Vén hülye! Nem akarja tudomásul venni, hogy megöregedett.

Egész életemben nehéz fizikai munkát végeztem, ha egy mód volt rá, egyedül. Csak akkor hívtam segítséget, ha elkerülhetetlen volt. Magam is beleestem abba az általános hibába, hogy a gyerekemnek könnyebb életet szántam. Nem tudom hiba e valójában ez a törekvés, de a társadalom szempontjából nem egészséges. Te csak tanuljál kisfiam, ameddig csak lehet, hogy aztán jó életed legyen, ne kelljen gürcölni, cipekedni, mint nekem! Ennek ellenére volt néhány, utólag boldognak tartott évem, amikor beállt mellém a gyerek ráérő idejében dolgozni. Nem szívesen tette, de később már nem így emlékezett rá ő se. Aztán végzett az összes iskolával, és mint várható volt, nem talált a közelben munkát. Elköltözött Budapestre, ideiglenesen a húgához, aki nem rejtette véka alá, hogy nem örül ennek a helyzetnek. A lányunk ekkor már évek óta ott élt, de a fiunk naponta...vagy szinte naponta itthon volt velünk.

Másnap idehaza elkezdtem dolgozni. Egy kétemberes hosszú követ kellett volna a megmunkáláshoz átforgatni. Nem bírtam. Újból nekiveselkedtem, de nem ment. Ibolya ezt látva megkérdezte, hogy segítsen-e? (Egy 50 kilós asszony egy mázsás kő ellenében mit tudna segíteni?) Kitört belőlem a zokogás. Aztán persze hozzászoktam a helyzethez, de akkor valahogy kitört belőlem a nagyon szerencsétlen vagyok érzés.

Már majdnem letelt a harmadik vasárnapi ügyeletem is eseménytelenül, amikor szólt a feleségem, hogy csörgött a telefonom, de nem tudta felvenni. Éppen a telefon miatt hordok idehaza is oldalzsebes nadrágot, de a délutáni heverészős zenehallgatáskor kitettem az asztalra, aztán ott felejtettem. Na mindegy, majd visszahívom. Biztosan a főnök szólt volna, hogy visszaveszi az ügyeletet, hiszen már háromnegyed hét van, hazaértek a strandról.
Már az is gyanús volt, hogy vonalas számról hívtak. Nincs szerencsém, menni kell! De még kollégát is kell kerítenem, mert egyedül nem megy.
- Halló, tessék!
- Szia Jóska! Lenne egy sürgős fuvar. Hadra fogható vagy?
- Igen. Gyere!
- Hol vagy?
- A teheneknél.

Úgy rémlik, régebben mintha tanyaként határozta volna meg ezt a helyszínt. Bár az barokkos túlzás volt, hiszen nincs ott semmiféle tanya. Lényeg, hogy tudom hol keressem. Magamhoz vettem egy flakon vizet, hiszen bizonyára szükség lesz rá. Alacsonyan jár már a nap, a kora délutáni 38 fok alább hagyott, de még most is 30 fölötti.
(Emlékszem egy slágerre ifjú koromból. Úgy azonosítottuk be, hogy „Monakó,” bár az volt a címe, hogy 28 fok árnyékban. Gondolom, ez akkor azt jelentette, hogy baromi meleg. Hol vagyunk már ettől?)

