Soha nem szerettem a telet, de ennek ellenére sok szép emlék fűz ehhez az évszakhoz. Az első hóesés minden télen lenyűgöz egészen odáig, amíg a sok autó le nem tapossa. A kamionos barátom is télen utaztatott ötből négy alkalommal. Igaz, folyamatos volt a meghívása, de ilyenkor értem rá. Azt az egyet nagyon sajnálom, hogy Norvégiába nem vitt magával. Miután kihajózott a Skandináv félszigeten, még 1700km volt hátra. Biztosan unalmas út lett volna, de a tudat, hogy a sarkkörön is túl jártam, kárpótolt volna. Küldött képet a tábláról, melyen az állt, hogy üdvözöljük Lappföldön. A Mikulással nem találkozott, mert éppen Budapesten turnézott akkor. Persze nem is tudta egész pontosan hol lakik, hiszen azt senki se tudja.
Ma már bármikor ráérek, hiszen rég nyugdíjas vagyok. Hamarosan a feleségem is az lesz, akkor jön el ismét a jó világ ránk. Viszont úgy döntöttünk, nem várunk májusig, világgá megyünk most rögtön. A lakóautót nem vettük meg, pedig volt ilyen tervünk. Sebaj! Nagyon jó kis Suzink van, kettőnknek elég ez is. Előkotortam a soha nem használt hóláncomat, s irány Lappföld!
Nem csalódtam. Tényleg szörnyen hosszú és unalmas volt az út. Legalábbis Malmő után. Ráadásul eléggé rátelepedett hangulatunkra az állandó sötétség. Odahaza panaszkodott Ibolya a hetekig tartó borult időre, de most örültünk volna ha csak annyira lenne sötét. A napot meglátni reményünk se volt. Minél északabbra jártunk, annál kevésbé. Már kétezer kilométerre jártunk Malmőtől, a negyedik tank benzinünk fogyott. Benzinkút volt ugyan minden faluban, de erre már nagyon ritkán voltak települések. Néztük a térképet. Végig Norvégián, egészen addig a kilátópontig, ahol vége van a szárazföldnek, s ott jobbra Finnország felé! Majd onnét felhívom a Hótündért. Remélem, van ott térerő. Lefoglaltuk az időpontot. Várnak ránk, csak nem tudom egész pontosan, hogy hol.
Túljutottunk az utolsó tájékozódási ponton. Alig múlt dél, nem volt nagyon sötét, inkább csak olyan, mintha alkonyodna. Itt már nem volt út, csak hólepte síkság. Az állandó szél nem hagyta nagyon felgyűlni a havat, de a hóláncot fel kellett raknom. Nagy ötlet volt otthon begyakorolni a műveletet. Emlékszem, hogy Ausztriában magas rudakkal jelölték az út széleit. Itt nem volt semmi jelölés. Iránytű után tájékozódtunk. Irány Kelet-Északkelet! Eddig szerencsénk volt az időjárással. Nagyjából ezer kilométerrel korábban kellett várnunk egy fél napot, amíg felszabadítják a hóvihar után az utat. Most itt is elkezdett havazni. Remélem, nem lesz túl sok, mert itt már nincs aki segítsen. Mégis jó lett volna a lakóautó, mert abban legalább van állófűtés. Na meg WC fűtött helyen. Noha ezzel aligha lesz gond, hiszen a stressz miatt akár négy napig is kibírja az ember. Ibolya kezdett aggódni, hogy eltévedtünk. Úgy tettem, mint aki biztos a dolgában, de valójában magam is kétségbe voltam esve. A havat egyre intenzívebben kavarta az erős szél. A fűtésen jó lett volna még egy fokozat, pedig nem vagyok fázós. A kavargó hótól semmit nem láttam. Csak reméltem, hogy nem kerül elém egy szikla, vagy egy szakadék. Mintha egy sarki róka futott volna keresztül előttünk. Nem nagyon kellett futnia, hiszen már olyan lassan haladtunk, hogy másodikban is rángatott a motor. Majd kiesett a szemem, de szinte semmit nem láttam. Az üzemanyag szint is elég alacsonyan állt. Tanácsos lenne megállni, de a motort nem állíthatom le, mert itt fagyunk meg. Egy perc sem telt el, máris vastagon belepte a szélvédőt a hó. Összenéztünk, de egyikünk se szólt egy szót se. Küzdelmes évtizedek állnak mögöttünk, de azért szép életünk volt. Elég hülye dolog, hogy itt lesz vége a világ végén, ahol senki se fog ránk találni.
