A néni nem éppen mai csirke, hiszen a lánya is közelít a 70-hez. Amikor leparkoltam, már jött is nyitni a kaput, pedig úgy tudtam, nehezen mozog. Rosszul is hall, így erősen kellett figyelni az ablakon, hogy észrevegye az érkezésemet. Be voltam jelentve. Mondta, hogy az ember vett észre. Valószínűleg a férjére utalt. Mint később elmesélte, rengeteg csapás érte az életben, de azért keveseknek jut az a szerencse, hogy 90 évesen se özvegy.
- Jöttem kijavítani a hibákat, amiket hagytunk.
- Rám bízta Erzsi, hogy mutogassam meg. Nem sok van.
- Azt mondta a főnököm, hogy 18.
- Nincs az annyi. Az az ember nagyon nézegette.
Ha így nevezi, hogy:”az az ember”, aligha lopta be magát a mama szívébe. Nem egyedi eset ez, volt már máskor is, hogy a megrendelővel mi munkások baráti viszonyba kerültünk, de főnökkel ugyancsak távolságtartó volt. Sőt! Ki is mutatta ellenszenvét, pedig a főnök további munkákat remélt tőle. A felesége mondta is állítólag, hogy inkább velem tárgyaljon. Ez persze nem járható út, hiszen én csak alkalmi munkavállaló vagyok a cégnél. A kolléga ugyan tréfálkozik vele, hogy társak vagyunk, de ez csupán azért van, mert esetenként a cég érdekét is szem előtt tartom. Nem mindig. Volt, hogy hibás felmérés miatt újra kellett gyártani néhány műkőelemet. A főnök megpróbálta a burkolóra verni a balhét, de én nem voltam ebben partner. Mondtam, hogy nem visz rá a lélek. „Na, ha téged nem visz rá a lélek, akkor felezzük a félmillió veszteséget” A kolléga viccelődött is, hogy a negyedmilliómra kérjek előleget.

Miskoc-Eger 70km/1 óra...vagy 60km/másfél óra.

Utóbbit választottam, mert unalmas már a 3-as út. Miközben a szélvédőt törölgettem, hogy rendesen kilásson a kamera, aggódva fedeztem fel néhány apró vízpettyet. Szombaton csodaszép kiránduló idő volt, most borongós, de így jártunk. Nem idegen tőlem a hegyvidéki autózás, de ismerve ezt az útvonalat, vegyes érzelmekkel vágtam neki. Reggel 8-kor még a városban sem volt forgalom. Az eldózerolt egykori „Békeszálló” nevű városrészen megtankoltunk. Előreláthatólag 140 km lesz az út, bőven elég rá 8.4 liter benzin (még sok is) Diósgyőrben elindítottam a kamerát, de szinte csak az üres utat vette. Alsó-Hámornál már vizes volt az út, de eső nem esett. A széltől eltekintve, nem volt rossz idő. Lillafüred is szinte üres volt, pedig ünnepek alkalmával tömegek lepik el. Később biztosan így lesz, de az minket már nem fog zavarni. Csak átsuhanunk itt. Jártam néhányszor kirándulóként, máskor pedig dolgozóként ezen a részen. A libegőről ugyan tudtam, de eddig nem láttam. Most meglepett, hogy az újsághírek alapján a másik hegyre gondoltam. Később már idehaza megnéztem a térképet, s meglepve tapasztaltam, hogy az úton oly messze lévő bükkszentkereszt a libegő felső állomásától csak egy köpés távolság. Errefelé persze inkább a szintkülönbség leküzdése a komolyabb feladat, nem a távolság. Ezért raktak az autóútba is kétféle kanyart. (Jobb kanyar, bal kanyar)

