Ma 45 éve vonultunk be Csehszlovákiába.

„Tegnap olyat láttam, elállt szemem szám”
Így kezdtem egy versemet, amit egy szép nő látványa ihletett évekkel ezelőtt. A minap megint olyat láttam... Nem arról van ám szó, hogy 2-3 évenként látok egy-egy szép nőt. Mivel naponta járok-kelek a városban, sokat tömegközlekedem, akad bőven szemet gyönyörködtető látvány. Legtöbb esetben viszont csak annyi hatása van, hogy: Hű, de jó. Aztán el is van felejtve. Sokszor a kevésbé szépekre jobban felfigyelek. Van egy álmos szemű, tépett-zászló hajú hátizsákos csaj, aki reggelente az Egyetemnél száll fel a buszra. Kissé ténfergős járásával végigviharzik az egész buszon, és azonnal leül a leghátsó sorba. Ha ott nincs hely, pillanatok alatt megtalálja akár az egyetlen ülőhelyet is, és leül. Már ez is szokatlan, hiszen legtöbben inkább állva utazunk, ha nincs szimpatikus ülőhely üresen. Tekintete olyan, mint aki egész éjjel bulizott, de ha kipihentnek tűnne, akkor is inkább csúnya, mint szép. Nem értem mit lesek rajta, hiszen sok vonzóbb látvány akad.
A minap viszont tényleg szépet láttam.
Szinte mindig menetiránynak háttal ülök, így természetesen a fenekét és a járását láttam először. Nagyon picit riszált, lábai inkább rövidek, mint hosszúak, de ez a természetes arány. Határozott mozdulattal befordult a velem szemben, de a gyerekkocsi számára kihagyott téren túl lévő ülésre, és abban a pillanatban keresztbe fonta az egyébként nadrágszárba bújtatott lábát, s ezután szinte mozdulatlanul ült a következő negyedórában. Csupán a fejét fordította néha az ablak irányába. Sötét felsője nem hangsúlyozta különösen a kebleit, ízlésesen mély dekoltázsa se mutatott belőle semmit. Hosszú nyakát semmi nem ékesítette, haja is erősen hátra volt simítva. Egyszerű letisztult természetes szépség. Egyébként is a látómezőmben volt, de nehéz volt másfelé figyelnem. Nem volt a fülében se fülhallgató, mint a legtöbb fiatal nőnek a buszon. Csak ült, meredt maga elé. Keskeny kicsi szájait se mondhatnám különösen érzékinek, mégis az egész látvány valami hihetetlenül kellemes érzéssel töltött el. Bogárfekete szemei egyszer mintha könnybe lábadtak volna. A kórháznál szállt fel, talán valami rossz hírt kapott egyik hozzátartozójáról. Ekkor próbáltam nem bámulni, de ez a törekvésem nem igazán sikerült.
Aztán én megérkeztem, ő tovább utazott.

Tudtam hová megyünk, mégis megdöbbentő élmény volt a sokadik kanyar után, amikor megszűnt előttem az út. Lebukott a víz alá. Ott álltunk a legmagyarabb folyó partján, amely nem is szőke, inkább zavaros. Előttünk egy kis járőrhajó úszott lefelé, vitte az erős sodrás. A komp a túloldalon állt egy személykocsival és egy pótkocsis teherautóval a fedélzeten. Bizonyára arra vártak csak, hogy a hajó elhaladjon.

- Ne menjen olyan közel, nehogy ne férjenek el tőlünk akik majd lejönnek a kompról! – javasolta Andris, a mellettem ülő kolléga.
Pista bácsi a pickuppal mégis elénk állt.
- Majd visszatolatok – mondta amikor figyelmeztettük, hogy rossz helyre állt – de ott nagyon süt a nap.
- Meg is ebédelhetünk mialatt várakozunk – szedtem elő a táskámat az ülés mögül. – Úgyis elmúlt már dél. Nehogy azzal kezdjük a munkát amikor megérkezünk, hogy leülünk a fa alá enni.
Ezt inkább cikizésnek szántam, mert Pista bácsi szokott ilyeneket mondani. Javaslatunkra ő is visszaült, és megevett egy kiflit. Közben visszatolatott, mert a túlpartról elindult a komp.
Volt már részem behajózásban az Al-Dunán, a Balatonnál, sőt ettől jóval feljebb a Tiszán is, bár ez utóbbi esetben nem én vezettem az autót.
A komp nem egyenesen haladt felénk, hanem a sodrás kissé lefelé vitte, de mire átért, visszakanyarodott. A lazán áthúzott drótkötél tartotta a hajótestet, ami valójában egy tutaj, egyik oldalán egy gépházzal, és egy nagy lapátkerékkel.
- Aranyosapátinál – mondtam Andrisnak – olyan a komp, hogy nincs semmi meghajtása.
- Az nem létezik. – hitetlenkedett. – Valami meghajtásának lennie kell!
- A sodrás. Valahogy a drótkötéllel variálnak, és úszik oda-vissza. Na, majd megkérdezzük a révészt.
- Van nálatok pénz? – kiáltott Pista bácsi. – Vegyetek nekem is jegyet!

