...
Odaértek ahhoz a házhoz, amit egy éve vettek meg nyaralónak Kingéák. Fény szűrődött ki.
- Évike innét egyedül mész tovább.
- Ez egy elátkozott ház Zsoltika.
- Ezt most miért mondod?
- Tudom, amit tudok.
- Nem tudsz te semmit.
- Te azt csak hiszed. Előbb a Zsuzsa, most meg ez a zsarátnoki csaj. Nehogy ezzel is úgy járj! El van ez a ház átkozva. Komolyan mondom. Nem lehet véletlen, hogy épp ezt vették meg, amikor van eladó ház a faluban bőven. Na, de te tudod. Én akár mehetek is, te meg próbálkozz! De aztán ne gyere hozzám sírva, ha ez se jön össze.
- Mit képzelsz te magadról? - ragadta meg a lány csuklóját indulatosan.
Aztán a megdöbbenéstől engedett a szorítása, mert Éva belemarkolt az ágyékába s közben szájon csókolta. Mielőtt felocsúdott volna, a lány sarkon fordult, s otthagyta.
- Gondold meg Zsoltika! Ma még megtalálsz.

Zsoltika köpni, nyelni nem tudott. Állt, mint akit odaszögeztek. Már el is tűnt Éva a gyér világítású utcában, amikor felfogta mi történt. Az „elátkozott ház” felé fordult. Kék fény szűrődött ki a redőny rései közt. Szól odabenn a TV. Elég késő lehet már, bár mivel órát soha nem hordott, nem tudta megnézni mennyi az idő. Na, de ez nem számít. Ha szól a TV, bizonyára ébren van Kinga. Ha nem is számít rá, attól még beengedi. Egy próbát megér.
Becsöngetett és várt. A kapuból is hallotta, ahogy fordult a kulcs a bejárati ajtóban. Felgyúlt az udvari világítás, majd egy idegen nőt látott kilépni az ajtón, aki bosszúsan morgott magában.
- Ki az ördög lehet az ilyen késő éjszaka?
- Ki az? - hallott egy férfihangot a házból.
- Nem tudom - szólt hátra a nő – Ki az? - kiáltotta.
- Zsolt vagyok.
- Valami Zsolt - tolmácsolta a férfinak.
- Várjon, kimegyek.
- Mindjárt megy a Józsi
A Józsi kinyitotta a kaput. Kíváncsian fürkészte a fiú arcát.
- Te vagy az? Mi a csudát akarsz ilyenkor?
- Jó estét főnök!
- Nem vagyok én neked a főnököd....bár majd egyszer beszélnünk kell erről, de nem most.
- Tudja Józsi bá, a cimborámnak van ma a lagzija. Szerettem volna elhívni Kingát, de nem akart jönni, így magának nem is említettem. Az az igazság – nyelt nagyot – azt reméltem, ő van itt.

...