Aztán kopogást hallottam a sofőrajtó ablakán. Hallucinálok. Egy rénszarvas állt a kocsi mellett. Bal első patájával köröz, mutatva, hogy húzzam le az ablakot. Majd hülye leszek. Kimegy a meleg.
- Üdvözlöm önöket! Rudolf vagyok – kiabálta az ablakon át. Ráadásul magyarul – Kicsit korán jöttek. Mint látják Holle anyó még most rakja rendbe a szobájukat.

Egy szál férfiember húsz lánnyal körülvéve. Kell ennél jobb buli? Tizennégy évesen kicsit másképp jön le a dolog. Ötvenöt évvel ezelőtt még a lányok se nagyon nyiladoztak 14 évesen, a fiúk pedig főleg nem. Na, de menjünk még ettől is visszább egy kicsit!

Az iskola igazgatója egy katonás viselkedésű, szigorú ember volt, aki történelmet és éneket tanított. Feri barátom azért kapott ötöst, mert a nagyapja vöröskatona volt. Engem az évszámokkal akart megfogni, de azzal nem lehetett, így kénytelen volt megadni az ötöst. Történt mindez akkor, amikor már alkotmánytan volt a tananyag. Szerencse, hogy nem abból kérdezett, mert biztos egyes. Még a Don Juan jut eszembe róla, mert hiába javítottam ki, ő ragaszkodott a „don zsan”-hoz. Nem tudom milyen órán történt, de ez inkább irodalom...vagy ének. S akkor már helyen is vagyunk. Az igazgató bácsi (gyerekként így szólítottuk. Csak ipariban lett elvárás a tanárnő elvtársnő) komolyan vette a zenét. Szervezett tangóharmonika zenekart. Az lehetett benne tag, akinek vettek hangszert a szülei. Az én bátyám volt a kivétel mint nagydobos. A himnusz előjátéka a legcsinosabb osztálytársam kiváltsága volt, hiszen a legmélyebb hangot csak az ő hangszere tudta. A zenekar nem önálló produkciót adott elő, hanem az énekkart kísérte. Ennek voltam én az egyik tagja éveken át. Nem szívesen, de nem sok választást hagyott az igazgató. Mindenkinek kötelező volt a szakköri foglalkozás. Aki tudott énekelni az énekkaros lett, aki nem, az munkaszolgálatos. Akkor még nem tudatosult bennünk ennek a szónak a borzalma, a felnőttek pedig nem tették szóvá. Ez a tevékenység az iskolakert, valamint az igazgató kertjének a műveléséből állt. Amikor építkezett, az énekkar is részt vett a cserép adogatásban. Na, de maradjunk az éneknél!

Szexualizálódjon meg az a kolléga, aki áttette a pur habot az én oldalamra!

Minél korábban érkezünk meg a temetésre, annál inkább elfelejtünk valamit. Majdnem mindent előkészítettünk most is. Már elkezdődött a szertartás, amikor kiderült, hogy a pur hab a kocsiban maradt. (Ezzel tömítjük a kriptában a beton zárólapok közötti hézagot.) Földrajzilag úgy helyezkedtünk el, hogy a gyászolók között kellett volna átfurakodni oda-vissza. Így inkább megvártuk az alkalmas időpontot. A koporsót vinni elég négy ember, így nekem jutott a feladat, hogy elszaladjak a kocsihoz, majd 2 koszorúval s a flakonnal beálljak a menetbe. Mire kellett, már ott voltam a helyszínen. A flakont leraktam a hátam mögötti síremlékre, és segítettem a koporsót felcibálni a nyitott kripta tetejére. Az atya elmondta még amit kell, miközben befűztük a kötelet, s a protokoll szerinti időben alábocsátottuk az elhunytat. Ekkor mentem át a túloldalra, hogy az odakészített betonlapokat segítsek leadogatni. Mire az utolsót is bekínlódták a leereszkedett munkatársak, már egyedül maradtam azon az oldalon. Akinek nem volt itt dolga, elindult a koszorúkat közelíteni. Talán ezért volt rossz helyen a flakon. Nem tudom ki volt az elkövető, pedig láttam amint a keret tetejére helyezte, nekem elérhető közelségbe. Vagy a tektonikus lemezek mozgása miatt, vagy valami más okból, de leesett. Állítólag volt már ilyen máskor is, de most ettől több történt. Mintha szöget ütöttek volna az oldalába. Egy picurka nyíláson át szökőkútként tört elő a ragacsos hab. Felkaptam a flakont, igyekeztem úgy fordítani, hogy ne locsoljak le vele senkit, s benyújtottam a kriptába. Legalább egy részét hasznosítsuk! Persze így már nem lett elég.
