Más kor 12. folytatás

Hajnalban kakukk hangjára, rigó trillázására ébredtem. Határozottan fáztam, de nem kívántam felkelni, inkább – ha lehet – még inkább összekuporodtam, hogy betakarjon a rutén tutajeresztő kaftánja. Halk mocorgást, beszélgetést hallottam a közelből. Nem vagyok egyedül, de senki nem áll fölöttem csodálkozva, hogy ugyan kiféle lehetek. Rosszat sejtek. Attól tartok, azok közt vagyok, akik között este elaludtam. Hegyezem a fülem. Még a víz csobogását is hallom. Aztán távoli ordítozás, lövések hangja, acélpengék csengése töri meg a viszonylagos csendet. Lovak nyerítése, tűz ropogása vegyül a csatazajba. Mert nem kétséges, a túlparton fegyveresek csaptak össze. Hirtelen felugrok. A tekenővájó cigányok hada is megbolydult. Olyan kiáltozás alakult ki körülöttem, mintha éppen mirajtunk ütöttek volna fegyveresek. A folyón túli nyárfák fölött fekete füst gomolyog. Az asszonyok fülsiketítő kiabálással terelik a purdékat a susnyákos belsejébe, a férfiak kirajzottak a fövenyre, s nyakukat nyújtogatva figyelték a túlparti csatazajt. Néhányan a rév irányába indultak, mivel innét semmit nem lehetett látni. Néhány perccel később futottak is vissza, de ekkorra elült a dulakodás zaja, csak a tűz ropogása hallatszott. Bizonyára valami viskót gyújtottak fel. Ez is csak feltételezés, mert tudni még semmit nem lehetett.

Máskor 11. folytatás

Megkeseredett számban a falat. Miattam fogták le az öreg szolgát. Azzal nyugtattam magam, hogy a sáfár mégis csak egy jelentős méltóság. Ha hatalmi szóval nem, akkor pénzzel biztosan kiváltja az emberét. Pénze van bőven, ő maga mondta. Azzal pedig biztosan jobb belátásra bírja a káplánt. Meg aztán a káplán mégse püspök. Nem rendelkezhet élet-halál felett. Vagy igen? Nem nagyon sikerült elüldözni az aggodalmamat. A legény magamra hagyott az aggódásommal, a körülötte állókkal beszélgetett, de csak hallottam, nem tudom miről volt szó. Látni se láttam, csak éreztem a szagát. A száradó ruhája olyan büdös volt, mint a kopasztott tyúk.
Végeztem a sült hallal. Nadrágomba töröltem a kezem, majd a dzsekim zsebeit néztem át, mintha mosásba akarnám adni. Nem hittem, hogy valamit találok benne, de meglepetésemre mindent megtaláltam. A tálcámat az igazolványokkal, a bicskámat, zsebkendőmet. Sőt, még a zoknimat is belegyűrte az öreg szolga mielőtt jöttek érte. Csupán a pénz hiányzott, de azt én osztogattam szét. Úgyse venném hasznát. Kisvártatva a legény letelepszik mellém a fövenyre, tolmácsolja amit beszéltek az imént a teknővájókkal.
- Hová tartasz uram innét? A katonák aligha jönnek át a folyón utánad. Bizonyára feladták a keresésedet.
- Mi lesz a Mihállyal? - kérdezem válasz helyett.
- Nem lehet tudni. Azon múlik, mivel vádolja meg a káplán. Lopásért akár a kezét is levághatják, főleg ha téged valami sátánfattya boszorkányfélének mond. Miután nem vagy ott, mondhat akármit.
- A sáfár úgyis megvédi. Az ő embere.
- Biztosan megvédené, ha nem lenne úton. Embereket toboroz a vár védelmére. Lehet, mire vissza ér késő lesz.
- Vissza kellene mennem!
- Eszedbe ne jusson! Vagy biztos vagy a sorsodban? Mondta Mihály uram, hogy tudod a jövőt.
- A sajátomat nem ismerem. Olyanokat tudok, hogy az ország sorsa mi lesz, meg kik lesznek a királyok, meg ilyeneket. A világ nagy dolgait.
- Megjósolom én a jövődet jó uram – szólt a korábban kérdező asszony olyan hangosan, hogy megriadtam a hangjától.
A legény indulatosan rászólt, hogy ne zavarja az emberek beszédét. Meg is lepődtem, hiszen itt ő is idegen. Hogy jön ahhoz, hogy elzavarja ezt az asszonyt, aki nagy eséllyel nagy tiszteletnek örvend a teknővájók között? Amaz fel is háborodott ezen, de az emberek arrébb tessékelték. Más asszonyok is közbekiabáltak, én meg elmosolyodtam magamban, hogy lám semmi se változik az emberi természetben. Ha nem tudnám kifélék között vagyok, akkor is felismerném a hanghordozásukról.
- Azt beszéltük itt az emberekkel, – szólt a legény, miután abbamaradt a kiabálás - hogy köztük maradhatsz egy ideig, ha gondolod. Mihez értesz?
- A kőhöz.
- Kár, hogy a fához nem. De majd belejössz.
- Varadán dolgozhatna a várépítésnél – szólt mögülem valaki - El is jöhet velünk reggel, mert úgyis viszünk tekenőt a vásárba. Felkötnénk rája is néhányat.
- Kisvárdát mondod?
- Nem kis az, csak Varada
- Útba esik Tokaj felé?
- Útba éppen nem esik, de nem nagy kerülő.
- Akkor én inkább más utat választanék. Azt mondta a hajón a cellér, hogy napnyugtának menjek. Legelőbb keljek át a Szamoson. Azt mutassátok meg, merre van!
- A Szamos? Ha megvilágosodik, magad is megláthatod. Itt van mellettünk. Éppen itt ér egybe a Tiszával. Majd által viszünk ladikon. Rögvest utána eléred a Krasznát, de azon át is tudsz ugrani. Ha emberekkel találkozol, érdeklődjél! Ha Tass, Bogdány, Kótaj neveket mondanak, akkor nem tévedtél el. A fegyvereseket kerüld! Azok kiszámíthatatlanok.
Azt hiszem ezzel el is dőlt, hogy reggel elválunk. Azért rendesek, hogy akár itt is tartanának, ha azt kívánnám. Jólelkű emberek ezek. Talán azért, mert ők maguk is csavargók, mint ahogy engem is annak látnak. Aztán megint a mögöttem hagyott dolgok uralkodnak el a gondolataimban.
- Te cimbora! - érintem meg a tyúkszagú legényt, hogy tudja, neki szólok.
Nem mondhatom a nevét, mivel azt nem is tudom. Meg se kérdem, hisz aligha lesz vele dolgom a továbbiakban. Most hamarosan elalszok, hisz ragad lefelé a szemem, s ki tudja melyik esztendőben ébredek? A múlt éjjel nem változott, de az még nem jelent semmit.
- Honnét gondolták a katonák, hogy itt keressenek?
- Beregszász mellett éjszakáztunk. Ott értek utol a katonák. Azzal kezdték, hogy kardlappal végigverték akit értek. Üvöltöztek, hogy adjuk ki azt a sátánfattyát, akit a sáfár félkarú szolgája elrabolt. Kinézték, ki lehet köztünk a vajda...
- Félkarú?
- Azt biztosan csak azért mondták, hogy megrémüljünk. Az öreg Matkót feldobták az egyik ló hátára, általvetettek egy kötelet egy erős faágon, s már kötötték is a hurkot a nyakába. Jajveszékelt mindenki. Az egyik asszony odatolta a katonák elé a két gyereket, akik kegyelmedet elkísérték, mondván, hogy ők tudják. A nagyobbik mellének szegeztek egy lándzsát, az meg alig bírta elrebegni, hogy a sószállító után vitték, aki Újlakra tartott. Eztán nem bántottak senkit, csak megugrasztották a lovat, amelyre az öreget ültették, kötéllel a nyakában. Nem volt a vége megkötve, így csak az ijedtségtől fordult le a lóról. Ezek meg a térdüket csapkodták a röhögéstől. Attól tartottunk, hogy a Matkót szél érte, de aztán feleszmélt.

