Nyolc körül járt már az idő, amikor felkeltünk. Komfortérzetünkön sokat lendített a tény, hogy közel van a WC. Ráadásul olyan jó volt az elhelyezése, hogy be kellett ugyan menni a boltba, de nem a polcok között kellett átvágni, hanem csak a sarkát érintettük. Csupán illendőségből nézegettük a mini gáztűzhelyt, és egyéb sofőrkellékeket.

Megreggeliztem a maradék tejet, aminek szokatlan módon, tej íze volt. Támogatnám én a hazai gazdaságot, de itt nem adnak magyar tejet. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy az utunk elején is szlovák falusi tejet vettünk. Talán az ára, vagy a csomagolása miatt. Annak is tej íze volt. Egyébként úgy hallottam, hogy a zacskós tej fogalma a világ más országaiban ismeretlen. Kicsit ugyan ma már macerás lenne, de emlékszem olyanra 1970 előttről, hogy üvegbe töltötték a tejet. Ki kellett mosni, mert piszkosan nem vették vissza, de nincs ebben semmi rendkívüli. Az eldobható műanyagtól szerintem lényegesen környezetkímélőbb. A zacskó, ilyen körülmények között nehezen kezelhető. Nincs nálunk speciális tejtartó edény, a bögrét se szeretnénk befogni, hiszen a mosogatás is elég körülményes. A bagett kissé megszáradt, de ráértem óvatosan megrágni, nem kellett sietni, bár inkább kellett volna. Endre jutott eszembe, aki az előző parkolóban várt szombat óta. Ugyan kapott-e már fuvart? Nekünk is letelt már 48 óra a lerakodás óta, de nem tehetünk mást, mint várunk.

A kikötőhöz vezető gyorsforgalmi út alatti körforgalmon túljutva már benn is voltunk a városban. Barátságos, szellős építésű lakótelep. Nagyon hasonlít az általam ismert és kedvelt Tiszaújvároshoz. Lényeges különbség, hogy a panelházak nem mosott kavicsos elemekből épültek. A falak színesek. A 15 emeletet sokszor végigszámoltam, mert nem akartam elhinni, hogy annyi. Nem látszott olyan magasnak. Talán az volt a trükk, hogy az alsó hat emelet szélesebb volt, mint a fenti rész, a színe is különbözött, a legfelső emelet pedig ugyancsak más színű volt (az alsókkal megegyező) mint az alatta lévők. A lakótelep szélén végeláthatatlanul hosszú, egyenes út vezetett a belváros felé. Vele párhuzamosan egy csatorna, melynek partján széles kerékpárút, majd egy másik úttest. Ez utóbbi út mellett gyalogjárda. Ezen az oldalon egy stadion, majd néhány focipálya, és az egyetem épületei. Mögöttük családi házas övezet. Kertesnek nem mondanám, hiszen nagyon picik a telkek. A házak mérete a térségben szokásos, vagyis a mi szemünkben kicsik. A téglaburkolás itt is általános, nagyon kevés a kivétel. Lábazat itt sincs. Nagyon ritka, ha lépcső van a bejárat előtt, többnyire csak a küszöböt kell átlépni, mintha egyik szobából menne a másikba. Olyan házat sehol nem láttam, aminek az építése félbe maradt, sőt még….most jut eszembe, hogy korábban azt írtam asfordi sétánk során, hogy nem láttam több építkezést, csak ott egyet. Calaisban több helyen is folytak építési munkák, de ezek nagy, többemeletes házak voltak, furcsamód, még a tetősík is betonból. Az előbbi gondolatot befejezve: Minden családi ház készen volt, sehol nem láttam lakott, de befejezetlen házat. Ennek oka ott keresendő, hogy nem a tulajdonos, illetve a leendő lakó kezd hozzá saját kezűleg, aztán addig halad, amíg a pénze futja. Itt ritkán építenek maguknak házat az emberek. Inkább bérlik azokat. A mindenkori szükségleteiknek megfelelő méretűt. Egy építő vállalkozás pedig nem ad ki a keze alól félig kész házakat. Ez városképileg sem elhanyagolható szempont.

