(Papsajt 8)

Szabadidőmet főként az újtelepen töltöttem, de mivel az iskola a felvégben volt, lassan az egész falut belaktam. Sokan vonultunk tanítás után hazafelé, a tanáraink vágya szerint rendezett sorokban. Ennek elérésére útfelvigyázókat jelöltek ki, akiknek jelentést kellett tenniük, s megmondták – ha merték – ki viselkedett rendetlenül az úton. Olyan mélységig, hogy köszönt-e vagy sem a felnőtteknek, akikkel útközben találkoztunk. Szabadidőnk terhére tanulóidő volt kijelölve, amikor javasolt volt otthon tartózkodni, mert nem tudhattuk ki árul be a tanítónak. Csak ezután mehettünk ki az utcára, vagy a kispástra. Ez egy üres telek volt a szomszéd utcában, pont szemközt a névtelen úttal. Ennek az volt az előnye, hogy akár a főutcáról lehetett látni, hogy van-e ott valaki, vagy nem érdemes kimenni. Üres, füves terület, kiváló focipálya. Egyik oldalán a Kékesiék kertje. Ezzel nem volt gond, hiszen nyugodtan bemehettünk a letaposott kerítésen a labdáért. Másik oldalon komplikáltabb volt a helyzet, mert ott már laktak, s nem szívlelték különösebben, ha beugráltunk a kertbe. Ezzel a problémával együtt kellett élni nekünk is, meg Molnáréknak is. A rendes focipálya messze volt hozzánk, oda ritkán mentünk el. Akkor is inkább meccset nézni, nem játszani. Nagyon jó csapata volt a falunak, hiszen az újonnan létesült légvédelmi bázisról lejöhettek a katonák, akik közt akadt néhány kimagasló játékos. Vendel bácsinál vettünk egy pohár pirított napraforgó magot papírstanicliban, vagy egyből a zsebünkbe öntve. Aztán állandó mozgásban voltunk a pálya körül, hogy ne kelljen jegyet venni. Hozzánk képest előnyben voltak akik fenn laktak a domboldalban, mert ők a ház elől nézhették a meccset ingyen. Bár olyan messziről talán fel se lehetett ismerni a játékosokat. Volt, hogy mi is felmentünk a dombra, ahol irigykedve láttuk, milyen jó erődöt építhetnek az ott játszó gyerekek az elhagyott bánya köveiből. Ha ők is ott voltak, ajánlott volt engedélyt kérnünk az ott tartózkodásra, különben ellenségként kezelnek bennünket, hiszen mi mégiscsak alvégiek vagyunk.

(Papsajt 7)

Ha a paraszt kimegy a földekre, azt mondja, kimegy a határba. A földtulajdonok közti mezsgye, szintén határ. Amit apu átlépett 1961-ben, az is határ, országhatár.
Nehezen adta rá a fejét, de a kinti rokonok addig rágták a fülét, hogy csak nekivágott. Vonattal, egyedül. Nagy segítség lett volna, ha beszéli a szlovák nyelvet, de nem beszélte. Ebben sokan kételkedtek, hiszen szlovák nyelvű közösségben töltötte gyerekkora jelentős részét. Igaz, az iskolában szigorúan csak magyarul lehetett beszélni, a családban is magyarul beszéltek, az utcán pedig nem sok ragadt rá. Mesélte, hogy miután Kassán leszállt az addig vele társalgó útitársa, nem tudott senki magyarul. Legalábbis nem volt hajlandó senki magyarul beszélni. Aztán mégis akadt, akivel meg tudták egymást érteni legalább annyira, hogy Prágában majd együtt keresik a Karlovyba induló vonatot. Ez az illető mégis eltűnt, mire a segítség kellett volna. A véletlenen múlt, hogy mégis meglátta, hová kell felszállnia. Karlovy Varyban már várta az állomáson egyik húga, onnét együtt mentek Stanovicébe a szülőkhöz. Hazafelé akkora csomagja volt, hogy el nem tudom képzelni, hogyan birkózott meg vele egyedül. Porcelán bögréket, csészéket hozott sokat, Lacinak meg nekem bőrkabátot, saját magának egy nagy bőrtáskát, aminek még évekkel később is erős szaga volt....a többi holmira nem emlékszem.

