Béla bácsi sokat tudott mesélni. Bármiről, de elsősorban a saját emlékeit osztotta meg a hallgatósággal. Sokszor közbeszúrt úgynevezett zárójeles részeket, amikből aztán nem tudott kikeveredni, így elvesztette az eredeti fonalat. Nem is lett volna ez baj, ha a hallgatót érdekli, és figyel rá, de Imre csak illendőségből tett úgy, mintha figyelne. Nem igazán kedvelte az öreget, de nem őt vette feleségül, hanem a lányát Violát. Ilyen helyzetben az volt az általános szokás, hogy apukának szólítsa, de sehogy nem tudta magát erre rávenni. Közös portán laktak, de ezen a telken nem állt kész lakóház. Imre egy építkezésre nősült be. Lakhattak volna két utcával odébb az ő szüleinél, de oda Viola nem volt hajlandó menni. Idegen volt a faluban, nehezen barátkozott, nem akart új családot. Vagyis akart, de olyat, amiben ő és Imre a szülők, nem pedig az öregekhez alkalmazkodni kénytelen gyerekek.

Zárkózottságának alapos oka volt. Négy éve vesztette el az anyját. Éppen akkor, amikor egy lánynak meg kellene tanulni lehetőleg mindent, amit egy asszonynak tudnia kell. A nagymama nem nagyon igyekezett betölteni az űrt. Béla bácsi számára is óriási volt a veszteség, elég volt neki a saját fájdalma. Viola magára maradt. El kellett látni magát, s a többnyire egyszemélyes háztartást, mivel ekkor már az apja eljárt dolgozni Miskolcra, csak hétvégén járt haza. Vagy adott haza pénzt, vagy nem.
Ebbe a faluba úgy kerültek, hogy amikor még anyagilag jól álltak, itt vettek egy telket. Nem a közeli üdülőövezetben az erdőben, hanem a falu végén egy olyat, amiben nagy kertet lehet kialakítani. Összetákoltak egy bodegát, beállítottak emeletes vaságyat, s néhány nyáron itt töltötték szabadidejüket. Miután Béla bácsi megözvegyült, a helyi téesznél próbált állást találni. Nem rögtön, de végül ez össze is jött. Elkezdett építkezni. Kohósalakból épített egy...szükséglakást. Nagyon szükségre sikerült, mert összesen két, kilenc négyzetméteres helyiség alkotta. Egyikben ő, másikban az immár felnőtt lánya lakott, aki ekkorra elvégezte a középiskolát. Ő is talált munkát a faluban. A házban tehát se konyha, se fürdőszoba, de még előtér se volt. Mindössze két darab égre nyíló szobácska. Mögötte a budi, meg a fabodega, ami ekkor már szerszámos kamrává lépett elő. Mindez persze csak rövid távra volt tervezve. Béla bácsi elkezdte a nagy házat építeni, de elég lassan haladt vele. Mire a lányát férjhez adta, ő már át tudott költözni a nagy ház hátsó részébe. Így a fiatalok az ő szobácskáját kinevezték konyhának, amibe – ha esett az eső – esernyővel kellett átmenni.

Nem azért mondják az öregek, hogy a fiatal halálát kívánják, inkább azért, mert az idős kor és a betegség, a fájdalom közé egyenlőségjelet tesznek. Pedig ez nem törvényszerű. Való igaz, hogy a beteg embernek elmegy az életkedve, ezért kell vigyázni az egészségre, amennyire lehet. Nem a sok pihenés ennek a módja, hisz abba is belenyomorodik az ember, ha túlzásba viszi. Ifjú korunkban úgy spekuláltunk, hogy akkor kellene nyugdíjat kapnunk, ne pocsékoljuk el fiatalságunkat a munkára, inkább utazgassunk, szórakozzunk. Majd dolgozunk öreg korunkban, akkor már úgyis mindegy. Nem, nem mindegy. Annyiban jó volt a meglátásunk, hogy nem szabad abbahagyni a munkát. Több oka is van ennek. Egyrészt nagyon kevesen kapnak akkora nyugdíjat, hogy az aktív kori életszínvonalat tartani tudják, tehát kell a jövedelem kiegészítés. Ettől sokkal fontosabb, hogy a kondíció megtartásához is kell az állandó testmozgás. Nem életszerű, hogy aki negyven éven át nehéz fizikai munkát végzett, majd eljár edzeni, kocogni...inkább tovább dolgozik. Jobban elfárad, többet kell pihennie, de meg lehet találni az ideális arányt. Mindez arról jutott eszembe, hogy három nap semmittevés már túl sok. Vasárnap este el kellett mennem sétálni.

