(feltarisznyálva)

Összecsuklottak a lábai, lerogyott a földre. Vigasztalhatatlan zokogás rázta a testét. Most már semmi remény. Pár perce még utána akart indulni, hogy felkutassa Burkusországban, de most már nincs értelme, hiszen a halak eledele lett. Vajon mi történhetett? Egy motorcsónak nem robban fel csak úgy magától. Talán dulakodtak, mert ki akart ugrani? Na de minek? Úgyis utoléri. Talán túlélte, hiszen nagyon jó úszó. Érte kell menni! Ennek semmi értelme, hogy itt bőg.
Letette a tarisznyát, levetette a ruháit, mint ahogy régebben is tervezte amikor még nem volt kulcsa, és belegázolt a vízbe. Visszahozza a csónakot...bár mintha már távolabb lenne, mint volt. Kenu!
Beúszott az üres csónakházba. Vagyis csak a vízen nincs semmi, hiszen szerencsére itt vannak az új kenuk. Amit már korábban átfordítottak, belökte a vízbe. Beledobott kettő lapátot. Nem is tudatosan tette, de bizonyára azt remélte, hogy majd mégis Helena kis kacsói ragadják meg a másik evezőt.
A helyzet most pont nem arra való, hogy evezni tanuljon. Meg is küzdött a feladattal, míg arra haladt, amerre akart. Mérhetetlen dühöt érzett az ügyetlensége miatt, de végül sikerült a ruháit és a tarisznyát felszedni. Ekkor figyelt fel rá, hogy Táltos leballagott a partra vizet inni. Milyen jó is lenne egy igazi táltos, akinek csak annyi kell: „Hip hopp, ott legyek, ahol akarok!” S egy szempillantás alatt íme....nem történt semmi. Irányba fordította a hajó orrát, s hajrá! Egyet jobbról, egyet balról! Csak nyugodtan! Lehet kettőt is balról, csak ügyelni kell az iránytartásra. Fog ez menni. Még jobb is mint a másik csónak, mert nem kell hátrafelé leskelődni. Na akkor merre is? Időközben elaludt a roncson a tűz, nem látta a célt. Még csak a szigethez közeledett, amikor két hajót is látott a baleset helye felé úszni. Nyilván ők is látták mi történt, s próbálnak menteni. Tehát neki már értelmetlen dolog odamenni.
Kikötött a szigeten. Bement a házba, megkereste a távcsövet, s magához vett egy takarót. Leballagott a Burkusföldi oldalon a partra, s hátát egy fatörzsnek vetve kukkerozta a hajókat. Fájtak a szemei az erős nézéstől, meg a sírástól. Bár ez utóbbi nem igaz, hiszen egy igazi férfi nem sír. Nagyon megterhelő egy-másfél óra van mögötte. Kifáradt testileg, lelkileg. Olyannyira, hogy álomba sírta magát.
- Megint nem hoztál takarót?
Biztosan ezt hallotta? Nem csak álmodott? Óvatosan nyitotta a szemét résnyire, mint aki attól fél, hogy ott szökik el az álma. Valaki áll előtte. Dehogy! Egyedül van a szigeten. Tovább nyílik a szeme, majd egészen elkerekedik. Csuromvizesen, reszketve áll előtte halottnak hitt pajtása, barátja, kedvese, szerelme, mindene. Szellemet lát? Nem, nem! Ez a valóság. Olyan hirtelen felugrik, hogy meg is tántorodik. Le kell tenni egyik kezét, nehogy elvágódjon. Ezzel a mozdulattal felkapja a fa tövéből a takarót, és ráborítja a lányra. Összeölelkeznek. Olyan szorosan, mintha soha nem akarnák elengedni egymást. Zokogva sírtak mindketten.
Ludvig nyugszik meg valamelyest hamarabb.
- Azt hittem, meghaltál
- Én is – szipogta a lány.
- Mi történt? Mi volt ez egyáltalán? Miért ragadott el ilyen ellentmondást nem tűrően ez a vadbarom Marshall? Eddig egész normálisnak ismertem.
- Biztosan megrémült attól, hogy felismertem. Ha kijöttem a partra, bárhol rátalálhatok, s akkor elárulhatom, hogy ő az emberrabló. Ezt nem kockáztathatta. Ki akart vinni az országból, legalábbis innét eltávolítani.
- Aztán mi történt?
- Ki akartam ugrani, de megütött. Rám üvöltött, hogy belefojt a vízbe. Ne próbálkozzak, mert elgázol, széttrancsíroz a hajócsavarral. Éreztem, hogy komolyan mondja. Ki kellett találni, hogy ne érjen utol. Úszva semmi esélye ellenem. Lehúztam a benzincsövet. Nem volt könnyű, mert nem engedett a motorhoz. Dulakodtunk, de aligha sejtette mi a szándékom. Jól összekarmoltam, néhányszor meg is haraptam. Amikor leállt a motor, ugrottam.
- De mitől robbant fel?
- Nem tudom. Talán a nagy igyekezettől rálocsolhatta a benzint a forró motorra. Amíg úsztam, átgondoltam magamban, hogy egyébként nem is volt esélyem. Ha be tudja indítani, nekem végem. Ezek után itt sincs maradásom. Hacsak hirtelen itt nem terem Helmut, és elvisz valahova. Már most ott van két hajó is a roncsnál. Hamarosan jön a rendőrség is. Első dolguk, hogy idejönnek.
- Ugyan minek jönnének ide?
- Gondolkozz! Ha van itt valaki, láthatta mi történt. Én nem tudom igazolni magam. Nem tudom hová visznek, de itt biztosan nem maradhatok tovább. Ha rájönnek, hogy a csónakban voltam, akár gyilkossággal is vádolhatnak. El kell menni innét gyorsan. Te hogy jutottál ide?