Alkalmi munkaadóm teherautójába nem fértünk négyen, így szükség volt a szállításhoz az én személykocsimra is. Az út oda-vissza kb. 100 km.
- Kell tankolni? - kérdezte a főnök, mikor elindultunk vele a feltűnően lassan haladó teherautó után.
- Kell.
Beálltunk mindkét kocsival a kúthoz.
- Elég lesz egy ötösért? -
- Háromért is.
- Akkor négy.
- Rendben.

A kolléga a teherautóból méltatlankodott, hogy miért nem hagytam el, miért nem mentem én a főnökkel a következő kúthoz. Aha! Ezek szerint kapott pénzt tankolásra, amiből megspórolt volna egy energiaitalra vagy egy kávéra valót. Erre én nem gondoltam. Na, így talán érthető, hogy több évtizedes vállalkozói múlttal a hátam mögött miért nem gazdagodtam meg. Igaz, az okosságai ellenére a kolléga sem. Mellesleg a kialkudott négyezer forintért majdnem 10 liter benzint tankoltam, amiből még így is megmaradt négy. Ezt nevezhetjük tisztességes haszonnak.

Erről jut eszembe egy sok évvel korábbi munkám. Akkoriban sok ugyanolyan lépcsőt műköveztem. Abban az évben bruttó 100 ezer forint volt a kialakult ár. A megrendelővel nem az alku tárgyát képező lépcsőnél beszéltem, csak mondta a címet, és egyedül mértem fel. Nagyon rossz állapotban volt amit megnéztem, bontani, zsaluzni, betonozni is kellett. Dupla árat mondtam, és elfogadták. Amikor felvonultam a munkára, kiderült, hogy egy lépcsőházzal eltévesztettem a címet, s amit műköveznem kell, teljesen jó állapotú. A kialkudott ár a szokásosnak a duplája. Nem tartottam így tisztességesnek és engedtem a 200-ból 60 ezret. Pedig kifizették volna. Aki hülye haljon meg? A lelkiismeretem viszont tiszta, nyugodtan tudok aludni. Így jobban érzem magam. Azért ez is fontos. Nem?

- Legyél műköves! Nagyapád is kőfaragó volt. - javasolta anyu, amikor a pályaválasztás volt napirenden.
Így lettem műköves, ami közelebb áll a kőművességhez, mint a kőfaragáshoz. Szerettem volna megtanulni később a kőfaragást, de betont kellett kevernem. (azzal kerestem a pénzt) Kapcsolatba kerültem azért a kővel is. Előbb raktam (fel az IFA-ra amikor az ólat bontottuk) Épülethomlokzatot, lábazatot, aztán vágtam, csiszoltam, de kődíszt csak saját kedvtelésből faragtam. Nem is tudom azóta se a trükköt, hiszen soha sehol nem tanultam, csak hozzáfogtam, ahogy éppen gondoltam. Márványba, dácittufába virágminta nem gond. Már a síkból is ki tudok lépni. Korábban ezzel is gond volt. Legújabb próbálkozásomnál a szimmetria fogott meg. A csigát már ki tudom fordítani 45 fokba, de a tükrözés nem megy. El is ment tőle a kedvem. Most éppen itt tartok. Sóskúti homokkövet faragtam, mert ahhoz jutottam hozzá, és mert olyan puha mint a gipsz, viszont faragáshoz elég tömör, elég homogén anyag.