Két évvel ezelőtt, mint friss nyugdíjas, megkaptam az utazási kedvezményt. Korábban nem emlékszem, hogy bárhol kedvezményt kaptam volna (hacsak a bontott téglát nem számítjuk ide, amit az eladó alkudott le helyettem) Boldog voltam attól, hogy tízezer helyett ezerből jártam meg Miskolc – Budapestet oda vissza. (https://logout.hu/bejegyzes/potyautas/majdnem_potyautas.html) Elutaztam Debrecenbe, aztán néhány rövidebb útra is igénybe vettem. Gyakorlatilag kimerítettem a keretet, mire megkaptam a következő évi kedvezményt, amivel megjártam megint Budapestet, majd jól eltettem a papíromat, nehogy elvesszen. Mind a mai napig meg is van...valahol, csak nem tudom hol. Eltelt egy év, megint kaptam egy ugyanilyen keretet, ami teljes egészében kihasználatlan maradt. Betöltöttem azóta a 65-öt, most már nem kell. Elég felmutatnom a személyigazolványomat. Ezt megtehettem volna korábban is, hiszen senki nem veszi a fáradtságot, hogy leellenőrizze rajta a születési dátumot. (Ez a visszaélés persze csak most jutott eszembe, amikor már nem időszerű) Nagy eséllyel ezzel a kiváltsággal is hasonlóan fogok élni, mint a korábbi kedvezménnyel. Most, hogy még újdonság, utazgatok kicsit. Bár nem tettem hosszabb utazásokat az eltelt egy hónapban, inkább a megszokott autózásomat feleztem csupán. A városban viszont már nem gyalogolok, felülök bármelyik buszra.

Jani bácsi meséi 17.

A tót falut könnyen megtalálták. Az út ugyanolyan kanyargós volt mint eddig, de már lejtmenetben haladhattak egészen a leágazásig. Jani bácsinak megfordult a fejében, hogy Gyöngyös irányába menjenek le a hegyről, de akkor egyrészt visszafelé kell indulniuk, másfelől nem érintik a tótok által lakott hegyi falut, ami Juliskának feltett szándéka. Sztrapacskát talán találnak máshol is, de itt, a Szlovák étteremben egész biztos. Nem is akarta asszonyának kedvét szegni, meg beszélni se nagyon volt kedve. Most szembesült először igazán a saját fogyatékosságával, amikor nem tudott felmenni a toronyba. Néhány hónapja még reménykedett, hogy teljesen felgyógyul, de – mint orvosa mondta – amit fél év alatt elér, az lesz a végleges állapot. Valóban így lett. Odahaza már gond nélkül felmegy a kert végébe, még dolgozni se jelent gondot a szőlőben, hiszen szükség esetén belekapaszkodik a kordonba, vagy megtámaszkodik a kapanyélen. Autót is tudna vezetni, csak a család van úgy kétségbeesve. Kicsit bosszantja, másfelől jólesik neki, hogy aggódnak érte. Lehangoló érzés viszont, hogy amikor nekivágnak a világnak, azzal kell megbarátkoznia, hogy nem bír lépcsőzni. Pedig sok magaslatot kell leküzdeniük, ha szép panorámákban akar gyönyörködni. Térképet otthon is nézegethet, azért kár volt elindulni.
- Nézd csak Papa, mekkora sík terület!
- Aha. Úgy látom focipálya. Tényleg nem láttunk reggel óta ekkora egyenest.
- Merre menjünk?
- Amerre az út vezet. A kevésbé elkanyarodó lehet a főút.
- Jártál már itt korábban?
- Én nem, de egyik kollégám mesélte, hogy rögtön belebotlottak az étterembe, jó nagy szabad tér volt előtte, csak nagyon sokan voltak, így nem várták meg, hogy asztalhoz jussanak.
Eddig én még nem botlottam bele. Ott egy sör reklám!
- Kocsma lehet, állj meg!