Máskor 10. folytatás

Jöjjön le a cellérről jóuram! Semmiképp be ne menjen Ugornyára!
Én?
Igen, igen! A többi cellérnél várják magát!
Na, ez érdekes. Ugyan ki várna rám, hisz soha nem jártam még ezen a vidéken, nem ismerhet senki. Vagy mégis? Mégis. Ezek a cigányok nekem célozzák személy szerint a figyelmeztetést, s mivel látják, nem értem mi van, futnak a hosszú homokpadon, követve a tutajt. Nikó is rácsodálkozik, hogy ezek honnét a csudából ismernek engem? Már pedig ismernek, mert folyton ismételgetik, hogy szálljak le. Egyetlen magyarázata lehet mindennek. Ezek a cigányok tegnap délben indultak Munkácsról. Úgy volt, hogy én is velük jövök majd, de immár be is bizonyosodott, hogy rossz ötlet volt, hisz elsőnek köztük kerestek volna. Na, de miért várnak rám? Miből gondolják, hogy a folyón jövök? Nincs sok időm gondolkodni, mert lassan a zátony végéhez érünk. Óvatosan megközelítem a tutaj szélét, hátraszólok a tutajosoknak, megköszönöm a segítséget. A cigányok még hevesebben integetnek, s kiabálnak.
Ne erre! Amarra túlra menjen!
Igazuk lehet – szólt Nikó – Lesz még néhány homokpad a túloldalon is. Majd Jándnál kiugrik annál a szűk kanyarulatnál. Talán vizes se lesz a lába. Menjen egyenest amerre a nap lebukott. Ha eléri a Szamost, azon keljen át! Bár addigra sötét este lesz. Meg kell hálnia még az innenső parton, hisz segítség nélkül nem jut át.
Aztán végigméri az öltözékemet. Nyakamba akasztja a saját zsákját, benne egy hazulról hozott fél cipóval, s a saját csanakjával, hogy vizet meríthessek magamnak, ha megszomjaznék az úton. Aztán még egy sótéglát is beletesz, hogy valami fizetőeszközöm is legyen. Leveszi magáról a kaftánját, s a kezembe adja.
Hideg lesz az éjjel takaró nélkül. Ezt majd hagyja ott Tokajban a sóháznál. Erről tudni fogom, hogy odaért. Nincs messze. Ha szerencséje van, egynapi járás az egész távolság. Nekünk a vízen tovább tart az út, hiszen sokkal hosszabb.
Meglátom a bal parti zátonyt, s készülődök leugrani. Ion erősen birkózik a kormányrúddal, hogy jobbra eltérítse a tutajt.
Nem, nem itt! - kiált vissza Nikó, miközben siet a társához segíteni – Majd a következőnél.
Arra se kell sokat várni. A szélső szálfa fel is úszik kissé a homokra. Félő, hogy a tutaj eleje nekifordul a partnak, de végül csak sikerül lecsúszniuk róla, s irányban tartani. Bár ha megfogja őket a zátony, az se nagy tragédia. Legfeljebb itt éjszakáznak, nem két kanyarral lejjebb, ahol a többiek kikötöttek.