(meglepetés)

Kőnig becsorgott a csónakház mólója mellé. Kikötött, kiemelte a motort. A szigetről nem hozott semmit, még üres dobozokat se. Kimászott, megállt középen, s körbe-körbe nézelődött. Biztosan megbeszélte magában a dolgokat, mert bólogatott közben, s azt mondta végül, hogy „jó lesz”
- Figyelj Oberenns! Holnap ha hozzák a hajókat, én nem leszek itt. Ide rakasd le az állványt így! - mutatta karját lengetve az állvány tengelyirányát – Nincs túl sok helyünk, de nem gond, ha csak az egyik sorhoz férünk hozzá. Ritkán fog kelleni mind a hat hajó.

Ludvig nem szólt, csak bólogatott, hogy érti mit vár tőle. Erősen furdalta oldalát a kíváncsiság, de nem akar ezzel az emberrel beszélni csak amennyit feltétlen kell. Pedig szerette volna tudni, mit akarnak a kenukkal. Eddig csak arra használták a csónakházat, hogy a motorcsónak tető alatt legyen. A vitorlást is egyszer vitték ki, amióta ő itt van. Igaz vissza se hozták, de azt se használja azóta senki. Mi ez a nagy változás?
Nem kell sokáig várni arra, hogy megtudja. Csak ebédig. Julió ugyanis tudni véli, hogy Kőnigné nagyasszony ötlete az egész, miszerint középiskolás csoportoknak szerveznek programot. Lesz nekik városnézés kastélykerti sátorozással, aztán ki hozzák őket ide, és lesz lovaglás, meg kenutúra. A lovaglás lesz a legjobb, mert az ügyetlen városi lányokkal kell vezetgetni a lovakat. Seggüknél fogva feltolni őket a nyeregbe, aztán pedig lesegíteni. Azt Ludvig is élvezni fogja a barátja szerint. Ő egyelőre nem nagyon éli bele magát ebbe a tapizásba. Inkább az a része ragadta meg a fantáziáját, hogy Gertrúd válogathat kedvére a pelyhes állú legények között. Semmi köze ugyan hozzá, de megmagyarázhatatlanul viszolyog a dologtól. Olyan érthetetlen ez számára, mint hogy nem tudja gyűlölni Kőniget. Pedig nagyon akarja, amiért fogva tartja ezt a számára oly kedves elrabolt lányt. Sok dolog van még amit nem ért.