(Papsajt 6)

A nénikém is férjhez ment ebben az évben. Nekem ezzel a lagzival is csak annyi dolgom volt, hogy élvezzem a mulatozó tömegben való rohangálást, a sok süteményt, na meg azt az illúziót, hogy italozok. Egy új cimborám akadt, aki az új sógornak a szomszédságában lakott. Vele ittuk üvegből a málnaszörpöt, ami úgy nézett ki, mintha vörös bor lenne. A kis ház ablakában tartottuk, s időnként odarohantunk, hogy csillapítsuk a szomjunkat. Ez az esemény a falu túlsó felén volt, de Fekete Gyuszival nem itt találkoztam először, hanem az iskolában. Ugyanis ekkorra már iskolás lettem.

A „Glóner” iskola udvarán sorakoztak fel az osztályok. Mi voltunk az első osztály, akik valójában semmit nem tudtunk erről az új világról. Legtöbbünk még óvodába se járt, nem éltünk eddig közösségben. Mellettünk sorakoztak fel a már tapasztalt másodikosok. Miheztartás végett átszólt Kiss Piri, hogy:”Az első még semmi, de a második a valami”. Ezek szerint szerencsénk, hogy mi még csak az elsőt kezdjük. Tanító nénink, hosszú évek óta (meg utánunk még hosszú éveken át) ragaszkodott az elsősökhöz. Nem volt hajlandó nagyobbakat tanítani. Különösen jó érzéke volt Júlia tanító néninek a kisgyerekekhez. Nem volt már fiatal, hét éves szemmel határozottan öregnek tűnt. Göndör haja ezüstösen csillogott, de nem tudom, ősz volt-e, vagy szőke. Talán mindkettő egyszerre. Rekedtes mély hangon, de nagyon barátságosan tudott beszélni. Rengeteget dohányzott. Talán attól volt ilyen hangja. Igyekezett okot adni a dicséretre, ajándékozásra. Kártyanaptárakat, színes kis képecskéket osztogatott, s mi nagyon büszkék voltunk rá, hiszen elismerés volt ez, bizonyíték arra, hogy milyen okosak vagyunk. Volt piros pont, meg fekete pont, de akkor még osztályzat is volt elsőben. Az öt osztályzatot még ki is bővítette. Adott alá, vagy fölé húzott kettest, hármas négyest. Sőt! Volt csillagos ötös. Az osztályterem nem volt túl barátságos az olajos padlóval, a fekete vaskályhával, a fekete táblával, amit csigák és acélsodrony segítségével lehetett cserélni vonalasról kockásra és vissza. Nagy munkája volt abban a tanító néninek, hogy szeressünk ide járni.

(Papsajt 5)

Nyáron nem okozott gondot eltölteni a napokat. Odahaza anyu adott apró munkákat. Valaki hozzon vizet, valaki szedjen gazt a malacoknak, akáclevelet a kecskének...meg ilyenek. Nyilván nem 6 évesen húztam vizet a kútról, hanem majd csak később, de a kacsaitatóban kicserélhettem a vizet már akkor is. Tudta azt anyu, mit melyik gyerekre lehet rábízni. Később szembesült azzal, hogy személyre kell szabni a feladatot, mert ha valakinek mondta, azt senki nem vette magára. Sokszor inkább ő maga csinálta meg, ha sokáig senki nem mozdult. Megesett, hogy nem találtam a helyem, olyankor kilopakodtam a kapun, megnéztem valamelyik szomszédot, akivel legtöbbször kimentünk a határba, vagy legalább a másik utcába, ahol újabb gyerekeket ismerhettem meg. A patakról néha futva mentünk haza, mert anyu jött értünk bottal, s ha utolért, akkor ütött.