Feleségem egykor volt kedvenc főnöke hívott telefonon. Szakmai kérdésben kérte a véleményemet, de szerintem ez csak az egyik oka volt, hogy beszélni akart velem. Két nappal korábban találkoztunk, azt megelőzően pedig nagyjából 14 éve. Negyven évig dolgozott vezető beosztásban, ezért érthető, hogy vele kapcsolatban megosztott a közvélemény. Nem a volt munkájával kapcsolatban, mert az elhivatottságát, a hozzáértését senki nem vonja kétségbe. Emberekkel bánni a legnehezebb munka, s bizony becsúsznak hibák, de egyébként se lehet mindenkinek kedvébe járni, hiszen ahány ember, annyiféle. Mi mindig rokonszenveztünk egymással. Nekem ugyan nem volt a főnököm egy pillanatig sem, de politizáltunk néhány évig, többnyire egymással szemben. Egymás jószándékában mégsem kételkedtünk. Másképp láttunk helyesnek dolgokat. Magányosan él – mint mondta – telefonon él társadalmi életet. A legutóbbi esetet leszámítva nagyon rég találkoztunk, de telefonon beszéltünk, amikor a feleségem elérhetőségét kérdezte egy évvel ezelőtt. Ők is kedvelték egymást, a munkatársi viszony ellenére. Ez a duplán érvényes rokonszenv sarkallt arra, hogy meglátogassuk. Nagyon örült nekünk. Már ezért megérte.
A mostani beszélgetésben is érintettük ezt a találkozást.
- Szegény Ibolyát nem hagytuk szóhoz jutni – mondta.
Ezt követően megvitattuk Ibolya természetét. Egyetértettünk abban, hogy nem az a „locsi-fecsi”. Általában keveset beszél. Talán nehezen hihető, de örülök annak a ritkán előforduló helyzetnek, amikor mégis „szájmenése” van.
Beszámoltam neki a beszélgetésről, és ezt a megjegyzést is megosztottam vele természetesen. Azt válaszolta, hogy az én napom volt. Ezt azzal hárítottam, hogy csak a szombat, de ez már vasárnap történt. Erre ő: ez még hozzátartozott. Az emlékezés hétvégéje volt.

Jani bácsi meséi 16.

Világ körüli útra felkészülni egy nap alatt? Na jó, csak európai, de akkor is több hetes, sok ezer kilométeres utazásról van szó. A kilencvenes évek elején néhány évig jártak Jahnék nyaralni. Januárban lefoglalták az utat valamelyik utazási irodánál, aztán izgatottan várták a június végét, ami már majdnem nyár, de mégis előszezoni árakon. Nézegették a prospektust, tervezgették, hogyan fogják beosztani az egy hetet, mit fognak megtekinteni, ha beleuntak a tengerparti heverészésbe. Volt idő lelkileg felkészülni. A csomagolás is eltartott néhány napig, de ez a Juliska elfoglaltsága volt. Jani bácsi azzal tudott segíteni, ha nem volt láb alatt. Ami a segítséget illeti, most sincs ez másként. „Ne legyél útban Papa!”

Egy nap akkor is csak egy nap. Korábban nem is volt erről szó, legalábbis nem komolyan. Ennyi idő alatt nem lehet ráhangolódni. Bár nem is nagyon kell. Beülnek az autóba, és mennek. Ha elfárad a sofőr, megállnak akárhol, akár az út szélén is. Nincsenek időhöz kötve. Nem kell térképet rajzolgatni, hiszen ott van a GPS, akárhová elvezeti őket. Erről álmodoztak sokáig, de nem gondolták, hogy egyszer majd megvalósul. Már pedig ez az egyszer most itt van.