(mentés)

Valóban rengeteg idejük volt beszélgetni, hiszen lassan rájuk esteledett. Az erős szél csak rövid időre csendesedett, aztán újra feltámadt. Egyértelmű, hogy a fiú itt tölti az éjszakát. Na nem a leány ágyában – bár nem lett volna ellenvetése – hanem a kanapén. A hálóban ugyan két külön ágy volt, de a Kőnig helyére mégse fészkelhette be magát. Reggel madárcsicsergésre ébredtek. A felkelő nap sugarai besurrantak az ablakon, lágyan végigsimították az édesdeden alvó fiatalok arcát, mely arra késztette Helenát, hogy fejére húzza a takarót. Ludvig riadtan pattant talpra. Egy pillanatig nem tudta hol van. Első gondolata az volt, hogy azóta már biztosan keresik, a második pedig az, hogy egyáltalán nem érdekli. Bekukkantott a résnyire nyitott ajtón a hálóba. Óvatosan megtolta, hogy szélesebbre tárja. A nyikorgó ajtópánt hangjára a lány kikukucskált a takaró alól.
- Jó reggelt! Te még itt vagy? Milyen nap van?
- Jó reggelt gyönyörű! Úgy értem, gyönyörű napra virradt.
- Kedd, vagy szerda?
- Miért fontos?
- Szerdán jön Helmut. Jó lenne, ha eltűnnél addigra.
- Pedig kedvem lenne maradni.
- Rossz ötlet. Úgy hallom, szélcsend van. Akár indulhatsz is.

(kapóra jött megbízás)

Most nem volt szándékában megosztani kollégájával a titkot. Bár az orra alá dörgölhetné, hogy mégis neki volt igaza, mert van valaki a szigeten. Talán majd máskor. Egyedül akarja felderíteni az ügyet. Hiszen azon túl, hogy ott lakik egy lány, nem tud semmit. Át kell még néhányszor eveznie, hiszen nehéz kommunikálni olyannal, aki alig beszéli a nyelvet. De ez benne a kihívás. Aztán az jutott eszébe, hogy néhány napra ide is költözhetne azzal az indokkal, hogy rendbe rakja ezt a házat. Akár egy külső festés is ráférne. Teljesen mindegy, hogy a padlásszobában alszik, vagy itt. Kezdeményezni persze nem meri, hiszen ha Kőnig rejtegeti a lányt, nem kockáztatja meg, hogy egy kívülálló csupa kíváncsiságból átevezzen.

Néhány szeles nap következett. A hegyvidéki legény nem merészelt vízre szállni. Alig várta, hogy lecsendesedjen az idő. Egyszer aztán csoda történt. Valami isteni sugallat hatására a csónakházba lett irányítva. Marshall adta ki a feladatot teljesen önállóan, Kőnig tudta nélkül. Tudja nélkülözni a fiút, hiszen az istállóban eddig is megvoltak nélküle, a lovakhoz úgyse sokat konyít. Azzal magyarázta, hogy hozni fognak néhány kenut, s azoknak kell helyet csinálni. Hoznak állványokat hozzá, csak legyen üres terület. Így mondta, hogy hoznak. Ilyen személytelenül. Nem mondta, hogy ki hozza, de a dolognak ez a része érdektelen. Bizonyára belelátott a Mosieur Ludvig gondolataiba, mert a külső festést is szóba hozta. Csak annyi vele a gond, hogy állványzat kell hozzá, így ezt inkább kiadják külső vállalkozónak.
Adják! Kit érdekel? Lényeg, hogy senki nem fogja őt keresni sem este, se nappal. Bár így is kockázatos átevezni, hiszen sokáig kell a nyílt vízen lennie, bárki megláthatja. Noha bárki nem is számít, csak Kőnig...ja, meg a banya. Más aligha tud a titokról.

A titok

Megvan tehát a megoldás, az evezőssel fog átkelni. Azt kellene még megoldani, hogy szárazon ülhessen bele. Beúszik, megtörölközik, kievez a partra a ruhájáért. Ez így jó lesz, de csak holnap. Aztán holnap mégse lett jó, mert egész nap szakadt az eső. Kénytelen volt szabadidejét a szobájában tölteni. Most legalább összetalálkozott az egyik takarítóval. Valóban nem hozzávaló. Ránézésre is nagymama lehet. Kicsit el is beszélgettek, különös hangsúlyt fektetve az időjárásra. Ez az új ismeretség adta az ötletet, hogy levelet írjon az apjának. Majd ez az asszony biztosan szívesen megteszi, hogy postára adja helyette. Megírta, hogy remek munkát talált, és szeret itt lenni. Nem tért ki minden részletre. Se Gertrúdot nem említette, se Kathrint. Ez maradjon az ő magánügye.

