Még ugyancsak szunyókált a környék, amikor céges autónk keserves nyekergéssel, erőlködött felfelé a dombon, a kísértetkastélyként magasodó kifosztott toronyház mellett. Hajdanán szebb napokat megélt szállodaként uralta a völgyet, de régóta itt áll üresen, a letűnt proletárdiktatúra emlékeként. Az egykori strandból is csupán az emeletes öltözősor betonváza maradt. Lehangoló látvány mindkettő, de utóbbit már elkezdték bontani. Nagy összeg áll a város rendelkezésére, hogy ismét vonzóvá tegye Tapolca központját.
Ehhez képest a mi munkánk jelentéktelen. Na, de sok apró részletből áll össze az egész. Mi is hozzátesszük részünket a szebb környezet kialakításához. Autónk díszkővel van túlterhelve, nem kicsit. Azon izgulunk, nehogy összeszakadjon, mielőtt megérkezünk a munkaterületre.

A vaskapu nyikorgására kijön a házból Roze-Mari. Megáll a terasz lépcsőjén, hogy a korláttól jól láthassuk. Szőke lobonca úgy áll, mint a szénakazal. Egyértelmű, hogy most ugrott ki az ágyból, s még nem volt érkezése megfésülködni. Csupasz lábbal áll a kövön, nem időzött a papucs keresésével. Hosszú, világoskék pongyoláján épp most húzza szorosra az övet. Kihangsúlyozva ezzel széles csípőjét. Nem gondolnám, hogy ebben a pillanatban éppen arra lenne gondja, hogy imponáljon nekünk, mégis rajta felejtjük tekintetünket. Legalábbis én kétszer mellényúlok a kapurögzítő vasnak. Harmadszor már kénytelen vagyok odanézni.
– Jó reggelt mesterek! – kiált oda nekünk – Akartam mondani, hogyan jönnek be. Látom, megoldották. Rögtön hozok kávét. Kér mindenki?
– Jó reggelt, kezét csókolom – köszön Gergő.
Részemről a kezét csókolom, elmarad. Valahogy nem szeretem mondani, pedig szívesen megcsókolnám, nem csak a kezét.
– Ráér a kávé. Jó lesz később is.
– Rendben. Szóljanak majd!
Ebben maradtunk. Persze tudjuk, hogy nem fogunk szólni. Ha adnak, szívesen elfogadjuk, de nem jár, nem kérhetjük. Vagyis kérhetjük, de nem szokásunk. Csak reméljük, hogy később még eszébe fog jutni.
Gyorsan elkezdjük a követ lerakni a kocsiról, hogy Gergő mihamarabb indulhasson a következő fordulóért. Én addig majd elegyengetem a tegnap kiszedett tükröt, és várom a teherautót, amelyik hozza az anyagot a sóderágyhoz.
Fantáziálni kezdek arról, hogy ha a Zigmund nem lenne itthon, kettesben maradnék a nővel. Aztán rá is szólok gondolatban magamra, hogy ne fantáziáljak! Mi van akkor, ha kettesben maradunk? Az még nem jelent semmit, ha tetszik nekem egy nő. Valójában nagyon sok olyan van, aki tetszik, de mind nem számít. Miből gondolom, hogy éppen egy ilyen fehér szakállas vénemberre vágyik? Na, de miért is ne? Nem vagyok éppen 20 éves, de a koromhoz képest jól tartom magam. Az elbűvölő stílusomról nem is beszélve! Számomra külön élmény maga az a tény, hogy idegen nációbeli, s ennek ellenére jól beszéli a magyart. Ez jó kiindulás a beszélgetéshez. Ha kedvesen társalog, az már önmagában is nagy élmény.

– Cső Gyulám! Hogy állsz a térkövezéssel? Csináltál már olyat? Igen? Nagyon fasza. Akkor gyere hétfőn, megyünk Tapolcára. Gergővel mentek ketten, aztán majd Béla is beszáll, ha kész vagytok az előkészületekkel. Na, akkor hétfő reggel a telepen… jaj, dehogyis! Neked ugye van bérleted? Gyere már le hozzám, és majd el kell hozni a Kia-t a szerelőtől. Jó? Akkor nálam! Csőcső!

