány perce elzavarta, nem kerülhetett ilyen gyorsan elé, egy zárt udvarra. Hasztalan próbáltam meggyőzni, hogy meghallgassa amit mondani akartam. Az apró gyümölcsökkel dobálni kezdett, s közben ordított olyanokat, hogy "húzzá má el!" "Kommunikációnknak akkor lett vége, amikor sikerült eltalálnia. Kiléptem a kapun, ő pedig elszaladt. Azt hiszem, nagyobb esélyem lenne egy idegen kutyát odahívni magam mellé, mint ez a vad kölyköt.

A beteg összekuporodva, a görcsös hasi fájdalomtól nyüszítve szenved az anyósülésen. Az ajtó nyitva, hogy mielőbb ölbe kaphassam. Hogy minél gyorsabban bevigyem az ügyelet rendelőjébe. Nem túl nehéz, talán ötven kiló lehet, de épp elég volt a harmadikról lecipelni, még ha egy szakaszt lifttel is tettünk meg. Kora hajnal óta szenved. Nem hittem volna, hogy egyáltalán fel tudjuk öltöztetni. Hívtuk hat órakor a mentőt. A diszpécser felajánlotta, hogy küldi az ügyeletes orvost, de csak 7 után. Ha sürgős, vigyük oda személyesen. Ezt tettük. Megtaláltuk a címet, most itt várunk. Volt benn egy fertőző beteg, amikor megérkeztünk. Utána 10 perc, amíg fertőtlenítik a rendelőt. Nagyon hosszú 10 perc volt. Közben megérkezett egy öreg Hyundai, egy hozzá illő korú hölggyel. Orvosnak néztem. Gondoltam, legalább annyit szól, hogy jó reggelt! Ha már a láthatóan szenvedő betegről nem is kérdez, hiszen neki még nem kezdődött el a munkaidő. Újabb hosszú 10 percek teltek el. Aztán nagy sokára kijön az ajtón az éjszakai ügyeletes (annak gondoltam) meg a takarítónő, immár utcai ruhában. Az iménti Hyundai-os hölgy vörös mentős ruhába öltözve kíséri őket át az út túloldalán parkoló kocsihoz. Ekkor már köszönt. Betolta a kollegina autóját, majd tőlem kérdezte, hogy „ugye az akksi a rossz, ha csak annyit mond, hogy katt?”
– Az önindító – állítottam fel a diagnózist, ami vagy helyes, vagy nem, de nincs jelentősége. A kocsinak nincsenek fájdalmai. Különben is, beindult tolásra, pedig a hangja alapján dízelnek gondolom.
Ezután bevihettem a beteget. Megállapította, hogy be kell vinni a sürgősségire. Javasolta, hogy menjek be a kórház területére kocsival. El is mondta, merre induljak, hogy a személyzeti bejárón bejussak. Két és fél óra telt el a mentő hívásától, s máris a vizsgálóba került a beteg. Alig 1 kilométerre lakunk.