A rossz idő kitartott egyfolytában két napig. Harmadnap már csak néha szemerkélt, de kellemetlen szél fújt nem csónakázásra való idő. Julió is óvta attól, hogy vízre szálljon. Ugyanis a titok nem bírt megmaradni benne. Muszáj volt valakivel megosztani. Kollégája ugyan meg volt róla győződve, hogy csak képzelődik, de abban segített, hogy bejusson a csónakházba. Nem volt bonyolult dolog, csak a lovászmester irodájában le kellett akasztani a szögről a kulcsot. Nem most, hanem azon a délutánon, amikor tükörsima volt a tó vize. Nagy izgalommal lökte el magát a csónakház falától. Az evezőket behelyezte a villába, s húzni kezdte. Hosszas kínlódás után végre abba az irányba haladt, amerre akart. Álmában se gondolta, hogy ezt milyen nehéz elérni. Kinn volt immár a nyílt vízen. Nagyon lassan haladt. Már a part is nagyon messze volt, s a sziget is mintha odébb menne minden evezőcsapástól. Egy örökkévalóságnak tűnt, de végre partot ért. Olyan erősen megkötötte a csónakot, hogy alig bírja majd eloldani, de attól félt, hogy elsodródik amíg ő körülnéz. A ház kisebb volt, mint ahogy a távolból gondolta. Körbejárta, de semmi mozgást nem észlelt. Lenyomta a kilincset. Nem volt bezárva az ajtó. Bekukkantott a piciny előtérbe, benyitott a szobába. Az ütő megállt benne egy pillanatra. Egy megriadt leány kuporodott a kanapé sarkába, felhúzott térdeibe kapaszkodva. A szava is elakadt mindkettőjüknek.
- Jó...jó napot! - nyögte ki nagy sokára – Ludvig vagyok. Jól megijedtünk egymástól. Te itt laksz? Még soha nem láttalak, pedig régóta figyelem a szigetet. A birtokon se találkoztunk. Emlékeznék rá.

A sziget

Kathrinnak meg kell várni a késő délutánt, amíg lesz aki hazavigye. Ebéd után a banya körül teszi hasznossá magát. Ludvig megkapja a szolgálati gumicsizmát, vasvillát, lapátot. Julió rokonszenves fazonnak tűnik, bizonyára összebarátkoznak majd. Végigvezeti az istállón, bemutatja az összes lovat, mesél róluk. Elmondja melyikkel hogyan bánjon majd, melyiktől óvakodjon. Táltoshoz például közel se menjen, mert az a Marshall kedvence. Érezni rajta, hogy szereti ezeket az állatokat. Javaslatot tesz, melyikkel próbáljon barátkozni, hogy majd rá is ülhessen, ha a Monsieur megengedi. Addig persze el kell még telni egy kis időnek. Ludvig életében nem ült még lovon, csak traktor nyergében. Eddig teheneket gondozott. A lovásznak örömére szolgál, hogy ő taníthatja meg lovagolni. Elmondja a napirendet. Valójában nincs sok munka, ha jól megszervezik. Nem is kértek ide segítséget, nem tudja miért kaptak. Na de nem baj ez, legalább lesz egy társa neki is, nem csak főnöke. Ludvig sem igazán érti mi történik vele.