Az lett volna természetes, ha egy közösen eltöltött hétvége...na jó, fél hétvége után féktelen jókedvük támad a hazafelé tartó úton. Az lenne az elvárható viselkedés, hogy nagyokat röhögnek egymáson, felemlegetve, hogy ki mennyire volt berúgva, ki milyen hülyeséget tett, vagy mondott, cukkolnák Bongót a sikertelen horgászásáért. Sajnálkozni csak azon kellene, hogy vége ennek a jó kis bulinak, legfeljebb még azon, hogy habár finom volt a sült hal de kevés. Természetes? Elvárható? Állítólag hasonló esetekben így szokott lenni. Méltathatnák a csárdában elfogyasztott reggelit! Vagy bárki mondhatna valamit, de nem. Csak az autó zaja hallatszott, az utasok pedig hallgattak mint...mint a sült hal. Senki nem szólt egy árva kukkot sem. Tibi bizonyára már az esküvőjén járt gondolatban, Stupli a nemrég megismert barátnője miatt aggódott, aki annyira új, hogy nem merte elhívni kísérőnek a lagziba. Tegnap este se voltak együtt, nem is tudja a lány, hogy miért nem kereste, a következő hétvége megint kiesik, nem kizárt, hogy keresni fog egy másik fiút, akivel gyakrabban lehet együtt. Freddi talán már azon meditál, hogy elutazzon-e Pestre a munkája miatt ma este, vagy elég lesz holnap hajnalban. Bongónak olyan gondolata támadt, amit ki kellett mondania hangosan:
- Tudjátok mikor voltunk így együtt, ráadásul ennyire csendben?
- Tudjuk – vágták rá egyszerre mind a négyen.
Ezzel le is zárták a témát. Bizonyára nekik is eszükbe jutott, az a szerencsétlen éjszaka, amikor a zsinórban harmadik bál után holtfáradtan imbolyogtak hazafelé Üsztögről. Talán azóta se voltak együtt, egy kocsiban így öten. Más hasonlóság nincs is. Még a kocsi is más, hiszen amazt akkor Tibi totálra zúzta, de a nagy csend mégis ezt juttatta eszükbe. Beszélni nem kívántak róla. Sőt! Semmiről nem kívántak beszélni. Fárasztó volt ez a negyvenórás pihenés.
- Engem rakjatok ki Zsarátnokon – kérte Zsolt
- Zsarátnokon hol? - kérdezte Tibi.
- Na, ugyan hol? - csodálkozott rá Freddi a kérdésre – Hát a Mancinál.
- Kinga – dünnyögte magában Zsolt.
- Majd mondd, hogy merre!
Ezzel ez a beszélgetés is kifulladt.
- Ide jöttünk? - kérdezte Tibi huncut mosollyal, amikor megálltak a ház előtt. - Ehhez a csajhoz én is jártam.
- Biztos vagy te ebben?
- Biztos.
- Abban is, hogy nem váglak menten nyakon, amiért lódítasz?
- Na, abban már nem annyira – nevette el magát. - Na, de tényleg ismerem. Van két bátyja. Sokat sörözgetnek nálunk a bisztróban.
- Melyik lakásban lakik?
- Itt jobbra a másodikon.
- Szerintem a harmadikon,...
- Akkor elszámoltam.
- ...testvére pedig nincs neki tudtommal
- Na, ez nem jött be Tibikém . Derült a próbálkozáson nagyot Freddi. Na menj Zsolti, várunk amíg beenged. Igaz? – kért igazolást a sofőrtől.

Egyik olvasóm érdeklődött privátban, mi az oka annak, hogy régóta nem publikálok.
Válaszoltam, hogy nem jön az ihlet.
"Akkor jó, ha csak ez a gond."
Mi más lenne – gondoltam én.
Ja! Hatvanhárom éves leszek hamarosan. Bármi előfordulhat. Kedvenc humoristámtól hallottam, hogy amikor az orvosa a leleteit tanulmányozva mondott egy cifrát, s ő rákérdezett mi a gond, azt válaszolta, hogy „nagyjából minden” Pedig ő csupán 50 éves. Nekem is volt már ilyen-olyan problémám, de magától meggyógyult. Azon tűnődöm, hogy ha nem tudok beszélni, akkor majd írni se fogok tudni? Miről jutott ez eszembe?

Van már legalább 10 éve, hogy TV nézés közben eltűntek a kontúrok. Pedig akkor még jó volt a látásom. Jeleztem volna a családnak a gondomat, de nem tudtam értelmes mondatot összerakni. Próbáltam egyszerűbben fogalmazni, de nem azokat a szavakat mondtam, amit akartam. Később már a megfelelő szavak se jutottak eszembe. Óriási koncentráció volt szükséges ahhoz, hogy akármit a nevén tudjak nevezni. Próbáltam körbemagyarázni, mint egy keresztrejtvényt, de így is nagyon kevés értékelhető információ jutott el a családhoz. Talán még annyit kihámoztak a gügyögésemből, hogy „bazmeg nem tudok beszélni, baja van az agyamnak” Na, ezzel nem tudtak késő este mit kezdeni. Majd helyrejön. Így is lett. Talán egy órán át tartott ez az állapot.