Na, ez egy jó hír, mert már két hete a lábamat lógattam, amióta végeztünk Lillafüreden. Na, az egy jó munka volt. Nem hajtottuk túl magunkat.
Szoktam is néha emlegetni, hogy ha jó sorsom úgy hozza, hogy még most is vállalkozó lennék, azóta már lenyomorodtam volna. Erre mondta Ibolya, hogy félig már akkor is az voltam, amikor feladtam a vállalkozásomat.
Tény, hogy jobban kímélem magam amióta brigádban dolgozom. Nem azért ám, mert úgy állok a munkához, hogy más is hozzáférjen! Szó nincs erről, mert ha valahová fel kell ugrani, hiába én vagyok a hatvanegy évemmel a legöregebb, én ugrom elsőnek. Viszont három ember könnyebben elvégzi ugyanazt a munkát, mint egy. Alkalmazotti státusomban még az is nagy könnyebbség, hogy ha letelik a munkaidő, leteszem a munka gondját, nem az enyém a felelősség. Hét végén pedig tartom a markom a fizetésért, nincs rá gondom, hogy miből teremtem elő. Erre van a vállalkozó. Előfordult már, hogy levonás járt érte, ha valami nem felelt meg, de ez még belefér. Néha veszekszem is a főnökkel, a nem megfelelő feltételek miatt, de aztán megoldjuk a feladatot, ahogy lehet. Kreatívan.

Végeztem az egyetemmel. Jaj nem, dehogyis! Nem diplomáztam le. Kész a felújítás. A lépcső karra jártam. Korábban padlócsiszoló szakon kezdtem, de ott nem sikerült elsőre a vizsga. Halasztani is kellett, mert egy hétig a kórházat jártam. Bajom? Mi bajom lett volna? Hogy akkor ki volt beteg? Mit tudom én! Lépcsőt csiszoltam Barcikán. Nem volt veszélytelen munka. Olyan értelemben, hogy félő volt, leállítják a nagy por miatt. Akkor aztán meg lettünk volna lőve mi is, meg a generálkivitelező is.

Na, persze nem kell ám hasra esni az egyetemtől se! Tavaly magasabbra jutottam ettől, amikor a templom homlokzatát renováltuk. 25 méteren volt a kereszt. Megint be van állványozva, csak most a fő torony. 50 méter magas. Ehhez már nem vagyok elég képzett, ide már kevés az egyetem is. Na, meg aztán megint kórházba kerültem. Hányadik emelet? Jaj, nem kell meglátogatni! Nem vagyok beteg. Egyébként nem is emeleten, hanem a tetőn dolgozom. Helikopterrel. Nem azzal, amelyik a betegeket hozza. Az egy másik épület tetejére szokott leszállni. Mi a betont simítjuk vele. Arra jön aztán a szigetelés. Azt már nem mi végezzük, hanem a szurkolók.

Ülök a toronyban, figyelem a leszálló gépeket. Úgy érzem itt magam, mint egy repülésirányító. Rajtam a fejhallgató, szám előtt a mikrofon. Nem szólok, csak hallgatom a barátom reggeli válogatását a baráti fórumon. Lehetne akár rádiós műsorvezető is, de nagyon leromlott az egészségi állapota, nem tudja elhagyni a lakást. A neten készített reggeli műsor csupán pótcselekvés. Na, de mindenkinek meg van a maga keresztje. Én se úri kedvemből bámulok kifelé a tizedikről hajnali ötkor. Első alkalommal az esthajnal csillagot véltem látni, csak szokatlanul alacsonyan amikor nagyjából Monor fölött ráfordult egy gép az irányfényre. Lassan ereszkedett. Aztán megláttam egy másik ereszkedő fényt, majd még távolabb egy pulzálót, ami aztán folyamatosra váltott, és a többieket tisztes távolból követve ereszkedett, hogy a Nagykőrösi úti piac térvilágítása irányában eltűnjön. A landolások között nincs egy perc. Közben emelkedő fények tűnnek föl innét nézve Kőbánya felett. Ezek sokkal gyorsabbak. Belegondolok, hogy mennyi Suzuki kellene ekkora környezetszennyezéshez, mint ami a szemem előtt zajlik csupán egy fél óra alatt. És még én szégyenkezem, amiért a 15 éves katalizátort nem cseréltetem ki.

...

