- Nagy cucc! - mondhatnánk, hiszen egyre több autóban már alapból hiányzik. Viszont egészen más az, ha kellene, de kipurcant. Mint ahogy a munkatársaim közt vita van arról, hogy a 25 éves transzporterünk turbós volt-e eredetileg. Szerintem egész biztosan nem, hiszen nekem volt olyan autóm amiben elromlott. Semmi erő nincs akkor benne. Vagyis a céges autónk nem lenne ennyire fürge, egy elromlott turbóval, hiszen gyárilag úgy van kialakítva, hogy ne lehessen egyszerűen nélkülözni.

Na, de kezdjük az elején! Egerben kellett egy mintamunkát elvégezni. Ezen múlik, hogy lesz-e szerződés a továbbiakra. A főnök nem szerette volna, ha ezért kiesik két ember a termelésből, így jött az ötlet, hogy szombatra időzítsük az akciót. Nekem kapóra jött a dolog, mert legalább hazavihetem a feleségemet, hogy lenyírja a füvet, leszedje a földiepret. Fatornyos kicsi falunk majdnem útba esik. Nincs jelentősége, hogy 69, vagy 75 km az út. A főnök eléggé toleráns, akár mondhattam volna neki, hogy teszek egy leheletnyi kerülőt. Kollégám hatására mégse tettem. Ő nagy mestere a félrevezetésnek, olykor teljesen értelmetlenül vetít, mint ahogy most is tettük. Amikor a céghez kerültem, nehezen szoktam meg, hogy a „hol jártok?” kérdésre soha nem a valós pozíciót adtuk meg, hiszen mindig akadt egy-egy privát kerülő, valami elintéznivaló. Ha egyéb nem is, de meg kellett állni kaját venni, vagy dohányt. Nekem például erre soha nem kellett időt szakítani a munkaidőből, hiszen reggel már feltöltött tarisznyával kezdek. Mint ahogy egy házasságban, a brigádban is összecsiszolódnak az emberek. Ha a kolléga lexarja, akkor én is.

Hazaköltözött a fiam Skóciából. Egy hetet nálunk pihent Miskolcon, majd Pestre költözött, s állt munkába. A vonattal költözés eléggé korlátozott lehetőség, nem ártana még egyet fordulni a holmival. Noha, elég gyakorlata van a költözésben, hiszen az Egyesült Királyságban elég sok lakhelye volt. Neki nyolcezerbe kerül egy forduló, nekem akár egyből is kijöhet. Logikus tehát, hogy inkább én utazzak.
Nem vagyok otthonülő, a munkám során elég sokat utazgatok, noha ezek csak regionális utak. Van, hogy ki se megyek a városból, mégis összejön elég sok kilométer. A vonatozás persze teljesen más. Más a hangulata. Amióta kedvezményes jegyet válthatok, ez a harmadik utam. Lassan kiismerem magam. Először abban a tévhitben voltam, hogy a 90%-os kedvezmény csak személyvonatra érvényes, így is indultam neki az utazgatásnak. Ma már inkább kifizetem a gyorsvonat pótjegyet és az IC-re kötelező helyjegyet.

