Ismerős városban ismerős asszony jött szembe az utcán. 12 éve dolgoztam abban a társasházban, ahol lakik. Sokan laknak abban a házban, de vele azért kerültünk közelebbi kapcsolatba, mert a nászasszonyával szomszédok vagyunk. A facén be is jelöltük később egymást, de ettől még nem tartottunk kapcsolatot. Így sok ez a 12 év. Nekem sem a neve jutott eszembe első pillanatban. Úgy köszöntem rá, hogy „szervusz nászasszony”. Nem ismert meg. Kellett egy kis segítség hozzá, hogy rájöjjön, ki vagyok. Beszélgetni kezdtünk mint régi ismerősök. Egy járókeret volt nála. Nem rendeltetésszerűen használta, csak vitte. Ez adta a nyitó témát. Kollégám – akivel épp kávézni indultunk – kicsit távolabbról hallgatott bennünket. Mosolyogva megjegyezte miután tovább indultunk, hogy „azért csak előjött a séma” Milyen séma? „Hát a hogy vagytok kérdés” Igaz, előjött. Talán azért, mert hasonló esetben ezt szokták kérdezni, de a járókeret miatt valóban érdekelt, hisz emlékeztem, hogy a férjének gond volt a szívével. Műtötték ugyan az embert, meg majd kell is még, de a keret csak kellék egy előadáshoz. A Zsóka ugyanis közösségi ember. Említettem az esetet a nászasszonyának. Mármint, hogy találkoztam vele. „Megismerted?” Hát persze. Különben honnét tudnám, hogy találkoztunk?