Holnap megyünk másik szolgálati nadrágot venni. A bakancs még menthető...vagy az se.

- Jó napot! - köszönt rám az idős úr.
- Szervusz. Mi ismerjük egymást – válaszoltam.
Reméltem, hogy majd felderül az arca a felismeréstől, de fogalma nem volt, ki lehetek. Odaléptem, kezet nyújtottam, próbáltam segíteni, hogy felismerjen.
- Marikának vagyok a sógora
- Milyen Marikának?
Erre azt kellett volna mondanom, hogy kinek a felesége, de az nem lett volna igaz. Ebben az esetben persze mellékes lett volna, hogy rég elváltak. A feleségem segített a felismerésben, hogy mondta Marikának az asszonynevét. Nem hazudott, hiszen a válás után megtartotta azt. Na, így talán már beazonosíthatta, ki a Marika, de a biztonság kedvéért megkérdezte, kinek a temetésére várunk. Engem viszont még most sem ismert. Nincs ugyan jelentősége, de azért még próbáltam adni valami kapaszkodót.
- Kilencvenkettőben együtt voltunk kirándulni
- Az se most volt már.
Nem erőltettük tovább a dolgot. Lényeg, hogy azon a helyen és időben van ahová, és amikor jönni akart. Elment venni egy szál virágot. Annyira nem ismertem, hogy tudnám a korát, de 80 körüli lehet. Nagyjából tíz éve élhet egyedül, s egy férfiembernek ennyi idő sem elég, hogy határozott, talpraesett legyen. Az asszony hiánya nagyon meglátszik rajta.
Több szó nem esett köztünk. Ő elment a virágoshoz, én pedig hordtam a csokrokat, koszorúkat a furgonból a ravatal elé. Egy hozzám hasonló korú idős úr – arcán maszkkal – épp letett egy csokrot. Kíváncsian fürkésztük egymás arcát, nem tudtam kit kellene benne felismernem.
- Nem ismersz – tette helyre a dolgot, majd elmagyarázta, milyen rokoni kapcsolatban áll az elhunyttal. Valóban nem ismerem.
A későbbiekben a feleségével együtt az egész szertartás alatt a kápolna falánál álldogáltak. Tudtam, hogy ők azok, akiket nem ismerek. A jelenlévők többségét viszont igen, bár nem volt könnyű mindenkit beazonosítani. Akikkel néhány éve is találkoztunk - egykori szomszédok, barátok, munkatársak – üdvözöltük egymást, ejtettünk néhány szót a közös kapocsról, aki sokszor megkísértette a sorsot, csoda, hogy eddig is bírta. A búcsúztató majd elmondja, mennyire jó ember volt, de ezt így szokták. Nem azt hangsúlyozza ki, hogy makacs volt, hanem erős akaratú. Ebben a formában is igaz. Akinek ez a munkája, tudja hogyan kell csavarni a szavakat.
A közvetlen család a kis asztalka két oldalán foglalt helyet, amelyen az urna állt. Előtte a virágok, azon túl az üres székek sora. Egy „idegen” öregasszony ült le elsőnek. Ezután sikerült rávenni a feleségemet, hogy mi is üljünk le. Az öregasszony kéretlenül megmondta, miféle rokonságban állt az elhunyttal.
- Akkor mi ismerjük egymást
Valóban. Nekem már akkor ismerős volt, mikor mögé ültem, de az eltelt negyedszázad kissé elhomályosította az emlékezést.
