romantikus mese

Óperenciában élt egy magányos gazda. Felesége rég elhagyta, csak a három fiút hagyta rá. Tisztes szegénységben teltek az évek. Elég soványka volt a föld, a meredek domboldalak inkább csak kaszálónak feleltek meg. A kevés szántó nem sok terményt adott, éppen csak a néhány tehénkét tartotta el, piacra nem sokat kellett járnia. Nem is nagyon szeretett emberek közé menni, nem szívesen hallotta, hogy a háta mögött lesajnálják. Inkább a legidősebb fiát küldte azzal a néhány láda káposztával, gyökérrel. A fiú ment is szívesen, de még a testvéreit is magával vitte alkalmanként. A gyerekek szerették a kisváros nyüzsgését. Nagyon más érzés volt, mint szénát forgatni künn a természetben, vagy a jószág körül ténykedni a tanyában. Hozzájuk még a postás is ritkán jött, hiszen senkivel nem tartottak kapcsolatot. Néha hozott egy-egy hivatalos levelet az elöljáróságtól. Kétnaponként jött Helmut, egy rozoga furgonnal a tejért. Ilyenkor azon ment a fiúk közt a harc, ki menjen ki a földekre, és ki maradhasson a tanyában. Ez a bajor fiatalember soha nem időzött sokat, de érdekes dolgokat mesélt, hiszen állandóan úton volt, bejárta az egész tartományt. Azzal a véleményével nem értettek egyet egyiken sem, hogy milyen jó itt nekik, kinn a természetben. A nőkről se volt jó véleménnyel, hiszen őt is kihasználta a felesége. Nem tudja miért hagyta el, s vitte magával a gyereküket is. Biztosan ráunt. Nem is javasolta a fiúknak, hogy asszonyt hozzanak a házhoz. Mondását megerősítette az apjuk esete is, de azért Helmut csak nem tudta meggyőzni őket. Elvágytak hazulról. Apjuk előtt se titkolták ezt, egyre gyakrabban került szóba a dolog. Világot akarnak látni. Egy esti beszélgetés során aztán az apjuknál betelt a pohár.
- Menjetek isten hírével! Reggel mind összepakoltok, s vissza se nézzetek. Én eléldegélek itt magamban, az agrártámogatásnak hála, még jobban is mint veletek. Nem kell etetnem a sok éhes szájat.
Mondott még egyéb bántó dolgot is, de erre a fiúk már ügyet se vetettek. Örültek a lehetőségnek.

450 évesre tippelték a három mocsári tölgy egyikét. Mind közül ez volt a legnagyobb, s kultikus hely volt a régi időkben. Mária-fának nevezték. Alatta pihentek meg a zarándokok, a falusiak itt tartottak ünnepségeket közel a faluhoz, de mégis kinn a természetben, az erdő egyik tisztásán. Gyerekkoromban Madarak és Fák napján csak egy pihenőt tartottunk, majd vonultunk tovább az erdészházhoz. Annak nem volt vallási kötődése. Családok, baráti társaságok ekkoriban is jártak ide kirándulni, szalonnát sütni. Tájékozódási pontként élt már inkább a köztudatban. A korát senki nem tudta, csak azt, hogy nagyon öreg fa. S a fák sem élnek örökké. Főleg, ha még villámcsapás is megrongálja. A korhadt üreget betonnal töltötték ki, noha a beton már a kőfalnál se vált be, nem még egy élő organizmusnál. Végül ki kellett vágni. A szomszéd falu megvette az erdészettől, s a főterük közelében állították ki egy emléktáblát mellékelve hozzá. Lemez kalappal védték az időjárástól. Nem szép látvány. Nem értem miért vették meg. Talán azért, mert a mi falunknak nem kellett? Ez éppen abban az időben történt, amikor hozzánk is elért a rendszerváltás. A tisztás szélén csak egy korhadt szilánk emlékeztetett a régmúlt időkre. Egyik civil szervezet ültetett három kis mocsári tölgyet, hogy egyikből ismét Mária-fa lehessen. Itt tartották a Madarak és Fák napját, ami egy kis műsorból állt, s a csemeték melletti emléktábla felavatásából. Következő évben már csak egy csemete élt. Az ünnepi műsor, a természet magasztalása után az ünneplők átvonultak egy másik erdő szélére (nekünk több is van) s ott tartottak főzőversennyel egybekötött egész napos pikniket.
Rá egy évre zavar támadt a szervezésben. Az esős idő miatt a kulturális manager a kultúrházban tartotta a természet ünnepét. Egy kis csoport ment ki csupán a helyszínre, ahol az utolsó fácska árválkodott egykori elődje helyén, megcsonkítva, levágott csúccsal.