- Úton vagy? - kérdeztem Judittól a telefonban, mert még nem volt ott a találkozási ponton, amikor én odaértem.
Alig hallottam mit mond, mert a körút forgalma is elég zajos, a telefonom se szól igazán jól, na meg a hallásom se az igazi már. Lényeg, hogy úton van, és 5 perc múlva ott lesz.
Eltelt egy negyedóra. Kezemben a neki szánt könyvvel ballagtam a járdán, amerről vártam, hogy majd érkezik. Az aluljáróból jött fel egy hasonló alkatú nő. Ugyan ki más lenne? Figyeltem, ahogy közeledik. Vártam, hogy felismerjen. Nyolc éve találkoztunk, de képeket láttunk egymásról azóta is. Meglepően sokat változott. Kicsit meg is öregedett. Ő se ismert meg.
- Engem keresel? - szóltam rá köszönés helyett
Ide jön, tudja, hogy várom, rá is szóltam, de nem kapcsolt. Megtorpant, egy pillanatra meg is állt, levette a szemüvegét, majd értetlenül tovább indult. Sűrű bocsánatkérések közepette próbáltam kimagyarázni magam. Nem volt ismerős az arca. A pisze orrát, rajta egy halvány anyajeggyel, a felkunkorodó szájszegletét, a fekete szemeit nem fedeztem fel rajta. Benézett az utcába, ahol az a kisteherautó parkolt amiről képet küldtem neki. Na, majd most kapcsol, hogy mégis engem keres. De nem. Ment tovább. Már biztosan nem ő volt.
Megcsörrent a telefonom.
- Itt vagyok a Lehel és a körút találkozásánál. Merre menjek?
- Dél felé. Megyek eléd.
Felbukkant az aluljáróból. Ez már biztosan ő. Pontosan úgy néz ki, ahogy emlékeztem rá. Nem lehet senkivel összetéveszteni. Miért is gondoltam, hogy az a másik...aki legalább 10 évvel öregebb nála. Vigyorogva, kitárt karokkal közeledtem felé. Szokatlan érzés volt egy akkora nőt megölelni, aki magasabb nálam. Mindenekelőtt elmondtam, miként jártam az imént.
- Ilyen magas is volt?
- Pontosan.

Harminc kilométert tettünk meg indulás óta. Közben egyszer megálltunk tankolni. Éreztem, mintha egy kicsit húzna a kormány jobbra. Biztosan puha a gumi. Majd Gyöngyösön bemegyek egy benzinkútra. Nincs értelme megállni, úgyse tudok vele mit csinálni. Szervós kormánynál nem nagy dolog kicsit rátartani. Haladtunk még 3 km-t. Nem néztem a fordulatszámmérőt, (a sebességmérő évek óta csak ritkán működik) de úgy 90-el mehettünk, amikor a jobb első gumi cafatokra szakadt. A kolléga is azonnal felismerte, mi történt. Hagytunk az aszfalton egy kis féknyomot, de biztonságosan sikerült leállni az út szélére. A felnin volt egy ütésnyom, de bizonyára a pereme vágta szét az üres gumit. Ez utólag már mindegy.

Szerencsére volt pótkerekünk, lánccal felhúzatva a plató alá. Ezt le is tudtam engedni, de ettől többre nem jutottam. A csavarokat nem bírtam megmozdítani. Csak elhajlott a felnikulcs. Mindegy is, mert emelőnk nem volt. A kolléga telefonált a fiának, keressen szerelőt a legközelebbi faluban. Talált is, de azt üzenték, nem jönnek ki. Aztán telefon az otthon maradt munkatársnak, menjen el a gumishoz...Nem tudom mennyi ideje tébláboltunk ott. Kiraktam az elakadásjelzőt, és vártuk, hogy valaki megmentsen.
Aztán a gondviselés küldött egy fiatal vállalkozót, aki Sátoraljaújhelyről ment hazafelé Budapestre. Jó korán kelhetett, mert legalább 150 km-t tett meg indulás óta. Nem értem miért nem a pályán ment, de nekünk ez volt a szerencsénk. Megállt a háromszögünk előtt. Kitette a vészvillogót, s megkérdezte, segíthet-e? Segíthetett. Volt emelője, megfelelő kulcsa, de még pumpája is. Utóbbival nem sokra mentünk, de annyi levegő volt a pótkerékben, hogy lassan visszaballagjunk 4 km-t a benzinkútig. A mentőangyalunk nem ám csak úgy a rendelkezésünkre bocsátotta a szerszámait, hanem ő maga végezte el a kerékcserét. Biztosan megszánta a két hetvenéves vén trottyot. Leírnám a nevét is, de nem kérdeztük.
Eltelt talán egy óra is, amikor a kollégának eszébe jutott, hogy otthon van a kamionos öccse, akinek van mindene, utánunk is tudott volna jönni, őt kellett volna felhívni!
Na, majd legközelebb legyen eszedbe!

Sírköves szakmai hiányosságom, hogy nem tudok betűt vésni. Márványba elkövettem néhányszor, de a grániton elcsúszik a véső. Tudom, be kell előbb karcolni, de egyszer ugyan vettem rajztűt, csak épp a második betűnél eltört a gyémánt, s ezután nem úgy vette az ívet, ahogy akartam. Mindennek ellenére előfordulnak elháríthatatlan felkérések. A gépek világában nem lenne nagy kihívás, csak meg kell venni a szükséges felszerelést. A kvarchomok csodákra képes. Bár, temetőben így sem egyszerű.