A helyi járatra az esztékánál szállt fel egy harminc körüli, fiúsra nyírt ősz hajú nő. Gyanúsan sötétlettek a hajtövei, de mégis ősz volt. Jó tartású, kissé izgalmasan csámpás, kellemes látvány. A csámpázása csak a vasútállomáson tűnt fel. Aztán úgy hozta a sors, hogy egymással szembe szólt a jegyünk. Mondtuk egymásnak, hogy „jónapot”, s ezzel ki is merült a társalgásunk. Eltette az utcai szemüvegét, feltett helyette egy zöld lencséset, felpattintós üdítőjét kirakta az asztalra, majd keresztbe font lábakkal kényelembe helyezte magát. Cipőfűzője hosszú lehetett, mert duplán volt megcsomózva. Feltűnt neki, hogy feltűnt nekem, de mit lehet erről beszélni? Egyébként is! Mi közöm hozzá?
Részemről csupán annyi volt a készülődés, hogy lehajtottam a fotel karfáját. Mindkettőnknek üres volt a szomszédos ülőhely, így csak oda raktuk le táskáinkat. Ha jön a kalauz, könnyen elővehetjük a jegyet. Négy nappal korábban is kijöttem ehhez a vonathoz. Ha már eső miatt szabadnapot kaptam, kikísértem a fiamat. Akkor 10 perc késéssel indult, de most pontos volt. Ha igaz, két óra múlva a Keletiben leszünk. Tegnap még tanulmányoztam a menetrendet, mert nem lett volna hátrány, ha a Nyugatiba fut be, de az esetben 4 óra a menetidő. Számomra újdonság az, hogy körbejár a vonat. Elindul Budapestről Szolnok felé, majd Debrecenen és Nyíregyházán át jut el Miskolcra, ahonnét tovább Füzesabony, Hatvan érintésével Budapest felé. Aztán fut még egy kört. Ugyanezt az útvonalat teszi meg egy másik szerelvény ellenkező irányban. Talán majd egyszer körbevonatozok, de nem most. Valójában most nem is igazán vágytam erre az útra, de amikor a fiamnak felajánlottam, nem tiltakozott. Azt mondta, hogy:”ahogy gondolod”. Így mégse léphettem vissza.
Miután túljutottunk a rendező-pályaudvar váltóin, szinte hangtalanul suhantunk. Útitársam azonnal alvással próbálkozott, így nyugodtan bámulhattam az arcát. Ismerősnek tűnt. Vagyis inkább hasonlított valakire, akit ismerek. A mellettünk lévő négyes ülésen két fiatal lány utazott, akik folyamatosan beszéltek, de nem olyan hangosan, hogy értsem is. Ők utánam váltottak jegyet. Elég bonyolultnak tűnt számomra a „rendelésük” Volt egy 18 év alatti, meg egy nem tudom még milyen, de egész biztosan nem azt mondta, hogy teljes árú. A helyjeggyel is variáltak, mert egy harmadik társuk majd Füzesabonyban száll fel, s neki is kértek helyjegyet. Semmi gond nincs ezzel, a nyilvántartási rendszer megoldja. Nem győzök eleget csodálkozni a mai technikán. Sokszor eszembe jut, amit a bátyám mondott kb 30 éve. Szerinte le fog lassulni a fejlődés, mert gyerekkorunk óta annyi minden változott, hogy ez a tempó tarthatatlan. Egyszerűen nincs már hová fejlődni. Amikor ő első osztályos volt, még petróleumlámpával világítottak az iskolában. Aztán lett villany, TV, hűtő, fagyasztó, személykocsi, telefon, kazettás magnó, sőt videókamera...lejátszó, digitális fényképező...aszfaltos mellékutcák a faluban, vízvezeték, csatornázás....hová lehet még fejlődni?

A néni nem éppen mai csirke, hiszen a lánya is közelít a 70-hez. Amikor leparkoltam, már jött is nyitni a kaput, pedig úgy tudtam, nehezen mozog. Rosszul is hall, így erősen kellett figyelni az ablakon, hogy észrevegye az érkezésemet. Be voltam jelentve. Mondta, hogy az ember vett észre. Valószínűleg a férjére utalt. Mint később elmesélte, rengeteg csapás érte az életben, de azért keveseknek jut az a szerencse, hogy 90 évesen se özvegy.
- Jöttem kijavítani a hibákat, amiket hagytunk.
- Rám bízta Erzsi, hogy mutogassam meg. Nem sok van.
- Azt mondta a főnököm, hogy 18.
- Nincs az annyi. Az az ember nagyon nézegette.
Ha így nevezi, hogy:”az az ember”, aligha lopta be magát a mama szívébe. Nem egyedi eset ez, volt már máskor is, hogy a megrendelővel mi munkások baráti viszonyba kerültünk, de főnökkel ugyancsak távolságtartó volt. Sőt! Ki is mutatta ellenszenvét, pedig a főnök további munkákat remélt tőle. A felesége mondta is állítólag, hogy inkább velem tárgyaljon. Ez persze nem járható út, hiszen én csak alkalmi munkavállaló vagyok a cégnél. A kolléga ugyan tréfálkozik vele, hogy társak vagyunk, de ez csupán azért van, mert esetenként a cég érdekét is szem előtt tartom. Nem mindig. Volt, hogy hibás felmérés miatt újra kellett gyártani néhány műkőelemet. A főnök megpróbálta a burkolóra verni a balhét, de én nem voltam ebben partner. Mondtam, hogy nem visz rá a lélek. „Na, ha téged nem visz rá a lélek, akkor felezzük a félmillió veszteséget” A kolléga viccelődött is, hogy a negyedmilliómra kérjek előleget.

Miskoc-Eger 70km/1 óra...vagy 60km/másfél óra.