Nekivágtunk a következő négy órának. Szerencsém van, mert az Adige völgyét, a Brenner hágót végigcsodálhatom nappali fénynél. Örömmel megtenném ezt az utat nyáron, de most csak a havas hegyek látványával kell beérnem. Ez sem utolsó. Főleg, ha kitart a napsütés, mert ködben nem sok élvezetet nyújt a látvány. Látvány? Ha csak két-három vonalat látunk magunk előtt az aszfalton, az nem nagyon nevezhető látványnak.

Jó tempóban faljuk a kilométereket. Üléstámla ütközésig hátradöntve, lábam az ablakban. Remek a közérzetem, szépen süt a nap, bámészkodhatok kedvemre. Mivel a sétát kihagytuk, el se vagyok fáradva. Nem bánnám, ha Magyarországon lenne a következő célállomás, de ezt a gondolatot el is hessegetem, mielőtt eluralkodna rajtam a honvágy. Egyébként is túl korai még, hiszen egy hete jöttem el, s azóta eléggé eseménydúsan telt az idő.
A nagy zöld táblákon az előre mutató nyíl még mindig Venecia. Na, például ott se jártam még, csupán közel hozzá. Láttam a kikötői darukat Mestre felől, kicsit délebbről magára a városra is ráláttam, fel lehetett ismerni a székesegyházat. Ennyi. Bár, aki járt már ott, azt mondja, piszkos és büdös. Nyáron talán igaz is, de engem az is meglepett legelső kamiontúrámon, hogy nem érzem a tenger illatát. Pedig nincs gond a szaglásommal. Télen Velencéről sem hiszem, hogy büdös lenne. Ez persze most sem fog kiderülni, mert a Brennero tábla irányát követve Verona előtt elkanyarodunk a Dolomitok felé.