Fenntartható fejlődés

Gondolataimat az tette időszerűvé, hogy a fiam elejtette a telefonját, s megtört a kijelzője. Járt már így más is, nem egy rendkívüli dolog. Volt biztosítása, ami átvállalja a javítás költségét. Csakhogy! Nem javították meg a készüléket, hanem adtak egy másikat. Logikus, hiszen a szalagon egyel több telefont gyártani nem kerül szinte semmibe. A javítás viszont egyedi munka, ami drága. Hasonló cserék történtek velem is szerszámgépekkel. Hipermarketben vettem olcsó kombikalapácsot, ami egy idő után elromlott. Garancia volt rá, kicserélték. Nem javították, kicseréltek. Ez is elromlott, ezt is kicserélték. Egy ismerősöm érdeklődött a gép felől, mert neki is tetszett a sokoldalúsága miatt. Mondtam, hogy én már kétszer cseréltem. Ennek ellenére mégis megvette, az övé is elromlott. Ebből az a tanulság, hogy nem szabad hipermarketben olcsó gépet venni, mert nem garantált a minőség. Amiért mindezt felemlítettem mégsem ez, hanem a szemét. Amikor visszavittem a hibás terméket, még csak meg se nézték, akár egy darab téglát is leadhattam volna a táskában. Senkit nem érdekel a gép további sorsa. Van másik. Hosszú vállalkozói pályafutásom során elkoptattam néhány elektromos kéziszerszámot. Ezeknek egy részét elajándékoztam olyan ismerősöknek, akik megbütykölték, s tovább használták. Legutóbb egy elektromos láncfűrészem romlott el. Hipermarketben vettem, olcsón. Ugye, soha nem tanul az ember. Mentségemre szolgál, hogy nem napi használatra kellett, csak évente egyszer legallyalom a gyümölcsfáimat, néha egyet-egyet kivágok. Csupán erre vettem. Kímélni kell, mert nem is bírja a strapát, hamar melegszik. Lényeg, hogy ez is elromlott. Meg kell tekercselni - mondta a villanyszerelő. Nyilván a szét és összeszerelést szakemberre bíztam, mondta a tekercselés árát, amihez persze hozzáadódik még az ő munkadíja is. Nem sokkal kerülne többe egy másik fűrészt venni. A régit dobjam a szemétbe?
Visszatérve a telefonra. Húsz év alatt most használom a negyediket. Egytől egyig mind „buta” telefon. Legjobban azt kedveltem, amiben se rádió, se fényképező nem volt, kétezerért adták a benzinkúton, de bírta a port. Nálam ez az elsődleges szempont. Hajdanán még el is csodálkoztam azon, hogy közel annyi mobil van forgalomban, mint az ország lakossága. Pedig nem használja mindenki. Ez már régen volt, hiszen mint említettem, nekem volt 4, noha csak egy újat vettem magamnak. Nagyon sokan azért cserélik, mert kijött egy új modell. A régi megy a kukába. Az új bizonyára jobb, nagyobb teljesítményű, többet tud. Több olyan lehetőséget kínál, amit soha nem használunk. A fejlődés megállíthatatlan...vagy mégsem?
Egykor azt mondta a bátyám, hogy le fog lassulni a fejlődés, mert már mindent feltaláltak. Hatalmasat tévedett. Ez akkoriban hangzott el, amikor újdonság volt a kazettás magnó, meg a hordozható lemezjátszó. Ezeket már el is feledtük, hisz túllépett rajtuk a technika. Hol vannak már az utazótáska méretű kamerák, a filmmel működő fényképezőgépek? Az okos telefon mindent helyettesít. A számítástechnikát még nem is említettem. Pedig ma már kidobott számítógépekből is annyi a szemét, hogy elképzelni se tudjuk. Mint ahogy a fejlődést se tudjuk elképzelni. De meddig még? Nem lassul, hanem éppen gyorsul. Ami elavult, azt kidobjuk.
Lehet, hogy eljön az idő, amikor vissza kell egyet lépni? Úgy, mint a társadalmi fejlődésben?
Őskor, ókor, középkor, újkor, legújabb kor. Így tanultuk történelemből. Ezen belül még azt is, hogy a három középső kizsákmányoló rendszer volt. Mi buta gyerekek kikövetkeztettük, hogy a közösségi tulajdon miatt a szocializmus egyenlő az ősközösséggel. Nem értem miért tiltakozott a tanárunk oly hevesen ezen összehasonlítás miatt. Ezek a korok így szépen sorban egymás után mind-mind egyre fejlettebb társadalmak voltak. A tananyag szerint. De még abból is felsejlett, hogy nem egyenes vonalú volt ám a fejlődés, hisz az ókori birodalmak összeomlása után jött egy kis megtorpanás. Mintha az addigi tudás elveszett volna, s kezdhettek minden elölről. A rabszolgaság felszámolását fejlődének állították be...holott mi is történt? A rabszolgát eltartotta a gazdája, s ezért cserében egy életen át neki kellett dolgoznia. Amikor szabad ember lett mi változott? Egész életén át a gazdájának kellett dolgoznia, viszont nem kapott ellátást, saját magát kellett fenntartania. Ez a fejlődés? Később szerezhetett egy kis telket, egy kis földet, ami a munkamorál miatt volt fontos. Nem azért, hogy neki jobb legyen az élete, hanem azért, hogy hatékonyabban dolgozzon. Na jó, ez volt a kizsákmányolás, de ennek a legújabb korban vége lett. Vége lett? „Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vesz” Ez valahogy nem jött össze. A gazdákat elsöpörte a népakarat, vagy inkább azok a hivatásos forradalmárok, akik le kívánták váltani az uralkodó osztályt. A kisember nem a gazdának, hanem a közösnek termel. Ahol elméletileg ő is az uralkodó osztálynak a része. A munkamorál javítása érdekében kapott egy kis háztáji parcellát, ahol saját magának termel. Mi is változott? Hol itt a fejlődés? A tulajdonosi szemlélet a nagy közös uralkodásban nem alakult ki, így nem tudott az előző rendszertől fejlettebb lenni. Így tehát a legújabb kor után jött egy legeslegújabb kor, ami valójában visszalépés az előző társadalmi berendezkedéshez. A társadalmi fejlődés eljutott arra a „csúcsra” ami már nem tartható fenn.
Nézzük ezt meg kicsit közelebbről, az egyén szempontjából! A nomádok kinn éltek a természetben, ott laktak, ahol éppen élelmet találtak a maguk, s az állataik számára. Amikor odáig fejlődött a társadalom, hogy az erősebbek uralmuk alá hajtották a gyengébbeket, adót szedtek tőlük. Ennek megkönnyítésére terelték őket falvakba. A tömegek fölötti uralkodás következő lépése a városba terelés. A tanyasi, de még a falusi ember is önellátó volt. A városi már nem. Ez ma is így van elméletileg, bár a falvak is egyre városiasodnak. A lakosság az ellátó rendszerek kiszolgáltatottja. Száz éve a falusi ember csak petróleumért ment a boltba, vagy cukorért. Ma már mindenért. Nem tud magának házat építeni, nem tud magának ruhát varrni, nem tud magának élelmet előállítani. Már a zöldséget is vásárolja. Fűnyíróval műveli a kertjét.
Kiszolgáltatott. Nem kell ide háború! Elég ha lekapcsolják a villanyt, s mind meghalunk. A fejlődés eljutott arra a pontra, amikor az ésszerűség az súgja, vissza kell egyet lépni! Legalább annyira, hogy ne nejlonzacskó legyen a csirkén, hanem toll!