Utóbbit választottam, mert unalmas már a 3-as út. Miközben a szélvédőt törölgettem, hogy rendesen kilásson a kamera, aggódva fedeztem fel néhány apró vízpettyet. Szombaton csodaszép kiránduló idő volt, most borongós, de így jártunk. Nem idegen tőlem a hegyvidéki autózás, de ismerve ezt az útvonalat, vegyes érzelmekkel vágtam neki. Reggel 8-kor még a városban sem volt forgalom. Az eldózerolt egykori „Békeszálló” nevű városrészen megtankoltunk. Előreláthatólag 140 km lesz az út, bőven elég rá 8.4 liter benzin (még sok is) Diósgyőrben elindítottam a kamerát, de szinte csak az üres utat vette. Alsó-Hámornál már vizes volt az út, de eső nem esett. A széltől eltekintve, nem volt rossz idő. Lillafüred is szinte üres volt, pedig ünnepek alkalmával tömegek lepik el. Később biztosan így lesz, de az minket már nem fog zavarni. Csak átsuhanunk itt. Jártam néhányszor kirándulóként, máskor pedig dolgozóként ezen a részen. A libegőről ugyan tudtam, de eddig nem láttam. Most meglepett, hogy az újsághírek alapján a másik hegyre gondoltam. Később már idehaza megnéztem a térképet, s meglepve tapasztaltam, hogy az úton oly messze lévő bükkszentkereszt a libegő felső állomásától csak egy köpés távolság. Errefelé persze inkább a szintkülönbség leküzdése a komolyabb feladat, nem a távolság. Ezért raktak az autóútba is kétféle kanyart. (Jobb kanyar, bal kanyar)

Hajdanán a parasztporta természetes tartozéka volt a kemence. Mint ahogy az ágasfa, meg a taliga.
Aztán megváltoztak az életkörülmények, boltból vesszük a kenyeret, a tejet, a húst. A kemencét elbontottuk, az ágasfa csak dísz, a köcsögöket soha nem is vesszük le róla, a ganajos talicska is felkerült a falra, a szekér is virágtartó lett a befüvesített kertben. A tyúkudvar díszkövezést kapott, autó áll a szín alatt. A dolog hátulütője, hogy mivel magunknak nem termelünk semmit, mindenért pénzt kell kiadnunk. Nincs is ezzel baj, ha megtehetjük....Na, de nem erre akarom elvinni a gondolatmenetet.
Úri kedvünkben az egykor csak rögtönzött tűzrakással megoldott szalonnasütéshez is állandó tűzrakóhelyet építettünk. Aztán ezt felülmúlva, visszaépítettük a kemencét. Szándékunk szerint használatra, de legtöbb esetben ez is csak dekoráció. Minket is elért ez a nosztalgikus építési láz. A nővérem állt elő ilyen igénnyel, s mint kivitelezőre, énrám gondolt. Akkor még álmodtunk olyanról, hogy majd akár meg is élhetek a kemenceépítésből, mivel nagy divatja lett. Majd fog engem ajánlani az ismerősöknek, de az ő kemencéje lesz az első.
- Nem. A miénk lesz az első – döntötte el a feleségem.
Mit tesz ilyenkor egy szerető férj? „Jól van drágám.”

„Ledolgoztunk egy életet, nekünk ez jár”- mondják egyes nyugdíjasok szinte bármire. Nem osztom ezt a véleményt. Az utazási kedvezményt is ajándékként élem meg. Nem is tartom igazságosnak, hiszen az aktív korúak fizetnek érte, akkor mi miért nem? Persze örülök neki, meg elfogadom, igyekszem is kihasználni a lehetőséget, ha már van. Ha nem élek vele, attól senkinek nem lesz jobb. Át nem ruházható, a vonat meg úgyis megy, ha rajta ülök, ha nem.

Nemrég írtam egy bejegyzést „Olvadt üvegpohár” címmel, az első kedvezményes utazásom alkalmából. Most túl vagyok a második utazásomon. Miskolc-Debrecen vice verza.
Személyvonat Nyíregyházán át. A pénztárnál be is szólt a mögöttem álló idős hölgy, hogy menjek a gyorssal, hiszen csak ...Ft a pótjegy, és van csatlakozás. Nem emlékszem hány forintot mondott, de nem az összeg nagysága miatt választottam személyvonatot, hanem azért, mert csak. Nem utaztam még ezen a vonalon, meg rá is értem, hiszen erre szántam az egész napomat. A hölgy Nyíregyházára ment, és jött is vissza délután. Nem kérdeztem, de hallottam, miközben félrehúzódva elraktam a jegyemet, meg az ezresből visszajáró 815 forintot.