Indulás este hatkor a klub elől. Azért innét, mert Zsolt korábban itt hagyta a magnóját, amit vinni akart magával. Csak később eszmélt rá, hogy mennyire értelmetlen dolog ez, hiszen útközben a kocsiban is hallgathatnak zenét. Ha elég közel parkolhatnak a táborhelyhez, akkor a helyszínen is. A magnó telepei egyébként is legfeljebb 6 óra kapacitásúak, ez pedig kevés a hétvégére. Stupli ugyan hozott magával egy gitárt, de a dalolásaikról csak úgy tudnának felvételt készíteni, ha lenne a magnóhoz megfelelő mikrofon. Az pedig nincs. Vagyis semmi értelme nem volt bemenni a klubba...hacsak az nem, hogy a jelenlévőknek eldicsekedhettek azzal, hogy az egész hétvégét vízparton fogják tölteni. Juci volt nagyon nekikeseredve, amiért nem vitték magukkal. Pedig úgy tartja, hogy ő a banda hatodik tagja, de a kabalája mindenképpen. Két alapos indok is gátat vetett ennek a lehetőségnek. Egyrészt a kocsi öt személyes, másfelől lányoknak nincs helyük legénybúcsún. Mindez persze csak kívülállónak meggyőző, a Juci duzzogásán nem segített. Tibi igyekezett mielőbb szabadulni ettől a kényelmetlen helyzettől. Olyan hirtelen indult el a kocsival, hogy Zsoltnak nem volt ideje beszállni. Éppen csak belépett a hátsó utasajtón, de még a súlypontja kívül volt. Úgy érezte biztonságosabbnak, ha lemarad. Nyitott ajtóval mentek legalább 100 métert, mire a sofőr felfogta mit kiabálnak az utasai.
- Öregem ez meleg volt – nyúlt át Zsolt előtt a középen ülő Bongó, s lenyomta a zár reteszét.
- Minek zárod be?
- Nehogy kiess megint!
- Bocsi – mentegetőzött Tibi – de attól féltem, nem tudjuk Jucit lerázni.
- Nem is fért volna be – mondta Zsolt indulattól fűtött hangon. Még csak most kezdte felfogni, mi lett volna, ha nem lép gyorsan vissza, s már a mozgó autóból esik ki.
- Majd az öledbe ült volna. Volt már rá példa – szólt be Freddi, amin hangos röhögés tört ki a társaságban.
- Hehehe. Jaj de vicces. Savanyú a szőlő?
Erre Freddi nem tudott mit mondani, hiszen mind tudták, hogy voltak ilyen irányú törekvései.

...Magi lenne a legjobb – illetve már nem is ez a neve – de neheztel rá, amiért két évig nem is kereste. Talán nem is lenne ezt nehéz kidumálni, csak alkalom kell hozzá.
 
Nem kellett sokáig sóvárogni ezen. Egyik vasárnap délután az erdőre indult, hogy vág valami jó lapátnyelet, mert a régi ugyancsak a végét járta már. A pincesoron át vezetett az útja, hát látja, hogy az öreg kolléga éppen zárja a pincét.
- Aggyisten Lajos bá'! Hazafele?
- Szervusz Zsoltikám! Hova, hova?
- Nézek az erdőn valami jóféle lapátnyelet, mielőtt kitörne a régi.
- Há' ménem mégy inkább a pap güdribe? Én is ott szoktam vágni.
- Ez nekem közelebb van. Aztán mi újság? Leellenőrizte a minőséget? - biccentett a pinceajtó felé.
- Hááát...hahaha. Ja. Nem volt már otthon borom, gondoltam viszek egy demizsonnal. Megkóstolod? Nem-e? Dehogyisnem. Nem utasíthatsz vissza! Csak egy pohárral. Vissza már nem megyek, de igyál ebből e! - cuppantotta ki a parafadugót az üvegből.
- Ne bolondozzon má' Lajos bá! Csak nem viszi haza darabban.
- Ne törődjél te azzal! Ehol a pohár is – vette ki a kosárból a vastagfalú decis poharat – ha nem akarsz üvegből. Fogd csak meg! Már öntöm is. Nem olyan híres, de azért meg lehet inni. Jaj de régen láttalak. Mi van veled? Mesélj!
 
