Zsolt egyszer járt a környéken mielőtt bevitték katonának. Egerből vittek bútort Szegedre, s közben tettek egy kis kitérőt Soltvadkert felé, mert ott olcsón lehetett jó pálinkát venni. A bútorgyári kollégák leadták a rendelést, nekik a Miska bácsival pedig le kellett szállítani az anyagot. Az öreg volt inkább szakértő szeszes ital témában, de a sofőr nem ihat, így Zsoltnak kellett lemeózni az árut. Nem volt ínyére a feladat, de valakinek meg kellett kóstolni. Ezután már csak attól tartott, hogy ha az otthoni alkeszoknak mégse fog ízleni, rá neheztelnek majd. Orgovány neve azért volt ismerős, mert egy falubeli asszony onnét származik. A bátyjának volt valahol ismerőse izsáki, a hadnagyuk felesége kisizsáki, Szabadszállásról Petőfivel kapcsolatban hallott. Na, meg Bugac. Ki ne hallott volna még róla? De ennyi volt amit tudott a Kiskunságról. Térképen sok mindent ismer, de a valóság más. Az izsáki vasútállomás olyan, mint amiből 12 egy tucat. Semmi jellegzetes nincs rajta. Nagyon faluszéle. A néhány kicsi parasztház nagy kertekkel bárhol az alföldön így néz ki. A macskaköves út, töredezett aszfalttal kiszélesítve is egyforma minden állomás mentén. Maga az állomásépület csak messziről látszik, a hat sor vasúti vágány a felsorakozott katonák előtt fut egybe, s a sorompón túl, az akácosban már csak ennyi kanyarog tova. Innét még azt se lehet látni, ahol a tankok lejönnek a vagonokról. Csak a síneket keresztező gyér forgalom nyújt némi látnivalót, s az egyetlen áthaladó személyvonat....személyvonatocska, ami lassan távolodik a melegtől vibráló hullámos acélcsíkokon Solt felé.
A hosszú várakozás után lelkesen ugrálnak fel a teherautókra, ami elviszi őket Orgoványon keresztül a lőtérre. Idegen tájon haladnak, ami semmiben nem különbözik más síkvidéki tájtól. Csupán a táblákról tudják, hol járnak. Orgoványt elhagyva lekanyarodnak az aszfaltos útról. Megállnak, meg kell várni itt a tankokat. Le is lehet szállni a kocsikról, elméletileg sorokba rendeződve, gyakorlatilag csoportokba verődve. Zsolt ekkor találkozik valójában a homokkal úgy, mint termőtalaj. Megdöbbentő. Hallotta, az iskolában is tanulta, hogy errefelé homokos a talaj. Most viszont azzal szembesül, hogy ez így nem felel meg a valóságnak. Itt homokból van a föld. Nem homokos a föld, hanem homok. A lőtér irányába mély keréknyomok kanyarognak szélesen. Jön egy oldalkocsis MZ, nekivág a homoknak, mint az őrült. Kerülgeti a gödröket, csapódik jobbra-balra, néha még keresztbe is fordul, de megy rendületlenül, hozzá nem értők szemében indokolatlanul nagy sebességgel. Aztán valaki megmagyarázza, mire való ez a nagy iram. Lassabban nem lehet, mert belesüllyed a laza homokba. Csak olyan helyen állhat meg, ahol erősen megtelepedett a növényzet, s az megtartja a súlyát. A föld...illetve homok utat nehéz teherautók szántják, itt nincs esélye a növényzetnek. Megjönnek a tankok. A hernyótalpak magasra felverik a homokot, a haspáncél pedig földgyaluként simítja végig, hogy aztán a következő lánctalp ismét felmarja. A láncok szokatlanul lazák. Szombathelyen vagy Tatán a sárvédő alatt futó rész nem éri még a középső görgőt sem, itt pedig rajta fekszik az összesen. Laza talajon így kell, mert állítólag a feszes lánc itt ki tud fordulni. Biztosan így van, bár nehezen hihető, hiszen arasznyi tarajok futnak a görgőpár között. Senki se kívánja ezt kipróbálni, hiszen nem nagy boldogság hernyótalpat szerelni még betonon se.
A fiúk irigykedve nézik a terepet, arra gondolva, hogy az egyes harcos kiképzésen, mennyire megszenvedtek a keményre taposott földúton a lövészteknő ásással. Itt a homokban még ásó se kell hozzá. Később persze megtapasztalják, hogy a szúrós növényzet mennyire megkeseríti az egyébként se nagyon imádott kúszást. Vagyis a homok se jobb a kemény talajnál. Ha a kiképző szívatni akarja a kopaszt, feltalálja magát.

Bözsi néni, nagyon kedvesen fogadta a rég nem látott vendéget. Kedvessége, vagy inkább túláradó nyájassága szinte már kellemetlen volt, pedig csak úgy viselkedett, ahogy mindig szokott. A vendég emlékezett erre a „cigánykodó” viselkedésre még gyerekkorából.
- Megismertelek kedves. – simogatta a karját, az arcához egészen közel hajolva – Pontosan olyan vagy, mint szegény édesanyád volt. A jóisten nyugtassa – tette még hozzá. Ő is nagyon szép asszony volt. Üljetek mindjárt asztalhoz, hiszen már régen elhúzták a delet.

Ebédre Tibi is hazajött. Nem csak a vendég miatt, hiszen legtöbbször bezárja délben az üzletet vasárnap is. Az utóbbi néhány évben, amióta az idegenforgalom kikerült a település centrumából, alig van forgalom.