1983 augusztus 20. emlékezetes nap volt. Nem is értem, miért nem írtam még le. Pedig sokáig emlegettük a családban a recski búcsút. Ugyanolyan utcai bazár volt, mint bármelyik másik falusi búcsú, csak az tette különlegessé, hogy az akkor négy éves fiam ott kapott egy lakópótkocsis fröccsöntött autót, ami nagyon sokáig a kedvenc játéka volt. A tizenöt hónapos lányom ezen a napon indult el teljesen önállóan, ellenben a 18 hónapos autóm ekkor vált járóképtelenné, mielőtt hazaértünk volna a mátrai kirándulásból.
Az autó korához persze még hozzá kell adni azt a 12 évet is, amikor a visontai bánya, majd egy egri benzinkutas tulajdonában volt. Nem is volt hátrány egy benzinkút, hiszen a motorcserén túl lévő Gaz 69 bizony beszopta akár a 18 litert is százon. Kezdő vállalkozóként nehezen tudtam kigazdálkodni a fenntartási költséget. Ezen a napon viszont ez nem számított, mert a testvérbátyám családjával indultunk közös kirándulásra. Ez az autó nyolc személyes volt, s ezzel talán el is soroltam minden előnyét.
Korábban még csak délről láttam a Mátrát, de akkor se túl közelről. Most mögé kerültünk. Eger – Sirok – Recsk – Parád... Aki járt már ezen a csodaszép tájon, tudja mitől voltam úgy elámulva, aki még nem, az sürgősen pótolja a mulasztását!

Jani bácsi meséi

15. rész

- Indulsz valahová Papa? - szögezte egyből Jani bácsinak a kérdést Juliska, amint kiszállt a kocsiból, ügyet se vetve a másik két férfira.
- Ugyan dehogy. Honnét veszed? Csak lekísértem Feriéket.
- Minek van nálad a telefon?
- Máskor meg az a baj, hogy nincs nálam. Ha odafenn csörög, aligha várja ki a hívó, amíg felszaladok.
- Hívást vársz?
- Dehogy várok, de te is bármikor hívhatsz. Most már persze nem, mert hazaértél.
- És a pulóver?
- Mi ez kihallgatás? - reagált ingerülten - Hűvös van itt az árnyékban.
- Az. Még 25 fok sincs – indult Juliska a garázs felé, hogy kinyissa az ajtót.

Közben megtorpant, s Feri bácsiékhoz fordult.
- Jó napot emberek! Attól tartok, elfelejtettem köszönni. Megkínálta magukat valamivel legalább az öreg?
- Nem azért jöttünk – vágta rá Feri bá' anélkül, hogy felkészült volna az ebből adódó kérdésre.
Nem is gyakori, hogy leütik a magas labdát, de Juliska nem hagyta ki az adódó lehetőséget, hogy az öreg után a látogatókat is zavarba hozza. Élvezte, hogy ő uralja a helyzetet.
- Hanem miért?
Mindhárom férfi leblokkolt. Ilyet soha nem kérdeznek a vendégtől direktben. Legfeljebb a szivélyesség köntösébe csomagolva, hogy „minek köszönhetjük a látogatást”. Gyakorlatilag ez ugyanaz, mégsem üt akkorát. Gyerekek esetében előfordul, hogy megkérdezi „mikor mentek”, holott az érdekli, meddig maradnak. Felnőtt ember általában figyel a szavaira, ha nem akar bántót, vagy zavarba ejtőt mondani. Juliska ráérzett, mi a helyzet valójában. Érdeklődve várta a választ.
- Csak erre jártunk, és gondoltuk, megnézzük szépbáttyát, hogy van – próbálta menteni a helyzetet Ferkó, amikor látta, hogy az öregek megkukultak.
- Akkor bizonyára nem sietnek, jöjjenek vissza! Leülnek a vén diófa alá, a papa legalább elmeséli mit csinált a kocsival. Feltételezem, nem dicsekedett el vele.