Máskor 9. folytatás

A tutaj eleje neki volt fordítva a partnak. Itt ugyan még nem igazán nagy folyó a Tisza, de rögtön az jutott eszembe, hogy ugyan mire elég az úszástudományom egy itt-ott örvénylő tizenvalahány fokos vízben. Nem nagyon bizalomkeltő ez a vízi alkalmatosság. Nagyon távol áll egy hajótól, pedig Pjotr annak nevezte. Öt-hat méter szélesen egymás mellé kötözött fatörzsek. Jó hosszúak. Nem tudnám megmondani mennyire, de tíz méternél biztosan hosszabb. Nem lehet egyszerű a kanyargós folyón irányítani annak ellenére, hogy elég lassú folyású. Nem repesek a boldogságtól, hogy ezen kell élnem három napig. Nem igazán lakájos. Talán a tutajosok se nagyon örülnek nekem, hisz nem veszik hasznomat, csak teher vagyok a számukra. Teher már így is van rajta bőven, hisz a teljes felületnek legalább felét, méter magasan szürke kövekkel rakták meg. Lehet vagy 10 köbméter. Tetejét gyékénnyel fedték. Ugyancsak gyékényből állítottak a rakomány elé egy sátrat...vagy inkább kunyhónak mondanám. Egy hosszú rúd nyúlt ki a partra, egy másik rúd pedig a rönkök végénél egy kis bakra fektetve lógott a vízbe. Ez lehet a kormány. Mellette áll a bundamellényes, bocskoros kormányos, aki számomra érthetetlen nyelven kiabál a parton várakozó Nikónak, s hozzá erősen gesztikulál. Néhány magyar szó megüti a fülemet, de ettől még nem értem miről beszélnek. Azért sejtem. Szerintem tiltakozik az ellen, hogy utast vegyen fel. Nikótól meg is kérdeztem, hogy jól gondolom-e, de letagadta. Nekem azért mégis az volt a meggyőződésem, hogy nem szívesen vesz fel az oláh kormányos. Erősítette ezt a hitemet, amikor később Nikó mondta, hogy ha nem ismernék Ionnal egymást régóta, ha nem lenne mögöttük jó néhány közös út, talán vele se indult volna tovább. Hogy akkor mit kezd az áruval, nem tudom. A sót talán átvette volna az itteni sóhivatal, de a tutajt le kell úsztatnia legalább Tokajig. Nem kizárt, hogy üresen elvitte volna egyedül. Mindez persze csak találgatás. Lényeg, hogy felengedett. Csak a rakomány lehetett egy kamionnyi, mégis megbillent az én 90 kilómtól, legalábbis úgy éreztem. Eskü alatt persze nem merném vallani. Olyan ez, mint amikor a Zil teherautó ajtaját rácsuktam az ujjamra, és kiláttam a résen, pedig aligha hajlott el az ajtókeret. Nikó a rúddal eltolta a tutajt, majd átugrott ő is. Ettől az ugrástól nem billent meg, ezért gondolom, hogy az előbb csak képzelődtem. A rönkök közt ott volt maga a folyó pár centire a talpam alatt. Nikó javasolta, hogy üljek le a kunyhó előtt, amíg meg nem szokom a billegést. Jó ötletnek találtam. Hátam nekivetettem a rakománynak. Fotelhoz vagyok már szokva, nehezen tartom magam „földön” ülve háttámasz nélkül. Nézelődtem, barátkoztam a környezettel. Nem fedné a valóságot, ha azt mondanám néztem a tájat, hisz semmit nem láttam a folyó egy-egy rövid szakaszán, s a kétoldalt behajló fákon, s a mindent elrejtő bokrokon, bozóton kívül. Észak felé ellátni a hegyekig, de nem innét a vízről. Kinn voltam a természet ringatózó lágy ölén, mégis úgy éreztem, mintha be lennék zárva. Kellett egy kis idő, amíg felfedeztem a közvetlen környezetem szépségét. Néhol megakadt a hordalék, ritkán láttam uszadékfát is, de pillepalackot egyet se. Itt a bizonyíték, hogy valóban visszakerültem a múltba. Ez semmiképp nem lehet a 21. század ha még egy fia műanyagszeméttel se találkozom. A két tutajos messze a hátam mögött a kormányrúdnál beszélgetett. Csak hangfoszlányok jutottak el hozzám. Azt se tudtam megállapítani, hogy magyarul beszélnek-e vagy...azt se tudom, milyen más közös nyelvük van.