Más kor 13. folytatás

Nem igazán volt kedvem mesélni, hiszen hiába csak poroszkált a fakó, nekem eléggé ki kellett lépnem ahhoz, hogy tartsam a tempót vele. A katona se nagyon kérdezgetett. Bizonyára még a hajnali támadást emésztette. Talán jobb lett volna, ha egyszerűen fel se veszi a harcot. Most a Lónyai regimentben készülődhetne Munkács ellen, aminek a zsoldjában volt még tegnapig. Erkölcsi szempontok nem igazán befolyásolják a fegyveresek legtöbbjét. Mennyivel egyszerűbb volt még fiatal legény korában, mikor az apja két testvére magával vitte egészen Régensvárig, ahol már nem értették egymás szavát az ottani pórnéppel. Annyi dolguk volt, hogy tereljék a marhákat, s óvják a haramiáktól. Egyértelmű volt a feladat. Ma már nincs ilyen munka, hiszen ugyan ki merne átvágni az oszmánok területén? Jobban járnak az urak, ha velük egyezkednek a jószágról. Úgyis elveszik, s akkor semmit nem kapnak érte. A köznép inkább már disznót tart, mert azt nem eszi a pogány. Már pedig ahogy a helyzet áll, sokáig itt lesznek még. Azt beszélik a népek, hogy még a király személyében is a szultán szava dönt. A német uralja a fél országot, de az is meghunyászkodik, mert nincs ereje a pogányt elüldözni. Talán a pápának kellene összefogni ellene a keresztény világot a hit nevében? Az egyszerű katona embernek ugyan semmi jót nem hozna egy magyarországi hadjárat, hiszen zsákmányolni már nincs mit, hiszen alig van az Alföldön élő ember. Annál többre nem számíthat, hogy ételt kap az urától. Ha a Tiszán nem kel át a pogány, az övéi odahaza nincsenek veszélyben. Ha őt kérdezné a szultán, északnak küldené, ahol az aranybányák vannak. Ha az urak is ennek lehetőségével számolnak, akkor erősítik a várak védelmét, és zsoldba fogadják őt is. Jó lenne, ha Tokajnál nem kellene tovább menni!

Más kor 12. folytatás

Hajnalban kakukk hangjára, rigó trillázására ébredtem. Határozottan fáztam, de nem kívántam felkelni, inkább – ha lehet – még inkább összekuporodtam, hogy betakarjon a rutén tutajeresztő kaftánja. Halk mocorgást, beszélgetést hallottam a közelből. Nem vagyok egyedül, de senki nem áll fölöttem csodálkozva, hogy ugyan kiféle lehetek. Rosszat sejtek. Attól tartok, azok közt vagyok, akik között este elaludtam. Hegyezem a fülem. Még a víz csobogását is hallom. Aztán távoli ordítozás, lövések hangja, acélpengék csengése töri meg a viszonylagos csendet. Lovak nyerítése, tűz ropogása vegyül a csatazajba. Mert nem kétséges, a túlparton fegyveresek csaptak össze. Hirtelen felugrok. A tekenővájó cigányok hada is megbolydult. Olyan kiáltozás alakult ki körülöttem, mintha éppen mirajtunk ütöttek volna fegyveresek. A folyón túli nyárfák fölött fekete füst gomolyog. Az asszonyok fülsiketítő kiabálással terelik a purdékat a susnyákos belsejébe, a férfiak kirajzottak a fövenyre, s nyakukat nyújtogatva figyelték a túlparti csatazajt. Néhányan a rév irányába indultak, mivel innét semmit nem lehetett látni. Néhány perccel később futottak is vissza, de ekkorra elült a dulakodás zaja, csak a tűz ropogása hallatszott. Bizonyára valami viskót gyújtottak fel. Ez is csak feltételezés, mert tudni még semmit nem lehetett.