A téli esték is elmúltak valahogy. Anyu sokat olvasott nekünk. Később is, amikor már én is tudtam olvasni. Nem adtuk sorra a könyveket, hanem anyu köré gyűltünk, és ő hangosan olvasta például a Mátyás király lustáját, vagy sok más ifjúsági könyvet. A Tihany rádiónkon hallgattuk az esti mesét, a Moha bácsi meséit, vagy rádiójátékokat, néha színházi közvetítéseket. Ezeket lehetett sötétben is, hiszen a hallottak alapján elképzelni a történetet, nem kellett lámpafény. Imádtam a kenyérsütéseket. Természetes dolog volt, hogy minden asszony tudott kenyeret sütni. Este anyu behozta a szobába a fateknőt. Ez a szoba volt egyben a konyha is, sőt itt fürödtünk a mosóteknőben, miután a masinán melegítettünk jó sok vizet a mosófazékban. Eltelt még néhány év, mire rendesen belaktuk a házat. Szóval behozta a teknőt, aminek külön álló állványt ácsolt apu. Mert apu ügyesen bánt a fával. Ő készítette az asztalt, a székeket, hokedlit, sőt mindkét fiúnak – vagyis Lacinak meg nekem - készített kisszéket, aminek egyik végébe fúrt lyukat. Ez azért kellett, mert amikor lovagló ülésben ráültünk, hogy traktort játsszunk, ide kellett beszúrni egy botot, ami a traktor kéménye volt. Nagyokat koppant a kisszék a cementlapon, ahogy ugrálva odébb-odébb haladt a „traktor”. Na, ez nem akkor volt amikor a kenyér készült, mert azt áhítattal figyeltük, a vaságy végére könyökölve. A masinán langyosított vízben elkeverte anyu a szekrény tetején addig papírdobozban tartott párt. (az előző kenyérsütés során a teknőből kivakart összemorzsolt száraz tésztamaradékot) Ez volt tulajdonképpen az élesztő. A teknő egyik végébe öntötte a lisztet, másik végébe a langyos vizet, aztán összedagasztotta az egészet jó sűrű masszává. Úgy emlékszem, ez jó sokáig tartott. Aztán erre a célra tartott ruhával letakarta, és reggelig pihentette.
Amikor felébredtem, már ropogott odakünn a kemencében a tűz. Vékony gallyakkal, meg venyigével (vinegével) fűtötte fel anyu. Ha a kemence „főggyén” végighúzott bot szikrát vetett, elég meleg volt a sütéshez. Az este letakart tészta reggelre jól kidagadt a teknőből, lehetett átrakni a tepsibe. Sok helyen a sütőlapátra rakták, és arról lökték be a kemencébe, amiből előbb persze kihúzták szénvonóval a tüzet, illetve annak maradékát, a kemence ajtóban lévő mélyedésbe. Ettől persze nem lett teljesen tiszta a kemence, ezért utólag a kenyér aljáról le kellett vakarni a hamut. Nekünk volt három nagy kerek tepsink, meg kettő olyan szögletes, mint amikben a kalácsot is sütik. Kivéve persze a lagzis kalácsot, mert az kerek tepsiben készül. Ez már kényesebb dolog, nem is alkalmas rá mindenkinek a kemencéje. Tudja persze az egész falu, kinek van a legjobb kemencéje, amiben jól sül a fonatos kalács. A kenyeret viszont szinte mindenki magának süti. Vagy tepsiben, vagy anélkül. Nálunk csak a vakaró került közvetlenül a kőre. Ez volt a maradék tészta, ami nem fért bele az öt tepsibe. Ez hamar megsült, korábban ki kellett venni. Mi már türelmetlenül vártuk, mikor lesz jó. Ehhez a művelethez persze elkélt a segítség, mert nagyon gyorsan vissza kellett tenni a „tévőt”, nehogy bemenjen a hideg levegő a sütőtérbe.
Olyan forrón tördeltük szét a cipót, hogy még fújni kellett, nehogy megégesse a szánkat. Ki kellett élvezni ezt a finomságot, mert a következőre várhattunk három hetet. Akkorra már az utolsó kerek kenyér maradéka is törte a szánkat. Legjobb volt ilyenkor már bablevesbe beleaprítani, vagy kecsketejbe, tejeskávéba. Arról álmodoztunk, milyen jó is lenne igazi bolti kenyeret enni.