Más kor 8. folytatás

Nem szívesen tágítottam a partról, hisz bármikor ideérhet a harmadik tutaj, s én lemaradok róla. Nikó biztosított, hogy nem mennek el nélkülem, így visszaültem a szekérre, s elkísértem Tamást a sóházig. Vele szemben volt a kocsma...vagy csárda, vagy nem is tudom minek nevezték. A lényeg, hogy adtak kenyeret, hagymát, szalonnát. Persze nem ajándékba, de ha én nem is, jótevőm tudott érte fizetni. Nem igazán értettem miért tartotta feladatának az élelmezésemet, amit semmivel nem tudtam ellentételezni. A cigányok azért segítettek, mert aki hozzájuk fordult, az jó emberük volt. Mihály meg azért szabadított meg, mert hűséges volt a gazdájához, s én az ő vendége voltam. Ez a sószállító semmivel nem tartozott. Talán azért segít, mert jó ember. A társaságom, a mesélésem ért volna meg neki ennyit?
Itt már nem volt társaság híján, hisz egymást érték a sóra váró fogatok, a kocsmát is elég zsúfoltnak találtam. Néhányan rám csodálkoztak. Elég nyáriasan öltöztem. Mások bekecset, de legalább vastag mellényt viseltek, fejükön süveget, némelyek kucsmát. Az egy szál piros pólóm eléggé kirítt a tömegből. Szívesen megkértem volna a kocsmárosnét, hogy süssön nekem hagymás tojást, de mivel se pénzem, se egyéb elcserélni valóm nincs, nem mertem. Igyekeztem észrevétlen maradni. Megbámultak ugyan, de nem foglalkoztak velem különösebben. Leültünk egy szabad asztalhoz, egy-egy fakupa bor mellé, és megszalonnáztunk. Egy kést kérnem kellett, mivel a bicskámat valahol elhagytam. Pedig azt a farmeromba tettem legutóbb, úgy emlékszem.
Az evésre koncentráltam, meg igyekeztem is észrevétlen maradni. Nem nagyon nézelődtem, de a nem túl világos helységben mégis észrevettem az árnyékot az asztalunk előtt. Csizmás láb, székely harisnyára emlékeztető világos nadrág, oldalt fűzős bőrmellény, zsíros hosszú haj, lógó bajusz és szalmakalap. Utóbbit elég szokatlannak találtam a vastag mellénnyel párosítva, de hát tavasz is van meg nyár is egyszerre. Ki tudja miképp illene most öltözni?
- Na cimbora meges összeakadtunk – szólt az idegen.
- Meg is lepődtem, mert azt hittem, hozzám szól. Aztán látom, hogy Eszes Tamás oly szélesre húzza a száját, hogy a bajsza vége majdhogy felakad a fülén.
- Te is sóért jöttél komám?
- Ejh dehogy es. Ippenhogy hoztam. Csak meg kellett innom egy pálinkát, hogy lenyugodjak. Ez a sótiszt úgy beszél az emberrel, hogy a Bodri es felhorkanna. Gazembernek nézi a tisztességest es. A bicska kinyílik az ember zsebibe. Istenes nagy szerencséje, hogy a katonák vigyázzák a bőrit. Hát a társad meg miféle? - fordítja tekintetét felém - A szakálláról valami úrnak gondolnám, de akkor nem szalonnázna itt tevéled félrehúzódva a csárda szegletében.
Na, erre ugyan most mit felel? Nikónak azt mondta regölő vagyok. Bizonyára kényelmetlen számára a kérdés, hiszen nem igazán tudja a választ. Én ugyan tudnám, de mégse mondhatom, hogy nyugalmazott kőfaragó vagyok a 21. századból.
- Jövőlátó az én Gyula bátyám.
Erre többen is ránk figyeltek. Egy általam románnak gondolt bocskoros, kucsmás egész közel jött, két kezével a székely-féle fuvaros vállára támaszkodott. Az meg tűrte, tehát együtt vannak. Tamás is észlelte a figyelmet, s így folytatta.
- Tegnap délután éppen azt mesélte nekem, hogy az ük ükunokám a felkelő cimboráival rajtaüt majd a sóhivatalon. Megbosszulja ezzel talán a rajtad tett sérelmet is.
- Örömest elhinném, de ez csak amolyan meseféle. Meg aztán ha igaz is lenne, hol van még a te ük ükunokád? Addig még tűrjük a megalázásokat?
- Mit bosszulja az neked sarjad? - kérdi a román
- Ahogy bátyám mesélte, megvádolják csempészéssel, elveszik a szekerét.
- Na azért már magam es kifenném a fokosomat – szólt a székely.
Arra figyeltem fel, hogy kíváncsi tömeg gyűlt körénk.
- Azt mond meg bátyám – kiált valaki hátulról – lesz-e még nékem több pulyám, mert már így is alig jut a kenyérből.
Nem nagyon kell kutatnom ki szólt, mert odaengedik egészen az asztalhoz. Egy feltűnően fiatal legény áll várakozón előttem. Azt gondolnám róla, talán még nem is volt nővel, s ilyen kérdést tesz fel nekem. Még a tenyerét is elém tartja gondolván, hogy ez segít a jövendölésben.
- Sajnálom, de nem vagyok jós. Személyes dolgokat nem látok előre. A világ sorát ismerem inkább 500 évre előre.
- Kár, hogy nem tudja – sóhajt lemondóan. Akkor arra feleljen, hogy ideér-e a török? Mert mondják a boronahajó eresztők, hogy Szolnokon már ott vannak.
- Ide nem, de nagyon soká mennek ki az országból. 150 évig lesznek itt.
Ezen elszörnyed a hallgatóság. Hiszik is, nem is. Aztán a székely kérdez.
- Azt meg tudja-é mondani nékem, hogy ennek a druszámnak a fajtájával megbékél-e a magamfajta?
- Hogyan hívják a druszádat? A te nevedet se tudom.
- Demeter vagyok Terhes Demeter. Ő pedig Dimitriu
A román vigyorog, bólint, megemeli kissé a kucsmáját.
- Itt van-e a regölő? - kiált valaki az ajtó felől – Megjött a cellérhajó.
Abban a pillanatban felugrottam, hagyva csapot papot. Majdhogynem elfelejtettem elköszönni Tamástól. Egy szőke suhancnak nyitott utat a tömeg. Épp olyan kinézete volt, mint az iménti kérdező, aki a jövőbeli gyermekáldás felől érdeklődött. Ha engem keres egy olyan legény, akit én nem ismerek, az csakis Pjotr lehet, a Nikó öccse.
- Köszönöm Tamás öcsém a segítségedet, s emlékezz arra amit meséltem az utódodról! Adjon neked erőt az előtted álló megpróbáltatásokhoz!
- Na és a válasz? - kiált utánam Demeter, mert én már iszkoltam is kifelé.
- Ne akard tudni! Lehet neked oláh barátod, mint ahogy annak is magyar, de a népet örökké egymásnak fogják ugrasztani. Itt vagyok Pjotr, már rohanok is, ne késlekedjenek miattam – kiáltottam a rutén tutajosnak.
Csak egy pillanatra tettem kezem a vállára, miközben elsiettem mellette. Azt még hallottam, hogy valaki megszólítja, hogy tán ismer engem? A választ már nem hallottam, de nyilván azt mondta, hogy életében nem látott még. Nem is mondhatott mást, hiszen így igaz. Aztán – gondolom – hitetlenkedtek, mivel a nevén szólítottam. Legfeljebb megállapították, hogy mégis csak van valami boszorkányos tudásom.