A menetet én vezettem a sírhoz, magam előtt tartva az egyik fiú koszorúját, majd rohantam vissza a többiért, hogy ott legyenek, mikor ráteszik a fedlapot. A temető egy magasabb pontján távolról szólt a tárogató. Elhangzott az „il silenzió” s ezzel befejeződött a szertartás.
A ritkán találkozó rokonok még sokáig beszélgettek a kapuban, majd kénytelenek voltak félreállni, mert egy másik vállalkozás készülődött a következő szertartásra.
(Gyula bá' hozzátartozó, és a „tv” munkatársa.)

Gyerekkoromban velünk szemközt, Pista bácsiék háza előtt állt egy fiatal hársfa. Nagy telkek voltak az utcában, a kertekben számtalan gyümölcsfával, amikből még az udvarra is jutott néhány. Nem tudom miért ilyen telhetetlen a paraszt ember, de mindezek ellenére a ház elé - az akkor még csak képzeletbeli járda, és a vízelvezető árok közé - is ültettek néhányat. A hársfa azért volt különleges, mert nem adott gyümölcsöt. Állítólag teának szedték a virágát, de egy gyerek számára ez haszontalan fa. Most, hogy e sorokat írom, bevillant, hogy a mi házunk előtt is állt hársfa, van is róla fotó. Talán azért a Pista bácsiéké jutott előbb eszembe, mert azt még a kék csomagolópapírral berajzszögezett utcai ablak kukucskáló résén át is láthattam, ha az eső, vagy az égető napsütés, a 30 fokot is megközelítő rekkenő hőség beparancsolt a szabadból. Arra nem emlékszem, hogy a hársfának – pontosabban a virágának – illata is lett volna, pedig volt.
Így eshetett meg, hogy 1990 június utolsó napjaiban nem tudtam mire vélni azt a mindent elárasztó illatot Bulgáriában. Valójában még nem is akkor, csak egy évvel később figyeltem fel rá. Ugyanazt az illatot éreztem, mint Bulgáriában. Mielőtt beazonosíthattam volna, elneveztem Bulgária-szagnak. (tudom, hogy a szag és az illat nem ugyanaz, de akkor is ezt a nevet adtam neki) Rám tört tőle az utazási vágy, hát utaztunk. Görögországba (Bulgárián át) Horvátországba, majd sehová. A Bulgária szag ezután is megérintett mind a mai napig, a mehetnék is rám tört mindig, de már nem utaztunk. Néhány évig nagyon rossz érzés volt, hogy nem engedhettem meg magamnak, de lassan megbarátkoztam a helyzettel. Ma már nem tör rám ez az érzés, de azért a hársfavirág illata nekem Bulgária illatával azonos.

A kőkereskedés kapuja mellett, fél négyzetméteres sík felületével az utcának fordítva áll egy kőszikla. Cégérnek is megfelelne, de rendelésre érkezett. Aztán a megrendelő túl nagynak találta.
A fiatal pár is sokkal kisebbet szeretett volna. A sudár menyecske két markával cipóformát rajzolva a levegőbe mutatta, mekkorára gondolt. Mutattuk a fal melletti kosarakban lévő, sziklakertekbe szánt köveket.
- Túl nagyok – mondta, s újból mutatta mekkorát szeretne.
- Mennyi kellene?
- Csak egy darab, de legyen kéttenyérnyi egyenes rész, mert vésni is kellene rá. Mennyibe kerül?
Első gondolatom az volt, hogy ebbe már be kell vonni a vésnök kollégát is, így az árra vonatkozó kérdésére nem is tudtam válaszolni.
- Mire kellene az az egy darab kő?
- Meghalt a kutyánk – adta meg a választ, kissé pironkodó fanyar mosollyal.
Bizonyára arra gondolt, hogy most hülyének tartjuk amiért egy kutyának akar sírkövet. Úgy éreztem helyesnek, ha támogatom az ötletét.
- Nekem is van otthon hasonló. Bár az csak egy kőlap a fenyőfa tövében. Eljár fölötte a fűnyíró.
Végignéztük a készletet, de nem találtunk megfelelőt. Később találtam az udvar végében megfelelő bazaltot, de ekkorra már megegyeztünk, hogy holnap hozok egy dácittufát otthonról. Abba én magam is bele tudom vésni a kutya nevét.
