Inkább ne nevezz vegánnak
május 27, 2019

Sokszor hallottam már a kollégákat a bolt körül problémázó vegánokról, és párszor én is láttam már őket tüntetni a bolt előtt, de a legrosszabból egészen múlt szombatig kimaradtam. Akkor is csak véletlenül sikerült belefutni, mert reggeli műszakom volt, 3-kor végeztem volna, de valaki beteget jelentett, megkért hát a főnök, maradjak tovább (már el is felejtettem, milyen rossz úgy dolgozni, hogy még körülbelülre sem tudod, meddig tolták ki a műszakod végét, végül amúgy negyed 7-kor hazamehettem). Szóval úgy fél 5 körül meghallottam a szirénázást – a bolton belülről. Konkrétan a hot bar mellől, ahol egy kisebb társaság álldogált, elsőre nem foglalkoztam vele, dolgom volt, de aztán elkezdtek odagyűlni az emberek, és mikor a főaktivista megkezdte az állatok jogairól szóló előadását egy hangosbeszélőbe, arra már odafigyeltem, és láttam azt is, hogy nem csak zajos beszédet tartanak, de teljesen elállják az utat, akadályozva mindenféle vásárlást, és ezt megfejelték azzal, hogy a hot bar-t ‘police’ feliratú szalaggal kerítették körbe, nehogy valaki még így is hozzáférjen. Apró szépséghiba, hogy a hot bar-ban vegán kaják is akadnak, így most azokhoz sem lehetett hozzáférni, mindegy, értékeljük a szándékot. Vagy valami olyasmi.

A fehér Wartburgom volt akkor, tehát…azt hiszem, elévült már. 30 éve cseréltem le azt a kocsit.
Akkori sógoromnak egy szlovákiai párttitkár ismerőse intézett egy kereskedelmi forgalomban nem kapható készüléket. Hegesztőtrafó lehetett, de nem volt hozzá semmi dokumentum. Nem volt még akkor nálunk Unió. Tehát útlevél, stempli, költőpénz, meg „Hová mennek?”. Határ-közeli településre mentünk, az elvtárs ismerte a vámosokat. Úgy kellett időzíteni, hogy a baráti hatósági személy legyen éppen szolgálatban. Tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek. (Nem dalszöveg, ez így volt) Volt egy kicsi köd is, de azért oda találtunk. Szimpatikus volt a család. Kedvesen fogadtak, volt trakta, meg kedélyes beszélgetés, néztük a TV-t kicsit politizáltunk is, de csak szőrmentén, mert a – nevezzük Bélának a párttitkárt – Béla szülei is elkötelezett hívei voltak az éppen megbukott rendszernek. Akkor volt éppen napirenden a Cseh és Szlovák Köztársaság szétválása. Nem lehetett tudni, hogy magyar szempontból ez milyen következményekkel jár.

Jól döntött a lányom, amikor lakást vett Budapesten. A vételár 10%-át kellett kifizetni, ezt összekapartuk. A hitel törlesztése több volt ugyan mint egy albérleti szoba ára, de amíg az albérletért fizetett pénz elveszik, a törlesztésből saját tulajdonú lakás lesz 20 év múlva. Aztán úgy alakult, hogy nem sokat lakott benne, kiadta albérlőknek. Jó nagy lakás, négy lakót is befogadott. Érdekük volt a lakóknak, hogy tele legyen, mert elég magas volt a rezsi. Sok év alatt sokféle ember megfordult itt. Fél évig még én is lakója voltam együtt a feleségemmel ennek a 10. emeleti panelnek. Legemlékezetesebb lakótárs volt a két méter magas Misa Moszkvából. Azért lényeges a magassága, mert egyszerre tudtak a feleségemmel ténykedni a konyhában. Ő használta a szekrény magasabb polcait. Négy nyelven beszélt. Ahogy szóltak hozzá, úgy válaszolt. Voltak érdekes dolgai, hiszen más kultúrkörből jött. Kedveltük. Voltak srácok akik a padlócserénél is segítettek, de nem akarom sorra venni őket, hisz legtöbbjükkel nem is találkoztam. Amiért az egész témába belekezdtem, az az utolsó lakók esete.