Hajnalban - gondolom, hogy hajnal lehetett, az órát nem néztem meg – ráébredtem, hogy közvetlen mellettünk, a drótkerítés túloldalán mennek a kamionok a terminálra. A parkolóból is sokan elmentek, de lassan már megszokom az éjszakai motorzúgást. Annyira még nem, hogy ne is halljam, de nem nagyon zavar, vissza tudok aludni. Aztán folyamatos zajt is hallottam, bár ezt kicsit távolabbról. Csak fél tíz után keltem fel, akkor láttam, hogy az autópályára csatlakozó 2X2 sávos út túloldalán építik a parkolót. Egyengették a talajt, a dömperek hordták a követ. Valahonnét messziről, mert itt a közelben aligha találnak bányát. Hacsak - ez most jutott eszembe – hacsak nem az alagútból kibányászott kőzet van valahol depóba rakva. Az ideális útalap lehet. Három párhuzamos alagút van a csatorna alatt, annak a fele is iszonyatos mennyiségű anyag.

Tíz órára menetkészek voltunk. A shopban ekkor történt velem az az eset, hogy nem tudtam kijönni az ajtón. A bal ajtószárny kallantyúját huzigáltam le, s fel, de nem nyílott. Aztán Sanyi tolta meg kissé előttem a jobb oldali ajtó hosszú rúdját, amitől kinyílt az ajtó. Na, ez már a fordított angol világ hatása.

Gyorsan sétálunk lefelé a dombról. Eddig olyan a város, mint bármelyik. Aztán meglátok egy magas épületet az út fölött, alatta járnak az autók.
- Ott van a városkapu! – veszem elő a fényképezőt.
- Az a vámház a hídon.
- Hát úgy könnyű, ha te már tudod.

Sanyi már több alkalommal járt itt. Ettől a mai sétától sokkal több időt is bolyongott a városban, de nem adja elő magát, nem játssza a tapasztaltat, meghagyja nekem a felfedezés örömét. A vámházról készül is annyi felvétel, mintha nem is lenne más látnivaló a városban. A vámház ablakán is függöny van. Itt is laknak? Elég zajos lakás lehet. A hídon váltakozó irányú a forgalom. Jó régen építhették, akkor még a maiaknál keskenyebb híd is elég volt. Két szekér elférhetett egymás mellett, de talán nem is volt ennek jelentősége, hiszen nem volt ekkora forgalom, jobban rá is értek az emberek. Meddig tartott kivárni, hogy a szembejövő átérjen? Semeddig. A járda a kapun kívül vezet a hídra, mind a két oldalon, kőkorláttal körülölelve a vámházat. Itt állok, a Lahn folyó hídján. A túloldalon, egy szikla tetején (bár a házak és a fák takarják a sziklát) áll a dóm. Több mint fél tucat torony emelkedik az ég felé. A közepén sem kupola van, hanem ott is hegyes toronysüveg. Méghozzá, görbe. Nahát! Szépnek nem mondanám, inkább olyan amatőr munka az egész templom. Már az se vált ki belőlem túl nagy csodálatot, hogy az egész épület be van festve. Egy dómnak szeretném látni a köveit. Itt is vannak párkányok, keretek, boltívek, meg rózsaablak, de minden be van meszelve rozsdavörösre. Na, de ezek itt németek. Nem Itáliában vagyunk. Az óvárosban sétálva mondom is, hogy ezek a németek nagyon sok házat összegányoltak, mire ilyen precízek lettek.