Máskor 11. folytatás

Megkeseredett számban a falat. Miattam fogták le az öreg szolgát. Azzal nyugtattam magam, hogy a sáfár mégis csak egy jelentős méltóság. Ha hatalmi szóval nem, akkor pénzzel biztosan kiváltja az emberét. Pénze van bőven, ő maga mondta. Azzal pedig biztosan jobb belátásra bírja a káplánt. Meg aztán a káplán mégse püspök. Nem rendelkezhet élet-halál felett. Vagy igen? Nem nagyon sikerült elüldözni az aggodalmamat. A legény magamra hagyott az aggódásommal, a körülötte állókkal beszélgetett, de csak hallottam, nem tudom miről volt szó. Látni se láttam, csak éreztem a szagát. A száradó ruhája olyan büdös volt, mint a kopasztott tyúk.
Végeztem a sült hallal. Nadrágomba töröltem a kezem, majd a dzsekim zsebeit néztem át, mintha mosásba akarnám adni. Nem hittem, hogy valamit találok benne, de meglepetésemre mindent megtaláltam. A tálcámat az igazolványokkal, a bicskámat, zsebkendőmet. Sőt, még a zoknimat is belegyűrte az öreg szolga mielőtt jöttek érte. Csupán a pénz hiányzott, de azt én osztogattam szét. Úgyse venném hasznát. Kisvártatva a legény letelepszik mellém a fövenyre, tolmácsolja amit beszéltek az imént a teknővájókkal.
- Hová tartasz uram innét? A katonák aligha jönnek át a folyón utánad. Bizonyára feladták a keresésedet.
- Mi lesz a Mihállyal? - kérdezem válasz helyett.
- Nem lehet tudni. Azon múlik, mivel vádolja meg a káplán. Lopásért akár a kezét is levághatják, főleg ha téged valami sátánfattya boszorkányfélének mond. Miután nem vagy ott, mondhat akármit.
- A sáfár úgyis megvédi. Az ő embere.
- Biztosan megvédené, ha nem lenne úton. Embereket toboroz a vár védelmére. Lehet, mire vissza ér késő lesz.
- Vissza kellene mennem!
- Eszedbe ne jusson! Vagy biztos vagy a sorsodban? Mondta Mihály uram, hogy tudod a jövőt.
- A sajátomat nem ismerem. Olyanokat tudok, hogy az ország sorsa mi lesz, meg kik lesznek a királyok, meg ilyeneket. A világ nagy dolgait.
- Megjósolom én a jövődet jó uram – szólt a korábban kérdező asszony olyan hangosan, hogy megriadtam a hangjától.
A legény indulatosan rászólt, hogy ne zavarja az emberek beszédét. Meg is lepődtem, hiszen itt ő is idegen. Hogy jön ahhoz, hogy elzavarja ezt az asszonyt, aki nagy eséllyel nagy tiszteletnek örvend a teknővájók között? Amaz fel is háborodott ezen, de az emberek arrébb tessékelték. Más asszonyok is közbekiabáltak, én meg elmosolyodtam magamban, hogy lám semmi se változik az emberi természetben. Ha nem tudnám kifélék között vagyok, akkor is felismerném a hanghordozásukról.
- Azt beszéltük itt az emberekkel, – szólt a legény, miután abbamaradt a kiabálás - hogy köztük maradhatsz egy ideig, ha gondolod. Mihez értesz?
- A kőhöz.
- Kár, hogy a fához nem. De majd belejössz.
- Varadán dolgozhatna a várépítésnél – szólt mögülem valaki - El is jöhet velünk reggel, mert úgyis viszünk tekenőt a vásárba. Felkötnénk rája is néhányat.
- Kisvárdát mondod?
- Nem kis az, csak Varada
- Útba esik Tokaj felé?
- Útba éppen nem esik, de nem nagy kerülő.
- Akkor én inkább más utat választanék. Azt mondta a hajón a cellér, hogy napnyugtának menjek. Legelőbb keljek át a Szamoson. Azt mutassátok meg, merre van!
- A Szamos? Ha megvilágosodik, magad is megláthatod. Itt van mellettünk. Éppen itt ér egybe a Tiszával. Majd által viszünk ladikon. Rögvest utána eléred a Krasznát, de azon át is tudsz ugrani. Ha emberekkel találkozol, érdeklődjél! Ha Tass, Bogdány, Kótaj neveket mondanak, akkor nem tévedtél el. A fegyvereseket kerüld! Azok kiszámíthatatlanok.
Azt hiszem ezzel el is dőlt, hogy reggel elválunk. Azért rendesek, hogy akár itt is tartanának, ha azt kívánnám. Jólelkű emberek ezek. Talán azért, mert ők maguk is csavargók, mint ahogy engem is annak látnak. Aztán megint a mögöttem hagyott dolgok uralkodnak el a gondolataimban.
- Te cimbora! - érintem meg a tyúkszagú legényt, hogy tudja, neki szólok.
Nem mondhatom a nevét, mivel azt nem is tudom. Meg se kérdem, hisz aligha lesz vele dolgom a továbbiakban. Most hamarosan elalszok, hisz ragad lefelé a szemem, s ki tudja melyik esztendőben ébredek? A múlt éjjel nem változott, de az még nem jelent semmit.
- Honnét gondolták a katonák, hogy itt keressenek?
- Beregszász mellett éjszakáztunk. Ott értek utol a katonák. Azzal kezdték, hogy kardlappal végigverték akit értek. Üvöltöztek, hogy adjuk ki azt a sátánfattyát, akit a sáfár félkarú szolgája elrabolt. Kinézték, ki lehet köztünk a vajda...
- Félkarú?
- Azt biztosan csak azért mondták, hogy megrémüljünk. Az öreg Matkót feldobták az egyik ló hátára, általvetettek egy kötelet egy erős faágon, s már kötötték is a hurkot a nyakába. Jajveszékelt mindenki. Az egyik asszony odatolta a katonák elé a két gyereket, akik kegyelmedet elkísérték, mondván, hogy ők tudják. A nagyobbik mellének szegeztek egy lándzsát, az meg alig bírta elrebegni, hogy a sószállító után vitték, aki Újlakra tartott. Eztán nem bántottak senkit, csak megugrasztották a lovat, amelyre az öreget ültették, kötéllel a nyakában. Nem volt a vége megkötve, így csak az ijedtségtől fordult le a lóról. Ezek meg a térdüket csapkodták a röhögéstől. Attól tartottunk, hogy a Matkót szél érte, de aztán feleszmélt.