A Gizi ura

Imre, Jóska és Zsolt egy céges sofőr házánál maszekolt Zsarátnokon. Munkaidő után még van rá 3 órájuk. Az is elég valamennyire, legalább kevesebb marad a hét végére. Haza tudnak menni Póriba az utolsó busszal. Hármuk közül ketten már házasok, csak Imre nőtlen. Nem is nagyon udvarolgat, társai nem tudnak olyan nőről, akivel bármilyen kapcsolata lenne. Pedig a faluban jó partinak számít. Nincs ugyan a családban már kocsi-ló, a földet is beadták a téeszbe, de szorgalmas családból származik. A nagyapját úgy is nevezték, hogy szorgalmas Jóska. A lányos anyák azt látják benne, hogy jó dolgos gyerek. Szabadidejét viszont kizárólag a haverokkal tölti. Jóska szokta is cukkolni, hogy fél a nőktől. Addig cseszegeti, amíg annyit kicsikar belőle, hogy tetszik neki egy üsztögi lány. Gizinek hívják, eladó egy zsarátnoki boltban. Ettől a két kolléga nem lett okosabb, hisz nem ismerik. Nem tartozik a menő csajok közé, nem jár a klubba se, más faluból való legények nem tudnak róla. Ez a téma ezzel túl is lett egyelőre tárgyalva. Leporolták magukat miután abbahagyták a munkát, s irány a vasútállomás, ahonnét a buszuk indul. Nem sok idő volt már, jól ki kellett lépni, így alig szóltak egymáshoz út közben. A busz bent állt a megállóban, de megvárta még a vonatot. A fiúk beültek, s vártak. Imre az ablakhoz telepedett, mellé Jóska, Zsolt pedig mögéjük. Bámulták a járókelőket. Két lányra figyeltek fel, akik a busz mellett álldogáltak.
- Na, ő a Gizi – mutatta egyiküket Imre.
- Akkor szállj le gyorsan! - bökte oldalba Jóska.
- Minek? Mindjárt indulunk. Már jön is a vonat. Ők is felszállnak.
- Akkor legalább ülj majd oda mellé! Ne légy mulya!
- Hogy üljek mellé? Ketten vannak.
Aztán megoldódott a dolog. Jöttek a lányok. Jóska felpattant, és hátrapenderült Zsolthoz. Így már kínálkozott a lehetőség Gizinek, aki élt is vele.
- Szabad ez a hely?
Így kezdődött.

Egy gond leesett Rezeda válláról. Az üzletet viszont a maradék család ellátása mellett vinni kellett. Éjszakába nyúló műszakokat tartott, hogy előkészítse a bedolgozóinak a munkát, összeállítsa az ingeket, mellényeket. Szombat reggel jött Zsolt, beült a Fiat Uno-ba, berakták a portékát. Segítségnek, vagy a biztonság kedvéért beült hátra Sári mama, és irány Budapest! …..

Zsolt szívesebben ment volna a saját kocsijával, de ha már van a Fiat, akkor az asszony ragaszkodott hozzá. Pedig a rövid ülőlap miatt rettenetesen elfárad benne a jobb lába másfél-száz kilométer alatt, s ez még csak az oda út. Később annyit újított, hogy kispárnát tett a combja alá. Ez a probléma a két asszonyt hidegen hagyta. Örültek, hogy megbízható fuvarosra akadtak, aki ott áll meg az üzlet ajtajában még a várban is. Zsolt se nagyon volt ismerős Budapesten, de térkép után bárhová odatalált. Tolbuhin, korzó, vár. Na, ez így ebben a formában kevés infó. Utca, házszám? „Na, majd mondjuk”
Aztán kiderült, hogy a várba nem is lett volna szabad bemenni, de a rendőrök éppen nem jártak akkor arra. Mindez csak első alkalommal jelentett gondot, a későbbiekben rutinná vált a navigálás. Amíg az asszonyok az üzletet intézték, Zsolt bejárta a környéket. Beült a rétesboltba, körbejárta a nagycsarnokot, majd várakozott a parkolóban. El nem tudta képzelni mi tart olyan sokáig, de nincs mit tenni, ez a kialakult ügymenet. Amikor mindhárom helyen végeztek, irány Szentendre! Itt is volt több kereskedő akinél hosszasan elidőztek. A sofőr pedig várt, sétált, unatkozott. Út közben nem annyira, mert Sári mama mesélt. Ismert mindenkit a faluban, tudta mindenkinek a viselt dolgait, mesélt a múltról, s egyáltalán bármiről lehetett vele beszélgetni. Mint ő maga mondta, életében nem olvasott el egyetlen könyvet. Ennek ellenére nagyon tájékozott volt. Újságot olvasott, rádiót hallgatott, nézte a TV-t.