Hajdanán a parasztporta természetes tartozéka volt a kemence. Mint ahogy az ágasfa, meg a taliga.
Aztán megváltoztak az életkörülmények, boltból vesszük a kenyeret, a tejet, a húst. A kemencét elbontottuk, az ágasfa csak dísz, a köcsögöket soha nem is vesszük le róla, a ganajos talicska is felkerült a falra, a szekér is virágtartó lett a befüvesített kertben. A tyúkudvar díszkövezést kapott, autó áll a szín alatt. A dolog hátulütője, hogy mivel magunknak nem termelünk semmit, mindenért pénzt kell kiadnunk. Nincs is ezzel baj, ha megtehetjük....Na, de nem erre akarom elvinni a gondolatmenetet.
Úri kedvünkben az egykor csak rögtönzött tűzrakással megoldott szalonnasütéshez is állandó tűzrakóhelyet építettünk. Aztán ezt felülmúlva, visszaépítettük a kemencét. Szándékunk szerint használatra, de legtöbb esetben ez is csak dekoráció. Minket is elért ez a nosztalgikus építési láz. A nővérem állt elő ilyen igénnyel, s mint kivitelezőre, énrám gondolt. Akkor még álmodtunk olyanról, hogy majd akár meg is élhetek a kemenceépítésből, mivel nagy divatja lett. Majd fog engem ajánlani az ismerősöknek, de az ő kemencéje lesz az első.
- Nem. A miénk lesz az első – döntötte el a feleségem.
Mit tesz ilyenkor egy szerető férj? „Jól van drágám.”

„Ledolgoztunk egy életet, nekünk ez jár”- mondják egyes nyugdíjasok szinte bármire. Nem osztom ezt a véleményt. Az utazási kedvezményt is ajándékként élem meg. Nem is tartom igazságosnak, hiszen az aktív korúak fizetnek érte, akkor mi miért nem? Persze örülök neki, meg elfogadom, igyekszem is kihasználni a lehetőséget, ha már van. Ha nem élek vele, attól senkinek nem lesz jobb. Át nem ruházható, a vonat meg úgyis megy, ha rajta ülök, ha nem.

Nemrég írtam egy bejegyzést „Olvadt üvegpohár” címmel, az első kedvezményes utazásom alkalmából. Most túl vagyok a második utazásomon. Miskolc-Debrecen vice verza.
Személyvonat Nyíregyházán át. A pénztárnál be is szólt a mögöttem álló idős hölgy, hogy menjek a gyorssal, hiszen csak ...Ft a pótjegy, és van csatlakozás. Nem emlékszem hány forintot mondott, de nem az összeg nagysága miatt választottam személyvonatot, hanem azért, mert csak. Nem utaztam még ezen a vonalon, meg rá is értem, hiszen erre szántam az egész napomat. A hölgy Nyíregyházára ment, és jött is vissza délután. Nem kérdeztem, de hallottam, miközben félrehúzódva elraktam a jegyemet, meg az ezresből visszajáró 815 forintot.

(Papsajt 9.)

Valaki hozzon be vizet! - rendelkezett anyu.
Hosszú éveken át nem tanulta meg, hogyan kell mondani. Mariska/Laci/Gyuszi, hozzál be vizet! Vagyis névre szólóan. Mert egyébként senki nem veszi magára. Így többnyire az történt, hogy nagy dérrel-durral ő maga ment ki a kútra vízért. Mi pedig egymásnak tettünk szemrehányást, hogy miért nem ment a másik, amikor láthatja, hogy én éppen...valamivel el vagyok foglalva. Tehát nem jogos a mai fiatalokat azért bántani, hogy nem akarnak semmit csinálni. Mi sem akartunk, csak éppen nem hagyta ennyiben a szülő. Mi is igyekeztünk kihúzni magunkat a munka alól. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a kapálástól sokkal izgalmasabb volt a vízmosás oldalában bunkert vájni az agyagban, vagy az erdőt járni vállunkra akasztott íjjal, mint Robin Hood. Jó kifogás volt az iskolai külön feladat is, bár annyira azért ez már nem volt egyértelmű. Esete válogatja. Őrsi órát kedveltül különösen kisdobosként, hiszen egy felsős őrsvezető mindig tudott a kicsik számára valami érdekeset kitalálni. A kötelező sportkörből viszont már jobban szerettünk kimaradni, hiszen többnyire formációs bemutatóra kellett készülni, amiket jobb volt nézni, mint csinálni. Lubai Lali egyszerűen megtagadta, hiszen neki kötelező feladata volt a szőlőben, s – mint mondta – az apja agyon üti, ha nem csinálja meg. Gyula bácsi pedig igen szigorú ember volt. Viszont ki is állt a gyerekéért. Bement az iskolába ostorral a csizmaszárban, s a tanárt kérdőre vonta, miért mondta Lalira, hogy malacfejű.