Beesteledett. A gondnokék is lepihentek. A férfit csak nyugtalanította, hogy mitől riadt meg az úrnő. Máskor első alkalommal magára húzta a friss húst, most pedig csupán célozgatott, mi a szándéka vele a jövőben. Talán emlékeztette valakire a múltjából? Gondolatait megosztotta a feleségével is. Nem kérdezett, csak hangosan beszélt magában.
- Nekem van elképzelésem – szólt Helga - de az annyira abszurd, hogy nem lehet igaz.
- Na mond!
- Emlékszel arra, amikor olyan részegen hoztad haza, hogy ketten vittük fel a szobájába? Le se tudott vetkőzni egyedül. Akkor beszélt nekem olyanokat, hogy el se hittem neki. Mostanáig. Mit mondott a fiú, hogy hívják?
- Oberenns. Onnét is jött, arról a vidékről.
- Az apja gazdálkodó, és egyedül él. Vagyis ezidáig a három fiával. Fogadni mernék, hogy kitalálom mi a neve a másik két fiúnak.
- Ugyan honnét találnád ki?
- Tudod akkor, amikor asszonyomat nekem kellett levetkőztetnem, rengeteg képtelenséget beszélt, de a három fiának a nevét megjegyeztem. Franz, Alois és Ludvig. A legkisebb még csak egy éves volt, amikor Kőnig úrral lelépett. Ott hagyta őket az apjukra valahol az Enns felső folyása környékén, nem tudom pontosan hol. Szerintem a gyerek hasonlít az apjára.
- Nahát asszony! Ekkora képtelenséget még kitalálni is.... Ez hülyeség, ilyen nincs. Három gyereket hagyott ott? Ilyet egy anya nem tesz. De én erről miért nem tudtam? Ah! Most találtad ki, hogy engem hülyíts. Miért nem mondtad eddig nekem?
- Mert magam se hittem. Most már ne háborgassuk ezt a gyereket, de reggel kérdezz rá óvatosan a testvéreire, meg érdeklődj az apjáról!
- Mit érdekel engem az apja?
- Akkor majd én ráterelem a szót, ha neked még ez is feladja a leckét. Megtudom, melyikük hasonlít az apjukra, s az miért nem maradt vele....meg ilyesmit. Majd én tudom.

A Kőnig-ház

Kőnigné nagyasszony ezen a napon nem is szólt többet a fiúhoz. Utasította a sofőrt, hogy szállásolja el, s ő el is vonult a kastélyába. Hans – a sofőr – amolyan mindenes volt itt. Feleségével a kerti házban laktak, hogy bármikor rendelkezésre álljanak, ha Kőnig úrnak, vagy asszonyának szükségük lenne rájuk. Ebben a házban szállásolták el. Kapott egy szobát, ahol máris lepihenhetett. Helga asszony felajánlotta, hogy vacsorázzon velük.
- A nevedet még nem is tudjuk – szólt az asszony, mielőtt a fiú magára csukta volna az ajtót.
- Ludvig. Ludvig Oberenns
- Ő Hans, én Helga. Menj, pihenj le! Majd szólok ha vacsorázunk.
Ludvig lepihent, Helga a vacsorához készülődött, Hans pedig még az autót rakta rendbe, mert az úrnő nem tűrte, ha nem volt makulátlanul tiszta.
Vacsoránál a legény elmesélte hogyan került ide. Ezen kívül már semmi nem történt ezen a napon.

Hajnalban a gondnokék korábban ébredtek, minthogy fel kellett volna kelniük.
- Te Hans! Minek kell ide ez a fiú? - kérdezte még az ágyban fekve Helga.
- Hogyhogy minek? Kertésznek.
- Kertésznek? De hát te vagy a kertész.
- Kertész is. Elkél a segítség.
- Ha te mondod...
- Jaj Helga! Most úgy teszel, mintha ez lenne az első eset. Tudod, hogy az asszonyunk nem bír a vérével, hiába közeledik már az ötvenhez.
- Mi az, hogy közeledik? Én már be is töltöttem, s van panaszod az aktivitásomra?
- Mernék én panaszkodni? - kérdezte nevetve, amire válaszul kapott egy szeretetteljes kokit a fejére – Te! Most az jutott eszembe, hogy este a fiú nevére mintha meglepődtél volna.
- Magam se tudom miért, de valóban ez történt.