(Papsajt 4)

Nem volt szabad a patakhoz elmenni, de ettől még inkább kíváncsi voltam rá. Kellett ehhez persze egy idősebb gyerek, aki elcsalt. Nem nagyon kellett csábítani, hiszen magam is menni szerettem volna. Noha emlékeztem a sályi patakra, amiben anyu fürdetett, én meg kétségbeesve ordítottam. Na, de majd nem megyek bele a vízbe. Ipolyi Lalitól ugyan igyekezett anyu távol tartani, de tőle remélhettem a legjobb kalandokat. Mivel a testvérem is jött, nekem már nem volt mitől tartanom, hiszen ő fog kikapni. Valójában nem is a patakhoz indultunk, de egyszer csak ott voltunk. A túlparton volt a tsz kertészete, de ott éppen dolgoztak, nem mertünk bemenni, pedig Lali szeretett volna lopni egy kis paradicsomot. Volt ugyan nekik otthon a kertben, de lopni mégis izgalmasabb. Én ugyan nem tudom, hogy mentem volna oda, hiszen épp elég volt a nagy gazban a vízpartra lejutnom. Akkorát én nem bírtam ugrani, hogy bele ne essek a vízbe. Lali ugyan átjutott köveken ugrálva, de jól összevizezte magát. Mi Lacival inkább leültünk a fűbe, vártuk, mit derít fel a kertészetnél. Érdekes volt ez így is, hiszen szép napos idő volt, néztük, hogyan szaladnak a felhőpamacsok az égen, cikáznak a fecskék, brekegnek a békák. Csendben csörgedez a víz, fodrot vetve a kiálló köveken. Olykor nagyot csobbant, amikor a béka beleugrott. Ha nyugton maradtam, hozzám közel is kimászott a partra, de jobban megnézhettem, amikor elterpeszkedett a vízen, néha nagyokat rúgva a hosszú lábaival. Furcsa egy állat. A feje tetején van a szeme, s a vízből csak annyi emelkedik ki. Nagyon hosszú nyelve van, amit csak egy pillanatra nyújt ki, s máris elkapja a legyet. Ettől még érdekesebbek a színes szitakötők. Laci mondta, hogy annak hívják őket. Négy szárnyuk van, és tudnak állni a levegőben, vagy nagyon hirtelen bármilyen irányba elindulni. Néha kettő repül együtt úgy, hogy összeér a végük. Repkednek más rovarok is, de azoknak nem tudom a nevét. Érdekes, hogy ezeket nem is vettem volna észre, ha nem kellene itt várakoznunk. Aztán megjött Lali.
- Dolgoznak az asszonyok, nem tudunk most bemenni. Meg locsolnak is. Halljátok?
Távolról valami gépzúgás hallatszott, biztosan arra utalt. Nem is igazán tudtam, mit akar a kertészettel. Nekem már ez is elég volt, hogy itt heverészhetek. Lehet, hogy anyu már keres bennünket. Haza kellene menni.
- Fogjunk halat? - kérdezte Lali.
- Mivel? - kérdezett vissza Laci, de egyébként tetszett neki az ötlet.
Ipolyi Lali az a gyerek volt, aki mindenre felkészült. A bokor alól előszedett egy rossz kis vesszőkosarat, s diadalmasan emelte a magasba. Aztán odadobta Laci elé, és ismét eltűnt a bokor alatt, s egy ásóval jött megint elő.

(Papsajt 3)

