Munkakörömbe olykor az anyagbeszerzés is beletartozik. Különböző méretűre osztályozott kőzúzalékot, kőlisztet keverünk össze a műkőhöz. Ennek beszerzése egyszerű, ha az erre szakosodott őrlőbe megyek, hiszen annyit kell mondanom, hogy mennyi nullást, egyest, kettest kérek. Viszont a legközelebbi üzem csak lisztet gyárt, de van apró szemcsés melléktermékük, aminek nem tudjuk a megnevezését. Nem úgy van, hogy rámutatok a megfelelő anyagra, hiszen a sorompónál erre nincs lehetősség. Úgy hidaltuk át a gondot, hogy egy nyeletlen fángliba vittem mintát a maradék anyagunkból. A halk szavú, kissé mogorva ügyintéző a kis ablakon át elvette tőlem, hogy a vitrinben lévő mintákhoz hasonlítsa. A rendelési lapra ráírta, hogy „durva”. Ezután már tudtam is a megnevezését. Durva. Egy héttel később a kőlisztünk is kifogyott. Többfélét gyártanak, olyan jelentéktelen különbségekkel, ami nálunk nem igazán számít. Árban viszont vannak különbségek. Így ismét beüzemeltem a fánglit. A korábban mogorvának tűnő hölgy felismert. „Megint maga az?” Benn az üzemben is akadt nehézség, hiszen senki nem tudja mekkora kupacot kell a silóból a platóra engedni, hogy a megfelelő mennyiség legyen. Sacc! Aztán volt, hogy letúrtam belőle, volt, hogy elvittem a másfél tonnás teherbírású autón a 2 tonnát. Tavaly már kitapasztaltuk, hány másodpercig kell engedni, de azóta elfelejtettem.

Évekkel ezelőtt írtam egy fantasztikus utazásról meglehetősen szokatlan formában. Csupa párbeszéd az egész, egyetlen leíró mondat sincs benne. Azt fantáziáltam benne, hogy a feleségemmel, a fiammal és az ő párjával négyesben utazunk Nedecbe. Még egy meg nem történt politikai eseményt is beleképzeltem. Vagyis teljes egészében fantázia. A mostani kirándulás nem ilyen volt. Megtörtént, de én csak képzeletben vettem benne részt. Nem első ilyen eset. Volt már hasonló...bár tényleg csak hasonló.

Tizennyolc éve a gyerekeim Duna-menti kerékpárútra indultak Ausztriába. A baráti, ismerősi körből olyan sokan jelentkeztek a túrára, hogy aggódni kezdtek, hogyan lehet majd koordinálni ekkora tömeget. Végül az indulás napjára hárman maradtak. Telefonon beszéltünk, SMS-eket váltottunk. A nehézségeket elbagatellizálták, vagy meg sem említették. Elővettem itthon a térképet, és próbáltam nyomon követni őket. Nem volt egyszerű, hiszen az árvíz miatt olyan kerülőket tettek, hogy ők se tudták hol járnak. Hogyan tudtam volna én? Mindez nem számít. A lényeg, hogy én is átéltem a kalandokat...illetve azok egy részét. Olyan osztrák városneveket tanultam meg, amiket nem is hallottam korábban. Később élőszóban is beszámoltak, s én újra átélhettem azt, amit valójában meg sem éltem.

Jani bácsi meséi 10.

Kitavaszodott. Elmúlt a Húsvét, kizöldült a természet. Fűnyírók zaja töri meg a szombat reggel csendjét. Beszélik, hogy önkormányzati rendelet tiltja, de kinn a hegyen nem számít, itt nem zavarja sem a üdülő vendégeket, sem a lakókat, hisz kevesen laknak itt a zártkerti övezetben. Ők pedig nem háborognak, hiszen nekik is nyírni kell a füvet, s az is épp ilyen zajos. A tűzgyújtási tilalom se nagyon számít. Elviszi a tavaszi szél azt a kis füstöt. Kora reggel egyenletesen zöld a pázsit, de amikor kisüt a nap, kinyílik a pimpóka, amit reménytelen dolog eltüntetni, hisz ha este levágják, reggel már virít. Majd elmúlik a szezonja. Egyébként se csúnya látvány. Aki elkésett a fák metszésével, most már hagyja a fenébe, hisz roskadozik a meggy, a körte a virágoktól. A diófát – amit egyébként nem szokás metszeni – egyenesen tilos már ilyenkor vágni, hisz hajlamos arra, hogy „elvérezzen”.