A barátom kivágta a fóliát. Vagyis a sablont. Eddig eljutni se volt piskóta. Kölcsön kocsival, kölcsön felszereléssel kivonultam a temetőbe. A kiskaputól legalább 200 méter a munkaterület. Nem kell segítség, megoldom egyedül. Talicskára tettem a kompresszort, és betoltam a sírhoz. Kihúztam annyi hosszabbítót, amennyi csak volt (kb 120 m) Odatalicskáztam az áramfejlesztőt, beindítottam. Elsiettem a hosszabbító másik végére, bekapcsoltam (volna) a légkompresszort, de csak egyet horkant. Visszasiettem az áramfejlesztőhöz, megint beindítottam, ismét visszasiettem, az eredmény ugyanaz. Harmadik próbálkozás után felsejlett, hogy talán a hosszú kábel miatt kevés az energia. Meg aztán elsőre is az lett volna a logikus, hogy ha már talicskázok, mi a csudának húzom ki a 120 méter kábelt? Így az aggregátot is a sír mellé vittem. Így se jártam sikerrel. Felragasztottam a fóliát, de ettől tovább nem haladtam. Következő ötletem, hogy a sógortól elkérem a sok évvel ezelőtt odaajándékozott áramfejlesztőmet. Nem lakik messze. Nyilván a felszerelést nem hagyhattam őrizetlenül, így mindent visszahordtam a kocsiba. A sógor (ahogy gondoltam is) nem volt otthon. Ez nem feltétlen rossz dolog, hiszen a gépet egyébként sem a lakásban tartja, még csak nem is a boros pincében, hanem kinn a birtokon. Nagyon régen jártam ott, el is bizonytalanodtam a földutak labirintusában, de csak odataláltam. A kerti ház teraszán szólt a rádió, ami jó jel, mert nem ment haza attól, hogy én nem látom sehol. Végül mégis rátaláltam, előbányásztuk a keresett gépet, sikerült is beindítani.

Nem bűvöltek el soha a fegyverek. Gyerekkoromban ugyan készítettem meghajlított botra kötött spárgából íjat, nádszálra drótozott szeggel nyílvesszőt, de ez csak a szomszéd tv-jének hatására történt, ahol a Robin Hood sorozatot néztük. Harcértéke alulról közelítette a nullát. Legénykoromban a szomszéd srác szerzett (nem kizárt, hogy csak kölcsön kapta) egy légpisztolyt, amivel elmentünk fácánra vadászni. Be is cserkésztük a madarat, de amikor észlelt bennünket, akkora zajjal rebbent fel, hogy mi jobban megijedtünk nála. Az apró ólomdarabot felesleges volt utána küldeni, mert talán utol se érte volna. Arról nem beszélve, hogy célzásra nem volt idő mielőtt kívül került a lőtávon.
A katonaságot most hagyjuk. Ott ugyan meg kellett tanulnom 7,62-es, 9, valamint 100mm-es kaliberű fegyverek kezelését, de nem szerettem meg a lövöldözést. Eltelt 40 esztendő, amikor a Feribá’ barátom testvére kezembe adta a vadász puskáját benn a szobában. Megnézegettem, majd visszaadtam. Kinevettek, hogy félek a puskától. Nem félek tőle, de mit kezdjek vele?
Ezen gondolatok aktualitását a tegnapi rokonlátogatás adta. A teraszon két légpuskát tartanak. Agrár környezet, s a szomszédnál van egy patkánytenyészet. A rágcsálók átjárnak a tyúkok eledelét megdézsmálni. Vannak ugyan kutyák a portán, de nem a tyúkudvarban. Így marad megoldásnak a sportlövészet több-kevesebb sikerrel. Kiegészítő megoldás az élvefogó csapda. Ez persze nem elég hatásos, ha rendeltetésének megfelelően használják. Mondhatják ugyan, hogy többet vissza ne gyere, de aligha értené meg. Inkább a vizes hordó tesztet alkalmazzák. Aztán az unoka szalad haza, hogy a mama tanítja úszni a patkányt. Ha mégse tanulja meg, akkor légi úton kerül vissza a kiinduló állomásra. Aztán mindig jönnek újak. A harc soha nem ér véget.