- Zsoltikám! Láttad tegnap a vetélkedőben Tóth Zsuzsát? Ő lett az ország legszebb nagymamája. Neked ő volt a nagy szerelmed igaz-e? Bánod-e, hogy nem jöttetek össze?
- Nem bánom Sári néném. Egyáltalán nem bánom. Nem láttam a TV-ben, nem tudom milyen feladatokat kellett megoldani, de a Zsuzsa egy nagyon buta nő. Szépnek szép, de ezt adta neki a természet, ő nem tett érte semmit.
- Azért én úgy hallottam, hogy nagyon szerelmes voltál bele.
- Akkor én is azt hittem. Azt pedig mindig tudtam, hogy nem igazán tudnánk a beszélgetéshez se közös témát találni. A szerelem nem vakított el, tisztában voltam vele minden pillanatban, hogy nem lennénk jó páros. Mindig a legszebb lányokat szerettem volna megdönteni. Vágytam rá irgalmatlanul, de ezzel így vagyunk egy tucatból kb. tizenketten. Ez lenne a szerelem?

Rezeda a család elsőszülött gyermeke volt. Csitri korában talált rá az anyja terhes-kiskönyvére, aminek tanulsága szerint ő a sokadik terhességből született. Meg is kérdezte, hogy „hol vannak a többiek?” Nem voltak többiek. Egyedüli gyermekként cseperedett fel. Enyhe paralízise ellenére szemrevaló fruska lett belőle. Nem volt az a vagány csaj, inkább félénk, visszahúzódó. Könnyen megijedt, bepánikolt. Ilyenkor reszketett, mint a nyárfalevél. Innét kapta a Rezeda nevet. Az utcabeli fiúk nem is vetettek rá szemet, nem a nőt látták benne, inkább az oltalomra szoruló kistestvért. Aztán mégis akadt udvarlója.

Pokrócz Dani több vasat tartott a tűzben. Ha a környéken valami csoportosulásra okot adó esemény volt, neki ott kellett lenni, és valakit felszedni. Ez a része a dolognak rendjén is van, hisz mi sem természetesebb, hogy a fiúk megpróbálják betölteni az űrt. Ami a lányok alól hiányzik, alájuk rakni. Legtöbb esetben persze hiábavaló a próbálkozás, de nem szabad feladni! Dani is ráhajtott mindenkire, akinek hátul gömbölyödött, elől domborodott. Egyszerre több projektet futtatott. Vésztartaléknak ott volt Rezeda. Igaz, ő nem adta oda magát, de ragaszkodott Danihoz, bármit megbocsátott neki. Ez a Pokrócz gyerek ki is használta ezt. Ha esetleg a lány bátorkodott bármi kifogást elrebegni, durván reagált. Megfenyegette, hogy elhagyja, esetenként megütötte, de minden meg volt bocsátva. Amikor hajánál fogva húzta, azt már a Rezeda fogadott fivérei nem nézhették tétlenül. Alaposan elkenték a száját. Aztán mégis minden jóra fordult. Házasság lett a kapcsolatból, született két gyerek, a szülők hathatós segítségével felépült a nagy ház. Dani természete mit sem változott. Rendkívül szélsőségesen viselkedett. Hol áldott jó emberként, hol őrültként. Ha rájött a hoppáré, részegen, jogosítvány nélkül saját motorral, vagy az apja kocsijával vágott neki a világnak. Nem kocsmázott a haverokkal, hisz nem voltak haverok. Magányosan volt bolond. A tágabb család legerősebb lelkületű tagja volt a Dani anyja, aki miután szembesült vele, hogy nem tud hatni a fiára, maga javasolta a menyének, hogy váljanak el. Aztán maradt minden a régiben. Annyi újdonság volt, hogy már nem csak Rezeda kapott a pofonokból, hanem a gyerekek is. Dani a munkahelyén…munkahelyein is kiszámíthatatlan volt, így a fizetésére se lehetett alapozni. A szülők segítettek, de Rezedának is lépnie kellett. Kézimunkázott.