Zsolt belátta, hogy itt már hiába az ellenállás, ezt nem ússza meg ivás nélkül. Borzongatóan kemény bora szokott lenni az öregnek, de nincs választás, meg kell inni! Gyorsan bedobta. Megrázó élmény volt. Jó lett volna legalább egy pogácsát utánaküldeni.
- Na, milyen? - kérdezte Lajos bácsi várakozóan mosolyogva – Ugye meg lehet inni?
- Meg.
- Na, várjál csak! Akkor már öntök magamnak is. Koccinthatnánk is, de nincs hol kitöltsem, pedig pohár lenne másik. Csinálni kellene ide a pince elé egy beton asztalt! Bent van, de már csak nem megyek vissza. Ehh, nem olyan rossz ez – tolta le a torkán egy húzásra ő is. Amúgy jó is, hogy találkoztunk...fogjad na! Öntök még egyet. Dehogyisnem! - hárította azonnal a tiltakozást. - Érdeklődött a főnök felőled. Sajnálja, hogy otthagytad a céget. Azt mondja, kár elveszni hagyni az ilyen ügyes kezű gyereket.
- Valóban ezt mondta?
- Ezt. Na, igyad, mert mennék hazafelé. Kérdezte, hogy ugyan elmennél-e neki maszekban dolgozni. Valami vikkendházat épít. Oda kellene menni. Tudod, hogy mindig meg volt elégedve a munkáddal.
- Érdekes, nekem soha nem mondta. Bár nem hallottam, hogy bárkit szemébe dicsért volna. A hibákat viszont soha nem állta meg szó nélkül.
- Hehe. Ez már igaz. Na, egészségünkre!
- Egészség. Hát akkor mondja meg neki Lajosbá', hogy lehet róla szó. Hétvégeken szabad vagyok. Ha kell, veszek ki szabadságot. Van kocsija a főnöknek, keressen meg!
- Még egy pohárkával?
- Már nem is marad a demizsonban.
- Ne törődjél te azzal! Van még benne – rázta meg az üveget. Majd visszamegyek. A hordóban akad még valamennyi. Na, fogjad! Egészség!
Már nem sikerült egyszerre meginni. Zsolt csak szürcsölgette a savanyú nedűt, de így is folyton elcsurgott a szája szélén. Már kifelé kívánkozott belőle. A gyomra nehezen vette be. Ezen felül a látása, az egyensúlyérzéke, de még az időérzéke is erősen leromlott. A beszédkészsége volt az egyetlen, ami javult. El is mesélt egykori munkatársának annyit, hogy az öreg a felét se tudta feldolgozni a hallottaknak. Aztán egyszer csak kiürült a két literes, így mégis ki kellett nyitni a pincét. Zsolt nem várta meg a demizson újratöltését, mert biztos volt benne, hogy maradni fog a lopóban, amit pedig nem szabad a hordóba visszaengedni. Inkább gyorsan elköszönt, de már nem az erdőre, hanem hazafelé tántorgott. Otthon nem is mert bemenni a házba azonnal, mert erősen szédült. Attól tartott, hogy a hányingert se tudja leküzdeni. Leült egy kőre az udvar végében, és várta a fejleményeket. Nem is kellett sokat várni az első sugárra, majd a másodikra. Aztán már csak öklendezett, egy kis sárga lé csurgott ki a száján, de valami iszonyatosan keserű. Úgy érezte, fel se tud állni, annyira elgyengült. Sokáig ülhetett itt, mert már kezdett sötétedni, és reszketett a hidegtől. Messze volt a ház. Nem hitte, hogy van benne annyi erő, hogy odáig elmenjen. Az anyja szólongatta, hogy bemehetne már.
Aztán erőt vett magán. Felállt, de nem egyenesedett ki, csak kétrét görnyedve eredt futásnak. Sietnie kellett, nehogy közben elhagyja az ereje. A lépcsőn már négykézláb rohant fel. Bedőlt az ajtón, és végigterült a padlón. A lábát fel kellett hajtani, hogy be tudják mögötte csukni az ajtót. Átkozta magát amiért nem tudta visszautasítani a bort, noha érezte, ez lesz a vége. Viszont bizakodás öntötte el a lelkét. Érdeklődött felőle a volt főnöke. A Maginak...vagyis Kingának az apja. Ebből még valami jó is kisülhet.