Nem hittem volna, hogy meg tudom majd szokni a sok buszozást én, aki évtizedek óta kocsival járok, ráadásul rendszertelenül. Pedig megszoktam. Háztól-házig naponta két és fél óra. Eleinte olvasással töltöttem az időt, később saját magamnak összeállított zenét hallgattam (Pink Floyd, Deep Purple...lehetőleg hosszabb műveket választva) Újabban egyszerűen a rádiót kapcsolom be, de sokszor egyszerűen végigbambulom az utat. Nézegetem a diáklányokat. Egykori öreg kollégám kérdezte, hogy minek lesed te őket? Hogyhogy minek? Mert örömöm lelem benne. Nem szempont, hogy unokának is túl fiatalok. Ami szép, az szép. Miért baj, ha gyönyörködöm benne? Ami az utazás élményét adja mégis az, ha beszélgetek az utastársakkal, vagy a „futótárssal”. Ez utóbbi egy, a gyerekeim korosztályába tartozó elvált asszony, akinek nem tudom a nevét, de ezen kívül sok dolgot elmesélt már magáról. Először azért figyeltem fel rá, mert el volt késve, és nagyon igyekezett lefelé a sok száz lépcsőn, szinte futott. Következő néhány alkalommal ugyancsak így láttam. Nekem is szűkös volt már az időm, ezért nevezem azóta is a futótársamnak. Írtam már jegyzetet a hajóskapitányról, a nyugalmazott gyerekorvosról, de tegnap szinte az egész utat végigbeszélgettem. Érdekes, hogy így jobban is telik az idő.

Csütörtökön állítottuk a sátrat. Igazi paraszt lagzit...vagy valami hasonlót akartak. Azért csak hasonlót, mert az igazi gazda a saját portáján állít sátrat. Kivéve Cserépváralját, mert ott olyan szűkek a porták, hogy az utcát kell elzárni a sátornak. Nálunk, amikor kiment divatból a sátras lagzi, eleinte a kultúrházat bérelték ki, majd rákaptak a népek az iskola ebédlőjére. Ez már sokkal előnyösebb megoldás lett, mert itt legalább van rendes nagyüzemi konyha. Ezt a megoldást turbózták fel az udvaron felállított sátorral. A szervezést még az is bonyolította, hogy a menyasszony külföldi, és ennél fogva a rokonai is. El kell őket szállásolni! Nem egy nagy kihívás egyébként, mert a mi kicsi falunkban élünk kétezren, de talán szálláshely is van ennyi. A rokonok egy része a megszokott helyére megy, hiszen rendszeresen járnak ide nyaralni Szlovákiából. A fiatalok is így ismerkedtek meg négy éve. Nem szlovákok, hanem magyarok. Legalábbis otthon. Mint ahogy E.Vidasicsova elmondta, ő mindenhol idegen, mert a beszédével lebukik. A szlovákok felismerik benne a magyart, az itteniek pedig a szlovákot. Noha én csak azt hallom, hogy palócosan beszél, de valami gyönyörűen. A Dia beszédében ez csak hajszálnyit érezhető. Aki nem ismeri, annak fel se tűnik. Kivéve, ha felbosszantják. Akkor nagyon felvidéki. De még kicsit gonosz is. Nehezen viseli a munkahelyén, ha a szlovák vendégek bunkók. Beszólnak, hogy nem tudnak ezek (mármint a magyarok) semmilyen nyelven. Aztán elkezdenek angolul makogni. Dia végzett szinkrontolmács angolból. Ilyenkor úgy fejezi ki magát, hogy ne értsék. Azt persze nem mondja meg nekik, hogy szlovákul is tud. Akik rendesen viselkednek, azokkal segítőkész.