Csak reggel fedeztem fel a telefonomban az SMS-t. Roze-Mari kérdezte, hogy otthon vagyok-e már. Valami rejtélyes okból már a sokadik olyan telefonom van, amiről nem tudok SMS-t küldeni. Nem jelent különösebb gondot, hiszen elég körülményes a megírása is kellő gyakorlat, és a nem elég jó látásom miatt. Úgy van beállítva az életvitelem, hogy ez a szokás kimaradt belőle. Így nyilván nem fogtam hozzá szöveget pötyögtetni. Jobbnak láttam hívást kezdeményezni. Persze nem ekkor, hiszen reggel volt ugyan, de nagyon korán reggel. Még alig virradt. Sanyi beleborzongott, amint odakünn a havas parkolóban, az üzemanyag tartályra tett vizes kannából mosakodtam félmeztelenre vetkőzve. Nem szeretem, sőt nem is nagyon bírom a hideget, de a meleg fülkéből kiszállva néhány perc alatt nem hűlök ki annyira, hogy fázzak. Nem kell persze valami nagy lubickolásra gondolni! Csak a nyakamat, az arcomat, hónaljig a karomat mostam meg a markomba eresztett vízzel. Na, meg a fülem mögött, hiszen azt tapasztaltam, hogy ha minimális víz áll rendelkezésemre, akkor ezzel frissülök fel leginkább. WC-re is el kellene menni, de reggeli előtt nem annyira sürgős még. Majd a következő parkolóban sort kerítünk rá. Erről persze az is eszembe jut, hogy a fűtött mosdóban is felfrissülhettem volna, ha nem lenne annyira messze. Különben is! Ha már felkeltünk, akár el is indulhatunk, hiszen letelt a kötelező pihenő. Nem igazán lehet kiszámolni most a menetidőt, hiszen bárhol feltarthat bennünket egy jelentős havazás, mint ahogy a múlt hét elején is történt Sanyival.
– Visszavigyelek Grünhildához? – cukkolt Sanyi az SMS miatt rögtön, amikor felhajtott a pályára.
Mert természetesen elmondtam neki, milyen üzenetet kaptam. Azt ugyan nem tudhatjuk, miért kérdezte, hogy otthon vagyok-e már, de a fantázia persze beindult. A leghízelgőbb elképzelés szerint a közös kalandunkat szeretné folytatni, de ennek a legkisebb a valószínűsége. Lehet, hogy az öccse üzeni, hogy faraghatom a kődíszeket, mert már van megrendelés. Erre se mernék nagy összegben fogadni. Arra van legnagyobb esély, hogy puszta baráti érdeklődés, hiszen a helyében én is kíváncsi lennék rá. Ezeket a lehetőségeket nem csak magamban gondoltam végig, hanem közösen találgattunk.
– Te se tudsz elszakadni a munkától még a fantáziálásban sem – állapította meg Sanyi.
– Ebben sajnos nagyon igazad van. Úgy vagyok én a fantáziálással is, mint az Usztics féle Terka néni a lottó ötössel.
– Márminthogy?
– Terka néni! Aztán mire költi ezt a temérdek pénzt, amit nyert a lottón?
– Hát, nagyon jó lenne egy új mamusz, meg ezt az otthonkát is le kék mán cserélni!
– Aha. Merjünk nagyot álmodni!
– Tudod, a pici lányom írta nekem Berlinből, hogy amikor sikeres zeneszerző lesz, vesz nekem egy tengeri vitorlást. Erre én azt válaszoltam, hogy nem kell. Régebben szerettem volna vitorlázni – persze a tengeri vitorlásról soha nem álmodtam – de ma már boldog lennék egy lakóautótól is. Abból is egy húszéves kétágyasra gondoltam, nem egy vadiúj hipermodernre. Azzal se magyarázhatom, hogy a realitás talaján maradok, mert már ez se reális. Fantáziában pedig értelmetlen dolog spórolni. Főleg, hogy minden nagy dolog ott kezdődik, hogy el kell képzelni! Többnyire már itt elbuknak a világrengető okosságaim. Vagy ha mégsem, akkor a következő lépésnél. Mert ugye, próbáltam már én üzletember lenni, beálltam politikusnak, akartam lenni író, de még a bútorszállítást is feladtam egy év után. Aztán szerettem volna kőfaragó lenni, belefogtam burkoló, festő munkába, de a végén mindig csak műköves maradtam.
– Már megint dolgozol.
– Hát, igen. Nekem már csak ilyen korlátozott az észjárásom. Csak munkán keresztül tudom a sikert elképzelni is.
– Én már bele se kezdek annak elsorolásába, hogy mi mindennel próbálkoztam. Talán eszembe se jutna mind. Vegyész, fűtő, sírköves, kereskedő, kőműves- asszisztens…
– Aztán te is mindig visszajutsz a teherautó volánjához. – vágtam közbe, mielőtt valami más következtetésre jutna.
– Igaz. Aztán az én fantáziám is addig terjed, hogy beülnék a saját lakóautóm volánja mögé…
– Nekem most nagyon ígéretes ez a német kapcsolat, amiben kőfaragó lehetek, de nem is vagyok benne biztos, hogy akarom. Legjobb nekem már az alkalmazotti munka, ahol csak végrehajtom a főnök utasításait, nem túl sok, de biztos fizetés ellenében.
– Kezd lehangoló lenni ez a beszélgetés, inkább bekapcsolom a rádiót.
Egyre távolodtunk az Alpok szirtjeitől, kinyílt előttünk a Bajor Alföld. A hegyeket csak néha láttam, amikor kissé nyugatra kanyarodott az út, akkor is csak a Sanyi ajtajának üvegén keresztül. A Kossuth rádió nagyon tisztán szólt, de fogalmam sincs, miket beszéltek benne. Nem is azért szólt, mert érdekelt bennünket a műsor. Azért, hogy megtörje a monoton motorhangot, és elűzze a borús gondolatainkat. Ekkor már teljesen kivilágosodott, de a nap nem mutatta magát. Ma talán nem is fogja. Vannak ilyen napok még nyáron is, nem még ilyenkor.
A borús hangulatból a telefon zökkentett ki. Figyeltem erősen, miről lehet szó, de mivel a hívó fél hangját nem hallottam, így csak annyit következtettem ki, hogy munkáról beszélnek.
– Lipcséből Halle, onnét pedig megyünk Hollandba. Ha nem akarsz jönni, kitehetlek Montabaurnál. – foglalta össze Sanyi a telefonbeszélgetést.
– Már megint Roze-Marival cukkolsz.
– Úgyis keresett. Beszéljétek meg, hátha megint elment otthonról az a Kaufmann.
– Honnét tudod a családnevét Zigmundnak?
– Valami utazó ügynök. Nem? Akkor illik rá a kereskedő név. Tényleg úgy hívják? Na! Komolyan mondom, hogy kiraklak, ha gondolod. Jövök én Hollandból vissza hamar. Keféltek egy jót, aztán mehetünk is.
– Biztos, hogy erre jössz visszafelé?
– Remélem, nem küldenek el Hamburg felé, mert az akkor nagy kerülő lenne, de dél felé útba esik. Javaslom, hogy hívjad most rögtön Grünhildát.
– Roze-Mari. – javítom ki motyogva – Végül is mindegy minek nevezed.
– Aztán remélem, leküldenek egészen Calabria-ba. Ott tuti, hogy nincs hó. Nem bánnám már, ha otthon se lenne, mert nem tart ki a fa.
– Képzeld! – reagálok a Calabria-ra – egyik kedvenc fórumomon áradoztam, hogy mennyire szeretem Itáliát. A déli részt is. Erre az egyik hozzászóló azt írta, hogy a déli rész – legalábbis Nápoly környéke – tiszta putri.
– Tény, hogy szegény vidék. Nem olyan, mint Rómától északra.
– Szerintem minden azon múlik, hogy éppen mit látsz, hiszen lehet ott is látni – gondolom – szép dolgokat. Biztosan vannak kastélyok, parkok, nem csak nyomortanyák. Sokan Pestet is lealázzák, hogy milyen lelakott, meg mocskos. Szerintem ilyen is van, meg van szép oldala is. Én utaztam már este a kettes villamossal, ami a Duna mentén megy a Jászai Mari tértől lefelé a Vágóhídig. Valami csoda az a látvány. Nem hiszem, hogy bármelyik világváros mutat ettől szebbet.
– Nem vagy egy kicsit elfogult?
– Lehet – válaszoltam kurtán, majd hosszasan hallgattunk – Azt meséltem már…?
– Mesélted – vágta rá nevetve azonnal, mielőtt még tudta volna, mit akartam mondani.
– Bizonyára így van, de talán mégse. Legfeljebb meghallgatod még egyszer.
– Van más választásom? – tette fel a költői kérdést még mindig mosolyogva, nehogy komolyan vegyem az ellenvetését.