Lehet, hogy én vagyok a bunkó, de nem érzem fontosnak mindenkivel kezet fogni, aki egy munkahelyre kerül velem. Természetesen köszönök, esete válogatja, hogy napszaknak megfelelően, vagy tegező formában, de nem kezelek az egész építkezéssel. Akihez odamegyek, mert valami dolgom van vele, annak természetesen kezet nyújtok...de nem járom végig a brigádot, ha kettőnél, háromnál többen vannak. Szó nincs arról, hogy mérlegelem kivel kell és kivel nem. Ez adja magát, nem gondolkodom rajta.
A templom felújításhoz megérkezvén oda mentem a Laci bácsihoz, mert ő volt a munkavezető, s tőle akartam kunyerálni egy kis segítséget. Elkezeltünk, s már mondtam is mi a kérésem. Csak ezután figyeltem rá, hogy a kollégám a többiekkel végig kezel. Így utólag tőlem már furcsán jönne ki. Aztán a párkányt javítgató, alacsony állványon dolgozó dolgozóval váltottam néhány szót. Nem volt vele dolgom, csak ott találtam, ahol deszkát kerestem. Láttam a mozdulatán, hogy kéznyújtásra készül, de látván a kesztyűjét, nem mentem elég közel. Később ő jött a mi munkaterületünkre, s miután a kollégával kezeltek, felém fordult, mondván „még nem is kezeltünk.”
Aztán jött a pap, s bemutatkozott, hogy ő a pap. A nevét azt hiszem nem is mondta, én viszont igen. Mégse mondhattam, hogy „én meg a műköves vagyok”. Ezt arról úgyis kitalálta, hogy mivel voltam éppen elfoglalva. A kollégát figyelmen kívül hagyta, csak velem beszélt. Nem is lopta ezzel a szívébe magát. Még azzal sem, amiket beszélgettünk, hiszen sokszor szembesültem már azzal, hogy őt nem érdekli a történelem. Itt pedig éppen a településről beszéltünk. Lakosságszám, templom befogadó képessége, s a múltból néhány dolog. Később úgy emlegette a plébánost, hogy „a haverod”.
Következő alkalommal megint jött a pap. Nevemen szólított, s bemutatta nekem a gondnokot. Azt ugye mondanom se kell, hogy halvány lila segédfogalmam sincs a nevéről. A kollégát most is figyelmen kívül hagyta, aki most nem zsörtölődött emiatt, mert azon volt ledöbbenve, hogy a pap tudta a nevemet. Engem is meglepett, de neki az a szakmája, hogy ilyeneket ne felejtsen el. Egy lelkipásztor az emberek lelkét gondozza. Tudja, hogy ez sokat számít.
Nos, ha ez számít valamit, az összes olvasómnak küldöm virtuális meleg kézfogásom!