- Hogy hívták a kutyát?
- Mili. Egy „l”-el. Nem milli, hanem csak Mili.
- Rendben. Reggel hozom.
Az árat nem beszéltük meg, de a kolléga szerint nem sok érte ötezer forint. Rossz szokásom szerint azonnal lealkudtam háromra, de aztán nem lett belőle semmi. A vésés elkészült, a követ odabiggyesztettem a kerítéslábazatra, de a szép sudár menyecske nem jött érte. Sem aznap, sem semmikor.
Eltelt néhány hónap. Főnököm mondta, hogy megyünk a Csordajárásra kerítés fedkövet felmérni. Mondta a házszámot, de kicsit túlszaladtunk. Nem véletlenül ez a neve az utcának. Úgy kanyarog, tekereg, ahogy hajdanán a marhák vonultak a legelő felé. Egy „s”kanyarban lévő kereszteződésben volt a keresett cím. Túl sok irányba kellett egyszerre figyelnem. A főnököm pedig sokszor eltéved a saját városában. Na mindegy, könnyen korrigáltuk a túlfutást.
A hosszú lábú fiatalasszony formás fenekén vékony logging feszült, de szokásom ellenére most a vékony arcát fürkésztem. Ismerősek voltak a szemei. Valahol már találkoztunk. Ezt nem zárhatjuk ki, hiszen nem olyan nagy ez a város. Persze ha én egy fiatal nőnek a szemére emlékszem, az csak azt jelentheti, hogy beszéltem is vele. Na, de hol?
Eltelt néhány nap, mire gondolatban eljutottam Mili kutyáig. Alig vártam az időt, amikor majd visszük a megrendelt köveket. Rákérdeztem, hogy jól emlékszem-e? Jól emlékeztem. Nem jött a kőért, mert másképp gondolták.
- Pedig megcsináltam akkor. Ha gondolja, holnap elhozom.
Így is történt. Másnap vittem a követ. Letettem a fal tövében álló padra. Nem kértem érte pénzt, hanem inkább azt próbáltam elérni, hogy a ház mögötti gesztenyefa alól szedjen nekem egy marék gesztenyét. Aztán mégse jött össze a barter, inkább kifizette a kettőezer forintot.
- Látom, Milike is kapott valamit – jegyezte meg a 83 éves nagymama.
Aztán mesélt a kutyáról. Családtagnak számított, pedig nélküle is elég nagy a család. Mindig láttam olyan érkezőt, akit korábban még nem. A felújított ház a '60-as években épült, ezt a nagyiék építették. Az út túloldalán terpeszkedő alacsony, de hatalmas alapterületű ház még éppen csak elkészült. Onnét a mamának a fia jött át, hogy segítsen nekünk a munkában, de nem kizárt, hogy inkább a kertben magasodó szuterénes ház az övé, s az új a szép szemű menyecskéé. Az jutott róluk eszembe, hogy Mátyás király törvénye szerint, csak egy füstadót fizetnének, hiszen a nagyi főz mindenkire, aztán áthordja kinek-kinek a saját ebédlőjébe. Együtt él a nagy család, mint volt matyóéknál hajdan a Hadasban. Csak sokkal nagyobb területen. Ha foszlányokban is, de él még a hagyomány.
Mili kutyának viszont már csak az emléke él. Állítottunk neki sírkövet.

Egy régi kolléga mesélte, hogy újgazdagéknál dolgozott egy városszéli háznál. Pontosabban nem is a háznál, hiszen az már kész volt, bele is költöztek. Az ő munkája a kerti támfalakra, lépcsőkre korlátozódott. A medence korlátait készítette egy idős szaki, akivel jól eldumáltak szinte mindenről. Később kiderült, hogy a családhoz tartozik. Mesélte, hogy a fia korábbi házánál is felfigyeltek rá, hogy milyen szorgalmasan ténykedik. Nem tudták miért. Szóba került érintőlegesen a politika is. A rendszerváltás idején Németországban dolgozott az öreg. Nagyon jól keresett, volt pénze bőven, de amikor hazajött, már nem nagyon volt mit megvenni. Aztán halkabbra fogta, nehogy a menye meghallja, amiket mond. Ezek szerint nem ugyanazzal a politikai oldallal szimpatizálnak.