(MLM 3.)

Az elmúlt néhány hétben általában fél hatkor ébredtem. Most is, hiába aludtam csak felét szokásosnak. Kevéssel 6 előtt kivetett magából az ágy. Felkeltem, odamentem az ablakhoz, bámultam bele a hajnali derengésbe. Még alig kezdett virradni, de a lámpák jól megvilágították a várost. Sajnáltam, hogy nem jól tájolták az ablakunkat. Jobbra láthattam volna a négytornyú székesegyházat, még jobban jobbra a Széchenyi teret a dzsámival, mögötte a Misina-tetőt a TV-toronnyal. Ezek Pécs jelképei. Ezekről tudják beazonosítani a várost azok is, akik egyébként még soha nem jártak itt. Abban az irányban viszont csak a falat nézhettem. Ehelyett elém tárult a szocialista építőipar büszkesége, az életveszély miatt kiürített toronyház. Közép-Európa legnagyobb lakatlan lakóháza. Ezt persze nem látom innét, máshonnét tudom. Látványnak nem különösebben borzalmas, amint a város fölé magasodik. Azt se látom különösnek, hogy egyetlen lámpa se világít a házban. Nem úgy, mint a többi nagy házban, ahol lassan ébredeznek az emberek, főzik a reggeli kávéjukat. A környezethez képest magasnak számít az 5 és feledik emelet, ahol mi vagyunk. Nagy, szürke beton épület, ami nagyon nem illik ide, de ezt bentről nem látom. Pont szemközt van mélyen alattunk az utca, ahol tegnap először leparkoltunk. Egy Barkas pöfög lassan felénk. Kerepelő hangját nem hallani ilyen magasról a csukott ablakon át, csak a füst ömlik vastagon a kipufogójából. Magam is elkoptattam két ilyen, környezetbarátnak nem mondható motort a Wartburgaimban. A komám panaszkodott is, a kb háromezer kilométeres konvojozás során, hogy csípi a szemét a füst. Javasoltam, hogy menjen ő előre, de nem vállalta be.

Vegyes érzelmek közepette léptem be a csarnokba. Első alkalommal az utazás miatt jöttem ide, de tetszett a rendezvény. Az előadó kérdésére én kiabáltam be a választ: „Mondj egy dalt azokért, akik nincsenek itt.” Ezt a dalt hallhattuk többek között, mialatt elfoglaltuk a helyünket. Utalás volt ez arra, hogy aki nem jött el, magára vessen. Akkor még engem győzködtek az üzlet nagyszerűségéről. Most valójában nem tudom, minek vagyok itt. Amikor elkezdődött a műsor, még kevésbé tudtam. Olyan volt, mint amikor egy meccs ismétlését nézzük. Azt hiszem, találó ez a hasonlat, hiszen hiába tudtam az eredményt, mert már sokszor hallottam, mégis érdeklődve hallgattam végig Vágyi Jenő történetét. Megfigyeltem, hogy habár ugyanazt a mesét hallom tőle, egyre lazább, humorosabb az előadása. Megemlítette, hogy rengeteg kudarc érte, de ezeket nem hangsúlyozta, hisz nem érdekes, nem visznek előre. Sok fanyalgó pedig éppen a kudarcok elmesélését hiányolja. Nem értem miért? Naponta vesznek bennünket körül negatív dolgok. Az nem elég? Még több kell? Minek? Talán igazolást keresünk a saját sikertelenségünkre? Beszéljünk arról, milyen sokan belebuktak már ebbe az üzletbe? Melyik üzletbe nem buktak még bele? Attól még sikerrel járhat, aki beleteszi a munkát. Itt pedig elmondják, pontosan mit kell tenni. Nem kell kísérletezni, hiszen minden rossz módszer ki van próbálva. Én már régen tudom, mit kell tenni ahhoz, hogy sikeres legyen az üzletem. Miért nem azt teszem? Sokszor megéltem, hogy amikor lemondtam a számomra kényelmetlen feladatról, megkönnyebbültem. Akkor viszont ne csodálkozzak! Lehet kifogást keresni, vagy pénzt. A kettő együtt nem megy.