Más kor 7. folytatás

Na de várjunk csak! Akivel beszél ez a fejszés ember, az az én Tamás öcsém. Az, aki mellett este elaludtam 1550 májusában. Ugyanaz a szekér, ugyanazok a lovak. Napok óta nem értem mi történik, de most már végképp nem értem. Tegnap még reménykedtem abban, hogy az időugrásokkal hazakerülök a saját koromba. Az ugyan kérdéses, hogy majd ott tudok-e maradni, de legalább reménykedtem. Most viszont úgy tűnik, itt ragadtam.
Kanyarítsd magadra a bekecset bátyám! Hűvös van még ilyenkor abban az egy szál micsodában. Ejh, hogy még egy mellényed se nincsen! - szólt jótevőm, mikor felkászálódtam.
Az idegen még csak ekkor figyelt fel rám. Amint felém fordult, a nyitott kabátja látni engedte nadrágon kívül viselt fehér ingét, amit széles, sálszerű öv fogott össze a derekán. Bizalmatlanul méregetett. Ha látott is hozzám hasonlóan fehér szakállú embert, az bizonyára hajlott hátú volt, és nem vágta sem a haját, sem a szakállát. Piros pólót meg aztán végképp nem hordott farmerral.
Regölő az én Gyula bátyám – válaszolt Tamás a ki se mondott kérdésre – Akkora mesét kerekített nekem az este, hogy menten elaludtam – nevetett akkorát, hogy a nagy bajusza alól még a szája is kilátszott, ami nem esett meg gyakran.

Más kor 6. folytatás

Úgy lett, ahogy Eszes Tamás öcsém gondolta. (mert időközben abban állapodtunk meg, hogy én így szólítom, ő meg engem bátyámnak, mivel nyilván én vagyok az öregebb) Ránk esteledett, mielőtt megérkeztünk volna. Mint később kiderült, még csak az út kétharmadán jártunk ekkor. Az erdei utak ugyancsak sárosak voltak. Nyílt terepen lehetett volna jobban szaporázni, de ott meg azért vettük ráérősre, mert a sáros úton elfáradtak a lovak. Épp csak lebukott a nap, amikor letáboroztunk egy patak partján. Nem is Muzsalynál, mert az kerülő lett volna, hanem Kovászó mellett. Nekem ugyan egyik falu olyan mint a másik, kiírva se volt táblára a nevük. Az volt aminek Tamás öcsém mondta. Ekkorra már elmeséltem neki, hogy miért bizonytalanodtam el az évszámot illetőleg amikor a nevét, meg a faluját mondta. Másfél száz esztendővel később lesz majd egy sószállító Tarpáról, akit ugyanígy neveznek, s nagy rá az esély, hogy az ő utóda lesz ez a kuruc brigadéros, akinek első harci cselekedete épp annak a sóháznak az elfoglalása lesz, ahová most tartunk. Elfogadta a jövendölésemet. Miért is ne tette volna? Ha másra nem is lehet büszke, legalább az utódjára lehessen az. Láttam ám, hogy a nagy bús bajsza csak úgy nyúlik a fülei felé. Az ilyen dolgokat szívesen veszi az ember még akkor is, ha kételkedik benne.
- Nem gondoltad öcsém inkább benn éjszakázni a faluban? - kérdeztem – Nehogy meglepjenek itt a haramiák!
- Ehun-e? - nevetett nagyot – Olyan szegény vidék ez, hogy nem veszik a fáradságot erre kószálni. Fogadó nincs, a falu népétől meg nem kérhetünk még szállást se nagyon. Majd amott a dombon túl – mutatott bele az alkonyatba – a Borzsa hídjánál lészen egy fogadó, de nem akartam sötétig szekerezni. Majd reggel kérünk egy darab szalonnát. Addig itt megalszunk. Maradhatsz bátyám a kocsiderékban, én majd kinn a fűben.
- Ez itt mellettünk a Borzsa? - csodálkoztam rá, hisz itt már szinte folyó, ahol korábban láttam csak egy kis csermely volt.
- Az. Miért lepődtél meg ezen? Ha idegen vagy errefelé, nem mindegy minek nevezik a patakot?

