Napfényes Itália.

Imádom ezt az országot. Nem szeretnék olyanokat kijelenteni, hogy a leginkább ilyen, vagy olyan. A komámtól hallottam, hogy Split, Európa legszebb városa. Nem hittem el neki. Én ugyan nem jártam ott, csak képeket láttam. Ma már megnézhető akár műholdképen is. Olyan, mint a többi dalmát város. Lehet szeretni, vagy nem szeretni, de azt kijelenteni, hogy a legszebb…jó, azt is lehet, de szerintem megmosolyogtató kijelentés. Meg is kérdeztem tőle, hogy talán látta már az összes többit? A menyem Skóciáról jelentette ki, hogy a legszebb ország. Neki se hittem el. Jártam már néhány európai országban. Mindegyikben akadt olyan, ami tetszett. Érdekes módon, Belgiumban azt találtam szimpatikusnak, hogy kevésbé élére vasalt, mint Németország. Ettől olyan magyarabb. Nem akarom most országonként elsorolni, hogy mi volt benne számomra megkapó. Ami leginkább hatott rám, az Itália. Mondhatnám Olaszországnak is, de emígyen romantikusabb.
Vitathatatlan, hogy a napfény jótékony hatással van az ember hangulatára, de az utóbbi években Magyarországon se nagyon szenvedünk hiányt napsütésből, nyári forróságból. Ez, önmagában nem lehet vonzó. Bár, egy januári séta a nyíló vadvirágok közt, a hozzám hasonló romantikus lelket leveszi a lábáról. Az összes kamiontúrám közül a dél-itáliai utat érzem leginkább szívmelengetőnek. Pedig valójában semmi olyat nem láttam, ami egy útikönyvben érdekes lehet. Megélni azt az utat, persze teljesen más, mint olvasni róla. Bizonyára azt a tájat is meg lehet unni, de én akkor láttam először több száz kilométer hosszan elhúzódó olajfaültetvényt, meg leánderből autósztráda elválasztó sövényt. Még a kőbányák is tetszettek. Számomra óriási élmény volt még az is, hogy a térképpel egybevetettem a valóságot. Ezt megtettem más utakon is, de ez volt számomra a leglátványosabb.
Emlékszem arra a lengyelországi hétvégére, ahol dél olasz vendégek is voltak a társaságunkban. Felkínálták a lehetőséget, hogy látogassuk meg őket odahaza, de ősszel javasolják, vagy tavasszal. Nyáron csak abban az esetben, ha szeretjük a meleget, mert náluk 40 fok szokott lenni. Nos, manapság – mint fentebb utaltam rá – már nálunk se ritkaság. Nem próbáltam ugyan, de feltételezem, hogy a tenger közelsége miatt elviselhetőbb ott a 40 fok, mint nálunk. Majd elmesélem, ha úgy hozza a sorsom, hogy megtapasztalhatom.

(regény részlet)
...Tartoztak a hazai közönségnek egy jó bulival.

Bepakoltak a kultúrház színpadára és magukra zárták az ajtót. Sokáig tartott, amíg az összekuszálódott kábeleket szétválogatták. Az ikrek készülékével nem volt gond, bedugták a csatlakozót, bekapcsolták és kész. A „házi jellegű barkácsgép” – becenevén mézga rádió - egy kicsit komplikáltabb volt. Egy előerősítő, egy végfokozat, két hangfal, mindegyik dobozon csatlakozó aljzattal. A kábelek mindkét végén egyforma villásdugó. Két hangfal, két kábel a végfokozat dobozához. Az előerősítőhöz még egy kábel, onnét még egy a falicsatlakozóhoz, a 220 volthoz. Freddinek volt a legnagyobb rutinja, ő hajtotta végre az összeszerelést. Ez ide, az oda, az amoda, oké. Minden összekötve, következik a fali konnektor. A hangfalak minden korábbinál nagyobb hangerővel megszólaltak, vagy inkább megdörrentek. Enyhe füstszag és néma csend. Hoppá! Freddi azonnal áramtalanította a hangfalakat, de már késő. A feszültség átterjedt a zenekarra egy pillanat alatt. Vibrált a levegő. Egy világ omlott össze egyetlen mozdulattól. Freddi persze minden volt, csak éppen normális nem. Nem is tiltakozott a reá szórt szitkok miatt, egyszerűen meg volt döbbenve. Tény, hogy nem figyelt eléggé. Megmagyarázni lehet a tévedését, de attól még füstbe ment a jövőjük. Miután a többiek jól kidühöngték magukat, elgondolkodtak azon, hogy bármelyikükkel megtörténhetett volna, hogy a sok dugót összekeverve az erősítő helyett a hangfalakat dugják a 220-ba. Na, de most mi lesz? Ez most kipurcant, pedig még ki sincs fizetve. Ha nem tudnak zenélni, nem is lesz rá esély. Beszélni kell a gazdájával, hogy javítsa meg, elvégre ő a műszaki ember. A javítási költség persze jócskán megnöveli a vételárat, de nincs más választásuk.