Sok autót vettem már életem során. Többnyire régieket és rosszakat. Egy visszaemlékezésem során lejegyeztem a hibákat, s nem akartam elhinni, hogy pl. a Fiat 850 ennyit tudott produkálni egyetlen év alatt. Pedig igaz.
1988-ban még több-kevesebb rendszerességgel megvettem az Autó Motor-t. Ebben találkoztam a Dacia 1304 pickuppal. Kell egy ilyen! A fogyasztására azt írta, a személykocsiénak másfélszerese. Nem érdekel, akkor is kell! (Végül ez a fogyasztás mégse volt ilyen sok) A munkámhoz kellett egy platós autó. Ekkor épp a második Wartburggal igyekeztem megoldani a szállítást. Épület-műkő adta a munkáim többségét. Sírkőre kicsi volt a Dacia, de ekkor még megfelelt. Vagy ha nem, az sem érdekelt volna, mert ez kell és kész!
Személykocsiknál ekkor még az éveken át tartó várakozás volt a gyakorlat, de haszonjármű esetén kedvezőbb volt a helyzet. Nem is a Merkúr intézte, hanem a Consumex. Azt hiszem, nem is kellett előleget fizetni, csak megigényelni. Kaptam sorszámot. Történt mindez 1989 februárjában. A nyarat még végig Wartburgoztam. Fáradtak a rugók, 3 mázsa cementtől többet már nem nagyon raktam bele. A betonkeverőnek le kellett vágni a lábát, hogy szállítható legyen.
A fegyveres erők napjára (szeptember 29) kaptam meg az átvétel időpontját. Vinni kellett a vételár befizetését igazoló csekket. Előző nap elmentem Mezőkövesdre, a debreceni busz indulását megtudni. Összetalálkoztam az utcán a nagybátyámmal, akinek kérdésére megmondtam mi járatban vagyok. „Kocsiért mész?” Nem tudott az igénylésemről, de ugyan mi másért mennék Debrecenbe? Már rég elmúlt a virágkarnevál.

Nem tudom mikor halt meg a Jani bácsi, nem is figyeltem a sírkő feliratára. Lényeg, hogy a rokonságból valaki időszerűnek találta a felújítást. Mivel Budapesten él az illető, ott rendelte meg. Azt persze elfelejtette a vállalkozóval közölni, hogy nem zöldmezős a beruházás, hiszen áll ott egy helyszínen készített műkő építmény. Szállításkor ez a tény felkészületlenül érte a mestert, így a gránitot visszaszállította a telephelyére. Ez oda-vissza 260 km.
Ezután a vidéki városban kellett vállalkozót keresni, aki elbontja a régi keretet. Ezek voltunk mi. A keretet és a fedlapot kellett szétverni, az úgynevezett fejkövet – ami eredetileg is nemes kő volt - ideiglenesen hazaszállítottuk a műhelyudvarba. Ezek voltak az előzmények.

Megérkeztek a pestiek ismét. Jöttek a fejkőért. Csupán a kis termetű, középkorú munkatárs volt otthon, akit a kigyúrt, napszemcsis, rágózó fiatalok ökölpacsival üdvözöltek. Nagyon vagány csávóknak mutatták magukat. Mindössze négyen voltak. Na, meg egy idősebb úr, aki a főnökük.
- Ez lenne az?
- Ez.
- Jó nehéz lehet.
- Az. Ketten alig bírtunk vele.
(Valójában az utolsó mondat nem hangzott el, pedig kellett volna.)

Szívesen emlékszem vissza régi dolgokra, eseményekre, örömmel veszem, ha valami hasonlóban lehet részem. A 10 éve lezárult kamiontúra sorozatom emléke erősödött fel bennem, amikor olyan feladatot kaptam, hogy be kell ülnöm egy napra ismét egy kamionba.

Reggel fél ötkor indulás! Nem otthonról, hanem a bázisról. Ébresztő egy órával korábban volt. Koránkelő vagyok, de ez már azért túlzás. Egyszer persze ki lehet bírni, még úgy is ha a végzés időpontja bizonytalan. Lényeg, hogy nosztalgiázok egy kicsit. Dolgom közben semmi. Egyetlen feladatom arra ügyelni, hogy a kőőrlőben olyan anyagot kapjunk, amit rendeltünk. Előtte ugyan lesz még 3 lerakó, de nekem ahhoz semmi közöm. A sofőr örüljön, hogy társaságot kapott!