Más kor 5. folytatás

A farmeromon akadt meg a szeme Eszes uramnak.
- Miféle posztóból van kendnek a nadrágja? Nem láttam még effélét.
- Nem posztó ez, hanem vászon.
- Vászon-e? - csodálkozott el – Ez a vászon ni, amiből az én gatyám van.
- Már pedig ez is az, csak külhoni.
- Aha. Mer' kend amolyan világlátott ember volna? Na nem kérdezgetem, nem tartozik rám, csak azt mondja el, amit jónak lát! Beszélgetni csak kell, mert soká lesz még este. Úgy látom, nem mostanában szaladgált kend se pendelyben. Érdekli-e még a fehérnép? Azt hiszem, ez jó beszédtéma, ebből nem lehet baj.
- Kettőnk közt biztosan nem – nevettem a témafelvetésén – de ha ismernénk egymás asszonyát, már óvatosabban kellene elővenni a témát.
- Há' bizony én is nagyon ritkán vagyok otthon. Ki tudja, nem-e besegít a koma.
- Na ugye, hogy nem olyan ártatlan téma ez se. De ha már felemlítette, csak elmondom, hogy ma reggel még olyan úri dolgom volt...vagy inkább lehetett volna. ….Elhallgattam. Végig gondoltam azt az úri dolgot.
- Na! Akko' mondja vagy sem?
- Ismeri kend a várúr sáfárját?
- Nem találkoztam még vele, de hallottam felőle. Ugyancsak keményen beszedi az a szegény néptől a sápot. Nincs nála apelláta. Nem nézi marad-e a pórnépnek. Pedig úgy mondják, havasalji zsellér volt az apja.
- Ezt ő maga se tagadja. Nekem mégis jóemberem. Ismertem molnárinas korából. Az ő embere menekített ki a várból.
- Ja, hallottam, hogy a sáfár toborozni indult, mert jönnek a Lónyaiak.
- De gyorsan terjednek a hírek. Még ma reggel szerzett tudomást róla ő is. Talán rácsörgött kendre valaki mobilon?
- Mit csinált micsodán?
- Ja, semmi. Szóval ha a pórnéphez komisz is, nekem két fiatal leánnyal kedveskedett. Be akarta őket küldeni hozzám a dézsába. Mert ugye én már ugyancsak szutykos voltam. Kértem, hogy megfürödhessek.
- Akarta? Mer' aztán mégse?
- Jöttek értem a hajdúk, vittek a pap elé. Pedig az én koromban már ritkán akad akármilyen menyecske, nem még fiatal. Pláne kettő egyszerre.
- Azon is szoknya van – nevette el magát, majd ő is ivott a virágos lőréből.
- Na, attól nem nagyon ágaskodott a szerszámom. Inkább még összehúzta magát. Nem tetszett az atyának amiket válaszoltam, s be akart vettetni a tömlöcbe.

Más kor 4. folytatás

Jó lett volna magyarázatot kapnom az eseményekre egészen odáig visszamenőleg, hogy a hajdúk kirángattak a két lány öleléséből, de a helyzet nem volt alkalmas a beszélgetésre. Vezetőszáron lovagoltam végig a városon. Kis idő elteltével felfedeztem a kengyelt, melybe sikerült bedugni a lábamat. Így már kevésbé pattogott az ülepem, hisz lábbal tartottam magamon, a ló oldalát is tudtam kissé szorítani. Mire a cigány táborba értünk, el is szállt a leeséstől való félelmem.