Tizenöt éve jegyeztem le az első temetői beszélgetést. Megtehettem volna korábban is, mert volt részem benne sírkövesként bőven. Viszont arra a jegyzetre az inspirált, hogy beszélgetőtársam egy 92 éves bácsi volt, aki a kora ellenére meglepően jól tartotta magát, gondolkodásában pedig határozottan fiatalosnak tűnt. A második lejegyzett esetben a bácsika fiatalabb volt az előzőnél legalább nyolc évvel, de mindenáron segíteni akart a munkában, a végén pedig kerékpárra pattanva száguldott el. A harmadik jegyzetet inkább a helyszín motiválta. A Zámbó Jimmy szomszédjával beszéltem a csepeli temetőben. A bácsi ez esetben alig volt több nyolcvannál.

S íme a negyedik.

Egyedül igazgattam a betont, várva, hogy munkatársaim megérkezzenek a még hiányzó anyaggal, amikor rám köszönt egy fürge mozgású idős úr.
– Az enyém ez – mondta, majd azonnal helyesbítette – illetve az apáméké. A mellette levő pedig a főnök (mármint az én főnököm) apósáé.
Aztán akkora mennyiségű inputot kaptam, hogy alig győztem eltárolni. Akik engem ismernek, jót mosolyognak rajta, amikor magamra azt mondom, hogy „olyan csendeske”. Vagyis nincs baj a beszélőkémmel, de most nagyon kellett koncentrálnom, hogy mikor nyílik alkalmam közbeszólni. Az úr 79 éves. Mondta, hogy mennyi gyereke, unokája van. Utóbbiak is felnőttek már. Számukat nem jegyeztem meg, csak az maradt meg bennem, hogy 14 év van a legidősebb, és legfiatalabb gyereke között.
– Nem siettük el. Amikor már azt hittük, nem lehet több, beleadtunk mindent, és egyszer csak megint besikerült.
– Az én barátom ötven volt, a felesége 45, amikor nekik is besikerült. Mondta, hogy akartak gyereket amikor összekerültek, de nem jött össze. Kérdeztem tőle, hogy nem idős már hozzá a feleséged? Úgy reagált, hogy akkor most üssük agyon?
– Na ez érdekes – nevetett a bácsi – mert mi is pont ezt mondtuk.

Malacka rohant az úton, kezében tartva a léggömböt. Lelki szemeivel látta, hogy fog majd az ajándékának örülni Füles. Mosolygott is hozzá a lelki szájával….Mint az közismert, megbotlott egy kőben, s a lufi kipukkadt. Újra kellett értékelni a helyzetet, valami funkciót kellett találni a színes gumidarabnak! Aztán megoldódott a helyzet, mivel a Micimackó ajándéka is megváltozott. A csupor mézből csak a csupor jutott el az ünnepelthez. Az üres csupor nagyon jó lett arra, hogy a színes gumidarabot legyen miben tartani.
Ez jutott eszembe, amikor az ajándékomat bontottam.

Egy dobozt tartottam a kezemben. Egy fehér papírlapból hajtott dobozt, amilyeneket a fiam szokott készíteni az ólomkatona-szerű figuráinak. Nem sok esély volt arra, hogy egy ilyen figurát rejt a doboz, mivel nem is az ő ajándékát bontottam. Rá is kérdeztem, hogy talán egy kipukkadt léggömb van-e benne? Nem, nem az volt. Egy svájci-jellegű apró bicska. Méreténél fogva a funkcionalitása erősen korlátolt, hiába van rajta sok-sok penge, fűrész, olló csavarhúzó, sörnyitó, konzervbontó…Bár egy ajándéknak nem szükségszerű, hogy praktikus legyen! Ennél fontosabb a személyre szabása. Ági – akitől az ajándékot kaptam – tudta, hogy évekkel korábban elveszítettem a névnapra kapott svájci bicskámat. Nem ilyen pici volt, hanem jó nagy. Ezen viszont van egy karabiner. Na, ez a lényeg. Ettől lett személyes. Az apró pengébe gravírozott monogram csak hab a tortán.

