Nincs munkahely? 50 fölött sehova nem kell az ember? Ez így, ebben a formában nem igaz. Olvastam bicskanyitogató kommenteket az egyik multi hirdetése kapcsán. A kiemelkedő fizetés, valójában nem kiemelkedő, de akinek semmi jövedelme nincs ahhoz képest az. Nem kell persze éppen operátori munkába beállni, lehet akár vállalkozó is az ember, s akkor saját maga adja a fizetést. Mit vállalkozzon? Ezt találja ki ki-ki magának! Persze vannak feltételek, és a sikert senki nem garantálja. Tehát a többségnek marad az alkalmazotti állás. Lehet válogatni. Főleg, ha ért is valamihez az ember. Legtöbb munka nélkül tengődő ember képzetlen. Ezt felismerve legalább a fiataloknak tanulni kell valami szakmát. Nem csak elkezdeni a szakmunkás képzést (mert arra van támogatás) hanem be is fejezni, meg is tanulni a szakmát. Olyat, amiből hiány van. Például műköves. Megesett, hogy egy munkahelyen megkérdezték tőlünk, hogy ebben a szakmában csak öregek vannak? Kezdtem cáfolni több példán keresztül. Lehet talán 14-15 éve, amikor törmeléket vittem a szeméttelepre. A fiatalember – aki a sorompót nyitotta – szakmabeli. Érdeklődtem, miért nincs a szakmában.
- Ebben a szakmában nem lehet megélni – jött a válasz – nincs munka.
- Árpád út 32. Holnap reggel hétkor legyél ott! Csiszolunk, stokkolunk.

Arra kaptam fel a fejem, amikor a hatalmas, krómozott kerekeken megcsillant a napfény. Egy sötétített ablakú fekete hetes BMW állt meg a nyitott kapuban. Megkockáztatom, hogy a legfrissebb modell állt velem szemben. Egyszerre nyílt mindkét oldalon az ajtó. Legelőször a világító piros sportcipő villant a sofőr oldalán. Két kigyúrt fiatalember emelkedett ki a kocsiból, fehér ingben, nyakukban vastag aranylánc, kopasz fejükre feltolt napszemüveggel.
- Van-e kutya tesvérem? - kiáltott a sofőr
- Meg van kötve, jöjjenek nyugodtan!

Jöttek. Mindkettőjüknek gurulós a járása. Mint akinek nem hajlik a térde. Karjukat asszonyosan kitartották oldalra, mert másképp nem fért az izomtól. A kutya erősen rángatta a láncot, vadul ugatott, hiába csitítottam. Javasoltam, hogy jöjjenek be az irodába, hogy ne legyünk a látóterében. Nyílt a kocsi hátsó ajtaja, de a navigátor ülés utasa rákiáltott a fejét épp csak kidugó asszonyra.
- Ott maradsz!
Ellenszenvet ébresztett bennem, hiszen mi a kutyával szoktunk így beszélni, nem az asszonyunkkal.
- Parancsoljanak! Miben segíthetek?
- Síremléket szeretnénk bátyám – szólt nyájasan az előbb még durván kiáltó fiatalember.
- Mi lenne az elképzelésük? Itt most nem sok mindent tudok mutatni, épp nemrég szállítottam, szinte üres a műhely. Viszont itt van ez a katalógus, az általunk készített munkák képeivel.
A piros cipős belelapozott, majd alig leplezett undorral tolta odébb az asztalon.
- Nem betonból gondoltuk tesvérem. Nincs valami rendesebb? Fekete gránitot akarnánk. Nagyon kedves tesvérünknek lenne. Nemrég halt meg fiatalon az öcsénk. Neki szeretnénk méltó emléket állítani. Mibe kerülne? Nem akarunk alkudni, félre ne érts! A legszebbet érdemli. Ő volt az országban legjobb az itt a piros, hol a pirosban. Nagyon sokat tett a családjáért.
- Így kapásból nem tudok árat mondani, hisz ahhoz tudnom kell pontosan milyen fazon, milyen anyag, milyen méret, milyen kiegészítők, milyen és mennyi betű és hová kell szállítani. Ide lenne a környékre?
- Budapestre lenne bátyám.
- Ez még bonyolítja a dolgot, hiszen behajtási engedély, kaució, rajz...
- Mi ezeket mind lerendezzük.
- Mégis adnék egy másik katalógust, hogy tudjunk valamiből kiindulni. Keressenek valamit, amely közelít az elképzelésükhöz. Talán foglaljanak helyet!