Korábban említettem a Pista bácsit, akit megtréfáltunk a fiatal menyecskével. Sokat köszönhetek neki, mert munkát adott, miután feladtam a vállalkozásomat. Noha ő is hálás lehet nekem, mert elég sok munkát hoztam a korábbi ismerettségeim révén. Mivel neki nincs jogosítványa, jól jött, hogy nem csupán a szállítást, de a vásárlásokat, felméréseket is lebonyolítottam helyette. Vagyis nem tartozunk egymásnak. A sok éven át tartó kapcsolatban voltak néha súrlódások. Ha valami nem sikerült a terv szerint, ő mindig hárított, soha nem vállalta el ha hibázott. Többnyire én engedtem, hiszen ő adta a pénzt. Nem filléreskedett, lazán kezelte a munkaidőt, különösen vidéki munkáknál. Volt persze olyan eset, amit nehezen emésztettem.
Műemlék jellegű háznál vállalt kőjavítást. Pesti ismerőstől kért olyan munkatársat, aki tapasztalt ilyen munkáknál. 13 ezer volt a napszám, és még szállást is adott a székely kollégának. Mi akkor hatezerért dolgoztunk...általában. A munka nehézségét a szín eltalálása jelentette. A terméskő már alapból sem egységes színű, nem lehetett bekeverni még egy fél vödör javítóanyagot sem. A bázis anyagunk már eleve színezett volt, ami lehetetlenné tette az árnyalat kikeverését. A székely kolléga semmivel nem volt ügyesebb nálunk. Lényeg, hogy a megrendelő nem fizetett. Ez benne van a pakliban. A vállalkozás kockázattal jár. Csakhogy én napszámos voltam ezen a munkán, ezt a hetet mégis ingyen dolgoztam végig. Ezen össze is veszhettünk volna, de kinek lett volna jó? Ezzel egyébként is vége volt a szezonnak, emészthettem a dolgot néhány hónapig.
Tavasszal hívott néhány alkalommal, s mentem. Azóta se tudja, hogy a ki nem fizetett hétért neheztelek...vagyis már nem, de nincs elfelejtve. Négy évig elváltak útjaink, majd ismét összekerültünk. Ő éppen egyedül maradt egy nagy munka közepén, nekem pedig meghalt a miskolci munkahelyem. Ekkor már én nyugdíjas voltam, nem igényeltem a heti 5 munkanapot, de neki is megfelelt így. 2021-ben rajta kívül még két helyen vállaltam munkát. Értelemszerűen egyre kevesebbet nála. Az idei szezonban már szinte csak szállítani mentem. Nem volt erre szükségem, de nem akartam cserben hagyni. Aztán egyszer úgy esett, hogy a cementet hivatalos áron vettem ahelyett, hogy az ő fekete kapcsolatával bonyolítottam volna okosban. Ezen az üzleti úton egy hiánypótlást leadtam úgy, hogy annak az egy kőnek nem kértem el az árát. Figyelmetlen voltam na! Valamiért még ezen felül is hibádzott ezer forint. Odaadtam a sajátomból, ezen már ne akadjunk fel. Igen indulatosan kérte számon rajtam. Rácsaptam az ajtót „akkor legközelebb intézd magad!”