Végre megérkeztünk a mai utunk végére. Itt se volt túl sok szabad parkolóhely. A félretúrt hó elfoglalt jó néhány kocsiállást. Örültünk, hogy az út szélén befértünk a sorba, nem is álmodtunk arról, hogy a „halszálkába” beálljunk. Ennek persze nincs jelentősége. Van helyünk, ez a lényeg. Mehetünk akár fürödni is. Kár, hogy a bakancsot fel kell húzni, de nem igazán ajánlott papucsban végigsétálni oda-vissza egy fél kilométert. Nem tudom persze, hogy valójában mekkora távolság, de jó soknak éreztem.

A shop bejáratánál felfigyeltem egy éppen akkor érkező Chrysler kisbuszra. Utasain látszott, hogy sízésből jönnek. Nem mennek, hanem jönnek. Ez egyértelmű, az irányból. Itt ér ki az út a nagy hegyek közül. Az érkezők hangosan beszéltek, méghozzá magyarul. Csak akkor néztem a rendszámtáblát. A kereten „Miskolc autó” felírat. Megfordult a fejemben, hogy haza is vihetnének. Négyen vannak, talán be is férnék. Aztán persze mégse mertem szólni. Még a magyar voltomat se fedtem fel előttük. Nem olyan különleges dolog ma már honfitársakkal találkozni külföldön. Na, meg aztán mit mondtam volna? Sziasztok, én is magyar vagyok? Majd mondták volna, hogy „naés!” Az jutott eszembe, hogy 1990-ben, a várnai kikötőben a családdal sétálva láttunk egy kishajót, magyar zászlóval. Megörültünk neki, de nem köszöntünk rá a hajósokra. Azt gondoltam, más kaszt, hiszen mi csak szárazföldi magyarok vagyunk, ők pedig hajósok. Noha sehol nincs az előírva, hogy ha valakinek hajója van, az lenézi a Wartburgost. (Főleg, hogy nem tudhatták, mi mivel mentünk oda) A szegény ember hiszi azt, hogy a gazdag lenézi őt. Van persze mindenre példa, meg mindennek az ellenkezőjére is, de egyáltalán nem törvényszerű.