Új munkatársam szabad idejében földrajztanár. Az szép munka – mondtam – legalábbis, ha érdekli a gyerekeket. Nem érdekli már ezeket semmi, csak nyomkodják az okos telefont - volt rá a szomorú válasz. Aztán forogtak a fejemben ötletek, de nyilván ő is kipróbálta már ezeket. Olyasmivel kellene megfogni a gyerekeket, ami a saját tapasztalataikhoz köthető. Például amit naponta megtapasztalhatnak, ha felnéznek az égre. Megbeszélni, miért fúj a szél, mitől változik az időjárás, mitől változnak a napok hosszai...gondolom, ezek a tantervben is benne vannak. Saját emlékeim a földrajzórákról olyanok maradtak meg, hogy mik az országok fővárosai, hol miből termelnek sokat. Elhelyezni országokat a térképen. Ma már akit érdekel, csak megnyomja az okos telefont. Persze csak akkor, ha érdekli. Mert attól, hogy szinte minden adat elérhető a világhálón, még egyáltalán nem biztos, hogy ezeket el is akarják érni. Jelen voltam egy olyan telefonálásnál, amikor az Angliában lakó sógorasszonynak mutatta az itthoni menyecske, hogy „nézd, apa hogy rakja a téglát” Ezt nyilván nagyon fontos volt látni. Nem fontos a percdíj se, mert majd apa több téglát rak, s meg lesz rá a fedezet.

El tudok tölteni úgy egy hétvégét, hogy ha hétfőn megkérdik mit csináltam, nem tudok rá mit mondani. Illetve csak azt, hogy semmit. Már az újságban se nézem meg a programokat, mert úgyse megyek le a városba. Néha nem is kell, hiszen idejön a program, néhány száz méterre. Egyszer lementem a parkba, de hamar eluntam. Valamikor – nagyon alapszinten – zenéltem is a barátokkal. Néhány évvel később az egykori dobosunk rám szólt, hogy „leszoktál a zenéről?” Úgy dolgoztam a ház körül, hogy nem volt mellettem a rádió. Amikor még nem szoktam le a zenéről, vadászni kellett a zenés műsorokra. Ma, már bármikor találok akár a TV-ben is. A címet épp onnét vettem. Néha, amikor borzongásra vágyom, váltogatok a Muzsika TV, Sláger TV és a Zenebutik között. Gyors egymásutánban oda-vissza. Általában mind borzalmas. Különösen a szövegektől áll fel hátamon a szőr. Idézni akartam néhány sort, de inkább nem teszem. Aki ismeri, tudja miről beszélek, aki nem, az szerencsés ember. Mint említettem, ezekre csak akkor kapcsolok, ha borzongásra vágyom. Néha ilyenem is van.