János, a sógorom cimborája Egerben. Sarudon volt gyerek, de már nagyon régen, hisz túl van a hetvenen. Szüreten találkoztunk többször is. Tudta, hogy én sírköves vagyok. Akkor legalább is még az voltam. Az apja sírját szerette volna lefedetni, akit ő nem is ismert, hiszen pici baba korában elvesztette. Nevelőszülők nevelték fel, de a nem is ismert édesapját tisztelte annyira, hogy rendbe tartsa a sírját. Évente visszatérő téma volt ez, de nekem kicsi munka, messze is van, túl drágán se csinálhattam, de nekem is meg kell, hogy érje a vállalás, hiszen én ebből élek. Addig halogatódott a dolog, hogy bezártam a vállalkozást, eladtam a teherautómat.
A sógor hatalmas borospincéjében dolgoztam hónapokig, János elég sokszor megkeresett. Végül megalkudtunk úgy, hogy a sógor pick-upjával oldjuk meg a szállítást. Már csak a méretet kellett volna tudnom.
Megszületett a megoldás erre is. A sógorom Jánossal, és még egy egykori Tisza-parti gyerekkel elmentek csónakázni a tóra. Kíváncsian, vártam a sógor élménybeszámolóját. A tapasztalt ember biztonságával, mosolyogva kérdeztem rá, hogy Unalmas volt? - Az. - Gondoltam.
Legelső hajóutamra emlékeztem, amikor Balatonmáriafürdőről hajóztam át Badacsonyba. Az indulás még izgalmas volt. A tó közepén azon aggódtam, hogy nem tudok úszni, később pedig az elalvás ellen küzdöttem egészen a kikötésig.
A Tisza-tavi csónakázás persze csak a sógoromnak volt unalmas. A másik két kiránduló élvezettel azonosított be helyeket ott, ahol valójában egy kívülálló semmit nem látott. Élvezettel végig nosztalgiázták a napot. Telefonon felhívtak, lediktálták a méretet. Azt kellett közben pontosítani, hogy mihez mértek. Meg volt persze a kockázata annak, hogy nem jól értjük egymást.
Végül elkészült a mű, lehetett szállítani. Na, de ha már új fedlap lesz rajta, fel kellene újítani az egész síremléket! Csiszológép kell, meg hozzá áramforrás. Sógoromnak volt egy nagyon jó áramfejlesztője, de betörtek a birtokon a garázsba, és eltulajdonították. A szőlőhegyen nem ritka eset. Mivel én már úgysem használtam az enyémet, felajánlottam. Az volt az ára, hogy meg kellett javíttatni. A szerelő tőlem kérdezte, jó lesz-e az alapjárat, amit beállított. Nem igazán lett jó, de ez csak később derült ki.
Na, most már nagyon bő lére engedtem a bevezetést.
Jöttek a pick-uppal, felraktuk, leszállítottuk.
Betolattunk a temetőkertbe. Ez az autó nem igazán sírkőszállításra van kialakítva, de leküzdöttük a pici platóról, a sorok közt bearaszoltunk a helyszínre. A méret patent. Teljesen jó. Áramfejlesztő beröffen, hosszabbító, csiszológép. 2000W-os géppel simán dolgoztam róla korábban, de most a 750W-os se pörgött fel rendesen. Beizzítottuk a drótkefét, s ahol nem volt feltétlen szükséges, nem használtuk a gépet. Nem szerettem soha, ha a megrendelő jelen volt, de itt még azt is kénytelen voltam elfogadni, hogy segít. Így is elég sokáig tartott. Közben mesélt a gyerekkoráról, a háborúról, mert a térségben jelentős harcok voltak 1944 őszén. Itt keltek át a szovjetek a Tiszán. Akkor persze még nem volt a tó. Jöttek asszonyok közben a temetőbe, akik ismerősök voltak. Csodálkoztam kissé, hiszen ez az ember fél évszázada elkerült a faluból. Ennek ellenére tartotta a kapcsolatot a szülőföldjével.
Elkészültünk.
- Na, Gyuszikám, akkor mennyi lesz?