1959 áprilisában költöztünk be a szüleim - még el se készült - családi házába. Az el nem égethető szemetet a kiürült meszesgödörbe hordtuk. Ki is szolgált jó néhány évig. Amikor megtelt, apu ásott mellé egy sekély gödröt. A kitermelt földből lefedte a korábbi szeméttárolót. Mivel akkoriban alig használtunk csomagolóanyagot, nem termelődött annyi szemét, mint manapság. Nem volt fürdőszoba, tehát szennyvíz sem. Tartottunk állatokat, a trágyát a kertre hordtuk. Így működött ez korábban is a falusi portákon. Nem fizettünk környezetterhelési díjat. Nem fizettünk a szemétszállításért sem.

Aztán ránk köszönt a jó világ. 20 évvel később a saját házamnál már természetes dolog volt a csapvíz, meg a fürdőszoba. Néhány évig szippantani se kellett. Akkor meg már főleg nem, amikor kötelező volt rákötni a szennyvízcsatornára. Az építési törmeléket – sőt a szemetet is – néhány évig a veres-bányába lehetett kihordani. Amikor a szomszéd falu határában létesítettek lerakót, ott már fizetni kellett. Ez se volt még annyira vészes, hiszen a kommunális hulladék díját átvállalta az önkormányzat.
Ez se tartott örökké. Ma már heti 500Ft a kukadíj, ha van szemét, ha nincs. A szeméttelep kb. 50 km. Érthető, hogy nem olcsó. Építési törmelék? Jobb bele se gondolni! Pedig a megroggyant hátsó lépcsőm helyett szívesen építenék valami könnyed szerkezetet, de mit kezdjek a törmelékkel? Annyi pénzem nincs. Így inkább majd rábetonozok.

Sok helységjelző tábla alatt lehet látni székely rovásírással is a település nevét. Arra gondoltam, hogy ennek semmi értelme, hiszen senki nem tudja elolvasni. Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy csak úgy brahiból megtanulom. Múlt szombaton rászántam magam. Azt hittem, nehezebb lesz. Magam is meglepődtem azon, hogy egyetlen nap alatt 80%-os biztonsággal tudtam használni az írásjeleket.

A konyhaablakból felfigyeltem egy helyes kis Lancia-ra. Nem tudom a pontos nevét, olyan mint az "Y", csak egyterű. Olaszországban nagyon sok van belőle. Ilyennel járnak ott az asszonyok.
Lassan csorog lefelé a lejtőn, mintha keresne valamit. Amikor már nem látom, átszaladok a kisszobába, hogy a "farát" is megcsodáljam. Nem megy messzire. A mi házunk, és a következő között áthúzódik az út baloldalára és megáll. Jobb oldalon a parkoló szinte üres. Kiszáll a fiatal nő. Fogadnom kellett volna rá, hogy szőke. Elindul gyalog visszafelé a szolárium irányába, ahol ugyancsak bőven van parkolóhely. Ez lehetett volna a másik fogadás, amit nagy eséllyel megnyerek.