Máskor 10. folytatás

Jöjjön le a cellérről jóuram! Semmiképp be ne menjen Ugornyára!
Én?
Igen, igen! A többi cellérnél várják magát!
Na, ez érdekes. Ugyan ki várna rám, hisz soha nem jártam még ezen a vidéken, nem ismerhet senki. Vagy mégis? Mégis. Ezek a cigányok nekem célozzák személy szerint a figyelmeztetést, s mivel látják, nem értem mi van, futnak a hosszú homokpadon, követve a tutajt. Nikó is rácsodálkozik, hogy ezek honnét a csudából ismernek engem? Már pedig ismernek, mert folyton ismételgetik, hogy szálljak le. Egyetlen magyarázata lehet mindennek. Ezek a cigányok tegnap délben indultak Munkácsról. Úgy volt, hogy én is velük jövök majd, de immár be is bizonyosodott, hogy rossz ötlet volt, hisz elsőnek köztük kerestek volna. Na, de miért várnak rám? Miből gondolják, hogy a folyón jövök? Nincs sok időm gondolkodni, mert lassan a zátony végéhez érünk. Óvatosan megközelítem a tutaj szélét, hátraszólok a tutajosoknak, megköszönöm a segítséget. A cigányok még hevesebben integetnek, s kiabálnak.
Ne erre! Amarra túlra menjen!
Igazuk lehet – szólt Nikó – Lesz még néhány homokpad a túloldalon is. Majd Jándnál kiugrik annál a szűk kanyarulatnál. Talán vizes se lesz a lába. Menjen egyenest amerre a nap lebukott. Ha eléri a Szamost, azon keljen át! Bár addigra sötét este lesz. Meg kell hálnia még az innenső parton, hisz segítség nélkül nem jut át.
Aztán végigméri az öltözékemet. Nyakamba akasztja a saját zsákját, benne egy hazulról hozott fél cipóval, s a saját csanakjával, hogy vizet meríthessek magamnak, ha megszomjaznék az úton. Aztán még egy sótéglát is beletesz, hogy valami fizetőeszközöm is legyen. Leveszi magáról a kaftánját, s a kezembe adja.
Hideg lesz az éjjel takaró nélkül. Ezt majd hagyja ott Tokajban a sóháznál. Erről tudni fogom, hogy odaért. Nincs messze. Ha szerencséje van, egynapi járás az egész távolság. Nekünk a vízen tovább tart az út, hiszen sokkal hosszabb.
Meglátom a bal parti zátonyt, s készülődök leugrani. Ion erősen birkózik a kormányrúddal, hogy jobbra eltérítse a tutajt.
Nem, nem itt! - kiált vissza Nikó, miközben siet a társához segíteni – Majd a következőnél.
Arra se kell sokat várni. A szélső szálfa fel is úszik kissé a homokra. Félő, hogy a tutaj eleje nekifordul a partnak, de végül csak sikerül lecsúszniuk róla, s irányban tartani. Bár ha megfogja őket a zátony, az se nagy tragédia. Legfeljebb itt éjszakáznak, nem két kanyarral lejjebb, ahol a többiek kikötöttek.