- Na most aztán már fogja vissza magát, mert ezt senkitől nem tűröm el! – förmedt rám fenyegetőleg Aladár, amikor kétségbevontam szakmai felsőbbrendűségét.
Azzal nem is lenne semmi baj, hogy nem abban a szakmában végezte tanulmányait amiben dolgozik, mert ettől még lehet nagyon jó szakember, de nem az. A rámförmedést követő napon be is bizonyosodott. Találkoztam már olyan esettel, amikor a kollégának nem volt kedve dolgozni. Hangulattól függően más az ember hozzáállása a munkához. Ha netán ittas - vagy ami még rosszabb másnapos - akkor azt tapasztaltam, hogy úgy viselkedik, mint aki nem ért ahhoz, amiben egyébként tudom, hogy rutinja van. A fizikai erőnléte is alulmúlja az elvárható mértéket. Aladár esetében most nem erről volt szó. Egyszerűen nem tudta, mit kell tennie. Állt fölöttem, többnyire ellátott anyaggal, de a munkafolyamatba nem kapcsolódott be. Konkrétan lépcső műkövezésről volt szó. Más munkahelyen, más brigáddal meg tudtuk oldani az összedolgozást egyetlen lépcső esetében is. Itt nem is kellett volna egymás kezéből elkapkodni a szerszámot, hiszen volt munkaterület mindkettőnk számára. Aladár valahogy mégse találta fel magát. Hozzáfogott ugyan egy különálló lépcsőfokhoz, de se beállítani, se besimítani nem sikerült neki. Igaz, a megfelelő szerszámot se találta. Amíg én azt befejeztem, megkértem egy nagyon egyszerű feladatra, de azt se sikerült megfelelően megoldania. Éppen ezt igyekeztem rendbe hozni, amikor a főnök megérkezett, és indulatosan közölte velünk, mennyire nincs megelégedve a teljesítményünkkel. Kérdezte, hogy a legutóbbi telefonos érdeklődése óta mit csináltam, mert még ott tartok, mint egy órája. Mondtam, hogy az imént éppen a különálló lépcsőfokot simítottam be.
- Azt is te csináltad? – kérdezte meglepetten, mivel korábban látta, hogy Aladár zsaluzgatta.
- Dehogyis! Csak az elejét simítottam be – álltam ki ösztönösen a kolléga védelmében.
Mindezt csak azért tarom fontosnak megemlíteni, mert a főnök előző látogatása alkalmával azt kérte számon, hogy két szakember miért nem dolgozik a két feljárón egy időben. Erre Aladár úgy védekezett, hogy egyet ő csinált, egyet pedig én. Noha ez nem volt igaz. Hazugságával még az én megítélésemen is rontott. Bizonyára nem szándékosan, ez csak ösztönből jött.

Nagy élmény új tájakat felfedezni, de régit is.
Megfordult a fejemben, hogy azonnal leírom a kirándulásomat, de úgy vagyok ezzel, mint a marha a fűvel. Behabzsolom, aztán hagyom ülepedni, kicsit kérődzöm rajta. A lényeg megmarad az emlékezetemben néhány hétig, hónapig. Később talán csak azért emlékszem a részletekre, mert leírtam. Többször megesik, hogy évtizedek távolából nem egyformán emlékszünk egykori útitársaimmal. Biztos vagyok benne, hogy én emlékszem jól, hiszen le van írva.

Miskolc, Lyukóvölgy városrész felé indultunk. Aki ismeri ezt a területet, bizonyára megütközik a városrész kifejezésen. Na, hát ez nem úgy néz ki, mintha Európa lenne. Olyan emberek laknak itt, akik nem engedhetnek meg maguknak ettől jobbat. A közbiztonság is hagy kívánnivalót. A taxi éjjel nem jön ki ide. Lehangoló látvány. Régen jártam erre, de nem emlékszem rá, hogy láttam ezeket a szükséglakásokat. Igaz, aki az autót vezeti, annak bőven van mit figyelni, hiszen a keskeny, kanyargós út ugyancsak tele van tankcsapdákkal. Na, de most csak utas voltam, lehetett nézelődni. A kollégák mind ismerősek errefelé. Feribá még a gombalelő-helyeket is tudja. Ha lát egy kis megrekedt esővíz alkotta tavacskát, már látja a halakat is benne. Persze fenntartással kell néha fogadni amiket mond, hiszen humoros ember. Ezt bírom benne. Parasznyán az egykori szomszédom esete jut eszembe, aki a kölcsön motorral belerongyolt a kerítésbe, majd visszament megnézni, hogy volt-e veszélyes útkanyarulatra figyelmeztető tábla. Na, itt néhány ház hosszában még a nap is kisütött, noha különben lógott az eső lába. Nem jelentett egyébként gondot, hiszen belső munkára utaztunk éppen.

Süsü

Na, nem a sárkány. Mifelénk a kapucnira mondják. Nem tudom miért, de herótot kapok tőle. Persze csak abban az esetben, ha – megítélésem szerint – indokolatlanul használják. Esőben, szélben én is a fejemre húzom, de zavaróan korlátozza a periférikus látásomat. Ezért nem értem, hogyan lehet még autóvezetés közben is kapucnit viselni. Baseball-sapkával kombinálva még fokozni is lehet az ellenérzésemet. Még olyat is láttam, amikor egy életerősnek látszó fiatalember így ment be egy hivatali helyiségbe, holott már a váró klímája se tette szükségessé. Valaha én úgy tanultam, hogy hasonló esetben a sapkát is illik levenni.
Eszembe jutott egy régi betyáros film. Azt hiszem a „Talpuk alatt fütyül a szél” volt a címe. Bujtor István volt benne a csendbiztos. Egy csárdában késsel körbevágta egy kalap karimáját, mert túl nagynak találta. Azt kifogásolta, hogy eltakarja az ember arcát. Én persze nem vagyok csendbiztos, semmi közöm hozzá, ha valaki 10-15 fokban akár két kapucnit is húz a sapkájára. De azért ma reggel nehezen álltam meg röhögés nélkül a buszon, hogy egy erősen túlsúlyos húsz év körüli fiatalember a kihúzott nyelvű fehér sportcipőjéhez és rövidnadrághoz párosította a baseball-sapka, kapucni kombinációt.