A lakott terület vége táblánál már nagyon a nyakamban lihegett egy szlovák rendszámú Fiat. Nem szándékosan hátráltattam, de az út vonalvezetése, és a burkolat minősége nem enged gyors haladást. Az első lehetőséget kihagyta. Tehát nem ismeri az utat. Aztán csak elugrott mellettem, de nem sok haszna volt belőle, mert utolért egy másik kocsit, ami hetvennel haladt a kanyargós hegyi úton. Volt is bennem egy kis káröröm, amiért feleslegesen tolakodott. Síkfő után végkép elszállt az esélye a gyors haladásra, mert egy hosszú kocsisort értük utol, amely indokolatlanul lassan haladt. Nemrég esett egy pici eső, vizes volt az aszfalt, de ez nem adott rá okot. Jelentős volt a szembe forgalom is, egy idegennek reménytelen elhagyni a sort. Igaz, ismerősnem is, de az legalább tudja. A szlovák már kettővel volt előttem, amikor elértük azt az erős lejtőt, ahol akkor is harmadikba kapcsolok, hogy ha kedvemre választom meg a sebességet. A sort egy világoskék minibusz vezette. 25-30 éve volt ezeknek a parányi, hatszemélyes bodegáknak divatja, főleg Japánban. Ez éppenséggel olasz volt, egy Piaggio. Ezt később közelről volt alkalmam megtekinteni.

Meleg van lovak – szokta volt mondani apu. Ugyanis ő beszélt a lovainak. Nem csak, hogy cojde, meg tüled. Ha a Csillag nem boldogult a feladattal, mindig úgy szidalmazta, hogy „mocskos cigány ló” Noha nem is a ló volt cigány, hanem az előző gazdája. Nem mondhatjuk azt sem, hogy „cigánykodott”, csak a kicsi termetéhez kellett volna méretezni az elvárásokat. Alig volt nagyobb a hucul lovaknál, nem bírhatott annyit, mint egy muraközi. Na, de nem is a ló most a lényeg, hanem a meleg. Szabadban dolgozván a tűző napon izzadok is, mint a kutya....illetve ez nem jó hasonlat. Rá is szóltam a kollégára amikor ilyen kijelentést tett, ugyanis a kutya nem izzad. Azért lógatja a nyelvét, mert csak ott tud hőt leadni. Állítólag az ősember azért csupaszodott le, azért vesztette el majd' az egész szőrzetét, hogy izzadni tudjon, s így a jobb hőleadás miatt kitartóbban tudott futni. Nem tudom mennyire helytálló ez az okoskodás, ugyanis a ló is izzad...Na, ez a helyes hasonlat: izzad, mint a ló.

Elnyertük a munkát. Háromszor voltam mintát készíteni, míg elfogadták a másodikat. Felvonultunk a brigáddal. Én se vagyok valójában köves, a többiek meg főleg nem, de elvállalunk mi mindent. Még festést is, pedig azt nagyon utálom. Legalább annyira, mint Feri bácsi a műhelytakarítást (vagy bármiféle takarítást) 100 éves lépcsőt kell felújítani. Ennyi idő alatt megkopott kissé. Rögtön akadt az építkezésen olyan „kolléga” aki jobban tudta volna, jobban fel is van szerelve. Géppel tudta volna végezni azt a munkát, amit mi hagyományosan, kézi szerszámokkal. Valamiért a főnöke nem akarta elvállalni. Már soha nem derül ki ennek az oka.