Jahn Joachim a teraszon ülve sütteti az arcát a reggeli napfénnyel, figyeli a madarakat. A pintyet, a zöldikét, meg a számára is ismeretlen egyéb verébalkatúakat, amint alig észrevehetően szorgoskodnak az ágak között. Nézi a kerítésen, a tetőgerincen sürgő-forgó gúnár galambokat, amint igyekeznek a tojókra kedvező benyomást tenni. Azok pedig folyton elmennek előlük. Néha csak odébb futnak, máskor a háta mögé röppennek, amikor nincs hová odébb menni, elrepülnek. A gúnár úgyszintén, de aztán nem követi, hanem tesz egy nagy kört ellenkező irányba, feltételezhetően bosszankodva közben. Hiába kérem! Nehéz a férfiak sorsa, még ha elvadult házigalamb is az a „férfi”.

Volt eset, hogy lesajnálva gondoltam arra, akinek még ahhoz is vennie kellett egy navit, hogy Veszprémből Kiskőrösre eljusson. Nem szoktam dicsekedni, de én még Vidinben is simán elnavigáltam térkép nélkül. Csupán érzésre kiválasztva a megfelelő utcákat. Volt ugyan útikönyvem térlépvázlatokkal, de ez a város pont hiányzott belőle. Ellenben Mihajlovgrád duplán volt meg. Ma már persze ez nem segítene, hiszen nincs ilyen város. Nem szűnt meg, csak átkeresztelték Montanára.
Vidin ugyan összejött, de nemrég megszívtam Mezőkövesden. Pedig aligha találnék olyan várost, ahol többet jártam volna, mint éppen itt. A GPS talán segített volna, de mint az köztudott, nekem nincs, mivel szükségtelen...általában. Kollégám ráadásul született kövesdi. Már gyerekkorában is keresztül gyalogolt a városon néhányszor, amikor a „messzi mamához” ment a testvéreivel. Most a belvárosba szállítottunk. Pontos címre mentünk...azt hittem. Alkotmány út 15...vagy mégse? Telefon az irodába: „Nézd már meg a pontos címet! Ott van a legtetején. Megvan? Alkot...nem? Akácos köz? Hány szám? Na állj meg itt, ez már az Alkotmány, innét kell nyílnia. Biztosan valami kis beugró, ha köz a neve. Vagy mégsem? Menjünk vissza a főutcára! Telefon az ügyfélnek. Hol? Hármas iskola? Akkor oda innét nem is tudunk átmenni a patak miatt. Van híd, de ellenkező irányban egyirányú az az út. Tehát főutca, iskola kapu előtt jobbra! Itt balra! Jobb oldali köz...ez nem az. Menjünk eggyel vissza...Arany János...mégis vissza ahol az előbb voltunk, de a másik ágon! Ez sem az, de menjünk tovább!
Bal oldalon két ház között egy köz, a túloldalinak a hátán tábla. Ez az! Hány szám? Tizenöt. Jobbra három, balra hét. Tovább! Ott lesz az a nagy ház. Tizennégy, akkor a másik oldalon lesz. Ez már megint Arany János. Tolatva vissza az elejére, aztán mégis előre oda, ahol kinn ültek a teraszon szép sorban. Arra gondoltam, halott van a háznál, de talán csak azért, mert sokan voltak, és csendben üldögéltek, pedig ezen a környéken inkább a hangoskodás a jellemző. Kérdeztünk. Visszakérdeztek, mert ha nevet mondunk, inkább tudják, mint szám alapján. Mutatták, hogy menjünk tovább a csapig, (közkút) barna lemezkaput keressünk. Megtaláltuk, de mint kiderült, se a név, sem a szám, de még az utca sem egyezett. Viszont megmutatta az úr, hol kell befordulni balra. Két villanyoszlop között, mintha egy kapun mennék be. Nem is sikerült visszatolatás nélkül. Megint a házszámokat néztük, de nem segített. Két asszony beszélgetett az egyik kapuban. Egyikük meg is mutatta melyik a ház, de a túloldali közben van a csengő. Szédületes egy köz. Körbekerültük a házat, s így már visszajutottunk oda, ahol először láttam meg az utcatáblát. Becsengettünk, majd visszatolattam az előző oldali kapuhoz. Házszám 11. Na, legalább ez se stimmelt. Na, meg a barna lemezkapu sem.
Következő nap megint el kellett ide mennem, immár Győzikével. Könnyen odataláltam, de a kolléga erősen ajánlotta, hogy gépet ne hagyjak a platón, és zárjam a kocsit. Ő ismeri a környéket. Ez itt a belváros, itt nem parasztok laknak.