Máskor 9. folytatás

A tutaj eleje neki volt fordítva a partnak. Itt ugyan még nem igazán nagy folyó a Tisza, de rögtön az jutott eszembe, hogy ugyan mire elég az úszástudományom egy itt-ott örvénylő tizenvalahány fokos vízben. Nem nagyon bizalomkeltő ez a vízi alkalmatosság. Nagyon távol áll egy hajótól, pedig Pjotr annak nevezte. Öt-hat méter szélesen egymás mellé kötözött fatörzsek. Jó hosszúak. Nem tudnám megmondani mennyire, de tíz méternél biztosan hosszabb. Nem lehet egyszerű a kanyargós folyón irányítani annak ellenére, hogy elég lassú folyású. Nem repesek a boldogságtól, hogy ezen kell élnem három napig. Nem igazán lakájos. Talán a tutajosok se nagyon örülnek nekem, hisz nem veszik hasznomat, csak teher vagyok a számukra. Teher már így is van rajta bőven, hisz a teljes felületnek legalább felét, méter magasan szürke kövekkel rakták meg. Lehet vagy 10 köbméter. Tetejét gyékénnyel fedték. Ugyancsak gyékényből állítottak a rakomány elé egy sátrat...vagy inkább kunyhónak mondanám. Egy hosszú rúd nyúlt ki a partra, egy másik rúd pedig a rönkök végénél egy kis bakra fektetve lógott a vízbe. Ez lehet a kormány. Mellette áll a bundamellényes, bocskoros kormányos, aki számomra érthetetlen nyelven kiabál a parton várakozó Nikónak, s hozzá erősen gesztikulál. Néhány magyar szó megüti a fülemet, de ettől még nem értem miről beszélnek. Azért sejtem. Szerintem tiltakozik az ellen, hogy utast vegyen fel. Nikótól meg is kérdeztem, hogy jól gondolom-e, de letagadta. Nekem azért mégis az volt a meggyőződésem, hogy nem szívesen vesz fel az oláh kormányos. Erősítette ezt a hitemet, amikor később Nikó mondta, hogy ha nem ismernék Ionnal egymást régóta, ha nem lenne mögöttük jó néhány közös út, talán vele se indult volna tovább. Hogy akkor mit kezd az áruval, nem tudom. A sót talán átvette volna az itteni sóhivatal, de a tutajt le kell úsztatnia legalább Tokajig. Nem kizárt, hogy üresen elvitte volna egyedül. Mindez persze csak találgatás. Lényeg, hogy felengedett. Csak a rakomány lehetett egy kamionnyi, mégis megbillent az én 90 kilómtól, legalábbis úgy éreztem. Eskü alatt persze nem merném vallani. Olyan ez, mint amikor a Zil teherautó ajtaját rácsuktam az ujjamra, és kiláttam a résen, pedig aligha hajlott el az ajtókeret. Nikó a rúddal eltolta a tutajt, majd átugrott ő is. Ettől az ugrástól nem billent meg, ezért gondolom, hogy az előbb csak képzelődtem. A rönkök közt ott volt maga a folyó pár centire a talpam alatt. Nikó javasolta, hogy üljek le a kunyhó előtt, amíg meg nem szokom a billegést. Jó ötletnek találtam. Hátam nekivetettem a rakománynak. Fotelhoz vagyok már szokva, nehezen tartom magam „földön” ülve háttámasz nélkül. Nézelődtem, barátkoztam a környezettel. Nem fedné a valóságot, ha azt mondanám néztem a tájat, hisz semmit nem láttam a folyó egy-egy rövid szakaszán, s a kétoldalt behajló fákon, s a mindent elrejtő bokrokon, bozóton kívül. Észak felé ellátni a hegyekig, de nem innét a vízről. Kinn voltam a természet ringatózó lágy ölén, mégis úgy éreztem, mintha be lennék zárva. Kellett egy kis idő, amíg felfedeztem a közvetlen környezetem szépségét. Néhol megakadt a hordalék, ritkán láttam uszadékfát is, de pillepalackot egyet se. Itt a bizonyíték, hogy valóban visszakerültem a múltba. Ez semmiképp nem lehet a 21. század ha még egy fia műanyagszeméttel se találkozom. A két tutajos messze a hátam mögött a kormányrúdnál beszélgetett. Csak hangfoszlányok jutottak el hozzám. Azt se tudtam megállapítani, hogy magyarul beszélnek-e vagy...azt se tudom, milyen más közös nyelvük van.