A háziakkal nem sok dolga volt a kollégának. Megkapta a reggeli kávéját, megbeszélték amit a munkával kapcsolatban kellett, aztán ment ki-ki a dolgára.
A meglepetés a számlázáskor érte. Nem a pénzzel volt gond, azt megkapta megegyezés szerint, mivel a munkával meg voltak elégedve. Nem ikszipszilon családi házának a kertjében történt papírforma szerint a munka, hanem egy budapesti cégnek egy másik városban lévő telephelyén. Munkaszerződéssel, teljesítményigazolással, ahogy kell. Teljesen szabályosan.
Aztán mesélt a kolléga egy régebbi esetről, ami még 2008-ban, vagy 2009-ben történt. A saját kisvárosában kereste fel egy német-magyar tulajdonú szolgáltató, aki főleg építőiparban ténykedett. Egy energiaszektorban nyomuló multicégnek építettek a Mátra-alján borházat. A vezérnek a budai házánál kellett volna 300m kerítést felújítani. Nyilván a cég számlájára. S egyúttal a titkárnő kelet-pesti házánál is akadt tennivaló, de ez utóbbiról Budán ne tudjanak! Erről nem kell semmi papír, zsebből kifizeti a közvetítő, nem egy nagy összeg. A munka végeztével a titkárnő adott a munkásoknak egy-egy üveg bort. Mondta is a segédmunkás, hogy „milyen rendes”. Lehet is – mondta a kolléga, hiszen neki az egész ennyibe került. Vagy talán ennyibe se, hiszen aligha boltban vette.
Aztán én elgondolkodtam ezen a két eseten, amihez hasonlót bizonyára bárki tudna mesélni. Azt vágja a mindenkori ellenzék az ellenfelei fejéhez, hogy a kormány korrupt. S a társadalom, amely a politikusokat adja?

Közel egy éve végzek olyan tevékenységet, amitől az emberek többsége borzong...legalábbis idegenkedik még a témától is. Pedig nem kellene, hiszen életünk része a halál is. Előbb-utóbb mindenki találkozik vele. Olyankor persze többnyire nem tudják mi a teendő. Egy ifjúkori barátom mondta a férje elveszésekor, hogy „teljesen kiürült az agyam”. Sokan vannak ezzel így. Ilyenkor jövünk mi, és rutinból megoldjuk.
A kolléga korábbról ismerte a polgármester-asszonyt, aki már akkor se volt számára rokonszenves. Nem mindenki van ezzel így, mert valaki csak megválasztotta, még ha csak 1 szavazat döntött is. Az elhunyt férj is közismert személy volt, így nem meglepő, hogy a szertartás előtt másfél órával már rengeteg virág gyűlt össze a ravatalozó teraszán. A család ekkor már ott volt, s az özvegy hatalma teljes tudatában számon kérte, hogy miért nem vagyunk már ott? A gyakorlat az, hogy 1 órával korábban érkezik a család, ekkorra ravatalozunk fel. Az most mellékes, hogy bizony megesik, hogy nagyon szorít az idő, mert van néha 3 temetés egy délután, és mind más településen. Vagy közbejön egy fuvar, ami azt jelenti, hogy egyik város elfekvőjéből az elhunytat el kell szállítanunk a másik város patológiájára. Most is ez történt. Én első körben még csak a koszorúkat szállítottam. A hölgy érdeklődött, hogy hol vannak a többiek? Majd jönnek. Nem nyugtatta meg a válasz. Mivel a felszerelés még nem érkezett meg, beültem a kocsiba, és vártam a kollégát. Na, ez nagyon felháborító cselekedetnek bizonyult. Ha a türelmetlenkedését nem számítjuk, szálán ment minden. Egy órával a kezdés előtt kész volt a ravatal, szólt a zene. Fél óra múlva kezdődött a mise. Mire ennek vége lett, én is visszaértem a létrával, amin lemászhattunk a kriptába. Az eszméletlenül sok virágot elég sokáig tartott a sírra hordani. Nem vártam el a segítséget, de legalább közlekedő utat hagyhattak volna a tömegben. Lényeg, hogy valójában rendben zajlott a dolog. A panasz tárgya csupán az, hogy miért nem voltunk ott korábban.