Győzike 25 éves, kb 170 magas, és 116 kg. Nem ez az igazi neve, de nem azért változtatom meg az anyakönyvezett nevét, hogy ne lehessen beazonosítani, hanem magunk közt ezt a nevet használjuk, ha ő kerül szóba. Nincs ebben semmi különös, hiszen Robit Csatárinak hívjuk, Józsefet Guminak, Mátyást Pocinak...Bodónak nem is jut eszembe az igazi neve. Amikor András bemutatkozott, rá is kérdeztem, hogy „neked nincs indián neved?” Előbb azt mondta, hogy nincs, de később mégis eszébe jutott, hogy neki is van – mint mondta – kínai neve. Bandus. Na, ez nem is igazi „kínai név” Térjünk vissza Győzikéhez! Paraméterei alapján gondolni való, hogy széle-hossza egyforma. Eléggé egyszerű elme, de erő van benne. Meg se merem kérdezni, miért pont görög minta van a hajába nyírva, hisz azt gondolom, nem is tudja, hogy az van a fején. Az ismeretség onnét van, hogy kolléga. Na ez így túlzás, de állítólag 3 évet dolgozott sírkövesnél, csak aztán összevesztek. Mesélt valami elcseszett munkát, amit valójában nem is ő rontott el, de nem hiszem, hogy ez volt az összeveszés oka. Nem is érdekes. Lényeg, hogy hozzánk jelentkezett munkára. Sorra derülnek ki, hogy ilyet még nem csinált, aztán meg még ilyet se... Tudom, hogy stresszes egy új munkahely, hisz nekem is volt olyan időszakom, amikor többször is váltanom kellett. Nem számít a sok évtizedes gyakorlat, egy új helyen én voltam a leghülyébb, hisz semmit nem tudtam hol keressek, voltak megszokott dolgok, amit én másként csináltam volna. Ráadásul a kollégák nem nagyon akartak változtatni akkor se, ha az én változatom lett volna a jobb megoldás. Én voltam az új, nekem kellett igazodnom. Győzikével nincs is ilyen gond, hisz éppen az bosszant, hogy meg kell néznem a részmunkákat, hogy jó lesz-e úgy. Egyébként nem egy elveszett gyerek. Hozzám mérve. Ilyen idős koromban nekem éppen elkezdődött az önálló életem. Huszonhat voltam amikor a fiam született, huszonnyolc és fél amikor a lányom, huszonkilenc évesen költöztem be a saját házamba. Ő huszonöt éves korára letöltött három év börtönt, ledolgozott a sírkövesnél három évet, van három lánya, és saját házban lakik. Jól fizethetett a sírköves, ha ennyi megtakarítása lett. Aztán jöttek a gondok. A ház eladója felhalmozott három hónap adósságot, így lekötötte az áramot a szolgáltató. A kolléga kiesett a munkából, mert ezt el kellett intézni. Másik nap jött ugyan, csak haza kellett mennie. Olyan hirtelen, mintha a bomba vágott volna a műhelyudvarba. Alig győztem elpakolni a rengeteg kint hagyott szerszámot. Rendőrök várták odahaza, mert nem volt kifizetve valami büntetés. Gyorsan pénzt kellett szerezni, hogy ezt megoldja. Ezután jöttek az egészségügyi gondok. El kellett mennie CT-re, mert volt korábban olyan eset, hogy munka közben rosszul lett, de nem derült ki mi okozta. Tehát megint kiesett egy munkanap. Következő nap a fülészetre kellett mennie, hozta is a papírt róla. Délután már munkába állt. Mesélte, hogy kirohant a rendelőből, úgy ment utána az orvos. Vissza is kellene majd még mennie, de nem megy, mert az „öregasszony” nagyon megkínozta. Őhozzá ugyan nem nyúl többet! Következő reggel tolta a kerékpárt, nem is mert rá felülni, mert szédült. Annyi becsület legalább van benne, hogy minden reggel bejelentkezik.
Na, most csak egyet nem értek....vagyis több dolgot se, de egyet nagyon nem. Ha nekem a nyugdíj mellett muszáj dolgoznom, mert ketten a párommal nem élünk meg belőle, akkor egy családos fiatal, ötöd magával miből él, ha heti 1-2 napokat dolgozik? Sőt! Miből adja vissza a kölcsönkért pénzt? Vagy ne aggódjak én ezen? Élelmes a magyar?