Más kor 8. folytatás

Nem szívesen tágítottam a partról, hisz bármikor ideérhet a harmadik tutaj, s én lemaradok róla. Nikó biztosított, hogy nem mennek el nélkülem, így visszaültem a szekérre, s elkísértem Tamást a sóházig. Vele szemben volt a kocsma...vagy csárda, vagy nem is tudom minek nevezték. A lényeg, hogy adtak kenyeret, hagymát, szalonnát. Persze nem ajándékba, de ha én nem is, jótevőm tudott érte fizetni. Nem igazán értettem miért tartotta feladatának az élelmezésemet, amit semmivel nem tudtam ellentételezni. A cigányok azért segítettek, mert aki hozzájuk fordult, az jó emberük volt. Mihály meg azért szabadított meg, mert hűséges volt a gazdájához, s én az ő vendége voltam. Ez a sószállító semmivel nem tartozott. Talán azért segít, mert jó ember. A társaságom, a mesélésem ért volna meg neki ennyit?
Itt már nem volt társaság híján, hisz egymást érték a sóra váró fogatok, a kocsmát is elég zsúfoltnak találtam. Néhányan rám csodálkoztak. Elég nyáriasan öltöztem. Mások bekecset, de legalább vastag mellényt viseltek, fejükön süveget, némelyek kucsmát. Az egy szál piros pólóm eléggé kirítt a tömegből. Szívesen megkértem volna a kocsmárosnét, hogy süssön nekem hagymás tojást, de mivel se pénzem, se egyéb elcserélni valóm nincs, nem mertem. Igyekeztem észrevétlen maradni. Megbámultak ugyan, de nem foglalkoztak velem különösebben. Leültünk egy szabad asztalhoz, egy-egy fakupa bor mellé, és megszalonnáztunk. Egy kést kérnem kellett, mivel a bicskámat valahol elhagytam. Pedig azt a farmeromba tettem legutóbb, úgy emlékszem.
Az evésre koncentráltam, meg igyekeztem is észrevétlen maradni. Nem nagyon nézelődtem, de a nem túl világos helységben mégis észrevettem az árnyékot az asztalunk előtt. Csizmás láb, székely harisnyára emlékeztető világos nadrág, oldalt fűzős bőrmellény, zsíros hosszú haj, lógó bajusz és szalmakalap. Utóbbit elég szokatlannak találtam a vastag mellénnyel párosítva, de hát tavasz is van meg nyár is egyszerre. Ki tudja miképp illene most öltözni?
- Na cimbora meges összeakadtunk – szólt az idegen.
- Meg is lepődtem, mert azt hittem, hozzám szól. Aztán látom, hogy Eszes Tamás oly szélesre húzza a száját, hogy a bajsza vége majdhogy felakad a fülén.
- Te is sóért jöttél komám?
- Ejh dehogy es. Ippenhogy hoztam. Csak meg kellett innom egy pálinkát, hogy lenyugodjak. Ez a sótiszt úgy beszél az emberrel, hogy a Bodri es felhorkanna. Gazembernek nézi a tisztességest es. A bicska kinyílik az ember zsebibe. Istenes nagy szerencséje, hogy a katonák vigyázzák a bőrit. Hát a társad meg miféle? - fordítja tekintetét felém - A szakálláról valami úrnak gondolnám, de akkor nem szalonnázna itt tevéled félrehúzódva a csárda szegletében.
Na, erre ugyan most mit felel? Nikónak azt mondta regölő vagyok. Bizonyára kényelmetlen számára a kérdés, hiszen nem igazán tudja a választ. Én ugyan tudnám, de mégse mondhatom, hogy nyugalmazott kőfaragó vagyok a 21. századból.
- Jövőlátó az én Gyula bátyám.