(Papsajt 9.)

Valaki hozzon be vizet! - rendelkezett anyu.
Hosszú éveken át nem tanulta meg, hogyan kell mondani. Mariska/Laci/Gyuszi, hozzál be vizet! Vagyis névre szólóan. Mert egyébként senki nem veszi magára. Így többnyire az történt, hogy nagy dérrel-durral ő maga ment ki a kútra vízért. Mi pedig egymásnak tettünk szemrehányást, hogy miért nem ment a másik, amikor láthatja, hogy én éppen...valamivel el vagyok foglalva. Tehát nem jogos a mai fiatalokat azért bántani, hogy nem akarnak semmit csinálni. Mi sem akartunk, csak éppen nem hagyta ennyiben a szülő. Mi is igyekeztünk kihúzni magunkat a munka alól. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a kapálástól sokkal izgalmasabb volt a vízmosás oldalában bunkert vájni az agyagban, vagy az erdőt járni vállunkra akasztott íjjal, mint Robin Hood. Jó kifogás volt az iskolai külön feladat is, bár annyira azért ez már nem volt egyértelmű. Esete válogatja. Őrsi órát kedveltül különösen kisdobosként, hiszen egy felsős őrsvezető mindig tudott a kicsik számára valami érdekeset kitalálni. A kötelező sportkörből viszont már jobban szerettünk kimaradni, hiszen többnyire formációs bemutatóra kellett készülni, amiket jobb volt nézni, mint csinálni. Lubai Lali egyszerűen megtagadta, hiszen neki kötelező feladata volt a szőlőben, s – mint mondta – az apja agyon üti, ha nem csinálja meg. Gyula bácsi pedig igen szigorú ember volt. Viszont ki is állt a gyerekéért. Bement az iskolába ostorral a csizmaszárban, s a tanárt kérdőre vonta, miért mondta Lalira, hogy malacfejű.

(MLM 3.)

Az elmúlt néhány hétben általában fél hatkor ébredtem. Most is, hiába aludtam csak felét szokásosnak. Kevéssel 6 előtt kivetett magából az ágy. Felkeltem, odamentem az ablakhoz, bámultam bele a hajnali derengésbe. Még alig kezdett virradni, de a lámpák jól megvilágították a várost. Sajnáltam, hogy nem jól tájolták az ablakunkat. Jobbra láthattam volna a négytornyú székesegyházat, még jobban jobbra a Széchenyi teret a dzsámival, mögötte a Misina-tetőt a TV-toronnyal. Ezek Pécs jelképei. Ezekről tudják beazonosítani a várost azok is, akik egyébként még soha nem jártak itt. Abban az irányban viszont csak a falat nézhettem. Ehelyett elém tárult a szocialista építőipar büszkesége, az életveszély miatt kiürített toronyház. Közép-Európa legnagyobb lakatlan lakóháza. Ezt persze nem látom innét, máshonnét tudom. Látványnak nem különösebben borzalmas, amint a város fölé magasodik. Azt se látom különösnek, hogy egyetlen lámpa se világít a házban. Nem úgy, mint a többi nagy házban, ahol lassan ébredeznek az emberek, főzik a reggeli kávéjukat. A környezethez képest magasnak számít az 5 és feledik emelet, ahol mi vagyunk. Nagy, szürke beton épület, ami nagyon nem illik ide, de ezt bentről nem látom. Pont szemközt van mélyen alattunk az utca, ahol tegnap először leparkoltunk. Egy Barkas pöfög lassan felénk. Kerepelő hangját nem hallani ilyen magasról a csukott ablakon át, csak a füst ömlik vastagon a kipufogójából. Magam is elkoptattam két ilyen, környezetbarátnak nem mondható motort a Wartburgaimban. A komám panaszkodott is, a kb háromezer kilométeres konvojozás során, hogy csípi a szemét a füst. Javasoltam, hogy menjen ő előre, de nem vállalta be.