A gyakorlat az, hogy másnap, vagy néhány napon belül a hozzátartozó felkeresi az irodánkat, hogy elszámoljanak. Kivéve, ha valaki egy falu polgármestere, mert az berendeli hivatalába az ügyintézőnket raportra. Azzal érvelt, hogy 8 polgármester és egy államtitkár volt jelen. És? A misére érkeztek, amikor már minden készen állt. Olyan is akadt, aki elkésett. Komolyan mondom, nem értem az egészet.
Mielőtt bárki politikai párthoz kötné ezt a viselkedést, meg kell említsem egy 48 éve látott magyar filmet, amiben egy ki mit tud-on kellett dönteni, ki utazzon Angliába. A nyertes a párttitkár tehetségtelen gyermeke lett. Vagyis ez minden rendszerben így működik. Aki felkerül a polcra, lekvárnak képzeli magát, pedig nem az.

Amikor felmerült a családban a számítógép vásárlás ötlete, az IBM 286, 386, 486 PC volt a piacon. Mivel fogalmam nem volt mire való, igyekeztem minél olcsóbban megoldani. A szakember szerint minimum 386 legyen. Legyen! Nem üzletben vettük, hanem megszereztük annak az embernek a számát, aki ezzel foglalkozott. Nem volt még Windows, jegyzeteket kellett készítenem, hogy másodszor is megnyithassam amit egyszer már sikerült. Barátomtól kaptam könyvet, amiből tanultam műszaki rajz készítést. (Autocad -10) Hallottam már internetről, de a telefon prüttyögése volt a maximum, amit elértem. A windows-95 maga volt az álom. Valaki mindig ült a gép előtt, a többi pedig türelmetlenül várt a sorára. Annál idegesítőbb mondatot el se bírok képzelni azóta se, minthogy: Én jövök! Aztán fejlesztgettük, mindig venni kellett bele valamit. Az egereket nem győztük takarítgatni, cserélgetni. A 486 után kellett a Pentium. Ugyanaz a szakember intézte, aki a legelső gépet összeállította. Megegyezett a véleményünk abban, hogy nem tudjuk a legújabb fejlesztéseket követni, csupán az lehet a kérdés, mennyivel vagyunk lemaradva. A lányom vett magának más forrásból egy másik gépet, amit zenére hegyeztek ki. Nem váltotta be a hozzá fűzött reményt. Többször kellett cserélni benne pl. a hűtő ventilátort. Zeneszerkesztésnél nem volt túl előnyös a hangos kelepelése. Hasonlóan rossz vásár volt az első laptop, de így legalább már három számítógép volt négyünknek. Az ezredfordulóra én kaptam egy mobil telefont, ami ekkor már jól jött egy magamfajta vállalkozónak. Legfőbb indok az volt, hogy ha valahol lerobban az autóm, tudjak segítséget hívni. A külföldön kiránduló gyerekeinkkel még vonalason beszéltünk. Megkérdezte a központ, hogy vállalom-e a hívás költségét, s csak utána adott vonalat.