Az utca utolsó háza is vakolatlan, de eltér a többi háztól, mivel ennek három ablaka van az utca felé. Az udvara is el van kerítve. Bár ennek az udvarnak az eleje is kert valójában, de olyan, hogy ablakok vannak lerakva a földre, azok alatt zöldellnek a növények. Az itt lakó gyereket is Lalinak hívják épp úgy, mint a közvetlen szomszédot, csak ez a gyerek már idősebb. Mariskánkkal jár egy osztályba. Anyu nem szereti ha vele játszunk, mert ez rossz gyerek. Szerintem pedig sokkal érdekesebb, mint bárki más az új ismerősök közül. Ráadásul ügyes, mert az áramot is tudja vezetni. Az anyja kiad neki kötelező feladatot, de aztán játszhatunk. Én ugyan kicsi vagyok ahhoz, hogy segítsek, de nézni is érdekes, ahogy a malacokat kiengedi az udvarra, amíg kitakarítja az ólat. Azok rohannak a kút melletti pléhteknőhöz, ami tele van vízzel. Beleisznak, de olyan hévvel rontanak oda egymást taszigálva, hogy ki is borítják az egészet, amivel sarat csinálnak. Ebbe aztán bele is hemperegnek. Lali szalad a vesszőseprővel, hogy elkergesse őket a teknőtől, de már elkésett. Hozza a házból a moslékot, s ezt látva az összes malac beront az ólba, így be is lehet őket zárni. Aztán a kert ablakait kell felnyitni, és meglocsolni az alatta lévő növényeket. A vizet kiborították a malacok, ezért húzni kell a kútról. Ott a kút közvetlenül az udvar közepén, nincs olyan messze mint nekünk a tanyán. Ez nem kerekes, hanem hajtókaros, és csak egy vödör van rajta. Egy kis vályú van a kútkáván belül, abba kell kiborítani, az pedig egy csövön kifolyik a pléhteknőbe, hogy ott a nap melegítse. Ilonka néni határozottan meghagyta Lalinak, hogy langyos vízzel locsolhat, de ez a víz hideg. Megoldotta. Mivel az apja bányász, van neki egy nagy csomó színes drótja. Az ajtó fölött a falban van egy kis mélyedés. Oda köt két szál drótot, amit elvezet a kúthenger oszlopához, ráköti egy egy szögre, majd tovább egy vas valamihez, amit beletesz a vízbe. Figyelmeztet, nehogy belenyúljak, mert agyoncsap az áram. Nem értem mi az, de lényeg, hogy nem szabad. Megértettem. Kis idővel később, amikor leveszi a drótot, mondja, hogy már belenyúlhatok. Nahát! Majdnem meleg. Mintha most vette volna le a mosófazekat a masináról. Jó dolog ez az áram attól, hogy nem tudom micsoda, hiszen nem látni.

Az új ház az Újtelepen épült. Ugyan hol máshol? Mancit végigvonszolni a Kisközön, majd a parókiát kikerülve az Újsoron, a Daruszögön át az Újtelepnek is a végéig a nénikém segített. Anyunak a húgát már én is Irénnek hívtam, de ahogy mesélte, korábban úgy mondtam :Ityű! Mama popon” Vagyis neki panaszkodtam, mert mamám megpofozott. Nem volt egy maradandó emlék, csupán azért tudok róla, mert ezt a mondásomat sokszor visszahallottam. A nénikémre is csak a tanyáról emlékszem, mert két nyáron is ott dolgozott egy falunk béli lánycsapattal. Nem tudom mi volt a munkájuk, gondolom kijártak a határba. Én csak otthon találkoztam velük, meg a szállásukon. Néhányuknak a nevét is tudtam. Tosma Rósa, meg Gál Mancsi...több nem is jut eszembe. Ja! Lénárt Bözsi. Bizonyára az ő nevét se tudtam rendesen kimondani. Talán nem is neveztem meg, hiszen Tosma Rósa volt a szeretőm. Bár egy 4-5 éves gyereknek fogalma sincs mit jelent, de valaki ezt a kifejezést adta a számba, holott csak arról volt szó, hogy jobban kedveltem a többieknél. Pedig nem volt könnyű köztük különbséget tenni, hiszen mind körül rajongtak. Nem is csoda, hisz „ennivaló” kiskölyök voltam. Az ennivalóról jut eszembe, hogy mindenfélét belém tömtek, amit finomnak gondoltak. Én persze többnyire mindent megettem. Az erős unszolásra még többet is, mint ami jólesett. Mert még egy kanállal a Bözsi kedvéért, még eggyel a Róza kedvéért....és így tovább. A lecsójuk aztán betette a kaput. Kihánytam. Sajnálkoztak, kedveskedtek, ringattak, énekeltek nekem, hogy jobb kedvem legyen. Kint a tornácon, a szabad levegőn. Emlékszem a dalra: „Csokko, csokko csokkoládé....” Oda láttunk a sályi útra, amin Ábrány felé haladt egy ponyvás autó. Fantáziáltam, hogy az viszi a csokoládét. Tudtam mi az, hisz a lányok azt is adtak nekem néha egy kis darabot. Édes volt, hasonlított a tejeskávéra, csak ezt harapni lehetett.
Ez a lánycsapat nem csak velem volt ilyen barátságos, hanem az egész családdal. Nem voltak ugyan messze a falujuktól, de mégis idegenben. Örömmel vették, hogy van itt egy család, akiket ismernek, akik még rokonuk is egyiküknek. Tizennégy-tizenöt év volt a korkülönbség a szüleimmel, s ezért mind magázták őket. Jolán néném, meg Sanyi bátyám volt a megszólítás. Illetve a nénikém részéről Sanyi sógor. Anyut ő is magázta éppen úgy, mint a többiek.
Egyszer apunak még hazajönni is segítettek Ábrányból. Az asztaloshoz ment a mosóteknőért. Bizonyára összetalálkozott munkatársakkal, bemehettek a kocsmába is. Én már csak azt láttam, hogy sötét este imbolygott kifelé a tanyára, fejére borított mosóteknővel és teli torokból nótázott. A lányok meg röhögcséltek, adták a tippet, hogy mit énekeljen, meg óvták, nehogy beténferegjen az árokba. Anyu már nagyon türelmetlen lehetett, ezért indultunk elé. Persze ha tudja, hogy van kísérete, nem is kellett volna.
Na, szóval ez a nénikém segített a Manci kecskét elvonszolni az új otthonába, az Újtelepre. Szerencse, hogy jött, mert mi gyerekek nem bírtunk volna ezzel a makacs állattal.