A kiadós ebéd után kiültek az északi tájolású teraszra, ahonnét gyönyörű panoráma nyílt az alig 3-4 km távolságban lévő hegyekre.
– Már el is felejtettem, hogy ez ilyen szép. – mondta Zsuzsa elmélázva, szinte csak magának, miközben a kávéját kavargatta.
– Nekünk mindennapos látvány, – kezdte magyarázni Tibi – de néha, amikor kiülök ide a nyugágyba, én is elgyönyörködöm benne. Jó ötlet volt, hogy így tájoltuk a házat. A sógorom kiröhögött, amiért északi teraszt építettünk, de később azt mondta, hogy nekem volt a legtöbb eszem, mert ő soha nem tud kiülni a nyugati oldalra.
Zsuzsa kérdőn nézett rá, nem értette, miért mondja.
– Annak idején én se gondoltam át előre, egyszerűen ilyen volt a terv. Csak később tapasztaltam meg, hogy csupán nyáron szoktunk kiülni, amikor egyébként dög-meleg van. A déli, de főleg a nyugati teraszon megszorul a meleg. Itt szinte mindig árnyék van, csak hat óra után süt be a nap, akkor meg már nincs olyan nagy ereje, ki lehet bírni.
– Ühm. – dünnyögte helyeslően a vendég – Valóban így van. Egyébként hogy vagytok, mi újság a faluban? Jól megy az üzletetek? Amikor elkerültem innét – százharmincöt évvel ezelőtt – szúrta közbe fanyar mosollyal – még nagyon álmos kicsi falu volt, de azóta nagyon fellendült az idegenforgalom mindenfelé. Gondolom itt is. Volt a tanácsnak egy kicsi kacsaúsztatója, biztosan fejlesztettétek, hiszen egy időben nagyon nyomták a termálfürdőket.
– Tényleg nagyon elszakadtál a szülőfaludtól, ha még itt tartasz. Semmit nem tudsz?
– Hát tényleg. Tényleg nem. Évente egy-két alkalommal hazajöttem a temetőbe, de senkivel nem beszéltem. Már akkor se tartottam a kapcsolatot az itthoniakkal, amikor Zsarátnokra költöztünk. Pestről meg főleg nem. Ma már majdnem egyedül vagyok, lehet, hogy ezután gyakrabban jövök.
– Hozzánk bármikor jöhetsz, örülni fogunk neked. – jött ki a házból Sára egy gyümölcskosárral. - Hozd el majd a lányodat is!
– Jó lenne a régi bandát is összehozni egyszer. – sóhajtott Tibi, miközben a cigijét kotorászta a majdnem üres dobozból. – Persze nem lenne sok értelme, de egy kicsit nosztalgiázhatnánk. Ilyen nagy távolságból már nagyon szépek azok a csetlő-botló művészinek semmiképp nem nevezhető produkciók, amit akkor zene gyanánt csináltunk.
– Nem ígérek semmit, de talán Parázs hazajön. Na, inkább nem is mondtam semmit.
– Mi van?
Tibi elvesztette a fonalat, de hiába unszolta, Zsuzsa nem volt hajlandó többet mondani. Így a házigazda volt kénytelen mesélni a falu történetét egészen onnét kezdve, amikor Zsuzsa elköltözött. Majdnem úgy mintha egy idegennek mondaná el, csupán annyi különbséggel, hogy néha belebonyolódott a rokoni szálak magyarázásába. Mert azt fontosnak tartotta megértetni, hogy ki kinek a kicsodája. Néha a felesége is próbált besegíteni, így természetesen viták alakultak ki azon, hogy melyik közös ismerőshöz kapcsoljanak olyan személyeket, akit a vendég nem tudott hova tenni. Legtöbbször persze inkább rábólintott akkor is, ha nem értette kiről beszélnek.

Még alig múlt hajnali négy óra, amikor Zsuzsa felébredt. Vasárnap lévén, nem volt semmi oka a korai kelésnek, kicsit bosszantotta is a dolog, de nem tudott újra elaludni. Egymástól független gondolatok kavarogtak egyszerre az agyában. Legjobb lenne kicsit beszélgetni valakivel. Teljesen mindegy, hogy miről. Tegnap még azt mondta, hogy meg lehet szokni a magányt. Most viszont rádöbbent, hogy ez milyen nehéz. Nehéz? Lehetetlen. Képtelenség. Soha nem érezte még ennyire egyedül magát. Eluralkodott rajta az a kétségbeejtő gondolat, hogy felesleges, senkinek nincs már rá szüksége. Pillanatnyilag könnyebb lenne, ha menni kellene dolgozni, de vasárnap nem nyitnak ki. A szomszédok vasárnapi családi kirándulásra mennek a hegyekbe, legalábbis azok, akikkel kapcsolatot tart. Egyedül lesz egész nap. Kiüljön a parkba, hátha arra vetődik valaki? Etesse a galambokat, mint az az ismerős öregasszony, (Ismerős? Nem tudja a nevét se.) aki nyáron is télikabátban, kerekes táskával csoszog végig a környéken minden nap? Nem ez az első magányos vasárnapja, de többnyire fel se figyelt erre. A tegnapi találkozás alaposan felbillentette a lelki egyensúlyát. El kell menni valahová, mert itthon megőrül egyedül. Igaza volt tegnap Zsoltnak, hogy fiatal még a magányra. Eszébe jutott egy régi ismerőse, aki megismerkedésükkor volt hetvenegy éves. Tizenkilenc évesen lett özvegy, aztán egyedül élte le az egész életét. Pontosabban az édesanyjával, de férfi nélkül. Nem egyedi eset, de Zsuzsa akkor se kér ebből még így negyvenöt éves korában sem. Ki tudja, hány éve van még hátra, megeshet, hogy még egyszer ennyi. Már a lánya is csak látogatóba jön. Nem is nagyon gyakran, hiszen felnőtt nő, éli ő is a saját életét.