Találkoztam a szomszéddal. Normális esetben ez akkor lenne újság, ha valamelyikünk időközben elköltözött volna, és most visszalátogatott a régi lakóhelyére. Nem, nem ilyesmiről van szó. Itt lakunk évtizedek óta egymással szemben. Ha kinézünk az ablakon, nagy esély van arra, hogy látjuk egymást jönni-menni, mégis ritkán találkozunk. Fiatal korunkban még cégnél is együtt dolgoztunk, majd amikor vállalkozó lettem, sokszor dolgozott nekem napszámban. Sőt! Még hajdanán zenéltünk is együtt. Amikor katonaságtól hazajöttem, mindig meglátogattuk a családját a menyasszonyommal, majd később a feleségemmel. Amikor építkeztünk, kölcsönösen dolgoztunk egymás házánál, később évekig összejártunk, elpanaszolni aprócseprő gondjainkat, eldicsekedni örömeinkkel. Ez eddig rendben is volt, ez így lenne normális. Nem csak velük jártunk össze, hanem nagyon sok más szomszéddal is, hiszen ez akkor egy új utca volt. Hasonló korúak voltunk, hasonló gondjaink voltak, hasonló korúak voltak értelemszerűen a gyerekeink is, akik együtt játszottak, együtt veszekedtek, verekedtek, majd békültek ki. Hol egyikünk, hol másikunk építkezése akadt el főként valamilyen építőanyag hiánya miatt, vagy a hitel hiánya miatt. Volt mindig mit kitárgyalni. A házak előbb épültek mint az út, ezért sok esetben az „út” járhatatlan volt, gyalogosan is inkább a házak mögött közlekedtünk, hiszen sehol nem volt még kerítés. A harmadik szomszédban volt egy szalonnasütő, ahol gyakran összesereglett a szomszédság.

Vasárnap van. Ráérnék felkelni, de az énekes rigó már pirkadat előtt felébresztett. Épp úgy, mint minden nap az utóbbi hetekben. Nehezen, de megjött a tavasz. Mondhatnák akár nyárnak is a meleg miatt. A természet igyekszik behozni a lemaradást. A múlt héten akartam ezt az igyekezetet demonstrálni azzal, hogy újból lefényképezem Felsőhámort onnét, ahonnét rügyfakadáskor, de a lomboktól semmit nem látni a faluból.
Ma, az Avason töltöm az időmet. Nem csinálok semmit. Városi ember lévén, megengedhetem magamnak. Na, erről az jut eszembe, hogy micsoda indulatos viták alakultak ki egykor a falusi és városi életforma szembeállításával. Azokban az időkben, amikor a politika még nem állította szembe a lakosságot. Ezt most iróniának szántam, mert igaz, hogy a politika nem, de sok minden egyéb. A politikához úgy viszonyultak az emberek, hogy vagy támogatták a hatalmon lévőket, vagy elzárkóztak a témától. Ellenvéleményt aligha mertek nyilvánosan hangoztatni, hiába volt a felszólítás, hogy „bíráljunk bátran elvtársak!” Az emberek találtak mást, amin lehetett vitázni, veszekedni. Például a falusi és városi életforma szembeállítását. Pedig mint most is, akkor is nagy volt az átfedés. A falusiak azt gondolták, hogy a városi ember a műszak után kiül az erkélyre újságot olvasni, és ezen kívül nem tesz semmit. Bizonyára ilyen is volt, de sok városi a sufniban, vagy a kiskertben barkácsolt, kapálgatott. Budapestnek ma is legalább a fele kertes házakból áll. A vidéki városok is. A bérházakba zárt városi pedig azért irigykedett a falusira, mert neki van lehetősége a kertjében termelni, így kevesebb pénzre van szüksége. Nemrég olvastam Miskolcról egy könyvet, amiben harmincezer ingázó munkást említenek. Ezek mind falusi emberek, akik a városban munkások voltak, aztán hazamentek parasztnak. Vagyis kétlakiak. Mint ahogy most én is. Nem részletezem, hogy alakult ki ez a helyzet, de városon is élek és egy kicsit még falun is.