Mondtam részletezve. Ennyi a fedlap, ennyi a felújítás, meg ehhez még az üzemanyagköltség Tibinek.
- Vagyis akkor ez összesen, annyi mint?...Rendben. Tessék. - adta át az összeget - A fuvart meg majd még mi Tibivel lerendezzük, és nagyon szépen köszönöm.
Ezután megállt szemben a felújított síremlékkel és elsírta magát. Ismételten nagyon szépen megköszönte a munkát mindkettőnknek, megölelt, megcsókolt bennünket.
Olyan esetem volt már, hogy egy öregasszony kezet csókolt, de ilyen még nem.
- Na akkor mehetünk? - kérdezte János, miután megnyugodott.
Összepakoltunk, kiálltunk a temetőből, becsuktuk magunk után a kaput, ahogy az illik.
- Na, akkor most megesszük rá az áldomást - jelentette ki - Tisza partról nem lehet úgy elmenni, hogy ne együnk meg egy halászlét. Megállunk Poroszlón.
Ez nem választható opció volt, hanem parancs.
Halászlé...meg talán túrós csusza is, de ebben már nem vagyok biztos, nem emlékszem rá. Kompromisszumos halászlé volt. A ponty finomabb, a harcsa biztonságosabb. Nem ettem még korábban harcsa halászlét. Soknak találtam az ikrát, és kerestem magát a hal húst. Mint kiderült, nem ikra volt, hanem a harcsát gombócként tálalják, nem szeletben. Na, most már ezt is tudom. Mindig tanul az ember valami újat.
Egykor Siófoknál se mertem szóvá tenni, hogy savanyú a bajai halászlé, de állítólag annak olyannak kell lenni.
Na, azt gondolom mondanom se kell, hogy Sarud és Poroszló között kaptunk idegenvezetést. János mindent elmesélt arról amit útközben láttunk, meg arról is, amit nem.
Ez az út nekem munka volt, vagy mondhatnám üzleti vállalkozásnak, de mindennél többet ért látni, hogy mennyire boldog ez az ember. Már ezért megérte.

Februárban három temetésen vettem részt. Hál'Istennek azelőtt is régen, s azóta se. (2019-es írás) Más alkalomra nem kell sötét szövetnadrágot öltenem. Mint tudjuk, nem csak a természete változik az idő előrehaladtával az embernek, hanem a derékbősége is. Nyaranta szokott mínuszba is változni, bár egyre kevésbé. A február viszont még egyáltalán nem nyár. Bizony érnek meglepetések. Biztosítótű, és nadrágszíj, szigorúan zárt zakóval. Kellene valami normálisabb megoldás! Mondjuk egy megfelelő méretű új nadrág. Irány a „shop”! Természetesen egyedül, mert a feleségem nem az anyám, nem bábáskodik felettem. Úgy gondolja, felnőtt...mit felnőtt?...nagyon felnőtt ember vagyok. Van szemem, van szám, megoldom önállóan. Próbálni is nekem kell. Aztán én meg eltűnődöm azon a képtelenségen, hogy vannak emberek – elsősorban a nők között, de ne rekesszük ki a férfiakat se - akik szeretnek shopingolni. Örömöt okoz nekik.
Itt közbevetném, hogy a minap láttam egy cégtáblát „Barber shop”. Nekem, mint Barba papának illik tudnom mit jelent, de ettől még nem tudhatom biztosra miféle üzlet. Biztosan kocsma. Mi más lehet? Oda közelítek, bámulok az ablakon befelé...nahát! Fodrászat. Bemenjek, és kérjek szakállat? Bár nekem már van, de ha shop, akkor itt biztosan van eladó.