Kicsit forgolódott még az ágyban, próbált visszaaludni, de nem sikerült. Hiába erőltette, nem tudott épkézláb gondolatot kicsiholni az agyából, csak egy nagy, zavaros kuszaság volt a fejében. Több mint egy órán át próbálkozott az alvással hasztalan, aztán inkább felkelt, hiszen minél tovább halogatja, annál fáradtabb lesz. Feltette a kávét, s közben keserűen nyugtázta magában, hogy ez is két személyes. Próbálta megtervezni a napját, de úgy járt, mint egy napon Micimackó. Tudniillik, semmi dolga nem akadt. Eszébe jutott, hogy tenni kéne valami nagyon… A kocsi! Na jó, az nem annyira fontos, de akár haza is hozhatná a csarnoktól, hiszen tegnap Zsolttal jött el onnét. A Suzukija meg ott maradt. Végül is mindegy, hogy holnap fog tömegközlekedni vagy ma, de ezzel is telik az idő. Ezzel persze még a fél délelőtt se fog eltelni. El kellene menni valahová. Menjen a lánya után a Balatonhoz? Nem hívta senki. Vagy mégis? Ah! A Zsolt meghívását nem kell komolyan venni. Ha mégis komolyan gondolja, majd eljön érte, ha eljön, ha elmer jönni. Valójában ő maga se tudta biztosra, akarja-e, hogy jöjjön. Nem lehet annyira önző, hogy mások rovására akarjon boldog lenni. Vagy mégis?
Nem volt még hatóra sem, amikor már lenn volt az utcán. A HÉV álmosan döcögött Szentendre felől. A kocsik szinte üresek. Ilyenkor mindenki kifelé megy a városból. Alig van néhány kivétel. Leült az első ülésre és üresen bámult maga elé. A reggeli napfény beragyogta a várost, de nem is vette észre, pedig ettől többnyire jókedvre derül az ember. A végállomáson lement a Metróba, átkelt Pestre. Nem szállt villamosra, mert bőven volt ideje, gyalog vágott neki a hátralévő útnak. Sétált egy jó nagyot. Mire megérkezett, rájött, hogy nem volt egy jó ötlet, de közben eldöntötte, hogy hazamegy. Nem a panelba haza, hanem Póriba, a szülőfalujába. Nem várja ott senki, de legalább kimegy a temetőbe, meglátogatja a szülei sírját. Nincs most ugyan semmilyen alkalom, de legalább jól kipanaszkodja magát. A holtak türelmesen végighallgatják.

Kettőkor nem zár be a butik, csak akkor átveszi a tulajdonos, és ő zár be majd este. Zsoltot persze ez egyáltalán nem érdekli. A lényeg, hogy viheti magával az egykor oly szenvedélyesen imádott nőt. Na és persze a két hatalmas szatyrot, amit Zsuzsa a kezébe nyomott.
– Ezeket viheted a kocsihoz, mindjárt megyek én is. Hol parkolsz?
– Majdnem ott, ahol délelőtt, de inkább megvárlak itt, nehogy meglógjál tőlem. – vigyorgott a saját gyenge humorán.
Nem lógott meg. A férfi törte az utat a tömegben a csomagokkal, a nő követte, mint ahogy negyedszázaddal korábban kellett volna. Azért, hogy nem így történt, egyikük se tehet szemrehányást, hiszen mindkettőjükön múlott. A múlt elmúlt. Nincs értelme olyanokon még gondolkozni sem, hogy mi lett volna. ha. Tény, hogy sok minden másképp alakult volna, de egyáltalán nem biztos, hogy úgy lenne jobb. Nem születtek volna meg ezek a nagyszerű gyerekek. Biztosan lennének közös gyerekeik, de azok más gyerekek lennének. Még belegondolni is hátborzongató, hogy mennyire véletlenen múlik az embernek a megszületése. Mindannyiunké.
– Hová parancsolja asszonyom? – kérdezte Zsolt mosolyogva, miután beindította a motort.
– Csillaghegyen lakom egy panelban. Oda kérem.
– Hogy jársz ide? Tömegközlekedel?
– Előfordul az is. Egyébként békávézésnek mondják. Van egy lestrapált Suzukim, többnyire azzal jövök, itt van a parkolóban, de majd holnap hazaviszem.
Zsoltnak megfordult a fejében, hogy mehetnének külön kocsival, de aztán mégse mondta. Amíg úton vannak, addig is együtt lehetnek. Dehogy fosztja meg ettől magát. Ennyi év kihagyás után minden perc számít. Biztosan Zsuzsa is így gondolja, azért hagyja itt a kocsiját. Azután az jutott eszébe, hogy ma már kétszer próbált hazudni, de végül Hansnak is igazat mondott, hogy Óbudára megy. Tett ugyan egy kis kitérőt, de most viszi oda azt a személyt, aki vár rá. Itt ül mellette, gyakran össze-össze néznek, szótlanul mosolyognak egymásra. A pesti rakparton araszolnak észak felé. Gondolni is rossz, mi lehet most a körúton, ha itt se lehet haladni.
