Hirdetés
Néhány éve írtam egy történetet, amelyben 500 évet visszamentem az időben, s Kárpátaljáról igyekeztem visszajutni Miskolcra. A történet ott maradt abba, hogy egy lovas katona után gyalogoltam Vásárosnaménytól Tokaj felé. A befejezést ez idáig még nem publikáltam. Most, ezt pótolom.
Jól benne jártunk már a délutánba, amikor elértük Kótajt. A katona felajánlotta, hogy üljek mögé a lóra. Maga se hitte, hogy bejut a várba, de Rakamazig szeretett volna legalább eljutni sötétedés előtt. Végül abban maradtunk, hogy itt elválunk. Nem volt ugyan kedvem már beszélgetni sem, de ha éjszakai szállást akarok a falu egyik istállójában, bizony kénytelen leszek valami mesét kitalálni a helybélieknek…
Helyes döntésnek bizonyult, hogy nem mentem tovább. Sötét felhők gyűltek az égen. A nyugati égbolton nem tudtam eldönteni mit látok. Vagy a nap sugarai törnek át a felhőkön, vagy az esőt látom keskeny sávokban záporozni. A tokaji hegy felém eső oldala ekkor már árnyékba került, s teljesen feketének látszott. Valami szokatlan érzésem volt a hegy látványától. Beletelt egy kis időbe rájönnöm, hogy a tornyot hiányolom a tetejéről. Újabb bizonyíték, hogy nem képzelődöm, valóban a múltban vagyok. Az eső – ha valóban azt látom – talán ideér, talán nem. Ettől függetlenül jó lenne fedél alatt éjszakázni, hisz ugyancsak megmaradt emlékezetemben a mai hajnal hidege. Itt még tüzet se tudok gyújtani. Nincs más megoldás, be kell kéredzkedni valamelyik portára. A lábaim is erősen rogyadoznak, hiszen legalább 10 óra gyaloglás van mögöttem. Dél körül ettem azt a kis kását amit a sóért kaptam, de már megint éhes vagyok. Szomjas is, de nem kívánok meríteni a vízfolyásokból. Étel, ital, és egy kiadós alvás amire szükségem van. Csupán a falusiak könyörületére számíthatok, mert fizetni nem tudok. Az Esze Tamás felmenőjénél elég volt a majdani kuruc brigadérosról mesélni, de az ittenieknek semmi biztatót nem tudok jósolni. Nem is szívesen beszélnék a jövőről, még ha tudnék is valamit a környékről. Valójában semmiről se beszélnék most szívesen, pedig kell. Meg is szólítom a legelső embert, akit látok. Előbb ki kellett találnom miként tegyem, hiszen nem mondhatom, hogy „Jó napot kívánok!” Az adjon az Isten…mit is? Ha feltételezem, hogy protestánsok, akkor lehetne „Áldás Békesség”…bár nem tudhatom, használták-e már ezt a formulát. A megszólítás is feladta a leckét. Uram? Cimbora? Főnök? Jó ember?
Aztán megoldódott a gondom, mert az első ember aki szembe jött velem, átlátta a helyzetet.
- Netán segítségre szorul a nagyságos úr? – tért azonnal a lényegre, mindenféle üdvözlés nélkül.
- Tökéletes a meglátásod jó ember. Meghálnék a faluban, ha megszánna valaki. Ugyan csak elfáradtam. Hajnal óta úton vagyok.
- Csak így gyalogszerrel? Úgy láttam, együtt jöttél azzal a lovassal, aki Tokaj irányába ment is tovább.
Alaposan végigmért, de nem tudom miféle jövevénynek gondolt. Annyiban igazodtam a korhoz, hogy a rutén tutajos kaftánját vettem magamra, a dzsekimet pedig behajtottam a zsákba. Így legalább az sem üresen lógott a nyakamban. A saját viskóját ugyan nem ajánlotta fel, de elvezetett egy olyan emberhez, akinek volt lábasjószága, s azok óljába bebocsátást nyertem. Nem kérdezgetett. Látta, hogy fáradt vagyok. Hozott alám friss szalmát. Bizonyára vacsorával is megkínál, ha közben el nem nyom az álom...