Nagy tömeg gyűlt körém. A rengeteg rongyos gyerek röhögése kísérte azt a műveletet, amikor Mihály lesegített – mit ne mondjak – lecibált a nyeregből. Néhány férfi átverekedte magát a gyerekek hadán, hogy fogadjon bennünket. Egyik fiatal legény tartotta a lovakat, hogy azokra ne legyen gondunk. Egy idősebb férfi küzdötte át magát a tömegen. Valaha fekete haja ugyancsak megderesedett már, de nálam legalább tíz évvel fiatalabb lehetett. Nagy karimás „tót” kalap volt a fején, inge fölött mellényt viselt, holott ezt nem indokolta a hőmérséklet. A gyerekek többsége fedetlen felsőtesttel tolongott köröttünk. Ez a férfi lehetett a főnök. Nem igen sokat adott a méltóságos megjelenésre, ugyanúgy mezítláb volt, mint a többiek.
- Ő volna az? - intézte kérdését Mihály felé, de közben rá se nézett, hanem engem fürkészett kíváncsian.
- Ő. Már a paptól ragadtam el.
- Ájjájjáj! - tolta homlokára a kalapját – Akkor kár volt idehoznia. Tán még utána is jönnek. Bajt hoz ránk kigyelmed. Igaz, hamarosan indul a tábor nagyobbik fele a Tiszához Namény felé, de nem volna jó magunkkal vinni, mert veszedelem fenyeget akkor minket is.
- Mit mondott rólam? - kérdeztem Mihályt – Egyáltalán mit gondol kend felőlem? Nem igazán értem azt se, miért vagyok veszélyben.
- Miért van veszélyben? Nem tudják kendet hova besorolni. Nem tudják kiféle, honnét jött, ki küldte...egyáltalán már az is veszélyes dolog, hogy idegen. A gazdám jóindulattal van kegyelmed iránt, s nekem elég ennyit tudnom. Azt mondja, gyerekkora óta ismeri. Én viszont olyan régóta szolgálom őt, hogy minden ismerőséről tudnom kellene, azt hiszem. De nem tartozik rám minden.
- Miattam most a sáfár is bajba kerül?
- Ah, dehogy – legyintett – Végül is mi történt? Megjelent a várban egy ember, akiről senki nem tud semmit, aztán meg eltűnt. Néhány nap, oszt elfelejtik.
- De a papnak még most nagyon is eszébe van, hogy elrabolt tőle.
- És az is egészen biztos – szólt közbe a cigány – hogy elsőnek ide küldi a hajdúkat, mert ismeri Mihály uram észjárását. Úgy véli, köztünk bújhat el leginkább, hiszen ki számolja, ha egy cigánnyal több, vagy kevesebb. Fejébe nyomunk egy kalapot, kap egy rossz inget oszt olyan mint mi. Szakállat ugyan nem szoktunk hagyni, de mit tudják ezt az urak? Bár meg is borotválhatjuk.
- Na, azt már nem. Legalább harminc éve megvan.
- Ahogy gondolja kegyelmed – mondott le a borotválásról – De azért jobb volna, ha nem találnák köztünk. Mi hamarosan indulunk nyugat felé. Mint látják, már a lovak is be vannak fogva. Ha a pap annyira akarja kendet, utánunk küldet.
- Bátyám! - szólt a legény, aki a lovainkat tartotta – küldjük a sószállító ember után! Arra senki se gondol majd, hogy ha a cigány tábor Naménynak tart, akit bújtatnak, az pedig délre. Utána is nyargalhatok – simította meg az „én lovam” homlokát – hogy várja be ezt az embert. Két purdét adhatok az úr mellé, hogy el ne vétse az Újlak felé vezető utat. Mert ugye az lenne a legjobb, ha menten indulna is.
- Ez lesz a jó megoldás – ismerte el az öreg cigány – Az az ember nemrég állt meg nálunk itatni. Nem juthatott messzire. Induljatok is azonnal!