Néha meglódul a sor, aztán elakadnak, mint a két egykori szerető a beszélgetéssel. Valójában semmit nem tudnak egymásról, de az életük történetét mégse kezdhetik el most itt a kocsiban. Majd, ha megérkeznek. Viszont van egy nagyon jó téma. A gyerekek.
– Eddig még nem ismerted a lányomat?- kérdezte Zsuzsa, megelőzve a téma felvetésében Zsoltot.
– Találkoztunk már korábban is, a fiam bemutatta. Ez annyiból állt, hogy mondta a nevét, meg azt, hogy a barátnője, de ebből nem derül ki, hogy kinek a gyereke. Csak néhány perces találkozások voltak. Tegnap történt először, hogy beszélgettünk is. Azonnal ki is derült, hogy kicsoda. Majd még tartozom neki a magyarázattal, hogy miért viselkedtem úgy, ahogy. Nem kizárt persze az sem, hogy már rá is jött.
– Ne problémázz ezen! Ha valamit nem ért, úgyis megkérdezi. Majd azt hiszem én is szorulok, amiért nem beszéltem neki kettőnkről, de hát miért tettem volna?
– Durusszal mikor váltatok el? – tért mégis a személyes témára.
– Nem régen. Olyan három-négy éve. Várj csak! Utána kell számolnom. – kis szünet – Három. Három éve.
– Mi történt?
– Hosszú. Na jó, összefoglalom pár mondatban. Amikor Pestre költöztünk, először közlekedési volt, de aztán átment nyomozónak. Na, ez betett a családi életnek. Soha nem lehetett tudni mikor jön, mikor megy, egyáltalán azt sem, hogy mit csinál. Néha nagyon feszült volt, kissé tönkrementek az én idegeim is, az övéről nem is beszélve. Gyanítom, hogy nőzött is, de tűrtem. Féltem a változástól, nem akartam a gyerek miatt se elválni. Aztán Rezső belekeveredett valamibe. Hirtelen sok pénze lett. Akkor vettünk egy nagy, kertes házat. Gyanús alakok érdeklődtek utána. Egyszer csak kivágták a rendőrségtől. Elegem volt az egészből, de sajnáltam elhagyni, amikor padlón volt. Azt mondta egyik kollégája, hogy nem mer ugyan semmit elmondani, de örülhetünk, hogy nem csukták le. Aztán inni kezdett, durván bánt velem is, a gyerekkel is. Eladta a házat, akkor jöttünk ki a panelba. Sokáig volt munkanélküli. A rendszerváltozás után már lehetett. Összeállt valami macával, elköltözött Csepelre. Most azt hiszem valahol biztonsági őr. Nem is találkozunk. Ennyi.
– Akkor most egyedül élsz?
– Igen, de jól elvagyok. És te?
– Nekem éppen fordítva alakult. Nekem eleinte volt nehéz, bár elég sokáig tartott ez az eleinte. Az utóbbi tíz évbe helyrerázódtam. Amikor téged elveszítettelek, egy hozzád hasonló nőt kerestem. Kinga, külsőre hasonlít. Nagyon megkedveltem, azt hiszem, belém szeretett. Megdolgozott érte, de viszonoztam a szerelmét. Amikor összeházasodtunk, már nem törődtem azzal, hogy tehetősek a szülei, pedig amikor megismerkedtünk, ez is szempont volt. Terveim voltak, amihez az apósomra is szükség volt, de aztán ez nem úgy alakult. Nem sokra mentem a tehetősségével. Na, de ennyire részletesen most ebbe nem mennék bele.
– Mondjad csak, figyelek. A következő lámpánál majd balra!
– Most van egy építőipari cégem. Van egy munkavezetőm is, én már csak tárgyalok, meg intézkedek. A kőműveskanalat letettem. A fiam a szállítási munkákat intézi, bár az már egy másik cég. A családi járműparkot össze se tudom számolni. Ha anyagi gondjaim lennének, számíthatok a lányomra. Neki egy óriási MLM üzlete van. Tudod, valamikor mosóporos bulinak mondták. Mi is próbálkoztunk vele, de nem voltunk rá alkalmasak. Nem való kreatív embereknek. Eszternek bejött.
– Itt fordulj be! Most itt…most egyenesen…most jobbra, itt valahol parkolj le! Nézd! Ott a két piros közt van hely.
– Megérkeztünk?
– Igen. Itt lakom a másodikon.
– Mi ez a rengeteg holmi? – kérdezte Zsolt, amikor a szatyrokat szedte ki a csomagtartóból – Vendégeket vársz?
– Te vagy a vendégem – mondta olyan kedves mosollyal, hogy a férfi meghatódott tőle – Meddig tudsz maradni?
– Szívem szerint reggelig.
– Összeütök valamit vacsorára.
– Ne töltsd ezzel az időt! Nem vagyok éhes, és estére mégiscsak visszamegyek Tihanyba. Ott vár a család, amely az én tiszteletemre gyűlt össze. Már ez se volt szép tőlem, hogy leléptem, de egyszerűen muszáj volt jönnöm.
A nő tekintete, mintha csalódott lett volna, legalább is a mosoly eltűnt az arcáról. Gyönyörű, világoskék szemében szomorúság tükröződött.
Pedig nem érzett szomorúságot, nem is volt miért, hiszen reggel még nem is sejtette, hogy találkozni fognak. Azt is tudta, hogy sokat nem várhat egy ilyen látogatástól. Nem kizárt, hogy fenekestül felfordul majd mindkettőjük élete, de akkor sem egyetlen pillanat alatt.