Erre többen is ránk figyeltek. Egy általam románnak gondolt bocskoros, kucsmás egész közel jött, két kezével a székely-féle fuvaros vállára támaszkodott. Az meg tűrte, tehát együtt vannak. Tamás is észlelte a figyelmet, s így folytatta.
- Tegnap délután éppen azt mesélte nekem, hogy az ük ükunokám a felkelő cimboráival rajtaüt majd a sóhivatalon. Megbosszulja ezzel talán a rajtad tett sérelmet is.
- Örömest elhinném, de ez csak amolyan meseféle. Meg aztán ha igaz is lenne, hol van még a te ük ükunokád? Addig még tűrjük a megalázásokat?
- Mit bosszulja az neked sarjad? - kérdi a román
- Ahogy bátyám mesélte, megvádolják csempészéssel, elveszik a szekerét.
- Na azért már magam es kifenném a fokosomat – szólt a székely.
Arra figyeltem fel, hogy kíváncsi tömeg gyűlt körénk.
- Azt mond meg bátyám – kiált valaki hátulról – lesz-e még nékem több pulyám, mert már így is alig jut a kenyérből.
Nem nagyon kell kutatnom ki szólt, mert odaengedik egészen az asztalhoz. Egy feltűnően fiatal legény áll várakozón előttem. Azt gondolnám róla, talán még nem is volt nővel, s ilyen kérdést tesz fel nekem. Még a tenyerét is elém tartja gondolván, hogy ez segít a jövendölésben.
- Sajnálom, de nem vagyok jós. Személyes dolgokat nem látok előre. A világ sorát ismerem inkább 500 évre előre.
- Kár, hogy nem tudja – sóhajt lemondóan. Akkor arra feleljen, hogy ideér-e a török? Mert mondják a boronahajó eresztők, hogy Szolnokon már ott vannak.
- Ide nem, de nagyon soká mennek ki az országból. 150 évig lesznek itt.
Ezen elszörnyed a hallgatóság. Hiszik is, nem is. Aztán a székely kérdez.
- Azt meg tudja-é mondani nékem, hogy ennek a druszámnak a fajtájával megbékél-e a magamfajta?
- Hogyan hívják a druszádat? A te nevedet se tudom.
- Demeter vagyok Terhes Demeter. Ő pedig Dimitriu
A román vigyorog, bólint, megemeli kissé a kucsmáját.
- Itt van-e a regölő? - kiált valaki az ajtó felől – Megjött a cellérhajó.
Abban a pillanatban felugrottam, hagyva csapot papot. Majdhogynem elfelejtettem elköszönni Tamástól. Egy szőke suhancnak nyitott utat a tömeg. Épp olyan kinézete volt, mint az iménti kérdező, aki a jövőbeli gyermekáldás felől érdeklődött. Ha engem keres egy olyan legény, akit én nem ismerek, az csakis Pjotr lehet, a Nikó öccse.
- Köszönöm Tamás öcsém a segítségedet, s emlékezz arra amit meséltem az utódodról! Adjon neked erőt az előtted álló megpróbáltatásokhoz!
- Na és a válasz? - kiált utánam Demeter, mert én már iszkoltam is kifelé.
- Ne akard tudni! Lehet neked oláh barátod, mint ahogy annak is magyar, de a népet örökké egymásnak fogják ugrasztani. Itt vagyok Pjotr, már rohanok is, ne késlekedjenek miattam – kiáltottam a rutén tutajosnak.
Csak egy pillanatra tettem kezem a vállára, miközben elsiettem mellette. Azt még hallottam, hogy valaki megszólítja, hogy tán ismer engem? A választ már nem hallottam, de nyilván azt mondta, hogy életében nem látott még. Nem is mondhatott mást, hiszen így igaz. Aztán – gondolom – hitetlenkedtek, mivel a nevén szólítottam. Legfeljebb megállapították, hogy mégis csak van valami boszorkányos tudásom.