Jani bácsi meséi 9.

Az autóból kimászva elsőre a nagy csend tűnt fel. A tűz már rég nem égett, csak picit füstölgött a maradéka. Zoltán olykor egy bottal megpiszkálta, amint egy tuskón ülve bólogató testtartással meditált. Asszonya a BMW hátsó ülésén hortyogott. Ferkó nem örült ennek, de a szabadban mégse fekhet le, arról pedig szó nem lehetett, hogy az apja beengedje a sátrába. Pedig üres volt a sátor, mert az öreg most is a botokat őrizte. Jani bácsi leült a már szinte kisajátított horgász fotelbe Zoltán közelében, aki észlelte ugyan az érkezőt, de nem szólt. Csupán ráemelte egy pillanatra bágyadt tekintetét. Bizonyára meg volt már a mai fejadag, mert ugyancsak eltompult az elméje. Mari is érzékelte a mozgást, de szerencsére csak fészkelődött kissé, nem kelt fel. Az ebéd romjait eltakarította mielőtt lepihent. Olyan amilyen, de mégis csak asszonyból van. Ha megérkezik a sógora, mehetnek is, nem sokat kell pakolászni.
Ferkó kézbe adta a kávét, s letelepedett maga is.

Jani bácsi meséi 8.

Eldobható műanyag tálban nem igazán elegáns a húslevest tálalni, de tábori körülmények közt ez a praktikus. Túlteszi magát rajta az ember, ha eléggé éhes. A kissé zavaros lének az ízével sem volt semmi baj. A szakácsnő látványa persze sokat rontott az élvezeten, de ezzel kell beérni. Még az okozott egy kis fejtörést, hogy a maradékot miképp szállítsák majd haza. Jani bácsi elhárította, hogy neki is tegyenek be a hűtőjébe, hiszen nincs több edénye. Ami van, abba rakták el a tegnapi halat. Csak most jutott eszébe, hogy azt felajánlhatta volna a fiának, de akkor nem gondolt erre. A körülmények ellenére, jóízűen megebédelt, talán bele is fáradt. Úgy döntött, ledől egy kicsit. Ferkó ugyan várja, hogy mesélje végig amit elkezdett, de ahhoz is hangulat kell. Legalább olyan, mint a lévai presszóban amikor Vezérrel átültek a tót lányok közé. Na, ott aztán volt hangulata. Úgy fel volt dobva, hogy be nem állt a szája, annyit beszélt. Pedig akkor még csendesebb természete volt, nem olyan, mint amilyenné később vált. Na, de biztos ilyenek általában az öregek, hiszen a hosszú évtizedek alatt sok-sok élmény, emlék összegyűlik, amit el kívánnak mondani. Sokszor találkoznak ismerős helyzetekkel, amit már megtapasztaltak, tudnának is ezek alapján tanácsot adni a fiataloknak, de ritkán hallgatnak rájuk. Így volt ez korábban, és bizonyára így fog lenni ezután is.
Juliska. Pityu elszólta magát, hogy ez is beletartozik a lévai kalandba. Ferkó erre a sztorira vár. Juliska, azaz Júlia Gyevát, az a vékony arcú, picit nagy orrú, izgalmasan kócos sötétszőke leány, szöszmösz mackóban is kívánatos fenékkel... asszony nevén Júlia Jahnova...de ezzel már oda lenne a meglepetés. Történetének fontos előzménye van hátra, ami nélkül nem tett volna lépéseket, megelégedett volna a sóvárgással.