Elhelyezkedtem a Scaniába. Az összes eddigi túrámat ilyen márkával tettem meg. Ez bizonyára újabb típus, mert nem teljesen olyan, mint azok voltak. Legfeltűnőbb a befordított műszerfal, ami miatt az alatta lévő asztalkán nincs hely a rezsónak. Nem is baj, hisz nem fogunk főzni. Még aludni sem, de azért vetek egy pillantást az emeleti ágyra. Fel van emelve az eleje, így tágasabb a tér. Az ablak fölötti „konyhaszekrény” ajtajai helyett csak polcok vannak. A tetőnyílás olyan magasan van, hogy állva sem érném el. Ennyi volt a terepszemle. Gondoltam, jó indítás lesz a beszélgetéshez, de végül csak annyi szó esett az autóról, hogy kényelmetlenebb más márkához képest, mert nem négy, csak két légrugója van. Már úgy értem, hogy erről az autóról, mert úgy általánosságban az autókról rengeteget beszéltünk. Meg a történelemről, a harckocsikról...meg mindenről. Kamionosom saját bevallása szerint nagyon jól vezet. Nem is tapasztaltam ennek ellenkezőjét. Tolatni hóttziher, hogy nagyon tud, ezt saját szememmel láthattam. Megnyugtató volt számomra, hogy targoncázni is tud, mert félő volt, nem érünk haza négy órára, s ha nincs a kolléga a telepen, nekem kell leszednem a 24 raklapot. Elszerencsétlenkedek ugyan a targoncával, de ez nekem túl sok.

Szokatlanul kevesen voltak a buszon. El is bizonytalanodtam, melyiket válasszam a sok üres hely közül. Szokás szerint bambultam pár percet. Aztán azt terveztem, hogy előveszem a táblámat – ha már feltöltöttem a délután – és olvasok egy keveset, vagy zenét hallgatok, hiszen hosszú az egy óra menetidő az ismert tájat bámulni. Jó lenne a wifi, de ezen a járaton nincs. A reggeli buszon is csak nemrég fedeztem fel, de azon is csak úgy van, mint '90-ben volt Bulgáriában Cola. Felírva a falra. Tegnap azt írta a beállítás, hogy keresi. Ma azt, hogy csatlakozva, de semmi nem jött be. Végül megoldódott az időtöltés.
- Maga hol száll le? - szólított meg egy idős hölgy egy sorral mögülem a másik oldalról.
Hátra kellett fordulnom, hogy lássam ki kérdezett. Jól megtelte az ülést, alig fért mellette a banyatank. A padlón is volt egy kofferje, ölében a kézi táskája.
- A Tapolcai elágazásnál – válaszoltam.
- Jó lenne ha valaki segítene leszedni a csomagomat az SZTK-nál.