(Papsajt 1.)

- Hát ez a kis legény? - kérdezte a traktoros, miközben hatalmas öklével barackot nyomott a fejemre.
- Ő a legkisebb – válaszolt anyu.
- Mi a neved kisöreg? - intézte kérdését felém, miközben igyekezett nagy vörös fejével barátságosan mosolyogni rám.
Nem mondom meg - döntöttem el, s a számat erősen összeszorítottam, nehogy véletlenül egy hang is kijöjjön rajta. Micsoda egy undok alak! Most akkor legény vagyok, vagy kicsi, vagy öreg? Egyértelmű, hogy nem vesz engem komolyan, különben nem tekerte volna meg a hajamat. A bátyám ugyan csak két évvel idősebb nálam, de neki kézfogásra nyújtotta volna lapát tenyerét. Persze nem tudom, Laci is hogyan markolta volna meg ezt az óriási kezet, amely az én helyzetemből nézve még a napot is eltakarta. Ez most nem fog kiderülni, mert a gyerekek közül csak én maradtam itt a tanyán. Mariska, meg Laci mamámnál lakik, onnét is járnak iskolába. Én ritkán látom mamámat, nem is nagyon kötődöm hozzá. Számomra csak egy öregasszony. Anyunak az anyja, és anyu se nagyon fiatal, elmúlt már harminc éves, azt hiszem. Az biztosan sok, hiszen én talán húszig tudok elszámolni, azon túl már keverem a számokat.
- Gyuszinak hívják – árulta el anyu akaratom ellenére a nevemet – ősszel lesz hat éves.
- Fogok menni iskolába – szólaltam meg mégis, mert ez a fontos információ lemaradt.
- Majd csak jövőre, – javított ki anyu – mert októberben születtél, így év vesztes vagy.
A fenébe! Most azt hiszi ez a nagy melák, hogy buta vagyok, pedig épp az ellenkezőjét szerettem volna bizonyítani. Azt ugyan nem értem mi az, hogy év vesztes, de mindegy is. Na, de ezt nem hagyom ennyiben. Megmutatom, milyen ügyes vagyok. Minden holmit kihoztak a házból, fel van pakolva a pótkocsira a konyhakredenc, a szétszedett ágy, az összecsukott katonai vaságy, a kiürített szalmazsákok, az összes ruhánk, a telepes rádió, asztal, székek, zsákokba felszedett termény, ami nem kell már a malacoknak, hiszen az ól is üres. Vagyis az összes holmink itt van, lehet zárni az ajtót. Odafutok, becsukom az üveges, majd a köpönyegajtót, fordítom a kulcsot, de akad. Nehogy már kifogjon rajtam! Kicsit erőltetem, de nem fordul. Többször nekiveselkedem két kézzel markolva a kulcsot, aztán egyszer csak sikerül. Meglepően könnyen. Nem először végzem ezt a műveletet. Tudom, mekkora erővel kell, és azt is tudom, hogyan kattan be. Most nem kattan, csak elfordul. Kihúzom a lukból, de csak a szára van a kezemben.
- Az anyád mindenét! - csattan fel az anyám – Beletörted.
- Szép teljesítmény egy hatévestől – jegyzi meg a traktoros, miközben megigazítja fején a barna svájcisapkát, melynek „antennáján” egy pénzérme csillan meg a bágyadt napfényben.
Most ez dicsér, vagy csúfolódik? Anyu hisztizik kicsit amiért nem tudjuk bezárni a házat. Na, de minek? Teljesen üres. Két sifont apu már korábban elvitt a lovas kocsival, a többi holmi a traktor pótkocsiján van, ami nem fért, azt elajándékoztuk a szomszédba Gyufkóéknak. Rájuk hagytuk azt a kiskocsit is, amibe ketten tudtunk beleülni egymás mögé, és egy bárányt lehetett elé fogni, hogy húzza azt.