Végül nem is a Kilencujjú figyelmeztetése volt az, ami magához térítette a társaságot, hanem az üreg mélyéről jövő morgás. Mind ismerték ezt a hangot. Odahaza az oroszlán morgott így, ha túl közel merészkedtek hozzá és az elejtett zsákmányához: az állat ezzel jelezte, hogy megadja a lehetőséget a visszavonulásra. Tapasztalatból tudták, ha ilyenkor visszavonulnak, semmi bántódásuk nem esik, mert az oroszlán nem vért akar, hanem nyugalmat, viszont ha ott maradnak, akkor bizony kész támadni is.
A vezér és a Kilencujjú ösztönösen hátrálni kezdett, azonban két lépés után beleütköztek a többiekbe, akik kétségbeesve forgatták a fejüket: ők sem akartak a ragadozó közelében maradni, ugyanakkor kihátrálni a hidegbe, ahol a fehér pernye hullik rájuk, semmivel sem volt vonzóbb lehetőség, mint a maradás.
Nekik kettejüknek pedig így nem sok választásuk maradt. Ők inkább lettek volna kint, de ahhoz az egész falkán kellett volna keresztülverekedniük magukat. Ez bizony csapda volt. Ismét egymásra néztek, mintha megerősítést várnának a másiktól, aztán a vezér is lehajolt, és megmarkolt egy követ – ebből szerencsére elég sok akadt az üregben. Tudták, hogy ha tényleg egy oroszlán van odabent, semmi esélyük ellene, a falkában pedig igazából már senki más nem maradt, akire számíthattak volna, de ha már meg kell halni, legalább nem adják könnyen magukat.
Sokáig álltak mozdulatlanul, kövekkel a kezükben, várva, hogy történjen valami. De az állat végül nem jött elő. A morgást is abbahagyta hamar, csak a léptei neszét lehetett hallani. Rövidesen világossá vált, hogy bármi is rejtőzik odabent, ugyanúgy csapdában van, mint a falka, és erre már ő is rájött.
A vezér megnyugodva eresztette le a követ, de a Kilencujjú rögtön rámordult, és az üreg bejárata felé intett, ahonnan most már szinte semmi fény nem szűrődött be, viszont nem csak hogy a különös eső nem állt el, de még a szél is feltámadt. Most már aztán tényleg szó sem lehetett arról, hogy elhagyják az üreget: bárhogy is lesz, itt kell éjszakázni. És akármilyen félénknek is bizonyult az üreg mélyén bujkáló állat, bármikor rászánhatja magát a támadásra, ha másért nem, hát azért, hogy kijusson a csapdájából. És ha ezt teljes sötétségben teszi, akár az egész falkát is lemészárolhatja, mert esélyük sem lesz ellene.
Csakhogy az üreg mélyén már most teljes sötétség volt, sőt, oda talán soha nem is jut fény. Beljebb menni ezért őrültség volna.
Tehát az állatot kell kicsalogatni valahogy.
Ezen legalább nem kellett sokat gondolkozni, hiszen semmi más megoldás nem volt, mint köveket dobálni rá. Igaz, ha az üreg elég mély, akkor egyszerűen beljebb húzódik, viszont ha nincs hová bújnia, kénytelen lesz megkísérelni a kitörést. Vagy működik, vagy nem, de itt csak kövek voltak, így csak ezzel kezdhettek valamit.
A haditerv hamar megszületett. A ragadozók nem szeretik a nyílt terepet – azok legalábbis, amik üregekben rejtőznek, egész biztosan nem -, tehát az állat üreg valamelyik fala mentén fog megiramodni, ez nyilvánvaló. A túlerőt meg főleg nem szeretik, így ha a falka tagjai mind középre húzódnak, nem fog nekik ugrani, hanem egyszerűen eliszkol.
A vezér utasítására – még ha nem is mindenki értette pontosan, miről van szó – összeszedtek minden követ és szikladarabot, amit csak találtak, aztán vezényszóra egyszerre kezdték az üreg belseje felé hajigálni.
Tizenegy kő repült a sötétségbe, némelyik süvítve szállt az üreg mélyére, mások ártatlanul koppantak az üreg falán, mindenesetre a vezér nem szívesen lett volna a másik oldalon. Aztán lélegzetvételnyi szünettel később újabb tizenegy kő követte az elsőket.
Aztán váratlanul nyüszítés, majd csend.
Kilencujjú, megfeledkezve róla, hogy elméletileg nem ő irányít, jelzett, hogy ne dobjanak több követ, és maradjanak csendben. Mindenki lélegzetét visszafojtva figyelt, de semmit nem lehetett hallani bentről. Az ifjú hím bedobott egy követ: ez nem csap akkora zajt, hogy ne hallják meg az állat reakcióját, de elég zavaró ahhoz, hogy valamit reagáljon rá.