Arra ébredtem, hogy kemény a derékaljam, a párnám...nincs is párnám. Gondoltam, fordítok magamon ahogy szoktam. Karomat nekitámasztom a falnak...nincs is fal. Kezemmel keresem az ágy szélét, azt se találom. Mintha kőpadlón feküdnék. A takaróm jó meleg, de szokatlanul ...mi a csuda ez? Valami csoszogást hallok, de a szememet nem kívánom kinyitni. Nem is nagyon tudom, össze van ragadva. Biztosan jól kifárasztottam már megint. Meg kell nyálaznom, hogy ki tudjam nyitni. Hirtelen mintha valami fatábla csapódna a falnak, és erős fény árad be a szobába. Kicsit hunyorgok, de már tudni akarom, hol vagyok. Mert hogy nem a saját helyemen, az egyszer biztos. Egy őszülő szakállas alak hajol fölém. Hosszú köntös van rajta, szattyánbőr csizma, a fején lepénysapka. Ki ez a bohóc?
- Jól aludtál bátyámuram? Magad mondtad Gyulabá, hogy így szólítsalak.
- Hol vagyok?
- Nem az a kérdés, hogy hol. Azt kérdezd, hogy mikor?
- Valami fantasztikus marhaságba keveredtem bele azt hiszem. Valahol Beregben vagyok, ha jól emlékszem. 1520-ban.
- Egy kicsit pontosítsunk! 1550 Munkács vára.
- Aha! Emlékszem. Mátyás deák kihozott a tömlöcből. S te ki vagy?
- Én vagyok az a deák, illetve a várnagy úr sáfárja. Eltelt 30 esztendő.
- A várnagy úr sáfárja? - csodálkozom a fejleményeken - Kenderes főispáné, aki úgy néz ki mint Rákóczi fejedelem? Bár én nem is láttam, csak így mondták.
- Sokat fordult már a világ kereke. Nem a Hunyadiak rokonsága uralja a vidéket, hanem Szapolyai János vajdáé, aki azóta már király is volt. Nagy zavarodás van az országban. Petrovics a törökkel cimborál, de Munkácsot mégis maga a király adományozta Petrovics Péter uramnak. Így hát azt se tudom, hogy valójában Erdélyhez tartozunk-e, vagy a király alá.
- Mert ki is most a király?
- Most nem valami polák – neveti el magát, de valahogy keserű ez a nevetés – hanem egy Habsburg – mondjuk már egyszerre. Ő meg is nevezi Ferdinándot.
- Nem hittem volna 30 éve, hogy idejut Magyarország – vette le lepénysapkáját, mintha gyászát akarná kifejezni. Ujjaival beletúr arcába lógó ezüstszálas hosszú fekete hajába, s leül mellém egy kecskelábú székre.
- Nem hitted volna? - csodálkozom rá szavaira – Nem mondtam neked előre?
- Nem. Azon az estén olyan fáradt voltál már bátyámuram, hogy evés közben elaludtál. Pedig nem akartam hagyni, hiszen éreztem én, hogy reggel nem leszel itt. Csak tegnap késő este kerültél megint elő. Itt feküdtél a hideg kövön amikor rád találtam. Álmodban fordítottalak rá a medvebundára, s takartalak be. Azon az estén még félálmodban mondtál valamit a törökről, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Hiszen a török nagyon régóta veszélyt jelent az országra, de mindig sikerült kívül tartani a határon.
- S te egész életedet itt töltötted a várban?
- Nem egészen. De mindig mondtam az itt szolgáló deáknak, hogy ha netán egy furcsa öregembert találna itt, akin feliratos piros ing van, és a jövőről beszél, azonnal értesítsen engem.
- Miből gondoltad, hogy itt bukkanok fel megint, ha egyszer eltűntem?
- Beszéltem a malmosi molnárral. Ő mondta, hogy nála 6 év elteltével ott bukkantál fel, ahonnét eltűntél. A hatodik évet majdnem teljesen végig itt töltöttem. Csak Márton napján hagytam fel a hiábavaló várakozással.
- A hatodik évet? Vagyis 1526-ot? Ajjaj! Arról az esztendőről se beszéltem?
- Pedig kellett volna!
- Nem is veled, hanem Szapolyai vajdával. Bár ki tudja mi volt neki a szándéka? Szulejmán eleve úgy kombinált, hogy őt teszi meg Magyarország királyának. Mohácsnak nem kellett volna így történnie. A török mindent feltett egy lapra, de nem mehetett biztosra. Persze nem lett volna baj, ha az urak egyként Lajos király mögé állnak. Így teljesen megsemmisült az ország védelme. A szultán bizonyára nem is hitte, hogy nyitva az út Európába. Bevonult Budára, aztán visszament, pedig nyugodtan maradhatott volna.
- Most meg mégis övé lett az ország közepe, s ki tudja még meddig?
- Megmondjam?
- Meg, de előbb keljél fel bátyám, és egyél valamit.
- Meg is fürödnék, de gondolom nem találták még fel a fürdőszobát.
- De feltalálták. Nekünk ugyan nincs, de Budán a törökök építettek fürdőházakat. Lassan tíz esztendeje ülnek ott, de nem nagyon kívánkoznak kimenni onnét. Imaházakat is építenek, mellé olyan tornyot amiből kiabál a kántoruk – vagy tudom is én minek híjják - amikor imádkozni kell. Magam is láttam. A fürdőbe persze hitetlenek – ezek vagyunk szerintük mi – nem mehetnek, de nem is hiányzik az nekünk. Nálunk még maradt a dézsa és a tűzön melegített víz. Intézkedek is tüstént. S neked eztán mi a szándékod? Gondolom haza szeretnél jutni Miskolcra. Nekem utam van Naménba, odáig el is viszlek még ma, ha akarod.
- De ugye nem lóháton?
- Nem, nem. Utazóbatáron. Közben beszélgethetünk. Legalább a következő tíz évet jó lenne tudni. Ettől többet én már nem remélhetek. Kevesebb még lehet, hisz elég veszélyes világot élünk.