Hatvan, vasútállomás. Akkor szoktam itt időzni, amikor kedvezményes jeggyel utazom. 1977-ben, meg tegnap. A korábbi időpontban katona voltam, és az utolsó buszomhoz nem volt jó csatlakozás. Vagy Mezőkövesden vártam a megfelelő vonatra, vagy Hatvanban. Most megint kaptam kedvezményes lehetősséget, gondoltam kapok rajta. Nem csinálok belőle rendszert, nem szerettem meg a közösségi közlekedést. Tiszta, csendes, kényelmes. Nyílt pályaszakaszokon szinte hangtalanul suhan, hely van bőven....de már az elindulás rosszul kezdődött. Nyilván minden kellemetlenség a rutintalanságomra, nem kellő körültekintésemre vezethető vissza. A Neten megnéztem mindent, vagyis felkészültem. A helyi járatnál 2 megálló, és két járat között válogathattam (volna) Elindultam szokás szerit 3 perccel a busz indulása előtt, vagyis 6 óra 31 perckor. Nézem a kijelzőt, csak kb egy óra múlva jön a busz. Megyek a másik megállóba, ott csupán 25 perc. Kezdek számolgatni a vonat 7:34-kor indul, a busz menetideje 27 perc. Elég karcsú. Hideg nem volt szerencsére, csak fújt a szél. Szélárnyékban elviselhető volt a várakozás.

(Séta a ködben)

Karácsony. Majdnem fehér, majdnem magányos. Kettesben töltjük a párommal. Kicsit irigykedek a kedvenc kollégámra, aki azért jár horgászni, mert otthon mindig sokan vannak. Bosszankodik az anyósa miatt, aki nem velük lakik, mégis mindig ott van náluk. Ecet szaga van, és hangosan kopog a papucsa. Nekem nem is volt anyósom, de nem tudom, jó-e ez nekem, vagy inkább rossz. Anyám viszont van. Isten éltesse sokáig! Csak telefonáltam neki, nem utaztunk haza. Miért csodálkozom, hogy a mi gyerekeink se jöttek? Egyikük majd újév után jön, másik gyerekünk még nem tudja. Pedig már másfél éve nem láttam őszülő hosszú loboncát, beesett arcát. Olyan vagyok mint az öregek. Soha nem állom meg szó nélkül, hogy milyen sovány. Gondolom, ez azóta se változott, amióta vegán kaján él.

A munkahely egy hétre bezárt, nem tudok mit kezdeni magammal. Ülök a gép előtt, vagy nézem a TV-t. Olyan karácsonyi filmeket válogatunk, amit még nem sokszor láttunk. Folyton veszélyben a Karácsony, de aztán megmentik a családok, akik hisznek a szellemében. Vannak hitetlenek, de a film végére ők is megtérnek. Mi is előkotrunk néhány műfenyőt a sufniból. A kisebbek közül válogatunk, hisz ez csak jelkép. Már a szaloncukrot se kell elbírnia, mint gyerekkoromban. Tálcáról eszem, nem a fáról lopkodom. Pedig annak is megvolt a maga fílingje :) A fenyőillat nem hiányzik, mert csak nosztalgiát ébreszt bennem. Szép is volt, amikor a gyerekekkel játszottunk a szőnyegen, a forgó, villogó fa alatt. Most a fölöttünk lakó gyerekek rohangálásának hangjával kell beérnem. Talán gördeszkát kapott egyikük. Azt most nem viszi ki az utcára, hiszen „tél van, hó esett”. Nem sok, csak jelképes. Egy kis porhó. Annyi értelme van, mint porcukorral meghinteni a fehértésztát. Semmi.