Zsolt, amíg bevitte a pakkot a konyhaasztalra, fel is mérte a lakást. Nem túl nagy, sőt jó kicsi, de egyetlen embernek sok is. Arra gondolt, hogy milyen szomorú lehet egyedül élni, és hogy ő milyen szerencsés Kingával. A gyerekek ugyan már nem élnek velük, de nem felejti el azt a napot, amikor mindketten elköltöztek. Olyan üresnek, értelmetlennek érezte akkor az életét, pedig nem volt igaza. Sajnálatot érzett most Zsuzsa iránt. Túl fiatal még az egyedülléthez.
– Csak hagyd ott az asztalon, majd én elrakom. Menjünk be a szobába! Iszol valamit?
– Csak valami szeszmentest.
Italával a kezében, leült a nappaliban. Eszébe jutott, amit kezdő üzletemberként tanult. Nem szabad az asztal túlsó végére ülni, mert az szembenállást jelent. A partner mellé ülni se javasolt, mert az túl bizalmas, éppen úgy visszatetszést válthat ki. Az asztal két szomszédos oldalát ajánlott elfoglalni. Most erre nem kellene ügyelni, mégis ezt a helyzetet választotta ösztönösen, noha a közös múltjuk, és az, hogy most itt vannak, bőven adna okot a bizalmas viselkedésre.
Mindketten, pici mosollyal az arcukon, várakozón figyelték a másik arcát. Zsolt ismét megállapította, hogy ez az asszony még mindig milyen gyönyörű, de hangosan nem mondta ki, csak valami motyogást hallatott. Zsuzsa nem értette, de nem kérdezett rá.
– Akkor jól vagytok. – nem kérdezte, megállapította. – Boldog ember vagy Zsolti. Mitagadás, irigyellek érte, noha örülök is neki. Ennek így semmi értelme. Ugye? – ült egy picit közelebb a férfihoz.
– Nem is tudom, mit kell ezalatt érteni, mármint, hogy boldog vagyok. Azt hiszem, jól érzem magam a bőrömben. Elégedett vagyok a családdal, a munkám is sok örömet okoz, bár sokszor bosszúságot, idegességet is, de ez így teljes.
– Az asszonnyal is jól vagytok. Szeretitek még egymást? Buta kérdés. Felejtsd el! Nem szóltam semmit.
– Nem tudom, mit szeretnél hallani.
– Jól van, jól van. Ne mondj semmit! – tette tenyerét a férfi szájára, aki megfogta a nő csuklóját, majd átcsusszant mellé a kanapéra. Amikor egymás mellé ültek, átkarolta a vállát.
– Tudod… Képtelenség állandóan szerelmesnek lenni, viszont az évek során összecsiszolódtunk. Megszoktuk egymást, szükségünk van egymásra. Voltak persze lelki nehézségek is. Soha nem tudtam megszokni, hogy nem elég őszinte hozzám. Sokáig azt hittem, hogy beteg az elméje, de rá kellett jönnöm, hogy titokban szeszel. Ma sem értem, hogy miért. Én sokat autózom, nem ihatok, csak nagyon ritkán. Akkor is mértékkel. Nem okoz számomra semmi örömöt az alkoholos bódultság. Próbáltam tolerálni a Kinga szenvedélyét. Arra kértem, hogy ha már nem tud leszokni, legalább ne titkon tegye. Elfogadom olyannak amilyen, de ne csapjon be. Megígérte, de nem változott semmi. Még a mai napig előfordul, hogy üres likőrös üvegekre, vagy sörös dobozokra akadok véletlenül a ruhásszekrényben, az ágy alatt, a fürdőszobában a szennyes ruha között, vagy az ágyneműtartóban. Ha ezt figyelmen kívül hagyom, akkor lényegében minden rendben van köztünk. Mielőtt a vállalkozás beindult, voltak filléres gondjaink. Akkoriban többször mondtam neki, hogy ha anyagilag meg tudnám oldani, elhagynám. Komolyan is gondoltam. Azt viszont nem foghatom rá, hogy az ivás miatt bármit elhanyagol. Nem lennék vele igazságos, ha ezt tenném. Viszont soha nem fogom megérteni, honnét van ez az értelmetlen szenvedélye. Ezt is lehet örökölni? A szülei is ittak. Az apósom közvetlen főnököm volt, amikor még cégnél dolgoztam. Ezen felül ő volt a munkahelyi párttitkár, tehát beletartozott az akkori kontraszelekciós elitbe. Micsoda kifejezéseket használok. A társadalmi élethez hozzátartozott olykor-olykor, egy kis ihaj-csuhaj elvtársak. Na, ezt hagyjuk, mert ezen a fonák rendszeren még ma is felhúzom magam, főleg mikor azzal jönnek egyesek, hogy milyen jó világ volt.
– Aztán mégis együtt maradtatok.
– Később, amikor beindult a szekér, kevesebbet voltunk együtt, könnyebb volt szemet hunyni a dolog fölött. Azt hiszem, röviden mindent elmondtam, most te következel.
– Már elmeséltem útközben. Nem emlékszel?
– De….emlékszem. Nehéz lehet egyedül.
– Meg lehet szokni.
– Biztosan meg lehet, de nem kell. Fiatal vagy még ahhoz, hogy egyedül élj. Hosszú még az a negyven év.
– Mennyi? – kérdezte nevetve. – Mit gondolsz, száz évig élek?
– Nem lehet tudni. Te még akkor is kívánatos vénasszony leszel, abban biztos vagyok. Irigylem azt a pasast, aki belopja magát a szívedbe, na meg az ágyadba.
– Százéves koromban?- nevetett újra
– Nem akkor, most. Nagyon szép vagy, különösen, ha nevetsz.