Befordultunk a parkolóba, beálltunk a buszok közé, és innét már egyszerű volt a dolgunk, mert kicsi táblák mutatták, merre van a ferde torony. Az utcák olyanok, mint bármelyik olasz városban. Az jut eszembe, amikor a családommal tettünk egy kétnapos észak-dunántúli kiskörutat. Megfordultunk néhány városban, de a belváros mindenhol egyforma volt. Sétálóutca, tele árusokkal. Ha nem láttam volna a táblát, nem is tudtam volna, hol járok. Most persze tudom, hiszen ide készültünk, meg aztán láttuk is a „Pisa” táblát. Az utcák nem különböznek ugyan a térség városaitól, de éppen azt keressük, amitől más ez a város. Az útjelző táblák alapján könnyen oda is találunk. A Dóm tér hosszú kőfallal, pontosabban kőépülettel van elválasztva az utcától. A parkoló óta mindenhol aszfaltot és kőburkolat láttunk, a fáknak csak kis lyukakat hagytak ki.
A térre kapun kell belépni. Persze csak miután legomboltak tőlünk fejenként 18 eurót. Nem a térre való bejutásért, hanem a toronyba lehet ennyiért felmenni. A már emlegetett sinsheimi Technika Múzeumba is sokalltam a 12 euró belépőt, pedig ott annyi a látnivaló, hogy bele se fér egy napba, ha mindent meg akarok nézni. Itt viszont csupán annyiért kell ezt a számomra temérdek pénzt kifizetni, hogy egy szűk csigalépcsőn felmásszak egy hétemeletes toronyba. Noha az élmény maga a tudat, hogy egy világhírű torony tetején jártam. Ezért nem szabad sajnálni…nem is olyan sok.
A téren zöld a fű. Egy pillanatra lep meg csupán, hiszen lényegesen délebbre vagyunk, mintha otthon lennénk, és azért otthon is láthatunk zöld füvet télen. Különösen a mostani, szokatlanul enyhe időben. Nem is ez a felismerés teszi érdektelenné a tér füvét, hanem a torony. Furcsa érzés. Nem is tudom igazán elmondani, milyen. Ott áll előttem – bár kicsit ferdén – egy olyan épület, amit képről már nagyon jól ismerek, gyerekkoromban le is rajzoltam. De most nem kép, hanem valóság. Saját szememmel láthatom, fehér köveit meg is érinthetem. Olyan, mint a képeken, de mégis más. Hasonló esetekben csalódást szoktam érezni, hiszen nem egészen olyan, mit a reklámfotókon. Talán az is teszi, hogy itt a tágabb környezetével együtt látom. A fényviszonyok se pont olyanok szoktak lenni, mint a képen. Szép az idő, süt a nap. Olyan, mintha már tavasz lenne, aránylag sok a látogató a téren. Noha nem tudom mihez viszonyítani, nem tudom, mennyien vannak szezonban. Olyan képet már láttam, hogy a fűben heverésztek az emberek, de annyira azért mégse jó az idő. A kabátot se kell levetni, elég kigombolni.

Elértük a pihenőt. Zsúfolásig megtelt. Az út szélén is álltak. Nem is tudom mire számítottunk péntek este nyolckor Milánó előterében. Aztán sikerült befurakodnunk egészen a kijáratnál. Akik utánunk érkeztek, kénytelenek voltak tovább menni. Ahogy elóvatoskodtak mellettünk, veszélyesen megközelítették a tükrünket. Be kellett hajtani, de így is azon izgultunk, hogy valamelyik meghúzza a vontatónk sarkát.
– Úgy hallom, megjött a cím – vette elő Sanyi a telefont. – Nézzük meg, hol van pontosan!
Maga elé húzta a laptopot, és keresni kezdte.
– Azt hiszem ez lesz az. Mindjárt ránagyítok. El is férnénk a kapu előtt. Akkor viszont most kellene oda lemenni, mert nem szeretnék holnap bemozdulni. Itt elég szorosan vagyunk, egész éjjel azon fogunk izgulni, mikor húz meg valaki.