romantikus mese

Óperenciában élt egy magányos gazda. Felesége rég elhagyta, csak a három fiút hagyta rá. Tisztes szegénységben teltek az évek. Elég soványka volt a föld, a meredek domboldalak inkább csak kaszálónak feleltek meg. A kevés szántó nem sok terményt adott, éppen csak a néhány tehénkét tartotta el, piacra nem sokat kellett járnia. Nem is nagyon szeretett emberek közé menni, nem szívesen hallotta, hogy a háta mögött lesajnálják. Inkább a legidősebb fiát küldte azzal a néhány láda káposztával, gyökérrel. A fiú ment is szívesen, de még a testvéreit is magával vitte alkalmanként. A gyerekek szerették a kisváros nyüzsgését. Nagyon más érzés volt, mint szénát forgatni künn a természetben, vagy a jószág körül ténykedni a tanyában. Hozzájuk még a postás is ritkán jött, hiszen senkivel nem tartottak kapcsolatot. Néha hozott egy-egy hivatalos levelet az elöljáróságtól. Kétnaponként jött Helmut, egy rozoga furgonnal a tejért. Ilyenkor azon ment a fiúk közt a harc, ki menjen ki a földekre, és ki maradhasson a tanyában. Ez a bajor fiatalember soha nem időzött sokat, de érdekes dolgokat mesélt, hiszen állandóan úton volt, bejárta az egész tartományt. Azzal a véleményével nem értettek egyet egyiken sem, hogy milyen jó itt nekik, kinn a természetben. A nőkről se volt jó véleménnyel, hiszen őt is kihasználta a felesége. Nem tudja miért hagyta el, s vitte magával a gyereküket is. Biztosan ráunt. Nem is javasolta a fiúknak, hogy asszonyt hozzanak a házhoz. Mondását megerősítette az apjuk esete is, de azért Helmut csak nem tudta meggyőzni őket. Elvágytak hazulról. Apjuk előtt se titkolták ezt, egyre gyakrabban került szóba a dolog. Világot akarnak látni. Egy esti beszélgetés során aztán az apjuknál betelt a pohár.
- Menjetek isten hírével! Reggel mind összepakoltok, s vissza se nézzetek. Én eléldegélek itt magamban, az agrártámogatásnak hála, még jobban is mint veletek. Nem kell etetnem a sok éhes szájat.
Mondott még egyéb bántó dolgot is, de erre a fiúk már ügyet se vetettek. Örültek a lehetőségnek.

450 évesre tippelték a három mocsári tölgy egyikét. Mind közül ez volt a legnagyobb, s kultikus hely volt a régi időkben. Mária-fának nevezték. Alatta pihentek meg a zarándokok, a falusiak itt tartottak ünnepségeket közel a faluhoz, de mégis kinn a természetben, az erdő egyik tisztásán. Gyerekkoromban Madarak és Fák napján csak egy pihenőt tartottunk, majd vonultunk tovább az erdészházhoz. Annak nem volt vallási kötődése. Családok, baráti társaságok ekkoriban is jártak ide kirándulni, szalonnát sütni. Tájékozódási pontként élt már inkább a köztudatban. A korát senki nem tudta, csak azt, hogy nagyon öreg fa. S a fák sem élnek örökké. Főleg, ha még villámcsapás is megrongálja. A korhadt üreget betonnal töltötték ki, noha a beton már a kőfalnál se vált be, nem még egy élő organizmusnál. Végül ki kellett vágni. A szomszéd falu megvette az erdészettől, s a főterük közelében állították ki egy emléktáblát mellékelve hozzá. Lemez kalappal védték az időjárástól. Nem szép látvány. Nem értem miért vették meg. Talán azért, mert a mi falunknak nem kellett? Ez éppen abban az időben történt, amikor hozzánk is elért a rendszerváltás. A tisztás szélén csak egy korhadt szilánk emlékeztetett a régmúlt időkre. Egyik civil szervezet ültetett három kis mocsári tölgyet, hogy egyikből ismét Mária-fa lehessen. Itt tartották a Madarak és Fák napját, ami egy kis műsorból állt, s a csemeték melletti emléktábla felavatásából. Következő évben már csak egy csemete élt. Az ünnepi műsor, a természet magasztalása után az ünneplők átvonultak egy másik erdő szélére (nekünk több is van) s ott tartottak főzőversennyel egybekötött egész napos pikniket.
Rá egy évre zavar támadt a szervezésben. Az esős idő miatt a kulturális manager a kultúrházban tartotta a természet ünnepét. Egy kis csoport ment ki csupán a helyszínre, ahol az utolsó fácska árválkodott egykori elődje helyén, megcsonkítva, levágott csúccsal.