Jani bácsi meséi 7.

Ismét megszakadt a mesélés, hiszen a „vendégeket” fogadni kellett. Jani bácsi nem érezte magára nézve kötelezőnek, így benn maradt. Bekapcsolta a rádiót, csak az ablakon át figyelte a kinti eseményeket. A piros Opel láthatóan megemelkedett, amikor Zoltán kipréselte magát belőle. Nagy előny, hogy csak három ajtós, így nagyobbra nyílik az ajtaja. A volán mögül kiugró magas, kopasz fiatalember ismerős volt. Most már emlékszik rá. Körbeszaladt az autón, megcsókolgatta Feri bácsit, majd Ferkót köszöntötte követhetetlen koreográfiával. Volt benne öklözés, nyakatekert kézfogás, ölelkezés, meg puszi. Jani bá' beleborzong, amikor férfiakat lát csókolózni. Valahogy az ő környezetében nem volt szokás. A férfiak kezet fogtak, csak családon belül ölelték meg egymást. Na, de változik a világ. A fiatalok felvesznek idegen szokásokat. Leutánozzák az amerikai négerektől filmen látott mozdulatokat, vagy a lengyelektől a három puszit. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekeket is filmsorozatok szereplői után keresztelik, többnyire spanyol nevűekre. Bár már ezelőtt negyven évvel is idegenítettek a népek a gyerekek nevein. Nem Márton lett a gyerek, hanem Martin. Nem Anna, hanem Anita. Most a Richárdot változtatták Rikárdóra. Még az kellene, hogy amerikásan becézzék Dick-nek. Na, de jól van ez így is. Biztosan azért morog, amiért megöregedett, az öregeknek meg semmi nem tetszik, amit nem értenek.

(Jani bácsi meséi 6.)

Feri bácsi már a kávét főzte a turista gázfőzőn, Ferkó még ekkor kászálódott ki a kocsiból. Láthatóan fázott. Nem is állta meg szó nélkül, hogy miért nem ég a tűz. Az apja válaszul a gázlángra mutatott, ami persze csak egy poén, hisz attól aligha fognak megmelegedni. Jani bá' felajánlotta, hogy miután kiszellőztet, begyújt a lakóautó kályhájába. A többiek nem tiltakoztak az ötlet ellen, így már a kávét odabenn itták meg, Feri bá' még a mentőmellényt is levetette magáról. Nem volt ugyan egy nagy termetű ember, de mellénnyel szűknek bizonyult az autó ülése. Az éjszakáról nem volt mit átbeszélni, hisz mind aludtak. Még a fő-fő horgász se nézett rá a botokra. Azért mégse kérdezik meg, ki mit álmodott. Szótlanul szürcsölték a kávéjukat, a gyorsan melegedő autóban. Korán volt még, nem nagyon volt kedvük beszélgetni. A beszűrődő vöröses fényre figyeltek fel. Kelt fel a nap.
- Szép idő lesz – törte meg Feri bá' a csendet, miközben cigaretta töltögetéshez készülődött – Még a végén tényleg ide eszi az íz ezt a Zoltánt.
- Hogy jönnek ki? – kérdezte Ferkó – Busszal?
- Szerintem Istvánnal hozatják ki magukat
- Ő kicsoda? - kérdezett közbe Jani bácsi?
- A testvére. Volt ő is velünk a kórházban. Találkoztatok is.
- Ja! - tett úgy, mint aki beazonosította az illetőt. Emlékezett rá, hogy hárman voltak benn, de biztos benne, hogy nem találná ismerősnek, ha újból látná – Vagyis mondhatjuk, hogy taxit fogadnak
- István szokott velem horgászni, de egyébként itt dolgozik rakodó gépen – intett fejjel abba az irányba, amerre a kavicsbányát gondolta – Jön dolgozni.
- Akkor nem kizárt, hogy a fiammal ismerik egymást, mert ő meg innét hordja a kavicsot.
- Fuvaros?
- Nem dehogy. Csak ha útba esik neki, nem megy haza üresen, visz olyan másfél tonnányit a kisteherautójával. Lassan persze neki is kitelik a szezon. Építőiparban nincs téli munka.
- Ne mond má'! Én is építőiparban dolgozom. Szinte egész télen van munka – mondott ellent Feri bá'
- Nagyobb cégeknél muszáj az embereket foglalkoztatni, de aki maga dolgozik, megengedheti magának, hogy leáll, amikor jönnek a fagyos idők. Van ugyan egy kis műhelye, de inkább csak unalom ellen tesz-vesz benne télen. Kár a tüzelőre költeni.