Vegyes érzelmek közepette léptem be a csarnokba. Első alkalommal az utazás miatt jöttem ide, de tetszett a rendezvény. Az előadó kérdésére én kiabáltam be a választ: „Mondj egy dalt azokért, akik nincsenek itt.” Ezt a dalt hallhattuk többek között, mialatt elfoglaltuk a helyünket. Utalás volt ez arra, hogy aki nem jött el, magára vessen. Akkor még engem győzködtek az üzlet nagyszerűségéről. Most valójában nem tudom, minek vagyok itt. Amikor elkezdődött a műsor, még kevésbé tudtam. Olyan volt, mint amikor egy meccs ismétlését nézzük. Azt hiszem, találó ez a hasonlat, hiszen hiába tudtam az eredményt, mert már sokszor hallottam, mégis érdeklődve hallgattam végig Vágyi Jenő történetét. Megfigyeltem, hogy habár ugyanazt a mesét hallom tőle, egyre lazább, humorosabb az előadása. Megemlítette, hogy rengeteg kudarc érte, de ezeket nem hangsúlyozta, hisz nem érdekes, nem visznek előre. Sok fanyalgó pedig éppen a kudarcok elmesélését hiányolja. Nem értem miért? Naponta vesznek bennünket körül negatív dolgok. Az nem elég? Még több kell? Minek? Talán igazolást keresünk a saját sikertelenségünkre? Beszéljünk arról, milyen sokan belebuktak már ebbe az üzletbe? Melyik üzletbe nem buktak még bele? Attól még sikerrel járhat, aki beleteszi a munkát. Itt pedig elmondják, pontosan mit kell tenni. Nem kell kísérletezni, hiszen minden rossz módszer ki van próbálva. Én már régen tudom, mit kell tenni ahhoz, hogy sikeres legyen az üzletem. Miért nem azt teszem? Sokszor megéltem, hogy amikor lemondtam a számomra kényelmetlen feladatról, megkönnyebbültem. Akkor viszont ne csodálkozzak! Lehet kifogást keresni, vagy pénzt. A kettő együtt nem megy.

Multi Level Marketing szeminárium. Az előadó felszólítja a közönséget: „Tegye fel a kezét, akinek a férje ellenezte ezt az üzletet! Akinek a felesége ellenezte, az ne tegye fel, mert ő nincs itt.” Igaz.
Amikor a feleségem összehívott hozzánk egy marketingterv bemutatót, én elmentem inkább otthonról. Rosszul esett neki, de nem szegte kedvét. Aztán nekem is kezdett tetszeni, hogy felöltözünk üzleti öltözékbe, és utazgatunk ide-oda. Még nyakkendőt is megtanultam kötni. Eleinte Egerbe jártunk rendszeresen. Tetszett, hogy Zsiga – akinek már neve volt a csapatban – második alkalommal megjegyezte, hogy „megismertelek, emlékszem rád”. Pedig nem volt ez olyan nagy szám, hiszen egy szakállas embert könnyű felismerni, hiszen kevés van belőle. A padlizsán színű öltönyöm elvegyült a tömegben, hiszen az volt akkoriban a divatszín.

Ha már megjelentem, meghallgattam az előadást figyelmesen, aztán újra, és újra. Olyannyira, hogy magam is megtanultam, magam is tartottam néhány bemutatót. Büszke is voltam magamra, noha pénzben mérhető haszna nem volt. Személyiségfejlesztő tréningként felfogva az egészet viszont hasznos időszak volt. A döcögő sírköves vállalkozásom mellé adott némi reményt. Semmi nincs ingyen, s ezt itt nem is titkolták. Fizetni kellett a rendezvényeken való részvételért is, amin kívülállók el is csodálkoztak. Nem értem miért? Hiszen ha elmegyünk egy koncertre, vagy egy focimeccsre, ott is fizetnünk kell a szórakozásért. Itt viszont tanulhattunk is, és ugye az oktatás sincs ingyen. Na, de nem is az MLM bizniszt akarom én itt népszerűsíteni, hiszen nem fizet ezért nekem senki. Az egyik élményemet osztom meg, amit ezáltal szerezhettem meg. Sokat jelent számomra az utazás, szívesen keresem fel az ország azon részeit, ahol még nem jártam. Ma már csak Békés megye maradt ki, de hálózati piacszervező tanulmányaim idején, még Pécs is teljesen idegen volt számomra. A szemináriumok úgy működtek, hogy nekünk üzlettársaknak feltették a kérdést, hogy hány belépőt kérünk. Az üzlet előrehaladása érdekében ajánlott volt új érdeklődőket vinni, akiknek eladtuk, vagy végső esetben elajándékoztuk. Általában nem hoztuk a tervet. Így esett, hogy Mezőkövesdről egy 40 személyes busszal utaztunk 17-en Pécsre. Legalább kényelmesen elfértünk, de elég drága volt így az útiköltség. Következő alkalommal már inkább személykocsival indultunk neki az útnak.