Gyönyörű reggelre virradt. Az eresz alatt hangosan csiripeltek a fecskék. Háromnegyed hatkor Zsolt már nem tudott aludni. Szíve csordultig telt boldogsággal. Tegnap annyi kellemes dolog történt vele, hogy ma egész nap jókedve lenne még akkor is, ha ólomszürke égből csendesen szitálna az eső, hideg széllel kísérve. Erről persze szó nincs. Magára kap egy pólót, és lesétál a mólóra. A magas, keleti part mögül lassan araszol fölfelé a nap hatalmas, vörös korongja. A kemping felől jön egy horgász, néhány marék kukoricát szór a nádas kicsinyke irtásába, majd belógatja a pecáját. Zsolt néhány szót vált vele a döglött angolnákról, majd odébb sétál, nehogy elriassza a halakat. A tó fölött vadkacsák húznak, majd sorra belecsobbannak a vízbe. Néhány szinte eltűnik a messzeségben, mire végre leszáll. A közelben néhány sirály guberál a teli szeméttartókban. Ilyen korán még kicsit hűvös van, különösen mikor jön fel a nap, elkelne egy vastagabb holmi. Zsolt, a fázós karjait dörzsölgetve, visszaindul a szállására. A faházak között, csendesen beszélgetve, gyűjtik a szemetet a dolgozók. Két köpenyes nő, egy ágyneműs kocsit tol maga előtt. Az arra járó vendégeknek természetesen előre köszönnek, hozzátéve, hogy szép időnk lesz ma.

Zsolt megborzong. Hideg víz fröccsen rá. Eszter vigyorog felette csuromvizesen dideregve.
­– Észnél vagy? – förmed rá bosszúsan, de egy ilyen kérdésre nem lehet válaszolni. Mit mondjon? Azt hogy nem?
– Kérek egy törölközőt! – mondja, figyelmen kívül hagyva az apja felháborodását. – Jönnek a tesómék. Mindjárt kikötnek.
– Menjünk eléjük? – kérdezte Zsolt feltápászkodva, de nem várt választ, hanem indult is a móló felé. A többiek mentek utána.

A Vaskacsa még csak ekkor fordult irányba. Künn a vízen néhány apró vitorlás vetett horgonyt, köztük kellett átszlalomozni a mólóig, ahol most egyetlen hajó se volt kikötve. Lassan odacsusszantak éppen Zsolt mellé, alig egy méternyire koppantak a deszkapallóhoz. Csupán a lendület hozta őket, a vitorlát már ekkorra fel is csavarták. A lány rádobta a kötelet az egyik cölöpre. Ekkor Zalán is otthagyta a kormányt, s egy másik kötelet dobott egy másik cölöpre, majd mindketten addig húzták, míg szorosan a palló mellé állt be a hajótest. Hurkot vetnek és kész a kikötés. Zsolt, segítő szándékkal nyújtja kezét a menyjelölt felé, de a lány nem tart rá igényt, egyszerűen kiugrik a hajóról. Aztán, hogy nehogy zokon vegye az elutasítást, üdvözlésképpen kap egy puszit. Túlzás lenne pedig azt mondani, hogy közel állnak egymáshoz, (bár fizikailag most megállja a helyét egy ilyen kijelentés) hiszen mindössze kétszer találkoztak eddig, az együtt töltött idő lehetett vagy tíz perc. Ettől persze tudják, ki, kihez tartozik. Mindketten Zalánhoz, s ez már közös bennük. A fiatalok együtt vannak már közel egy éve. A házasság intézménye manapság egyre népszerűtlenebb, csak kevesen merik hivatalosan is elkötelezni magukat. Ennek ellenére nagyon sok példa van arra, hogy az élettársi kapcsolat tartósabb, mint némelyik házasság. Az öregek nem örülnek ennek az irányvonalnak, de nem tehetnek ellene.

Újra letelepszik a nyugágyba, amikor eszébe jut, hogy telefonálni akart. Nincs ínyére újra felkelni, ezért inkább halogatja a hívást. Aztán mégis rászánja magát. A készülék előtt állva döbben rá, hogy akadályoztatva van, hiszen nem tudja a telefonszámot. A mobilba be van programozva, azzal nem kell tárcsázni. Sejtése azért van, így kísérletezni kezd. Kipróbál néhány kombinációt, mire sikerrel jár. Eszter jelentkezik be. Természetesen késésben vannak. Mivel még Zalánék is a vízen vannak, megkéri a lányokat, hozzák el Füredről a Zafirát. Az ebéd várhat.
Visszaül a nyugágyba, szunyókálni egy kicsit. Már majdnem elalszik, amikor megcsörren a telefon. Kissé meg is szédül, ahogy ijedten felugrik. Zalán hívta, hogy egy órácskát késni fognak. Nagyon gyenge a szél és elég messze vannak még. Megnyugtatta, hogy nem jelent gondot, hiszen még a lányok se jöttek meg. Délre már úgyse jövünk össze, de ebédre még lehet. Nem egy üzleti találkozóról van szó, ahol pontosnak kell lenni.