A tábor parancsnoka egy fiatal zászlós volt, aki Sanyi számára ismerősnek tűnt. Főleg, hogy azzal az autóval érkezett, amit útközben láttak az erdészház előtt.
Ebéd után Sanyi vette a bátorságot, hogy megszólítsa a tisztet.
- Én ismerem magát – vetette oda kurtán.
Igen? – csodálkozott el a zászlós – Aztán honnét? - A Tebe réti erdészháznál találkoztunk úgy négy…vagy inkább öt éve. Maga az olajbányász.
- Olaj?…Ja! A barátomra gondolsz, akivel együtt voltunk. Nem, nem én vagyok az olajbányász. Én útépítő vagyok. Nem is értem, miért nem utász alakulathoz kellett bevonulnom. Helyette hivatalnok lettem itt Miskolcon, a hadkiegészítő parancsnokságon. Onnét vezényeltek ebbe a táborba. Te kije is vagy az én erdész barátomnak?
- Senkije – válaszolt Sanyi kurtán.
A zászlós erősen gondolkodott, de úgy tűnt, nem emlékszik arra, hogy találkoztak volna.
- Hány éves is vagy?
- Tizenhét.
- Öt éve, még igencsak gyerek lehettél…
- Az erdész úr teheneit őriztem.
- Ahha! – tett úgy, mintha rájött volna valamire, de talán csak tettette, hogy emlékszik.
- Mondja! – szólt Sanyi kisvártatva.
Gondolkodott erősen, miként szólítsa a tisztet, de ettől okosabb nem jutott eszébe. Sokat nem halogathatta, mert attól tartott, hogy otthagyja, ha úgy véli, befejezték a társalgást.
- Zászlós úr. Zászlós úr a helyes megszólítás.
- Mondja zászlós úr! Miért vagyunk mi itt?
- Miért? – csodálkozott rá a kérdésre. – Azért, hogy tanuljatok! Tanuljátok az alapvető katonai ismereteket.
- Elvisznek minket katonának?
- Dehogyis! – nevette el magát a tiszt. – Legalábbis remélem. – tette hozzá még halkan, miközben eltűnt arcáról a mosoly.
- Csak azért, mert háború van. Meg kell állítani a muszkákat! Mert úgy hallottam, nagyon megindultak.
- Kitől hallottad? Van valakid a fronton?
- A keresztapám. De nem tőle tudom. Ő nem is harcol.
- Nem harcol már ott senki, csak fut. – csúszott ki a tiszt száján a megjegyzés, de maga is meglepődött, hogy ezt kimondta egy idegen legény előtt. Körül is nézett, nem hallotta-e más is.
- Győrben beszélgettem egy hadirokkant emberrel. Ő sok dolgot hallott a kórházban. Tudja, elvitte az akna a lábát. Mesélte, hogy aratáskor volt egy akkora csata, hogy több mint egymillió ember volt ott, meg rengeteg tank. Azt nem tudom miféle, még nem láttam, de valami olyan gép lehet, amiből ágyúval lőnek, úgy hallottam.
- Jól hallottad. Egyet én már vezettem is egy laktanyaudvaron. Az egy olasz gyártmányú gép volt. Lánctalpas, és ahhoz képest gyors. Mondják akik olyanon gyakoroltak, hogy árkon bokron át lehet vele menni, csak azt kell elkerülni, hogy rálőjön az ellenség, mert az biztos halál.
- Akkor az minek van?
- Amikor még korszerűnek számított, nem voltak ilyen erős fegyverek. Ma már csak gyakorolni való a lánctalpas vezetését.
- Gondolom, a fronton nem olyanok vannak.
- A németeknek nagyon komoly tankjaik vannak. Úgy beszélik, hogy mire a ruszkik elérik a saját lőtávolságuk határát, egy tigris ötöt, hatot is ki tud közülük lőni.
- A magyaroknak is van ilyen?
- Ott a fronton? Nekünk ott már seregünk sincs, nemhogy Tigrisünk.
- Ezt meg hogy érti?
- Sehogy. Felejtsd el! Na, majd még találkozunk a lőtéren. – hagyta ott Sanyit, mielőtt még olyanokat mondana, amit nem akar.

....A beszélgetésnek a Sanyi keresztanyja vetett véget. Hívta, hogy próbálja fel a keresztapja ruháit, ne a temetés napján kelljen ráigazítani!