Na ott tartottam, hogy bemegyek a boltba, lerakom a padlóra a táskámat, kosaramat, és elkezdek a fogason válogatni. Elfoglalok vagy 2 métert az eladótérből, de nem vagyok útban senkinek, nyugodtan válogathatok. A méret elolvasásához szemüveget cserélek. A háttérben nézelődő eladó akár fel is ajánlhatta volna a segítségét, amikor látta, hogy egy rutintalan öregember túrja a készletet. Nem tette. Az én büszkeségem pedig nem engedte, hogy segítséget kérjek. Tudom a méretet (36/32) Ezen kívül csak azt kell meglátnom, hogy hajlandó leszek-e felvenni a kiválasztott darabot. A hossza nem stimmel egyiknek se, mert csak 29, de úgyis taposni szoktam a szárát, főleg ha egy kicsit még le is csúszik. Jó lesz ez a három, vagy közülük valamelyik. Irány a próbafülke! Elég a 29. A 36 viszont..tt..nem annyira. Öcsém! Mint egy szaloncukor. Mondhatom, hogy „de édes”! Nem mondom. Csúnyán kibuggyan a hasam a feszülő korc fölött. Szégyenszemre mind a hármat vissza kell akasztanom. Most már érzem én is a shopingolás izgalmát. Érzem...vagy talán látom is a kezem remegését. Mi tagadás, nem ilyen izgalomra vágyom. Még egy nekifutás 38-as derekúakkal! Ziher ami biztos, leveszek egy 40-est is. Meglepetésemre majdnem jó ez. Nadrágszíjat ajánlott ugyan felvenni, de nem nagyon bő. Akár még hízhatok is...és ha csinosodok? A másiknak jó a dereka, de a szára bokáig ér. Jó ez, úgyis mindig lecsúszik egy kicsit. Na nézzük a hatodikat! Tökéletes. Na, most már meg van az örömöm. S most képzeljem el azt, hogy van velem egy kísérő, akit egyáltalán nem érdekelnek a nadrágok, csak várja az üzlet szegletében, hogy végezzek! Nem tudom mennyi idő telt el közben, de a várakozónak bizonyára egy örökkévalóság lett volna.
Ezt akartam elmesélni.
Ja! Még valamit: Táskámban a szerzeménnyel elindulok a száz méterre lévő buszmegálló felé. Az árkád alól megszólít egy fiatal nő. Nem a nevemen, hanem úgy, hogy „elnézést”! Visszafordulok. Egyértelműen nekem szólt. Nem lehet több 30-nál. Olyan szánalmat ébresztő kinézetű. És most az vessen rám követ, aki nem ítél első látásra. Lehetett akár professzor asszony, de nem annak néztem.
- Segítene eljutni a megállóhoz?
- Persze. Jöjjön, karoljon belém!
Hazaérve az volt az első dolgom, hogy elmeséltem anyókának. Bár kevesen ismernek engem Miskolcon, de nehogy mástól hallja meg, hogy karonfogva sétáltam a belvárosban egy fiatal nővel. Az egészben az a legérdekesebb, hogy ha újra látnám, nem ismerném meg. Csupán a fogsorát jegyeztem meg, mert olyan hirtelen kanyarodó az íve. A sétálás persze nem igaz, mert elég lendületesen haladtunk a kereszteződésig. Nem rángattuk egymást, hanem mint egy összeszokott pár. Mint akik gyakran szoktak karonfogva közlekedni. A pirosnál mondtam is, hogy „itt most megállunk”. Első gondolatom az volt, hogy a látásával van gond, de semmi nem utalt erre. Megkérdeztem, hová tart?
- A Búza térre.
- Az csak egy megálló. Elkísérhetem odáig is.
- Megtenné?
- Hoppá! Összekevertem. A Centrumra gondoltam. A Búza térre még nyugodtan felülhet a 2-esre. Én a 35-össel megyek.
A kereszteződésen túljutva megkérdeztem, hogy mi a probléma, miért nem mer egyedül közlekedni? Szédülni szokott. Most már kicsit jobb. A vérnyomás is rendben van most már – mondta, miután arra is rákérdeztem.
Megérkeztünk. Mondtam, álljon oda az oszlop mellé. Később meg is fogta, tehát nem múlt el a szédülése. Az ő buszára 9 percet kellett várni, az enyém már jött is. Elköszöntem, felszálltam. Becsukódott az ajtó, elindultunk. Nem voltam maradéktalanul megelégedve magammal. Segítettem, de segíthettem volna többet is. Tényleg elmehettem volna vele a Búza térig. Kell rá egy negyedóra, nem több.