Most sem történt semmi.
A Kilencujjú a vezérre nézett, és szélesen elvigyorodott. Nem ez volt a terv, de a jelek szerint megölték az állatot.
Az éjszaka, függetlenül attól, hogy a Kilencujjú dobása milyen jól sikerült, elég nyugtalanul telt. A vezér legalábbis szinte semmit nem tudott aludni, állandóan azon kapta magát, hogy hallgatózik, és biztos ami biztos, néhány követ azért lefekvés előtt a keze ügyébe helyezett. Bemerészkedni az üreg mélyére őrültség lett volna, hiszen nem láttak semmit, úgy pedig még akkor is veszélyes lett volna, ha már nincs bent élő állat, de hát arra sem lehetett mérget venni.
Hosszú éjszaka volt, és mikor végre felkelt a nap, kint még mindig esett az a különös valami, sőt, most, ha lehet, még sűrűbben, annyira, hogy szinte nem is lehetett látni tőle semmit. Az azért így is nyilvánvaló volt, hogy a tájat fehér lepel fedi – vagy, igazából nem is volt már táj, csak az a fehérség. A vezér bárhogy erőltette a szemét, sehol nem találta a patakot, amit eddig követtek.
Őrültség volna kimenni, pedig lassan ideje lett volna már enni valamit. A többiek is éhesek voltak, és sűrűn tekintgettek az üreg szája felé, de egy lépést sem tettek volna abba az irányba. Főleg, hogy már a kijárat közelében jóval hidegebb volt, mint bent, a hidegből meg már nagyon elegük volt.
Ülni és várni, éhesen, ki tudja, meddig. Ez nagyon rosszul hangzott. A Kilencujjú nem is bírta sokáig, és mikor a kinti sápadt fényből végre beszűrődött annyi, hogy nem kellett attól tartani, orra bukik, két jókora követ marokra fogva elindult befelé. A vezér is felkelt, hogy vele tartson, de a Kilencujjú csak intett, hogy fölösleges. Óvatosan araszolva eltűnt az üreg mélyén, hogy aztán nem sokkal később újra felbukkanjon, a vállán cipelve egy gyerekméretű, sötét szőrű, betört fejű állatot.
Láthatóan döglött volt. A vezér kérdő pillantására a Kilencujjú csak a fejét rázta: nincs több belőle. Ledobta a földre, a falka tagjai pedig, bár persze óvatosan, de kihasználva, hogy végre van valami, ami eltereli a figyelmüket az éhségről, körbeállták az állat tetemét.
Hasonlított az otthonukból is ismert oroszlánokra, még ha nem is volt pontosan ugyanolyan. Azért életében veszélyes lehetett, és a vezér inkább elképzelni sem akarta, mit tehetett volna velük, ha a Kilencujjú nem találja fejen egy kővel. Talán egyszerűen kimenekül, de akár el is kaphatott volna valakit. Az állat szájából kilógó tépőfogak alapján nem jelentett volna neki gondot elharapni egy ember torkát.
A pernyeeső sem aznap, sem a következő nap nem akart elállni. A falkatagok egyre feszültebbé váltak, és időnként már egyetlen rossz mozdulatért megmarták a mellettük levőket: két napja nem ettek, és szinte nem is mozogtak. Ha rajtuk múlik, eddigre akár szomjan is halhattak volna, de a vezér emlékezett rá, hogy az a fehér por a földön, ha hozzáér, vízzé válik, így az üreg szájánál a szikláról lekapart fehér kupacokat a tenyerében melengetve kerített magának innivalót, és miután a többiek látták, hogy semmi baja nem lesz tőle, követték a példáját.
Az eső – mert akármilyen különösen nézett ki, mégiscsak annak kellett lennie, főleg, hogy a fehér lepel is ebből keletkezett, az meg ugye víz volt – egy idő után eláll, ebben a vezér teljesen biztos volt. Odahaza is akadtak napokig tartó esőzések, de egyik sem tartott örökké. És akkor majd tovább mehetnek. Emiatt nem aggódott. De muszáj volt végre valami ennivalót keríteni. Csak hát fogalma sem volt, honnan.
A harmadik nap reggelén aztán a Kilencujjú megelégelte a dolgot, és leballagott az üreg mélyére, ahonnan másodszor is felhozta a dögöt. Miután első nap alaposan megnézték maguknak, visszavitte a sötétségbe, ne legyen szem előtt. Mostanra már kezdett kellemetlen szaga is lenni, amit messziről is éreztek, most meg, hogy a Kilencujjú előhozta, még inkább.