Jani bácsi meséi 14. rész

Amikor benyitott a házba, a család ugyancsak meglepődött. Nem kicsit. Juliska arcára tapasztotta mindkét tenyerét, pedig egyébként se jött volna ki egyetlen hang a száján. Szemlátomást elsápadt, le kellett ülnie. Nem hitt a szemének. A menye ocsúdott fel előbb.
- Apuka! Hogy kerülsz te ide? Ki hozott el? Vagy busszal? Egyedül...?
Jani bácsi kezdte felfogni, mekkora meglepetést okozott. Meglepetést? Inkább döbbenetet. Mégis telefonálni kellett volna mielőtt elindult. Az asszonynak elakadt a szava, pedig ilyesmi nem gyakran fordul elő. Még a végén sokkot kap.
- Csak nem kocsival jöttél? - fogott gyanút Pityu.
- De – válaszolt röviden – Ráadásul bajt csináltam. Kicsit megtörtem az elejét.
Juliska aligha hallotta amit a kocsiról mondott. Kitört belőle a sírás csupán attól, hogy egyedül nekivágott ennek az állapota miatt veszélyes útnak. Erősen kapaszkodott az asztal szélébe, egész testét rázta a zokogás. Hédi próbálta nyugtatni kevés sikerrel. Mondani semmit nem tudott, de egyszer csak felugrott, neki támadt az öregnek, ököllel verte a mellét. Jani bá' próbált hátrálni. Pityunak kellett utána kapni, nehogy elessen. Juliskát le kellett fogni, majd visszaültetni a székre. Csak ekkor kezdett el ordítani. Csak úgy zengett tőle a ház.
- Hogy lehetsz ennyire felelőtlen te vén marha? Nem gondolsz te senkire, csak bizonyítani akarsz magadnak? Azt hiszed, olyan nagy hős vagy ettől, hogy egyedül utánam jöttél? És ha valami baj ér út közben? Te megdöglesz legfeljebb, és részedről be van fejezve. S akit magad után hagysz? Nem gondolod, hogy hiányozni fogsz azoknak, akik szeretnek? Úgy viselkedsz, mintha te még senkit nem vesztettél volna el. Ha neked nehéz volt túltenni magadat, miből gondolod, hogy másnak könnyebb? Hogy lehetsz ennyire önző? ...
Sokáig folytatta még a kirohanását, de egy idő után úgy átváltott szlovákra, hogy észre se vette. Senki nem értette miket mond, de nincs is ennek jelentősége. Lényeg, hogy kiadja magából a stresszt. Pityu bátortalanul jelezte, hogy ő inkább kimegy megnézni a kocsit, Jani bácsi próbálta nyugtatni, de ez csak rontott a helyzeten. Ha mindez otthon történik, Juliska magára zárja a hálószoba ajtaját, de itt nem volt saját zuga, inkább kirohant, és úgy bevágta maga után a bejárati ajtót, majd beszakadt tokkal együtt. Az udvaron aztán kétségbeesve tekintett körbe, mert hirtelen nem tudott mit kezdeni magával. Pityu lépett oda, és magához ölelte. Lassan, nagyon lassan nyugodott meg.
- Nem olyan súlyos az autó – mondta Pityu
- Ki nem szarja le az autót? De ez a vén hülye benne volt. Mi van, ha meghal?
- Egyszer mind meghalunk – szólt Jani bácsi az ajtóból csendesen
- Te csak fogd be a szád! - Válaszolt Juliska teli torokból – Ne add itt a bölcset!

A pultos fiú és a bátty, régről ismerték egymást. Puszi-puszi, meg öklözés, mielőtt a szenyáját megrendelte. Csak egyet, csak magának. Az öccs először járt itt, csak állt a placc közepén, jobb híján a régi mozaikpadló mintáit tanulmányozta. A reggeliző vendégek zaja nem igazán jutott el a tudatáig, igyekezett is kívül maradni ezen az egészen. Csak azért jött be, hogy ne az ajtó előtt bámészkodjon, mint egy kitiltott kutya. Semmi nem utalt arra, hogy a két fiú együtt van, hacsak az nem, hogy együtt jöttek be az üzletbe.
A puszilkodásra úgy reagált a pultos lány – aki egyébként a fiúnak a húga – hogy ha ti puszi, akkor mi is. A női hangra felfigyelt a fiú, a lány pedig maga felé intette egy finom fejmozdulattal a vendéget. Bár ez a kifejezés nehezen illett rá, hiszen nem kért semmit. Igaz, más megközelítés szerint vendég az akit hívnak. Na! Akkor mégis az, hiszen az az apró biccentés hívásnak minősül. A fiú zavarba jött, de egy ilyen biccentésre nem lehet nem reagálni, hiszen valaki tutira be fog szólni „Mi az öcsi, megijedtél a bulától?” Bátortalanul közelebb lépett, majd a pultnak támaszkodva azon igyekezett áthajolni. A lány valahonnét előkapott egy savanyú uborkát, s a fiú szája felé nyújtotta, aki ettől visszahőkölt. „Így nem tudnék csücsöríteni”.
Ezen a megjegyzésen mindenki nagyot nevetett, aki hallotta. Aki nem, az kérdezősködött, hogy „Mi volt az?” A puszi dolog le is lett rendezve anélkül, hogy megtörtént volna. A röhögés elvette az egész helyzet élét, túl lehetett rajta lépni.