Más kor 7. folytatás

Na de várjunk csak! Akivel beszél ez a fejszés ember, az az én Tamás öcsém. Az, aki mellett este elaludtam 1550 májusában. Ugyanaz a szekér, ugyanazok a lovak. Napok óta nem értem mi történik, de most már végképp nem értem. Tegnap még reménykedtem abban, hogy az időugrásokkal hazakerülök a saját koromba. Az ugyan kérdéses, hogy majd ott tudok-e maradni, de legalább reménykedtem. Most viszont úgy tűnik, itt ragadtam.
Kanyarítsd magadra a bekecset bátyám! Hűvös van még ilyenkor abban az egy szál micsodában. Ejh, hogy még egy mellényed se nincsen! - szólt jótevőm, mikor felkászálódtam.
Az idegen még csak ekkor figyelt fel rám. Amint felém fordult, a nyitott kabátja látni engedte nadrágon kívül viselt fehér ingét, amit széles, sálszerű öv fogott össze a derekán. Bizalmatlanul méregetett. Ha látott is hozzám hasonlóan fehér szakállú embert, az bizonyára hajlott hátú volt, és nem vágta sem a haját, sem a szakállát. Piros pólót meg aztán végképp nem hordott farmerral.
Regölő az én Gyula bátyám – válaszolt Tamás a ki se mondott kérdésre – Akkora mesét kerekített nekem az este, hogy menten elaludtam – nevetett akkorát, hogy a nagy bajusza alól még a szája is kilátszott, ami nem esett meg gyakran.

Más kor 6. folytatás

Úgy lett, ahogy Eszes Tamás öcsém gondolta. (mert időközben abban állapodtunk meg, hogy én így szólítom, ő meg engem bátyámnak, mivel nyilván én vagyok az öregebb) Ránk esteledett, mielőtt megérkeztünk volna. Mint később kiderült, még csak az út kétharmadán jártunk ekkor. Az erdei utak ugyancsak sárosak voltak. Nyílt terepen lehetett volna jobban szaporázni, de ott meg azért vettük ráérősre, mert a sáros úton elfáradtak a lovak. Épp csak lebukott a nap, amikor letáboroztunk egy patak partján. Nem is Muzsalynál, mert az kerülő lett volna, hanem Kovászó mellett. Nekem ugyan egyik falu olyan mint a másik, kiírva se volt táblára a nevük. Az volt aminek Tamás öcsém mondta. Ekkorra már elmeséltem neki, hogy miért bizonytalanodtam el az évszámot illetőleg amikor a nevét, meg a faluját mondta. Másfél száz esztendővel később lesz majd egy sószállító Tarpáról, akit ugyanígy neveznek, s nagy rá az esély, hogy az ő utóda lesz ez a kuruc brigadéros, akinek első harci cselekedete épp annak a sóháznak az elfoglalása lesz, ahová most tartunk. Elfogadta a jövendölésemet. Miért is ne tette volna? Ha másra nem is lehet büszke, legalább az utódjára lehessen az. Láttam ám, hogy a nagy bús bajsza csak úgy nyúlik a fülei felé. Az ilyen dolgokat szívesen veszi az ember még akkor is, ha kételkedik benne.
- Nem gondoltad öcsém inkább benn éjszakázni a faluban? - kérdeztem – Nehogy meglepjenek itt a haramiák!
- Ehun-e? - nevetett nagyot – Olyan szegény vidék ez, hogy nem veszik a fáradságot erre kószálni. Fogadó nincs, a falu népétől meg nem kérhetünk még szállást se nagyon. Majd amott a dombon túl – mutatott bele az alkonyatba – a Borzsa hídjánál lészen egy fogadó, de nem akartam sötétig szekerezni. Majd reggel kérünk egy darab szalonnát. Addig itt megalszunk. Maradhatsz bátyám a kocsiderékban, én majd kinn a fűben.
- Ez itt mellettünk a Borzsa? - csodálkoztam rá, hisz itt már szinte folyó, ahol korábban láttam csak egy kis csermely volt.
- Az. Miért lepődtél meg ezen? Ha idegen vagy errefelé, nem mindegy minek nevezik a patakot?