Újra alvással próbálkozott. Valahol messze, mintha harangoznának. Dél van. Következik tehát az ebéd előtti szieszta. A szeme nem akart lecsukódni, így nem volt mit tenni, nézelődött. Nézte a fák rezzenéstelen lombjait, a szomszédos faház csatornáját, tetőlemezeit, ami olyan, mintha cserép lenne. Néha elhaladt valaki az úton, olykor-olykor egy-egy autó is mozgott a közelben. Egy rövidnadrágos, fehér szakállú idős úr ment az úton sietős léptekkel. Nem biztos, hogy sietett, inkább csak azzal a gyönyörű ordas németjuhász kutyával próbált lépést tartani, melyet balján vezetett rövid pórázon. Köztudott, hogy a kutyáknak gyorsabb a járása mint az emberé, így a folyamatos haladás érdekében a gazdinak kell felvenni a ritmust. Persze ő diktál, mert a kutya képes gyorsabban és gyorsabban menni. Zsolt figyelte őket, ahogy elhaladnak előtte. Nem is őket, inkább a kutyát. Érdekes, hogy mennyire egyformák tudnak lenni ezek az állatok. Nem is csak a kinézetük, hanem a mozgásuk, a viselkedésük. Ahogy a nyakát nyújtja, ahogy a fejét kapkodja, ahogy felnéz a gazdájára mintha félne, pedig nem egy félénk fajta. Nagyon szeretetreméltó az a talán kíváncsinak mondható mozdulat, amikor a fejét erősen oldalra billenti, majd ezt a mozdulatot teszi az ellenkező oldalra is. Jellegzetes, ahogy a fülét hegyezi, ahogy a futáshoz készül, ahogy szökell, ahogy vágta közben a farkával kormányoz, ahogy néha a földön mozgó apró bogarat is körbeugrálja. Most persze csak annyi történt, hogy elhaladt előtte egy kutya a gazdájával, a többit az emlékeiben látta. Az ordas, hosszan kilógatott nyelvvel, néha a gazdira feltekintve szaporázta az aszfalton. Hátsó lábait megrogyasztva szinte úgy húzta a farát, minta sérült lenne. A farkát alig felhajlítva lógatta. Éppen úgy, mint minden más tiszta vonalú németjuhász.
Neki is volt egy ilyen állata, csak éppen fekete. Akkortájt találkozott a szülőfalujában egy teljesen ugyanolyan kutyával. Mint később kiderült, még a nevük is egyezett. A többszínüeknél segíthet a rajzolatban fellelhető apró különbség, bár avatott szem kell hozzá, de ez mindkettő fekete volt. Kívülállók nem tudták volna megkülönböztetni őket, de a tekintete elárulta, hogy ez egy másik egyed. Észre lehetett venni a nézésén, hogy ismeri az előtte álló embert, vagy nem. Nem a farkcsóváláson, fejtartáson, netán ugatáson, hanem egyszerűen a tekintetén. Igaz, ez nem lehet általános megfigyelés, hiszen akinek mindkettő idegen, nem vehet észre ilyen különbséget.

Parádi Zsolt, bekanyarodik fekete Opel Calibrájával a Club Tihany kapuján. A portás ismerősként üdvözli, hiszen gyakran jár ide. A Balaton körül ezt a helyet tartja a legjobbnak, igaz, sok üdülő van, amelyikben még nem járt. Érzelmileg is kötődik a klubhoz, hiszen óriási hatással volt az életére, amikor első alkalommal lakott itt egy hétvégén. Akkor március volt, tehát holtszezon. Ennek ellenére kedvezmény ide, kedvezmény oda, nagy terhet jelentett az akkori anyagi helyzetében a szállás kifizetése. Akkor kedvelte meg ezt a kempinget, amely az addigi életviteléhez kirívóan elegáns volt. Négy évvel a szocialista világrend összeomlása után egy átlag magyar nehezen tudta felfogni, hogy az addigiaktól lehet sokkal jobban is élni. Lehet rosszabbul is, de ez elsősorban az emberen, saját magán múlik. Szokatlan érzés volt, hogy ezután már nem gyámkodnak felettük, nem mondja meg senki, hogy mit kell tenniük a boldogulásukért. Szabaddá vált az önmegvalósítás, megszűntek a korlátok, senki nem törekszik ezután az egyenlősdire. A nagy többségnek persze ez inkább hátrány, mint előny. Viszont aki akar, és képes is kitörni a középszerűségből, az megteheti. Nem ütnek a fejére. Mindenki a maga sikerének a kovácsa. Vagy ez a szerencsére vonatkozik? Mert nem mindegy ám! Ami az ölünkbe hull, (ha hull) az a szerencse. A szerencse hirtelen, többnyire váratlanul éri az embert, a siker pedig egy hosszú folyamat. A szerencse – mint mondják – vak, éppen ezért nem is lehet igazságos. Nem kell érte tenni szinte semmit, egyszer csak jön. (Vagy inkább nem jön.) Nem igazán tudjuk befolyásolni, várni kell rá. A siker, az más. A siker soha nem váratlan, soha nem igazságtalan. Sikere csak annak lehet, aki dolgozik érte. Lehet egy gazember is sikeres, akiről úgy gondoljuk, hogy nem érdemelte meg, pedig ő is dolgozott a sikeréért. Lehet, hogy tisztességtelenül, de dolgozott. Az irigy emberek azok közül kerülnek ki, akik várják a sült galambot. Na, szóval! Aki akar, és képes is rá, az felemelkedhet a szürkeségből. Vagy ezt már írtam?