Én ismerem a várost, de munkatársaimat útba kell igazítani, merre induljanak kaját venni. Nekem nem kell, hiszen bevált gyakorlat, hogy feltöltött tarisznyával indulok el otthonról. Nincs mit tennem, várnom kell, amíg a többiek visszaérnek. Álldogálok a hallban a lépcső alján, őrzöm a szerszámos vasládánkat. Jönnek a dolgozók, köszönünk, aztán megy mindenki a dolgára. Nem ismerjük egymást, nem állunk meg beszélgetni. Még az őrrel se, aki barátomnak szólít. Most el van foglalva. A bejáratnál egy széken a jelenléti ív, oda be kell iratkozni. A mintamunkák készítésekor nem kellett, de most kell. Találkoztam már ilyen nyilvántartással, még ilyenebbel is. Budán még le is fényképezték a kocsi csomagtartóját, és belépőkártyát kellett használni. Ehhez képest nem túl megterhelő ez a napi beikszelés. Csak első alkalommal kell a nevünket beírni. Jön egy indián fiatalember, akit a fehér ruhás festő odairányít a székhez. Aztán azon röhög, hogy nem is fér rá a lapra a neve. Ő se tudja pontosan hogyan hívják a munkatársát. Winettounak nevezi. Valójában José Carlos....kezdetű a neve, de ennél tovább nem tudja megjegyezni. Nem kérdeztem ugyan, de mesél nekem róla. Guatemala-ból jött, nem nagyon tud magyarul. Ez később se derül ki számomra, hogy így van-e. Annyit szól, amikor elmegy köztünk a lépcsőn, hogy „jó reggelt, sziasztok, jó étvágyat, bocsánat...” Ha esetleg nem tudnám milyen messze van Guatemala, a fehér ruhás kéretlenül is megmondja, hogy tizennyolcezer kilométer.
Megjönnek a társaim, panaszkodnak, hogy itt milyen drága minden. Holnap otthon vásárolnak be, a szokott boltban. Inkább kicsit később indulunk, mint ahogy a főnök szeretné. (másnap aztán olyan jól sikerül a később indulás, hogy rá is kell miatta húzni egy órát) Letáborozunk a majd' 3 méter széles kőlépcsőre úgy, hogy akadályozzuk a forgalmat. Pedig elég nagy a jövés-menés. Egyelőre inkább a jövés. Főleg festők jönnek. Van aki fehér ruhában, mások pedig civilben. Lányok is. Egy fehér ruhás sapkában, egy másiknak a bonyolult hajfonata tűnik fel, a harmadiknak a rendkívül szép alakja a lógó nadrág ellenére is. Na, meg a tetkó a derekán. A gyönyörködés csak pillanatokig tart. Nem ezért jöttünk, hanem dolgozni.

A Bükk túloldalán akadt munkánk, immár nem először. Légvonalban nem lenne messze Miskolctól se Borsodnádasd, se Bélapátfalva, sem pedig Eger. A hegy miatt viszont akkorát kell kerülni, hogy felmerül a kérdés, érdemes-e visszafordulni. Vagy inkább menjünk tovább, hiszen már arra sincs messzebb. Út van bőven, lehet válogatni. Húsvét előtt átvágtam a hegyen kelet-nyugati irányban. Legalábbis ami a fő haladási irányt illeti, mert közben minden elképzelhető irányba kell kanyarogni. (Van olyan szakasz, ahol 800 méter előrehaladásért 3 km-t kell autózni a terepviszonyok miatt) Kirándulásuk után néhány nappal jött egy megkésett hóvihar, ami eszméletlen károkat okozott az erdőben. Ennek nyoma még most is látható. Megdöbbentő látvány a rengeteg kidőlt fa. Nem szívesen jártam volna erre a vihar idején, de még az utána következő héten sem, amikor még egymást érték az útakadályok.

- Jövök holnap is – köszöntem el az őr úrtól, akit magunk közt csak bakternak nevezünk. Előtte nem mondjuk, mert valamiért bántónak érzem ezt a megnevezést.
- Gyere barátom!
Nem vagyunk barátok, hiszen egymás nevét se tudjuk. (Ő a bakter, én meg a köves.) Mégis jól esik, a megszólítás. Negyven évvel ezelőtt akinek nem tudtuk a nevét, úgy szólítottuk, hogy „öreg”. Mások úgy mondták, hogy „haver” de az olyan paraszt. Ma inkább a „tesó”, vagy „tesvérem” dívik, de az meg olyan...olyan kisebbségi. A kisebbségi barátom fiától hallottam, aki éppen az aktuális őr urat szólította úgy, hogy „szép báttya”. Török sorozatból hallom, hogy „bátyám” Ez is tetszik, de mi már a feleségemmel is úgy mondjuk egymásnak, hogy „öcsém”. Egyik rokonom lányaitól hallottam hajdanán, hogy „öcsém apuci”