A bevonulás

V.

- Bontsam a sört?
- Bontsa báttya! Ma már úgyse megyünk sehová. El is mesélheti azt a Csehszlovákiát, ahol lőttek is. Mikor is volt?
- Hatvannyolcban – válaszolt kurtán, de látszott rajta, hogy majd folytatja, csak összeszedi a gondolatait.

Feri bá' közben letörölte az ablakról a párát, s próbált kilesni, hogy esik-e még. Felesleges próbálkozás volt, hiszen teljes már odakünn a sötétség, meg egyébként is hallani, ahogy veri a tetőt. Olyan, mint egy nyári zápor. Néha felerősödik a kopogás, máskor kissé alább hagy. Miután meggyőződött, hogy nem lát semmit, előkotorta hatalmas oldalzsebéből a dohányos dobozát, az ölébe helyezte, s elkezdett töltögetni. Megígérte, hogy vigyázni fog, ne szórja szét a kocsiban. Erre Jani bácsi még azt is felajánlotta, hogy akár rá is gyújthat felőle, de mégse tartotta illendőnek. Inkább biztatta, hogy kezdjen bele a történetébe.

- Csepelen dolgoztam a kikötőben. Úgy szét volt kapva a hajómotor, hogy ember meg nem mondta volna, hogy lesz még belőle valami. Nyakig olajos voltam, amikor szóltak, hogy keresnek. El nem bírtam képzelni, mit akarnak tőlem a katonatisztek. Először még valami maszek munkára gondoltam, de nem sok ember tarthatott akkor hajót, vagy aki mégis, nem jött le a műhelybe egyenruhában. Tartalékos őrmester voltam, részt vettem már gyakorlaton korábban, de írásos bevonulási parancsot küldtek, időponttal. Azt hiszem, három hétig tartott. Legvadabb álmomban nem gondoltam volna, hogy ezek most értem jöttek. Azt mondták, azonnal velük kell mennem. Annyit vártak, hogy megfürödjek, átöltözzek utcai ruhába. Hazamenésről szó nem lehetett. A családot ők értesítették. Akkor volt a fiam nyolc éves. Jókat kirándultunk vele hétvégeken, hiszen javában tartott neki a vakáció. Bár hétvégén máskor is mehettünk volna. Egyébként éppen tervben volt, hogy ha ezt a hajót összerakjuk, a próbaúton leviszem a gyereket Ráckevére a mamához. Ezek meg beleszartak a levesbe.
- Mikor volt ez? - kérdezett közbe Feri bá'
- Július végén...25, vagy 26? Nem tudom már pontosan. Nem értettem, miért ilyen sürgős. Bevittek Rétságra, de néhány napig csak ismerkedtünk a gépeinkkel. Harckocsiparancsnoknak voltam kiképezve, de az előző gyakorlaton is tartottak néhány napos emlékeztető tanfolyamot. Aztán kimentünk a gyakorlótérre, harcászkodni egy kicsit. Voltak gondok a technikával. Néhánynál a fékszalag volt szar, aztán éppen a nekem kiadottnak a kuplungja szart be, be kellett vonulni műhelybe. Valójában hasonló munka volt, mint amit civilben is csináltam. Nem nekem kellett volna szerelnem, de mint mondtam, sok hiba adódott, nem győzték a szerelők. A keszem egyébként is oda volt küldve, hogy segítsen. Mosóbenzint szívni a teherautókból, meg a kiszerelt alkatrészeket takarítani. A műhelyfőnök rögtön meglátta, hogy jól áll kezemben a villáskulcs. Meg aztán én se nézhettem, ha valamihez visszájáról kezdtek hozzá.