A kísérőim átadtak a vár őrségének miután kiderült, hogy a főispán – aki egyben a vár kapitánya is – nincs Munkácson. Ungvárra ment valami sürgős ügyben, és csak holnap jön vissza. Az őrség nem tudott egyebet tenni, mint elszállásolt. Sajnos nem a vendégszoba jutott eszükbe, hanem az alagsor. Vagyis a várbörtön. Nem kellett fáklya, mert a pici szellőzőkön beszűrődött annyi fény, hogy lekísérjenek. Nem hittem, hogy mindez velem történik. Éppen olyan, mint filmekben láttam néhányszor. Zegzugos nyirkos folyosókon át vittek egy olyan cellába, aminek vasrudakból volt az ajtaja. A porkoláb is épp olyan volt, mint az elvárható. Kicsit túlsúlyos, zömök, széles vállú, bicegő járású. Combközéig érő tunikája széles övvel átkötve, csuklyája a vállát is takarta, s leért a melléig. A mögöttem jövő hajdúnak nem kellett lökdösnie, mentem én magamtól. Nem tiltakoztam, beletörődtem a sorsomba. A filmekben viszont nem éreztem a szagot. Nyirkos, dohos pincével találkoztam már, de ez annál sokkal többet adott. Sírköves koromban jártam olyan ügyfél lakásán, akinek vizelet visszatartási problémája volt. Szúrta nagyon az orromat, kicsordult a könnyem, alig tudtam levegőt venni. Ki kellett mennem a szabadba. Na, most ez van megspékelve még az ürülék bukéjával. Arról itt szó nem lehet, hogy kimenjek a szabadba, nem azért hoztak ide. A porkolábot egyáltalán nem érdekelte mit követtem, vagy éppen mit nem követtem el. Neki az a dolga, hogy becsukjon. Belökött egy cellába, s rám csukta a rácsot.

Kellett egy kis idő, hogy felfogjam mi történt. A félelem úgy eluralkodott rajtam, hogy azt hiszem kiesett emlékezetemből néhány perc. Egy lisztes zsákokkal megrakott zötykölődő szekéren hevertem összekötött kézzel. Jó lett volna kissé feltápászkodni, de nem tudtam. Előttem ült két alak. A fiatal hajdú nem ült vissza a lovára, csak odébb csusszant, hogy a rutén molnárlegény mellé férjen. Nem is tudom melyikük fogta a gyeplőt. Összeért a válluk, nem láttam el köztük. Az összes lovas előttünk haladt, így őket se láttam, csak a távolodó malmot. Megfájdult a hasam. Nem volt annyira rég a reggeli, éhes nem lehetek. Bár a bor is közrejátszhatott, de azt hiszem inkább a stressz miatt fáj. Megtapasztaltam, hogy ha valami felidegesít, abban a pillanatban érzem a gyomorideget. Most már lassan megnyugodhatok, hiszen elmúlt a közvetlen veszély. Legalábbis elhalasztódott estig.

A sáfár kérdése csengett a fülemben „Mi a jó neked abban?” Mármint a molnárnak, ha a legénye hajtja az elrekvirált lovait. Ezt még én is átlátom. Abban reménykedik, hogy ha Munkácson lerakják a lisztet, Nikó visszahozza a fogatot. Ezzel a feladattal a legény is tisztában van, noha direktben neki se mondta senki, de nyilvánvalóan megteszi amit lehet. Egy próbát megér. Számára nincs veszélye a dolognak. Hacsak valamelyik katona lopásnak nem minősíti a próbálkozását. Na, de majd kivágja magát valahogy. Lojális a gazdájához, de nem az élete árán. Egyelőre jól elbeszélgetnek itt ezzel a lószagú hajdúval, akinek valahogy nem akar megszáradni a karján a kabát, noha rendkívüli melegséggel süt a májusi nap. Nekem ugyan fázik a hátam épp úgy mint tegnap reggel...vagy hat éve reggel? Ezt már ki nem találom hogyan is van. Most nem a fűtől nedves, hanem az izgalomtól úgy leizzadtam, hogy még azt se merem teljes biztonsággal állítani, hogy nem pisiltem be. Na, de majd megszárad rajtam, s akkor rendben leszek. Talán a gyomoridegem is elmúlik. De ezen a fiún miért nem szárad meg? A gázlón csaphatta magát össze, de az már nem most volt. Azóta befogták a lovakat, megrakták a szekeret. Mitől vizes?