Na, szóval a bakter úgy mondja, hogy „barátom”. Két őrrel találkoztam a két hét után is csak lehetséges munkahelyen (hisz még most is a mintáknál tartunk) A másikról nincs mit mondani. Középkorú, autószerelő haverja van, aki nem ér rá. Ennyi. A szóban forgó őr közel jár a hatvanhoz, pödrött bajszú parasztember. Szombaton nincs nagy sürgölődés az építkezésen, még a kocsit is bent hagyhattam az udvaron, hiszen csak a gipszkartonosok, a liftesek....meg én, az hat fő. Se fehérkőműves, se burkoló, akiktől elleshetnék valamit. Az öreg is unatkozik, bár aki őrnek áll, hozzászokhat az unatkozáshoz. Egy kőfaragó kolléga mesélte, hogy ő két hónapig bírta az őrködés magányát. Ez az őr, amikor hallotta a porszívóm hangját, bejött megnézni, mit csinálok. Jöhetett volna kicsit később, amikor a várakozás munkafázishoz érek, de ha már odajött, leállítom a gépet. Ő pedig beszélgetni akart. Nem küldhettem el, hogy jöjjön később, hátha elmúlik akkorra a hangulata.
Megkérdeztem, van-e okos telefonja, mert a főnököm látni akarja, mit alkottam. Vittem ugyan magammal olyan telefont, amivel tudok fényképezni, de se szöveget, se képet nem tudok róla küldeni. Főleg, hogy még kártya sincs benne. Amit használok, az kizárólag telefonálásra jó, meg az időt megnézni. Ettől okosabb nem is kell, hiszen többnyire nyakig vagyok a porban. Hogy össze tudnám már karcolni a simogatós telefont. Képküldés tehát marad a szokásos módon, este e-mailban. Örüljön, hogy így is láthatja! Lényeg, hogy az őrnek nincs okostelója, de majd talán bejön az egyik építésvezető, aki meg tudja oldani ezt az országos problémát.
Aztán még mond valamit az építésvezetőről, meg valami olyasmit, hogy „ledőltem”. Látom is a tarkóján furcsán gyűrődött fehér haját. Figyelni kezdtem arra amit mond.

- Nagy cucc! - mondhatnánk, hiszen egyre több autóban már alapból hiányzik. Viszont egészen más az, ha kellene, de kipurcant. Mint ahogy a munkatársaim közt vita van arról, hogy a 25 éves transzporterünk turbós volt-e eredetileg. Szerintem egész biztosan nem, hiszen nekem volt olyan autóm amiben elromlott. Semmi erő nincs akkor benne. Vagyis a céges autónk nem lenne ennyire fürge, egy elromlott turbóval, hiszen gyárilag úgy van kialakítva, hogy ne lehessen egyszerűen nélkülözni.

Na, de kezdjük az elején! Egerben kellett egy mintamunkát elvégezni. Ezen múlik, hogy lesz-e szerződés a továbbiakra. A főnök nem szerette volna, ha ezért kiesik két ember a termelésből, így jött az ötlet, hogy szombatra időzítsük az akciót. Nekem kapóra jött a dolog, mert legalább hazavihetem a feleségemet, hogy lenyírja a füvet, leszedje a földiepret. Fatornyos kicsi falunk majdnem útba esik. Nincs jelentősége, hogy 69, vagy 75 km az út. A főnök eléggé toleráns, akár mondhattam volna neki, hogy teszek egy leheletnyi kerülőt. Kollégám hatására mégse tettem. Ő nagy mestere a félrevezetésnek, olykor teljesen értelmetlenül vetít, mint ahogy most is tettük. Amikor a céghez kerültem, nehezen szoktam meg, hogy a „hol jártok?” kérdésre soha nem a valós pozíciót adtuk meg, hiszen mindig akadt egy-egy privát kerülő, valami elintéznivaló. Ha egyéb nem is, de meg kellett állni kaját venni, vagy dohányt. Nekem például erre soha nem kellett időt szakítani a munkaidőből, hiszen reggel már feltöltött tarisznyával kezdek. Mint ahogy egy házasságban, a brigádban is összecsiszolódnak az emberek. Ha a kolléga lexarja, akkor én is.