Beindította a gépet, felültek, s indult volna. Kicsit meglepődött, mert nehezebben tudott elrugaszkodni, mint gondolta. Nagyobb gázt adott. Lajos valamit kiáltott, de nem értette. Aztán Lujza kiáltását hallotta "nem ők voltak". Megindult hirtelen, de alig tudta tartani az egyensúlyt. Lajost nem érezte a háta mögött. Lefékezett. Hátranézett, s látta, hogy idegenek veszik körbe. Közülük kiabál felé.
- Szólj a többieknek, jöjjenek vissza!
Azok talán már ki is értek a faluból, de biztosan várnak rájuk valameddig. Gond van. Ezek az idegenek sokan vannak. Segítség kell gyorsan, mert Lajost megverik. Egyedül hiába megy vissza. Nagy gázt adott, s nekirugaszkodott. Hiába lomha motor a T5-ös, ha kellő biztatást kap, főleg lejtőn, meg tud ugrani. Bedöntötte az első kanyarba
- A francba! Gyalogosok ténferegnek az úton.
Próbálta visszavenni gépét az ívről, de csak rontott a helyzeten. A kormány megakadt valamiben. Küzdött a nyeregben maradásért, de a motor hátulja kitört, s egyenesen a villanyoszlop felé sodródott. Elengedte a kormányt, hátradőlt, és elrúgta magát.
Az árokban fekve tért magához. Körbevették jóbarátok, s rosszak.
- Valaki hívjon mentőt! - hallotta valahonnét távolról
- Nem kell mentő. Nincs semmi bajom.
- Nem neked öcsém, hanem akit elgázoltál.

- Gyuszi! – kiáltotta Anikó a nevemet a meglepetés örömével. Széttárt karokkal és széles mosollyal hangsúlyozva az örömét.
Imádom, ha örülnek nekem. Márpedig Anikó őszintén örült a találkozásnak.
- De régen láttalak. – mondta, mint ilyenkor ezt mondani szokás, majd baráti puszival adott nyomatékot az örömének.

Valóban régen találkoztunk. Van annak már 20 éve is, ha nem számoljuk azokat az eseteket, amikor autóból integetünk egymásnak. Huszonegy éve éppen, amikor fél napig együtt üdültünk. Munkatársak voltak a feleségemmel, s rábeszélték egymást, hogy éljenek a szakszervezet kínálta lehetőséggel, s vigyék le a Balatonhoz a családot. Tíz nap volt a turnus, de mivel nem egyszerre mentünk, csak három nap volt az átfedés. Mire mi megérkeztünk, ők már nagyon unták a fürdést, napozást, horgászást, így rövidítettek. Csupán addig voltunk együtt, amíg bemutatták nekünk az üdülőt. Három hónappal később vettem az eddig egyetlen új autómat, egy Dacia pickupot. Ma is emlékszem arra a döbbent felkiáltására, amit akkor tett, amikor a háromnapos autóval bementem hozzájuk a munkahelyre.
- Gyuszi te! Mi lett ezzel a kocsival?
Hirtelen nem tudtam, mit fedezett fel rajta. Nem tudtam, mi romlott el. Megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy csak annyi a baj, hogy belül csupa por, a poros munkámhoz vett munkásautó.