- Keresztanyám! Borzalmas dolgokat mesélt ez az ember –mondta Sanyi már ruhapróba közben – Egész biztos, hogy keresztapám nem a fronton van?
- Állj nyugodtan! Hozok egy nadrágszíjat. A szárát fel kell hajtani, de a derekával nem töltöm most az időt.
- Egészen biztos?
- Mi van? Ja, hát persze. Miért írná, ha nem úgy lenne? Meg is kellene fürödnöd! – tette még hozzá, miközben a nadrág bujtatóiba fűzte a szíjat – Olyan ember szagod van.
- Hiszen ember vagyok már.
- Már majdnem – nevetett nagyot az asszony – Olyasféle. Csak tudnám, miért van akkor bakkecskeszagod!
- Na, ilyet aztán ne mondjon! Annyira büdös nem lehetek, hiszen meg is áztam az éjjel. Tüzet kellett raknom, hogy megszáradjon a ruhám.
- Kimosni se ártott volna.
- Kimosta az eső.
- Majd adok anyádnak szappant holnap, mielőtt hazaindulnátok. Szólj, hogy el ne felejtsem! Bár azt se bánnám, ha itt maradnál! – tette még hozzá halkan, miközben gombostűt keresett a varródobozában, hogy megtűzhesse a felhajtott nadrágszárat.
- Auuu! – szisszent fel Sanyi, amikor bokáját érte a szúrás.
- Bocsánat! Majd vigyázok, csak ne mozogj. Nem maradnál itt? Mi dolgod odahaza?
- Valójában semmi. Most se voltam otthon. Majd a télen megyek az erdőre ölfát vágni. Már csak bevesznek a bandába! Tizenhét elmúltam, elbírom a fejszét is, a <a class="ktg6us78hf8vdu7" href="javascript:void(0)"><u style="border-bottom: 1px solid;">keresztv</u></a>ágóhoz is odaállok akárkivel. Csak hát messze van még a tél…
- Beszélek a mérnök úrral, vegyen oda hozzánk az új gyárba! Egyre több ember kell. Nem győzzük a munkát, ha sokáig tart még a háború. Pedig azt mondták, hogy mire a levelek lehullnak…aztán már megint hullnak lassan.
- Mondta ez az ember, hogy az amerikaiak már partraszálltak…nem is tudom hol.
- Beszélik a gyárban is. Meg azt is, hogy Olaszországból már bombázni is tudnak bennünket. Mi meg ugye, hadiüzem vagyunk. Majd csak vége lesz egyszer!
- És ki fog győzni?
- Azt csak az Isten tudja…bár mi aligha. Mi mindig csak veszítünk.
- Mondta ez az ember…
- <a class="ktg6us78hf8vdu7" href="javascript:void(0)"><u style="border-bottom: 1px solid;">Istv</u></a>ánnak hívják.
- Jól van, István…Tényleg! Az jutott eszembe, hogy ennek nincsen gyereke?
- Dehogy is nincs. Három is. Az anyósához mentek Tisza…Tiszavalahová, mert azt mondták a gyárban, hogy aki teheti, küldje vidékre a gyerekeit, mert ott nagyobb biztonságban vannak. Ott a nagyanyjukkal jobban megvannak a gyerekek. A beteg apjukkal itt csak a baj volt. Sokat szenvedett, aztán meg inni kezdett. Mindig akadt olyan, aki vitt neki bort. Az anyjuk meg ugye dolgozik. Egyikük ugyan már iskolás, de a nyáron ez nem számított. Igaz, most már elkezdődött a tanítás. Na, de ez az ő dolguk.
- Na, szóval mondta ez az ember, hogy a fronton hegyekben állnak a halottak. Az volt a legszörnyűbb, hogy ő is bármikor sorra kerülhetett.
- Ezért az érzésért nem kell a frontra menni! Hallottál a robbanásról? Májusban volt – folytatta anélkül, hogy a kérdésére reagálást várt volna. – Az egyik asszony megkért, hogy cseréljünk műszakot, mert neki nem jó a beosztás. Bemegy helyettem, én pedig dolgozok majd következő nap. Valami dolga lett volna. Úgy gondoltam, miért ne segítsek, hiszen nekem mindegy. Aztán itthonról hallottam azt a rettenetes hangot. A gyár felől jött, rögtön rosszra gondoltam. Tizenheten haltak meg. Nem is volt mit eltemetni. Én is köztük lettem volna, ha akkor ott vagyok. Cudar érzés, annyit mondhatok.