A Duna korzó parkolói mindig tele vannak mindenféle autócsodákkal. Némelyik új típus még a karácsonyi katalógusban se jelent meg. A nem éppen új, kis piros MX-5-ös Mazdának mégis mindenki utánafordul, amint óvatosan áthajt a fekvőrendőrön, pedig még a zene se bömböl a hangszóróiból. Látványnak viszont rendkívüli ez a csinos kis kabrió. Különösen a benne ülő két „bombázó” miatt. A lányok a csónakkikötőből jönnek. Alig tízperce kötöttek ki. Eszter, aki a volánnál ül, indul a Balatonra, ahol majd a szüleivel találkozik. Most csak a barátnője miatt ment le a Dunára. Régen találkoztak, Gréta pedig szeretett volna egy kicsit csónakázni. Ezért persze korán kellett felkelni, hiszen ebédre Tihanyban kell lennie. A vízből persze nyáron soha nem elég, így miután kijött a vízből és mielőtt ismét vízre száll, hazaugrik lezuhanyozni, hogy frissen vágjon neki az útnak. Igyekezni kell, hiszen már kilenc óra, ezért nem is vár Grétára, aki a Görög utcánál kiszállt, hogy beszéljen a barátjával. Azzal válnak el, hogy majd otthon találkoznak. Innét nincs messze Eszter háza gyalog sem, mire elkészül, Gréta is ott lesz és együtt mennek majd Pestig. A patak menti úton kanyarodott be jobbra, majd azonnal rá is jött, hogy szokás szerint megint befordult az egyirányú utcába. Nem volt forgalom, így nem jelentett gondot visszatolatni. A megforduláshoz túl szűk ez az utca, mint legtöbb a környéken. Megkerülte az óvárost, és mintha Pestről jönne, a körút felől közelítette meg a piacteret, ahol egy pici fehér házikó volt az alkalmi otthona. Dokumentumaiban ez volt az állandó lakása, de valójában kevés időt töltött itt.
Két percen belül már a zuhany alatt áll, s egy rágyújtásnyi idő alig telik el, már bele is bújt a fehér szabadidő ruhájába. Rövid szőke haja az égnek áll. A tükör előtt beletúr, máris jónak találja a frizuráját. Grétának már itt kellene lenni, de még nincs sehol. Kiáll az ajtóba, és amíg felcsatolja a karkötőjét, ágaskodva leskelődik a kapu fölött. Telefonját a nyakába akasztja, közben az időt is megnézi rajta. Türelmetlenül kiáll a kapuba. Figyel át a téren, a patakon átívelő fahíd felé, de nem látja Grétát közeledni. Időtöltésnek visszamegy a házba, a hűtőből elővesz egy joghurtot, és reggeli helyett kikanalazza. Éhesen nem szabad elindulni, hiszen így is alig éri el az ötven kilót. Az apja persze mindenképpen soványnak fogja találni, ha meglátja egy hónap távollét után. Ettől gyakrabban nem szoktak találkozni, hiszen ő az üzlet miatt mindig úton van. Tegnap jött haza Németországból, három hét múlva indul Ausztráliába. Addig idehaza vakációzik. Csupán két találkozó lesz ezalatt, bár ebből az egyik három napig tart.
Gréta még sehol. Eszter egyre türelmetlenebb. A joghurt után küld még egy tábla csokit, majd telefonál. Illetve csak akar, mert a hívott készülék ki van kapcsolva. Úgy dönt, elé megy. Bezárja a kaput. Átmegy a hídon, felballag a macskaköves utcán az iskola sarkáig, el a városház előtt, le a főtérig, de sehol nem látta. Bement az egyik üzletbe, ahol a Gréta barátja dolgozik. Ott meg is találta.
– Na, mi van? Meddig várjak rád?
– Ja, bocsi, de nem megyek.
– Cseszd meg! Nem tudsz szólni? Már tíz óra.
– Elfelejtette a lelkem, olyan nagy a szerelem – vigyorgott a szomszédos kereskedő az ajtóból.
– Akkor hívom az anyámat, hogy még csak most indulok.

A főnök lánya.

Kedd reggel az építésvezető eligazította a brigádokat. Felhívta a figyelmüket, hogy nem szeretné, ha a tegnapi züllés folytatódna. Jó lenne a kiesett napot bepótolni ha ma nem is, de legalább még a héten, tehát húzzanak bele. Éppen Zsoltéknak magyarázta, mit tegyenek a rosszul bezsaluzott lábazat helyrehozásáért, amikor az út túloldalán bevásárlótáskával a kezében vonult az a törékeny gyönyörűség, aki a harmadik emeleti ablakból szokott nézelődni délutánonként. Valaki füttyentett az egyik ablakból, így az egész építkezés felfigyelt a lányra, aki diszkréten integetett Zsolt irányába. Zsoltnak nagyot dobbant a szíve, de rögtön tudatosult benne, hogy nem neki szól az integetés, hanem az építésvezetőnek.
- Szia kicsim! – intett neki vissza.
- Ez a maga lánya főnök?
- Nem ez, de igen. Ő az én lányom.
- Van fiúja! - tért azonnal a lényegre Jóska, a Zsolt munkatársa
- Azt én honnét tudjam? Én csak az apja vagyok, nem a haverja. Kérdezd meg tőle!
- Oké főnök – vigyorgott nagyot Zsolt – Ha visszajön felmegyek hozzá.
- Na, azt próbáld meg! Le is töröm a derekad – fenyegette meg a főnök nevetve – Na, szóval itt ezeket véssétek le, mert ennyit nem fogunk rávakolni. Nem lesz számotokra nagy boldogság, de muszáj helyrehozni, ha elbasztátok.
- Figyeljen má' főnök! – próbált Zsolt a magánbeszélgetésnél maradni – Tudom, maga nemrég került ide. Hol lakott korábban?
- Megbeszélhetnénk a munkát előbb? Egyébként Ózdról jöttem ide. Nem mondtam még?