A vezér felvont szemöldökkel bámulta hol a fiatal hímet, hol a dögöt, nem tudva mire vélni ezt az egészet. Mit lehet kezdeni egy állattal?
Egy döglött állattal.
Aztán hirtelen rájött. A Kilencujjú enni akar belőle! Hiszen ezek az állatok is éppen ezt csinálják más állatokkal, tehát elméletileg lehetséges.
De ugyanebben a pillanatban megértette a dolgot a Füvek Ismerője is, és hangos rikoltással vetette magát a Kilencujjú elé, hogy elrángassa a dög közeléből. A Kilencujjú persze egyetlen mozdulattal kiszabadult a gyenge szorításból, aztán hátrébb lökte az öreget. Az viszont rögtön újra támadott, aztán újra és újra, hiába próbált szabadulni tőle a fiatal hím, sehogy nem sikerült neki. A vezér érezte, hogy közbe kéne avatkoznia, szét kéne választania őket, de egyelőre még azt sem tudta, kinek a pártját fogja. Ő is pontosan tudta, hogy vannak füvek, amit megölik az embert, bizonyos állatok viszont gond nélkül ehetik őket: mi van, ha ez a helyzet itt is, ha ez a sötét szőrű oroszlán is mérgező, ha megbetegíti, vagy akár meg is öli, aki eszik belőle?
És különben is… megenni egy állatot? Már a gondolattól is felfordult a gyomra, azt meg elképzelni sem tudta, hogyan kellene egyáltalán hozzálátni…
Viszont semmi más nem akadt a barlangban, amit megehettek volna, és az éhhalálnál azért még ez is jobbnak tűnt.
Végül nem volt alkalma szétválasztani őket, mert a Kilencujjú, megelégelve a másik okvetetlenkedését, hirtelen teljes erőből vágta az öreget az üreg falához. Mindannyian hallották, mikor a szikláknak csapódott a feje, az a reccsenés pedig nyilvánvalóvá tette, hogy az öreg nem fog felkelni többé.
A falkatagok eddigre már rég talpon voltak, de nem mertek mozdulni a helyükről. Most is csak annyit tettek, hogy egy lépést hátráltak. Persze, hogy eszük ágában sem volt beleavatkozni: ha nem teszik, a Kilencujjú nem fogja bántani őket.
A vezérnek viszont nem volt választása. A Kilencujjú megölte a Füvek Ismerőjét! Megölt egy falkatagot, és függetlenül attól, hogy kit, ezt nem lehetett annyiban hagyni. Kihasználva, hogy a Kilencujjú épp a Füvek Ismerőjének mozdulatlan testére figyel, felkapott egy követ, és az ifjúhoz vágta, aztán meg sem várva a dobás eredményét, rögtön rá is rontott. A harc kimenete nem volt kétséges. A vezér rövid dulakodás után holtan terült el a Füvek Ismerője mellett.
A győztes ráparancsolt a falkára: Egyetek! Senki nem mert ellent mondani. Azonban hiába próbálkoztak bárhogy, a sűrű, sötét szőrzet ellenállt. Tépték-harapták, de nem jutottak vele sokra: csak az állat füleit tudták lerágni. Szörnyen rossz íze volt, és a szaga sem tette éppen kívánatossá. Azért ettek volna persze többet is, de nem tudtak hozzáférni az ehetőnek gondolt részekhez.
A Kilencujjú unta meg elsőként. Morogva feltápászkodott, és átballagott a két öreg falhoz fektetett testéhez.
Ezeken sokkal kevesebb volt a szőr.

Még épp csak hajnalodott, mikor a vezér, a csapatból elsőként, felébredt. Fázott, és éhes is volt, és jelenleg egyik problémára sem tudott megoldást találni.

A hideg még attól is elvette a kedvét, hogy nyújtózkodjon. Felült, végignézett a falka többi tagján, akik egy kupacba húzódva hevertek körülötte, de szinte rögtön meg is feledkezett róluk, mert valami nagyon különöset látott. A talajt minden irányban valami áttetsző, fehér réteg lepte be, mintha homokot fújt volna rá a szél. Pedig a levegő egyáltalán nem mozdult.

Óvatosan kinyúlt és megérintette a fehérséget. Hideg volt, és rátapadt az ujja hegyére. Aztán pillanatokkal később vízzé változott. Ijedten ugrott talpra, amivel felverte a többieket is, akik előbb őt bámulták értetlenül, azután azt a fehér valamit, ami körbevette őket. Látva, hogy a vezér ideges, ők is nyugtalanná váltak. A vezér rájuk mordult, hogy maradjanak csendben, majd a figyelmét újra a különös anyagnak szentelte.