Kedvenc rádiómban beszélgettek egy ’56-os filmről. A fiatalok – akiknek nincs személyes élményük a forradalomról – nagy átéléssel játszottak, de a forgatás végeztével el is felejtették az egészet. Nem maradt bennük semmi nyoma, legalábbis így tűnt. Hallgattam egyet az Ákos remek dalai közül. Fantasztikusan kifejező a szövege, számomra hitelesen visszaadja a szocializmus minden emberellenességét. Számomra, aki éltem abban a rendszerben. A fiatalok pedig hiába értik a szöveget, mégse tudják miről szól. Pedig jó lenne, ha tudnák!

Kinek a mulasztása, hogy nem tudják? A mi generációnké? Én már éltem ’56-ban. Arról a nyárról vannak a legelső emlékeim. 3 éves voltam. A forradalmat így természetesen nem éltem meg, csak később hallottam róla. Nem is otthon, hanem inkább az iskolában, ahol azt tanították, hogy az imperialisták felfegyverezték a csőcseléket, a bűnözőket kiszabadították a börtönből. Nagyobb pusztítást okoztak Budapesten, mint a háború. Odahaza csak annyit hallottam, hogy aput el akarta vitetni a forradalmárokkal a szomszéd, mondván, hogy kommunista. Akik ismerték aput, jól kiröhögték ezért a szomszédot. Szülőfalumban a gyerekek látták vonulni a tankokat. Ennyi. Na, ebből milyen hazafias érzelmeket lehet összeszedni? Valójában még a 34 évvel későbbi bejelentés – miszerint ’56-ban forradalom és szabadságharc volt – is meglepett. Elsősorban azért kezdtem érdeklődni, mert becsapottnak éreztem magam.

Talán már említettem, hogy autót vásárolt egy dunántúli srác, s ez ügyben Kiskőrösre kellett utaznia. Jómagam ezt úgy oldottam volna meg, hogy térképen (vagy guglin) kikeresem a címet, s már indulhatok is. Ha már a közelben elbizonytalanodok, kérdezek. Azt hiszem – bár nem jártam még Kiskőrösön – ott is magyarul beszélnek. Az említett srácot viszont olyan akadály elé állította az élet, hogy az apja magával vitte a „navit”. Így, kénytelen volt venni egy másikat.
Nem dicsekvésképpen mondom, de aránylag jól tájékozódom. Persze elsődleges feltétel, hogy tudjam mi a cél! Alkalmi főnököm nem feltételez jobb képességeket senkiről, mint ahogy ő navigál. Mond egy településnevet, aminek a szélén be kell őt várni. (Természetesen mindig külön kocsival megyünk) Aztán mond támpontokat…mint nagy park a kórház közelében, templomok, buszpályaudvar…körforgalomnál balra…csak éppen a célt nem tudjuk, míg oda nem érünk. Részsiker, ha már egymást megtaláljuk. Aztán már két kocsival együtt bolyongunk a városban. Meg-megállunk, telefonál annak, aki a helyszínen vár bennünket. Végül odatalálunk. Nem ússzuk meg persze a városnézésre utaló megjegyzést.
- Miért nem azt mondtad, hogy a szovjet emlékművet keressük? – tettem fel a kérdést.
- Nehogy azt mond, hogy tudtad volna hol van!
- Hát már hogyne!
Ez ugyan nem igaz, de miért ne mondtam volna. Bár, jártam már errefelé néhány évtizede, tudtam hol kell keresni az ötvenes években épült utcákat, nyilván ott az emlékmű is. Akinek van némi sejtése a történelmi összefüggésekről, annak ez nyilvánvaló.

A park szegletében, egy félkörbe kirakott kőpadkán esténként összegyűlnek a fiatalok. Tízen, húszan is összeverődnek egy-egy alkalommal. Gondolom, néhány üres üveg, vagy sörös doboz marad utánuk, de ez csak feltételezés, amit a tapasztalat mondat velem. A padka előtti tér kör alakban van kikövezve, közepén egy…nem is tudom, minek nevezzem…egy térplasztika, egy szobor, vagyis egy műkő izé, ami leginkább egy összetekeredett kígyóra emlékeztet. Ezen is csúszkálnak, átbújnak közte, vagy üldögélnek raja, mellette. Vagyis arra használják ezt a közösségi teret, amire ki lett találva.