Más kor 3. folytatás

A káplán egyáltalán nem tűnt félelmetesnek. Sőt, inkább olyan bizalomgerjesztő, rokonszenves képe volt. Talán meg is feledkeztem volna a rám leselkedő veszélyről, ha nem hoznak ide ilyen erőszakosan ezek a marcona hajdúk. Igyekeztem észben tartani, hogy ez a nyájas külső csak álca. Nagyon vigyáznom kell, mit mondok előtte. A valóságot nyilván nem hinné, hisz én se akarom elhinni. Már pedig egy tanult ember nehezen viseli, ha valamit nem ért. Egyértelműen az ördög műve ami velem történik, az ördögűzés pedig nem egy udvarias kitessékelés, hanem durva erőszak. Nem közvetlen az ördög, hanem a gazdatest ellen, amelybe beleköltözött. Jó lenne tudnom, mit tudott meg eddig rólam.
- Miért kérettél ide atyám? - előztem meg kérdésemmel.
Alig ejtettem ki szavaimat, rögtön arra gondoltam, hogy cinikusnak érzi majd a kérdést, hisz mindketten tudjuk, hogy az idekéretés nem pontosan fedi a valóságot. Inkább idehurcoltak, de ez most mindegy. Nem válaszolt, de nekem úgy tűnt, erősen gondolkodik mit mondjon. Aztán hátat fordított, s letérdelt a feszület alá imádkozni. Nofene! Rosszkor jöttem? Éppen imaidőben? De hát a keresztényeknél nincs is megszabva az ima ideje...azt hiszem. A templomi szertartásé igen, de az is csak azért, hogy a hívek tudjanak mihez igazodni. Egy káplán akkor imádkozik, amikor jónak látja. Úgy tűnik, most látja jónak. Talán csak feszültséget akar bennem kelteni az idő húzásával. Ezzel nem kellene fáradnia, hisz elég feszült vagyok így is. Valójában az előbb is az voltam, de az ettől sokkal inkább kedvemre való izgalom volt.
- Szokatlan a külsőd gyermekem – jegyezte meg még mielőtt felkelt volna a zsámolyról.
Micsoda éles meglátás! Ezt magam is tudom. Le kellett volna cserélnem a farmeromat, de erre nem gondolt Mátyás sáfár. A pólóm is elég különös ruhadarab. A rövid hajam talán nem annyira különleges, hisz a papnak is rövid a haja. A muszlim harcosok pedig borotválják a fejüket...bár nem tudom olyat láttak-e már e vidéken. Ezt így végiggondolva megállapítottam, nem is olyan rendkívüli a kinézetem. Elég lesz azt mondanom, hogy messziről jöttem. De honnét is?
- Honnét kerültél a sáfár kamarájába?
- Mit mondtak neked atyám a lányok? Mert ugye tőlük tudsz az itt létemről?
- Nem válaszoltál a kérdésemre fiam.
A feszült helyzet ellenére erőt kellett venni magamon, nehogy mosolyogjak a megszólításon. Azt mondja ez a suhanc egy öregembernek, hogy fiam.
- A havasokból jöttem két fiatal jobbággyal Malmosig, onnét pedig katonák kísértek Munkácsra. Nélkülük is ide igyekeztem.
- Ugyan minek? Mindez mikor történt? - tett fel egyszerre két kérdést is, lehetőséget adva ezzel, hogy megválasszam, mire felelek.
- Néhány napja
- Miért nem tudtam én erről? Nem tudom igazat beszélsz-e, hisz egyáltalán nem nézel ki havasi embernek.
- Nem is vagyok az. Utazó vagyok. Megjártam Itáliát is, onnét van az öltözetem. Arrafelé viselnek ilyen szűk harisnyát. Az ujjasom a sáfárnál maradt, meg a fövegem. Olyan viseletet bizonyára ikonokon is láttál már.
Na, már csak az hiányzik, hogy a hajdúkkal előkeríttesse az ujjasomat, ami nagyon nem középkori itáliai viselet. Ha ezt nem teszi, nem is olyan vészes a helyzet. Igaz, soha nem volt erősségem a hazudozás, de most valami hihetőt kell lódítanom. A lányok nem tudnak rólam semmit, csak annyit mondhattak, hogy van itt egy különös idegen. Azzal meg tele van a világ. Már csak az a kérdés, hogyan kerültem ide és minek akartam egyáltalán ide jönni. Ezt gyorsan ki kell találnom! Vagy az se rossz, ha terelek. Inkább arra kellene irányítani a beszélgetést, hová tartok!
- Kérdezted atyám, miért akartam ide jönni. Hallottam, hogy feszült a helyzet, a hajdúk is azzal gyanúsítottak, hogy a Lónyaiék embere lennék.
- S nem vagy az?
- Olyannyira nem, hogy tegnapig nem is hallottam felőlük. Nem tudom kik ők.
- Megmondom én. Úgy tartják magukról, hogy a legősibb magyar családok egyike az övéké. Már a pogány időkben is itt volt a szállásterületük, s most Munkácsra fenekednek, mert őket sokkal inkább illeti szerintük, mint a szerb Petrovicsot. Aki köztudottan a vár, és környékének ura. Nem ismerik el, hogy Petrovics urunk igen nagy szolgálatot tett az országnak azzal, hogy elfogta Székely Dózsa Györgyöt. Istenedre vallod, hogy nem ismered őket?
- Nem ismerem őket.
- Féled egyáltalán az Urat?
- Nahát atyám! Hogyan kérdezhetsz ilyet egyáltalán? Persze, hogy félem az Urat.
- Na és melyiket?
- Melyiket? Hiszen csak egy van.
- S melyik vallást hiszed?
- Természetesen Rómáét.
Remélem ez a helyes válasz. A pap nem tesz látható reagálást. Kezeit a csuha ujjában összefogva fel s alá járkál. Láthatóan meg akar fogni valami elszólással.
- Mit is mondtál? Miféle szándék hozott ide?
- Még nem mondtam. A paulinokhoz tartok Győrbe.
- Győrbe? Hiszen itt vannak Gerényben.
- Onnét indultam, csak elvétettem az irányt – vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Azt valóban elvétetted akkor, hiszen épp az ellenkező irány. Miféle utazó vagy te? Azt még most sem értem, minek jöttél Munkácsra. Az is különös, hogy senki nem látta jöttödet. Egyszer csak itt teremtél, mint egy varázslat.
Eddig jobban ment a dolog mint azt vártam, de nem múlt el még a veszély.
- Nem tudhatod atyám, hogy látott-e valaki bejönni. Legfeljebb te nem beszéltél ilyen emberrel. Aki látott is, nem tarthatta fontosnak, hogy egy magányos öregember belépett a várba.
- Jól forog a nyelved, de nem nyugtattál meg. Mi dolgod a paulinokkal, hisz láthatóan nem vagy közülük való.
Na, ezt a paulin vonalat kár volt kitalálnom, hiszen való igaz, semmi közöm hozzájuk, de hirtelen jó ötletnek gondoltam. Ha szerzetesrend monostorai között utazom, kevésbé gondol sátánfajzatnak. Persze nem ismerhetem az ő logikáját.
- A győri perjelnek viszek üzenetet, ha már egyébkéntis oda tartok.
- Aztán mi volna az üzenet?
Na, ez tényleg rossz ötlet volt. Erre mit feleljek?
- Ne haragudj atyám, de ezt nincs módomban megmondani.
- Nem-e? Isten szolgájával beszélsz. Hogy mersz ellent mondani?
- Ők is isten szolgái.
- Tudom kicsodák, de te ugyan kinek a szolgája vagy? Azt mondtad, katonák hoztak, másik szavadban meg magányos öregemberként léptél be a várba. Gergényből Győrbe a havasok felé indulsz. Tudod mit? Adok neked időt, hogy valami hihető hazugságot kitalálhass. Néhány napig gondolkodhatsz rajta a várbörtönben, amíg idekéretem a városból a kanonok urat, hogy együtt megítélhessük, mi légyen a sorsod.
- Vitess a várkapitány elé! Ő döntsön, elvégre mégis ő a vár ura.
Nem tudom mit várhatok a kapitánytól, de majd kitalálom, mit mondjak neki. Talán felajánlom szolgálatomat, hogy kifürkésszem a Lónyaiak szándékát, hisz egyébként is arra visz az utam. Nem tudom mit szól rá, de legrosszabb az lehet, hogy ő is tömlöcbe vettet. Meg kell próbálnom!
- Hinnye a nemjóját! - csattant fel az eddig nyájasan beszélő pap – Ne mondd meg, hogy mit tegyek! Hitbéli ügyekben én döntök a várban. Hajdúk! - kiáltott az ajtó felé.