Baráti kollégám szülőfalujában jártam már egyszer. Nagyon a világ végén van, nem is túl nagy település. A guglimapot ugyancsak fel kell nagyítani, hogy ki legyen írva a neve. Nincs is ott semmi, csak ...csak dombok, erdők, virágok, gyümölcsfák...meg emberek. Ha őszinte akarok lenni – és semmi okom, hogy ne
legyek az – pozitív benyomást tett rám ez az Isten háta mögötti pici falu. Nem is volt ellenvetésem, amikor lehetőségem lett ismét odamenni. Segítséget kért tőlem a kolléga, már ez is nyomós indok volt. Egyetlen kifogás lehetett volna, hogy munka után indultam neki egy oda-vissza 3 órás útnak. Na, de egyszer ki lehet bírni. Nem volt igazán szép idő. Az akciókamerát be se üzemeltem. Az ablaktörlőn csak néha kellett egyet-egyet pöccinteni, az odaúton itt-ott még a napot is be lehetett tájolni. Apró falvak során haladtunk ötvennel, köztük hetvennel, később külterületen is inkább hatvannal, mert nem csak a sok kanyar, a vizes aszfalt intett óvatosságra, de az egyre több kátyú is. Transzporterünk ekkor még terheletlen volt...illetve egy egészplatós ablak volt a rakományunk. Stabil fekvésben, tehát nem kellett miatta aggódni. Bár ha nyolcvannal csattanok bele egy gödörbe, majd abból ki...talán megemelkedik kissé. Ezt nem kockáztattam.

Faluhelyen hajdanán mindenki magának termelt zöldséget. Egykori szomszédom - aki végzettsége szerint kőműves – kiötlötte, hogy zöldségboltot nyit. Hamvába holt ötletnek tartottam egy kétezres kicsi faluban. Aztán bejött neki. Annyira, hogy mások is követték, és ők is megéltek belőle. Sanyi barátom egy élelmiszerbolt sarkán – a boltosok hozzájárulásával – állított fel egy kőasztalt, felállított egy napernyőt, megvette az ő zöldséges szomszédjától az öreg furgonját, s újabb lehetőség kínálkozott a lakosságnak. Aztán kinőtte a kőasztalt, üzletet bérelt, szélesítette a termékskálát...
Az emődi körforgónál megjelent néhány éve egy dinnyeárus. Később más zöldáru is került a kínálatba. Aztán épített egy bodegát, majd eltűnt. Talán csak egy kilométerrel költözött odébb egy hosszú egyenes útszakasz mellé, ahol jól beláthatóan lehet közlekedni, parkolni. Soha nem álltam még meg korábban, csak a szemem sarkából láttam, hogy rengeteg virág van a kínálatban. Tegnap megálltunk szétnézni. Jó lenne az erkélyre paradicsom, meg paprika palánta! Ja, meg muskátli...meg a vasárnapi levesbe zöldség...aztán kiürült a pénztárcám. Na, de egye fene! A feleségemnek akkor a örömöt okozott ez a vásárlás, mint nekem nemrég az akciókamera.

Hallottam olyan sváb kőfaragókról, akik féltették a tudásukat. Egymás közt németül beszéltek, ha valamelyik magyar segéd, vagy inas figyelte a munkájukat, úgy fordultak, ne lásson rá mit csinálnak éppen. Ha fölé álltak, letette a szerszámot, s valami mással foglalta el magát, míg amazok elunták a bámészkodást. Hallottam magyar ácsmesterről is, aki megbotránkozott azon, hogy a segéd meg tudta szerkeszteni a tetőt, holott ő nem mutatta meg neki hogyan kell.
A másik véglet, amikor gyakorlott dolgozókat a mester folyamatosan okítja egyszerű, magától értendő dolgokra is. De vannak az élet egyéb területén is kéretlen tanácsadók. Magam is beleestem nemrég ebbe a hibába.
- Drótkefével hatékonyabb – szóltam oda egy fiatalembernek, aki súrolókefével takarított egy síremléket
- Jó napot! - jött a válasz.
A francba! Most bunkó voltam. Illett volna előbb köszönni!
- Jó napot kívánok! Látom, nagy munkába fogott. Sikerül megtisztítani? Aha, szép lesz. Ha nem haragszik, adnék egy tanácsot, mint gyakorló sírkőtisztító, hogyan lenne könnyebb....
Valahogy így kellett volna indítanom. Aztán reagált volna rá a megszólított. Vagy hárít, vagy kíváncsi. Ettől függően lehetett volna adni az okosat, vagy további jó munkát kívánva elköszönni. Nem pedig egyből belepofázni kéretlenül! Na, ezt elszúrtam, de mindegy, aligha találkozunk máskor. Ha mégis, nem ismernénk meg egymást.