Most délután van, nem jöttek még a srácok. A tér mégsem üres, mert éppen itt tartja pihenőjét a Gubera család. Gubera Horáció, aki maga sincs még 20 éves, az 5-6 év körüli kicsi Armandóval ül a kígyó tövében, és léggömböket durrogtatnak. Jó sokat szereztek valahonnét, mert a kövezet rengeteg színes gumidarabbal van már kidekorálva. A reklámszatyrok a többi zsákmánnyal a kőpadkán vannak szétpakolva, mintha vásárra készülnének vele. Megérkezik a posta felől Dzsenifer, akinek erősen domborodik a hasa, és a kirakodott holmit rendezgeti. Ellenkező irányból vág át a kocsik között kukapiszkáló bottal kezében Adél, a nagymama. Lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy erősen lengetve a botot, a kopasztetejű szomszédom kocsija mellet halad el. Csodálkozom, hogy mégse karcolta meg. Adél túl van már a harmincon, de messze még a negyventől. Szemem láttára cáfolja meg azt a vádat, hogy a svédek nem mosakodnak. Egy vizes flakonból önt a markába, hogy lemossa az arcát. Nem is tudom hol találtak működő közkutat, hiszen én nem tudok ilyenről a környéken. A fiúk jól szórakoznak a léggömbökkel, egyre nagyobb területet fed a sok színes gumiszemét. Kicsit feltámad a szél, de aligha fogja eltakarítani. Közben az jut eszembe, hogy ha itt vannak a szülők a „nagy” gyerekkel, itt van a nagymama is, ki vigyáz a többi pulyára, hiszen elképzelhetetlen, hogy az 5 éves, és a még meg se született gyerek közt nincs több. Na, ezen nem kell törni az agyamat, hiszen a családi viszonyokat csak feltételezem, bizonyítottság hiányában fel is mentem őket…kivéve a szemetelést.

Ma 45 éve vonultunk be Csehszlovákiába.

„Tegnap olyat láttam, elállt szemem szám”
Így kezdtem egy versemet, amit egy szép nő látványa ihletett évekkel ezelőtt. A minap megint olyat láttam... Nem arról van ám szó, hogy 2-3 évenként látok egy-egy szép nőt. Mivel naponta járok-kelek a városban, sokat tömegközlekedem, akad bőven szemet gyönyörködtető látvány. Legtöbb esetben viszont csak annyi hatása van, hogy: Hű, de jó. Aztán el is van felejtve. Sokszor a kevésbé szépekre jobban felfigyelek. Van egy álmos szemű, tépett-zászló hajú hátizsákos csaj, aki reggelente az Egyetemnél száll fel a buszra. Kissé ténfergős járásával végigviharzik az egész buszon, és azonnal leül a leghátsó sorba. Ha ott nincs hely, pillanatok alatt megtalálja akár az egyetlen ülőhelyet is, és leül. Már ez is szokatlan, hiszen legtöbben inkább állva utazunk, ha nincs szimpatikus ülőhely üresen. Tekintete olyan, mint aki egész éjjel bulizott, de ha kipihentnek tűnne, akkor is inkább csúnya, mint szép. Nem értem mit lesek rajta, hiszen sok vonzóbb látvány akad.
A minap viszont tényleg szépet láttam.
Szinte mindig menetiránynak háttal ülök, így természetesen a fenekét és a járását láttam először. Nagyon picit riszált, lábai inkább rövidek, mint hosszúak, de ez a természetes arány. Határozott mozdulattal befordult a velem szemben, de a gyerekkocsi számára kihagyott téren túl lévő ülésre, és abban a pillanatban keresztbe fonta az egyébként nadrágszárba bújtatott lábát, s ezután szinte mozdulatlanul ült a következő negyedórában. Csupán a fejét fordította néha az ablak irányába. Sötét felsője nem hangsúlyozta különösen a kebleit, ízlésesen mély dekoltázsa se mutatott belőle semmit. Hosszú nyakát semmi nem ékesítette, haja is erősen hátra volt simítva. Egyszerű letisztult természetes szépség. Egyébként is a látómezőmben volt, de nehéz volt másfelé figyelnem. Nem volt a fülében se fülhallgató, mint a legtöbb fiatal nőnek a buszon. Csak ült, meredt maga elé. Keskeny kicsi szájait se mondhatnám különösen érzékinek, mégis az egész látvány valami hihetetlenül kellemes érzéssel töltött el. Bogárfekete szemei egyszer mintha könnybe lábadtak volna. A kórháznál szállt fel, talán valami rossz hírt kapott egyik hozzátartozójáról. Ekkor próbáltam nem bámulni, de ez a törekvésem nem igazán sikerült.
Aztán én megérkeztem, ő tovább utazott.