Multi Level Marketing szeminárium. Az előadó felszólítja a közönséget: „Tegye fel a kezét, akinek a férje ellenezte ezt az üzletet! Akinek a felesége ellenezte, az ne tegye fel, mert ő nincs itt.” Igaz.
Amikor a feleségem összehívott hozzánk egy marketingterv bemutatót, én elmentem inkább otthonról. Rosszul esett neki, de nem szegte kedvét. Aztán nekem is kezdett tetszeni, hogy felöltözünk üzleti öltözékbe, és utazgatunk ide-oda. Még nyakkendőt is megtanultam kötni. Eleinte Egerbe jártunk rendszeresen. Tetszett, hogy Zsiga – akinek már neve volt a csapatban – második alkalommal megjegyezte, hogy „megismertelek, emlékszem rád”. Pedig nem volt ez olyan nagy szám, hiszen egy szakállas embert könnyű felismerni, hiszen kevés van belőle. A padlizsán színű öltönyöm elvegyült a tömegben, hiszen az volt akkoriban a divatszín.

Ha már megjelentem, meghallgattam az előadást figyelmesen, aztán újra, és újra. Olyannyira, hogy magam is megtanultam, magam is tartottam néhány bemutatót. Büszke is voltam magamra, noha pénzben mérhető haszna nem volt. Személyiségfejlesztő tréningként felfogva az egészet viszont hasznos időszak volt. A döcögő sírköves vállalkozásom mellé adott némi reményt. Semmi nincs ingyen, s ezt itt nem is titkolták. Fizetni kellett a rendezvényeken való részvételért is, amin kívülállók el is csodálkoztak. Nem értem miért? Hiszen ha elmegyünk egy koncertre, vagy egy focimeccsre, ott is fizetnünk kell a szórakozásért. Itt viszont tanulhattunk is, és ugye az oktatás sincs ingyen. Na, de nem is az MLM bizniszt akarom én itt népszerűsíteni, hiszen nem fizet ezért nekem senki. Az egyik élményemet osztom meg, amit ezáltal szerezhettem meg. Sokat jelent számomra az utazás, szívesen keresem fel az ország azon részeit, ahol még nem jártam. Ma már csak Békés megye maradt ki, de hálózati piacszervező tanulmányaim idején, még Pécs is teljesen idegen volt számomra. A szemináriumok úgy működtek, hogy nekünk üzlettársaknak feltették a kérdést, hogy hány belépőt kérünk. Az üzlet előrehaladása érdekében ajánlott volt új érdeklődőket vinni, akiknek eladtuk, vagy végső esetben elajándékoztuk. Általában nem hoztuk a tervet. Így esett, hogy Mezőkövesdről egy 40 személyes busszal utaztunk 17-en Pécsre. Legalább kényelmesen elfértünk, de elég drága volt így az útiköltség. Következő alkalommal már inkább személykocsival indultunk neki az útnak.

