Előző írásomat azzal kezdtem, hogy a fiatalasszony jött kaput nyitni. Pedig nem ezzel kezdődött a történet, hanem azzal, hogy meg kellett találni a címet. Pista bácsi a saját városában is eltéved, néha még a címet is rosszul tudja. Aztán kér telefonos segítséget, de mivel én vezetek, s nem tudom mit beszélnek, csak arra hagyatkozhatok, amit félrehallott. Ez esetben mondta a falu nevét, utcát, házszámot. Tiszta ügy. A falut egyszerű volt megtalálni. Az utcával se lett volna gond, hiszen a főutcán kicsi fatáblák mutatták, merre mit találunk. Az utolsó utcába befordultunk, de még ez sem az volt. A legelső ház előtt megálltunk, de nem ő érdeklődött, hanem engem küldött. Legalább a megrendelő nevét tudtuk. (volt már eset, hogy azt se) Szerencsére ismerték itt Juhász urat, így meg tudták mondani, hogy melyik faluban keressük.
Ma már nem állok be Pista bácsihoz a műhelybe dolgozni, de ha szállítani kell, számíthat rám. Nem gyakran, így mindig van mit kibeszélnünk. Ma már az a gyakorlat, hogy előző nap bemondja nekem a címet, s én megkeresem a guglin. Aztán már nem kell térkép, hiszen meg tudom jegyezni az útvonalat. Jártunk így Pécelen, szállítottunk Mádról Gödöllőre, s néhány közeli helyszínre.
Hirdetés
Most mire megjelentem a telepen, az autó már megpakolva várt. Elég féloldalasan, de nem vettem a fáradságot, hogy megigazítsam. Pista bácsi kerékpárral indult hazafelé, s mire hazaért, én ott vártam a háza előtt. Ekkor derült csak ki számomra, hogy ő nem tervezte velem jönni. Nem most kellett volna bemennem hozzá, hanem majd visszafelé a pénzzel. Na szépen vagyunk. Nem elég, hogy azt se tudja hová kell menni, de még a pakolást is rám hagyja. Mindegy, legalább nem fecsegi végig az utat, a helyszínen se kell majd az unalomig ismert vicceit se hallgatnom, amivel az üzlettársat akarja szórakoztatni. Eléggé egyedi a humora, nem mindenki érti. Egy példa: Budapesten 3 utcát neveztek el róla. Mester utca, Szép utca és Király utca. Állítólag volt aki rákérdezett, hogy “Mé? Magát hogy hijják?”
Kerítésre való fedköveket vittem, ami nem egyemberes. A gazda jó nagydarab fiatalember. A fiatalsága persze viszonylagos, hiszen úgy gondolom, betöltötte az ötvenet, de tőlem így is fiatalabb egy húszassal. Kettőnkre várt a lepakolás. Szerette volna, ha nem a fal tövébe rakjuk, hanem a kerítésre, ahová rendelte, de ezt a munkát a kolléga nem vállalta. Inkább ajánlott egy egri vállalkozót, aki akkora összeget mondott, hogy maradtak a házilagos elhelyezésnél.
- Kérdezte a mester, hogy fogom-e bírni?
- Mentős vagyok, ott is kell néha nagyokat emelni.
- Én meg hullaszállító.
- Rokon szakma.
- Szoktuk is mondani, amikor mentővel találkozunk, hogy hozzák az alapanyagot.
A szakmai dolgot ezzel ki is tárgyaltuk. Mármint ezt a szakmát, mert a kövek elhelyezésére adtam neki tanácsot. Néha összenézett a feleségével, aki igazolta, hogy ő is így gondolta. De azért csak megkérdezte, hogy nem vállalnám-e el? Nem vállaltam el. Bár megfordult a fejemben, hogy kereshetnék egy laza napon ezzel 30-40 ezer forintot. Sőt! Ha figyelembe vesszük, hogy az egri ajánlat 200 ezer volt, még lehetett volna srófolni az áron. Na, de kell ez nekem? Elég amennyit nyugdíj mellett gyászhuszárként megkeresek. Nem is való már nekem a nehéz fizikai munka.
Erről jut eszembe, hogy amikor Miskolcon dolgoztam alkalmazottként (2013-17) Egy esős napon rám telefonált a főnök, hogy nem mennék-e mégis be egy zárt teraszt festeni? Legalább pénzemnél lennék. “Tudod mit, Józsi? Nem igazán motivál engem már a pénz” Ezen úgy megdöbbent, hogy gyorsan körbetelefonálta az egész brigádot, de még napokig felemlegette. Mindezen túl lemondhattam az addig kapott csoportvezetői pótlékomról is. Kellett nekem őszintének lenni? Most viszont pénzemnél voltam, mert a szállítás eredeti árának a felét is elég lett volna elkérnem. A “mennyivel tartozom?” kérdésre visszakérdeztem, hogy mennyiben egyeztek meg? Az eredeti összeget mondta. Hát akkor annyi.
Bocsi, hogy megint nem szólt semmiről a visszaemlékezésem!