Harmincon túl lehet a nő, aki kaput nyitott, de nem sokkal. Nyugodtan mondhatom fiatalnak, hiszen a kollégám is csak 9-12-ig mehet a boltba, s én is. Hozzánk képest mindenképpen az. A szépsége viszonylagos. Nem az én esetem, de így legalább jobban figyelek a részletekre. Nincs olyan, akiben ne találnék valami szépet. A feneke határozottan szép formájú, még akkor is, ha kisebb mint amit ideálisnak gondolok. Az arca nem az a hú de gyönyörű, de vonzza a tekintetet. A szeme ki van hangsúlyozva optikailag. Lényeg, hogy jól esik nézegetni.
Olyan jól sikerült elénk jönnie, hogy meg is ismételtettük vele. Nem a kulcsot felejtette el, hanem az ollót. Gyorskötözővel rögzítették a kaput. Lesz rajta majd rendes zár, csak még nincs készen. Építés alatt áll a kert. Mi szalonnasütőt hoztunk. Nem csak letesszük, be is kell építeni a kijelölt területre. A nő azonnal kávéval kínál bennünket. Én kérek, de Pista bácsi nem. Aztán csak megoldódik a dolog, mert nagyon véletlenül szóba kerül a sör. Magunk közt kitárgyaljuk, hogy milyen furcsa, hogy nem Pityut, hanem Pista bácsit mond a fiatalasszony. Időközben hazaér Juhász úr is, aki lehet vagy 180 magas, de ez még mindig kevés a súlyához képest...szóval kövér. Látvány szinten nagyon nem illenek össze a feleségével. Barátságos fazon, de nem sörözik velünk, a járványra hivatkozva még kezet se nyújt. Magunkra hagynak bennünket. Nekünk viszont vízre lenne szükségünk, de nem találjuk a kerti csapot. Bekopogok. Jön a fiatalasszony, s átvezet a baromfiudvarba, egy nagyon elmés pumpás kúthoz. Ekkor támadt a korszakalkotó ötletem.
- Lenne önhöz egy kérésem. Majd az ajtóból szóljon vissza amikor megy be a házba!
- Mit szóljak? - kérdi mosolyogva, sűrű szempilla rebegtetés közben.
Nem érti mit akarok tőle, és zavarba jön ettől.
- Gyulának hívnak – bocsátom előre, hiszen biztos vagyok benne, hogy nem tudja. Nincs miért tudnia – Nem számít mit mond....legyen mondjuk, hogy majd szóljak, ha kell még víz. Vagy legyen bármi. Az a lényeg, hogy tegezve szólítson meg. Megoldható?
Még most sem érti, de bólint, hogy megteszi.
- Gyula!
- Tessék?
- Kopogjál be nyugodtan, ha kell még víz!
- Oké!
Ezzel be is csukta maga után az ajtót, így nem látta a Pista bácsi döbbenetét. A hatás nem maradt el.
- Jól hallottam? Tegez a csaj?
- Természetesen. Mi ebben a meglepő?
- Nekem meg azt mondja, hogy Pista bácsi?
- Nem úgy hívnak? Magunk közt is használjuk ezt a formát.
- De engem magáz.
- Mert te öreg vagy.
- Fiatalabb vagyok nálad.
- De ez nem látszik.
Nehezen emésztette a dolgot, így ki kellett találnom valami magyarázatot.
- Meséltem, hogy a fater itt dolgozott a gazdaságban. Az ellető végében volt neki egy kis szolgálati szobája. Voltam is itt nála még gyerekként nyaralni. A segítője egy helybeli asszony volt, akivel később is tartotta...illetve tartottuk családi szinten a kapcsolatot. Na, ez a csaj neki az unokája.
- Tényleg?
- Nem.
Egész úton hazafelé azon füstölgött, hogy őt magázza, engem pedig tegez.
Hiába kérem ez csupán szimpátia kérdése.