Talán 10 évvel korábban mondhatta a bátyám, hogy le fog lassulni a fejlődés, mert már mindent feltaláltak. Amikor ő hat éves korában iskolába ment, még petróleum lámpával világítottak. Na innét valóban rengeteg dolog megváltozott a következő harminc évben. Azóta eltelt újabb 30 év, s megtapasztalhattuk, hogy nem lassult le a fejlődés. Amikor ez a kijelentés elhangzott, nem is hallottunk még személyi számítógépről. Az volt a technika csúcsa, hogy a magnókazettát derekunkra akasztható lejátszóba rakhattuk, amit csak fél óránként kellett megfordítani. A 3 percenként cserélendő bakelitlemezhez képest már ez is nagy ugrás. Aki ma az okos telefonjából megtudhat a világ dolgairól bármit, rajta keresztül megvásárolhat rengeteg dolgot akár a fotelből, talán nem is érti miről írtam az első sorokban. Én viszont egyre jobban lemaradok, de nincs ezen mit csodálkozni, hiszen az ember úgy van összerakva, hogy amikor megszületik nem tud semmit, mindent meg kell tanulnia. Egy évesen már jár, két évesen beszél...Vagyis nagyon gyorsan tanul. Aztán ahogy idősödik, ez a tempó egyre lassul. Nem csoda tehát, hogy 69 évesen leragadtam a buta telefonnál és a laptopnál. Az okos óráról pl. azt se tudom micsoda. A '90-es években még volt fogalmam a számítógép alkatrészeiről, de ma már ez nincs így. A régen használt játék programokat is elfelejtettem. Az újabbakat meg se tanultam. Csak lógok a neten, néha alkotok valami irodalmi szösszenetet....habár ez sem igaz, hiszen legutóbbi elbeszélésem is közel 2 éves. Na ugye, hogy igazam van! Ahogy öregszik az ember, úgy lassul. Annyit tehetek, hogy dolgozom, s ezzel lassítani próbálom a lassulást. A sírköves szakmát még nem adtam fel teljesen, de már nem én gyártom a műkövet, hanem megveszem a kész gránitot, amit összeállítok. Csupán kicsi fazonigazítást végzek. A feliratokat kellene még megoldani, de betűt vésni nem tanultam meg. Meg van a homokfújáshoz szinte minden, csak egy sírköves szoftvert kellene még beszerezni. Bár nem kizárt, hogy azt nem tanulom már meg kezelni. Na, de majd a fogadott unokáim megoldják...

(úticél)

Jó ötletnek tűnt a kastélyba menni. Ha Kőnig komolyan gondolta amit mondott, akkor itt az alkalom, hogy lépjen végre. Igazolni kell a lány személyazonosságát, fel kell kutatni, hogy valóban nincs senkije, meg a fene se tudja mi a jogi formula, de ha egy éve húzódik a dolog, történjen már végre valami! Ha más nem, tényleg oda veheti személyzetnek. Noha az bizonyára a nagyasszony kompetenciája, de azért az úrnak is lehet beleszólása. Legfeljebb azt mondja, hogy a legkedvesebb lovászfiúnak a testvére. Noha ennyi erővel a birtokon is lehetne a banya mellett. Na de ki lát bele az urak fejébe? Vagy akár Hans és Helga is adhat szállást addig, amíg el nem döntik, hová legyenek. Persze ha elmondják az igazat, nem kizárt, hogy nem akarnak majd belekeveredni.

Megkeresik a térképen azt a pontot, ahol a kastélyhoz a lehető legközelebb tudnak kikötni. Elég hosszú gyaloglás vár majd rájuk, hiszen az egész városon át kell vágniuk, ami nem kevés kilométer.
Lassan felszáll a köd, elrendezik a holmit, és behajóznak.
- Hogy visszük magunkkal a holmit? Jó lett volna egy nagy táska, vagy inkább egy zsák.
- Aha. A bátyámnak volt egy hatalmas hátizsákja, az most jó lenne...- Add csak azt a térképet! - tette le az evezőt, még mielőtt ellökte volna magukat a parttól – Hm, hm. A tónak ez a másik ága majdnem a repülőtérig ér. Ahhoz nincs messze ahol a bátyám dolgozik. Nem csak a zsákot kérem el, hanem talán másban is tud segíteni.
- Most te oda-vissza akarsz evezgetni a tavon? Estére sem érjük el a kastélyt.
- Nem is kell! Mást találtam ki. Haza megyünk! - ugrott fel lelkesen a hatalmas ötlet örömére, két karját az ég felé tartva. Majd gyorsan lekuporodott, mielőtt kibillent volna a kenuból.
- Haza? Dragonadaba?
- Akár oda is. Egyelőre Óperenciába az apámhoz. Szeretlek Helenácska! Feleségül veszlek – csókolta hirtelen szájon a meglepett lányt, aki felszisszent ugyan amint csókkal illette fájós ajkát ez a megkergült legény, de zene volt füleinek amit hallott. Csak kimondta végül.
- Ez tetszik. Akkor fogd a lapátot, és húzzunk bele! Na de várj csak! Hány éves vagy te? Nem korai még házasodni?
- Ne törődj vele, csak evezz!
- De most hová is megyünk?
- Megkeressük Franci bátyámat, hogy segítsen hazajutni.