Kopogtak az ajtón. Sanyi nem nyitotta ki, nehogy útban legyen a következő elhaladni szándékozónak, csak az ablakot húzta le. Így én nem is láttam a látogatót, csak hallottam.
– Helló! Sex?
Sanyi széles vigyorral felém fordult és megkérdezte, akarok-e szexet. Kihajolva hátranézett, hogy jön-e autó, majd kinyitotta az ajtót, hogy én is láthassam az ajánlattevőt. Gyenge volt a világítás, de azt láttam, hogy egy fekete bőrű szépség áll ott hosszú fehér csizmában, rövid fehér szőrmekabátban, ami természetesen nyitva volt rajta, hogy elénk tárhassa mély dekoltázsát. A lány az ajtónyitást igennek értette, s már kapaszkodott is fölfelé. Sanyi alig tudta visszatartani.
– Mi van fiúk, nem tetszik a fekete csaj? – szólt a pótkocsi felől egy másik lány, aki ezek szerint Magyarországról jött. Amint belépett a lámpafénybe, az erős smink ellenére is látszottak a rasszjegyek, ami az indiai eredetre utalt.
Jött egy kamion, s az erős kürtszóra a két lány nekivetette hátát a fülke koszos lemezének. A motor hangja se tudta elnyomni a hangos szitkozódást. Közben Sanyi természetesen becsukta az ajtót. A roma rányi megkerülte a kocsit, és az én ajtómon zörgetett. Lehúztam az ablakot.
– Nem igényeljük a szolgáltatásodat.
– Buzik vagytok?
– Szó sincs róla, de éppen ki vagyunk elégítve.
– Ne hazudj! Még csak most jöttetek. Láttam.
– Annyira nem friss a dolog, de egy-két napot kibírunk nő nélkül.
– Na jól van, akkor csak engedjetek be egy kicsit! Honnét jöttök? Van valami kajátok? Megfizetem.
– Én kiszállhatok beszélgetni, ha magyar szóra vágysz, de ide ugyan be nem jössz. Igaz? – fordultam hátra Sanyi felé igazolást várva.
– Igaz – bólintott rá a kérdésemre.
– A sticid ki is nyírna, ha csak beszélgetni jönnél be hozzánk – könyököltem ki ismét az ablakon.
– Nincs nekem stricim. A magam ura vagyok, he! Haza is vihetnétek, mert régóta itten vagyok má’. Nem is kéne fizetnetek.
– Még szép – nevettem el magam – ingyen vinnénk haza, meg még útiköltséget is mi fizetnénk?
– Milyen útiköltséget more? – csattant fel a lány haragosan – Ingyen szexelhetnétek!
– Ingyen? Úgy érted, hogy naponta megdöngetnénk azt a fokhagymagerezd seggedet mind a ketten, és még nem is fizetnél érte?
– Csajozol még, vagy mehetünk? – szólt rám Sanyi, aki közben eldöntötte, hogy nem tölti itt az éjszakát a parkoló kijáratában.
Megnézte, hogy letelt-e már a negyedóra állásidő, majd indított. Kitolta a tükröt, és otthagytuk a lányokat, hagy dolgozzanak. Jobb is, mert ez a magyar csitri nagyon bemérgesedett.

Hosszú évek kihagyása után, Tibi bácsi beszerzett egy kutyát. Nem nagy, nem is igazán félelmetes, nem is nagyon ugatós, de mégis kutya. Bízik benne, hogy megjön majd a bátorsága, és szükség esetén elvakkantja majd magát. Na, de kezdjük az elején!

A rendszerváltozás után 20 évvel piciny falunkban sikerült végre olyan vezetést választani, amely egy hullámhosszon van az országos vezetéssel. Így felgyorsulhatott a falu szépítése. Tekintettel arra, hogy a lakosság létszámát meghaladó vendégsereg tölti itt a nyarat, a látvány nem elhanyagolható szempont. Rengeteg díszburkolat készült, a kiemelten nagy forgalmú helyeken a patakmedret is kikövezték. A közmunkások nem is győzték a feladatot. Helyi vállalkozók bevonásával nem tudom miért nem tudták megoldani, bár lenne róla elképzelésem. Mielőtt bárki elhamarkodottan tippelne, szeretném megjegyezni, hogy kettőn áll a szerződés.
Tehát a nagy mennyiségű kőburkolás elvégzéséhez idegen munkásokat kellett alkalmazni más faluból, más vidékekről.