- Nagy munka egy kuplung csere? - kérdezett közbe Ferkó
- Személykocsit szereltél már, vagy legalább láttad a motorteret? Hol van a kuplung?
- A motor után.
- Ott. Vagyis a hajtáslánc közepén. A fél szerkezetet ki kell pakolni. Nem tudom mennyire ismered a tankot szerkezetileg...
- Semennyire.
- Na, akkor maradjunk abban, hogy nagy munka. Már a motortér fedelét felnyitni se semmi. Ráadásul a hűtő van a tetején, amit a fedéllel együtt le kell daruzni, mert nem úgy van, hogy megfogjuk a két végét, és leemeljük. Rámegy két munkanap. Harctéri körülmények között...illetve ne essünk túlzásba...terepen váltott szerelőkkel 24 óra. Ki van próbálva.
- Báttya! Én olvastam olyat, hogy a Leopárdnak egy motorcsere 20 perc.
- Na, megnézném én azt a húsz percet. De nem is lehet összehasonlítani a kettőt! Én is hallottam erről, de ez egy modern technika, és úgy mérik az időt, hogy ott áll a daru, oda van készítve az új hajtáslánc...mert egyben cserélnek mindent, és pikk-pakk. A miénkben pedig ugyanaz a motor volt, amit már a T34-ben is használtak. Van köztük negyven év. Lényeg, hogy még a miénken kívül két tankot megcsináltam, ki is maradtam a lövészetből, de aztán csak rájött a parancsnokom, hogy nem oda vagyok vezényelve. Tartottak nekünk karhatalmi kiképzést is. Ezt már végképp nem értettem, mire volt jó. Aztán kint hagytak bennünket éjszakára a terepen. Még szerencse, hogy jó idő volt, aludhattunk a szabadban. Egyébként nem volt szabad ki se jönni a tankból, de sötétben nem látta senki. Majd bolondok lettünk volna ott gubbasztani egymás nyakában egész éjjel. Na, így telt el a három...bő három hét. Levélben tartottuk a kapcsolatot a családdal. Az asszony bement a munkahelyemre, a főnök odaadta a fizetésemet, hiszen majdnem végig volt a hónapom. Gondoltam, hamarosan mehetünk haza, hiszen ennyi ideig szokták benn tartani a tartalékosokat. Már kezdtünk a sorállománytól búcsúzkodni, terveztük is, hogy az új kenyér ünnepét otthon tartjuk, de senki nem tudott semmit. A zalaegerszegi lövészekkel gyakorlatoztunk, de ők is abban ringatták magukat, hogy huszadikára hazamennek. Akkor már eléggé el voltak szontyolodva, amikor még tizenkilencedikén is a Galga vidéken verték a port. Igaz, egy nap elég ahhoz, hogy hazavigyék a kocsikat, de nem úgy működik az, hogy csak belökik a laktanyakapun. Aztán minálunk a laktanya előtti úton elkezdtek gyülekezni a civilek. Főleg asszonyok, meg gyerekek, de több százan. Akkor már tudtuk, hogy mennünk kell valahová, de senki nem tudott ettől többet. A civileket el akarták zavarni a kapu elől, de nem tágítottak. Különösen a falusiak voltak kiakadva nagyon, hogy a legnagyobb munkában kellett bevonulni. A munkahelyek meg leszarták, hogy nincs fizetés.