(Papsajt 8)

Szabadidőmet főként az újtelepen töltöttem, de mivel az iskola a felvégben volt, lassan az egész falut belaktam. Sokan vonultunk tanítás után hazafelé, a tanáraink vágya szerint rendezett sorokban. Ennek elérésére útfelvigyázókat jelöltek ki, akiknek jelentést kellett tenniük, s megmondták – ha merték – ki viselkedett rendetlenül az úton. Olyan mélységig, hogy köszönt-e vagy sem a felnőtteknek, akikkel útközben találkoztunk. Szabadidőnk terhére tanulóidő volt kijelölve, amikor javasolt volt otthon tartózkodni, mert nem tudhattuk ki árul be a tanítónak. Csak ezután mehettünk ki az utcára, vagy a kispástra. Ez egy üres telek volt a szomszéd utcában, pont szemközt a névtelen úttal. Ennek az volt az előnye, hogy akár a főutcáról lehetett látni, hogy van-e ott valaki, vagy nem érdemes kimenni. Üres, füves terület, kiváló focipálya. Egyik oldalán a Kékesiék kertje. Ezzel nem volt gond, hiszen nyugodtan bemehettünk a letaposott kerítésen a labdáért. Másik oldalon komplikáltabb volt a helyzet, mert ott már laktak, s nem szívlelték különösebben, ha beugráltunk a kertbe. Ezzel a problémával együtt kellett élni nekünk is, meg Molnáréknak is. A rendes focipálya messze volt hozzánk, oda ritkán mentünk el. Akkor is inkább meccset nézni, nem játszani. Nagyon jó csapata volt a falunak, hiszen az újonnan létesült légvédelmi bázisról lejöhettek a katonák, akik közt akadt néhány kimagasló játékos. Vendel bácsinál vettünk egy pohár pirított napraforgó magot papírstanicliban, vagy egyből a zsebünkbe öntve. Aztán állandó mozgásban voltunk a pálya körül, hogy ne kelljen jegyet venni. Hozzánk képest előnyben voltak akik fenn laktak a domboldalban, mert ők a ház elől nézhették a meccset ingyen. Bár olyan messziről talán fel se lehetett ismerni a játékosokat. Volt, hogy mi is felmentünk a dombra, ahol irigykedve láttuk, milyen jó erődöt építhetnek az ott játszó gyerekek az elhagyott bánya köveiből. Ha ők is ott voltak, ajánlott volt engedélyt kérnünk az ott tartózkodásra, különben ellenségként kezelnek bennünket, hiszen mi mégiscsak alvégiek vagyunk.

(Papsajt 7)

Ha a paraszt kimegy a földekre, azt mondja, kimegy a határba. A földtulajdonok közti mezsgye, szintén határ. Amit apu átlépett 1961-ben, az is határ, országhatár.
Nehezen adta rá a fejét, de a kinti rokonok addig rágták a fülét, hogy csak nekivágott. Vonattal, egyedül. Nagy segítség lett volna, ha beszéli a szlovák nyelvet, de nem beszélte. Ebben sokan kételkedtek, hiszen szlovák nyelvű közösségben töltötte gyerekkora jelentős részét. Igaz, az iskolában szigorúan csak magyarul lehetett beszélni, a családban is magyarul beszéltek, az utcán pedig nem sok ragadt rá. Mesélte, hogy miután Kassán leszállt az addig vele társalgó útitársa, nem tudott senki magyarul. Legalábbis nem volt hajlandó senki magyarul beszélni. Aztán mégis akadt, akivel meg tudták egymást érteni legalább annyira, hogy Prágában majd együtt keresik a Karlovyba induló vonatot. Ez az illető mégis eltűnt, mire a segítség kellett volna. A véletlenen múlt, hogy mégis meglátta, hová kell felszállnia. Karlovy Varyban már várta az állomáson egyik húga, onnét együtt mentek Stanovicébe a szülőkhöz. Hazafelé akkora csomagja volt, hogy el nem tudom képzelni, hogyan birkózott meg vele egyedül. Porcelán bögréket, csészéket hozott sokat, Lacinak meg nekem bőrkabátot, saját magának egy nagy bőrtáskát, aminek még évekkel később is erős szaga volt....a többi holmira nem emlékszem.