...
Éppen akkor kezdett virradni, amikor felébredtem. Úgy tűnik, nem kell havat lapátolni, mert éjszaka megenyhült az idő. A tetőablak felső, arasznyi sávjában megcsúszott a hó, azon keresztül láttam a hajnali derengést. Hajnali? Talán hét óra is lehet már. Nem tudom, nincs sehol egy világítós óra, mint otthon. Csak ezért nem fogom előkeresni a telefonomat. Nincs jelentősége, nem megyek sehová. Addig heverészek, amíg jólesik. Vagy amíg bírja a hátam a fekvést. Úgyse tudok mit kezdeni magammal, hiszen nincs itt a szobában a számítógépem, amivel el tudok tölteni akármennyi időt. Csak akkor kelek fel mellőle, ha már fáj a monitor nézésétől a szemem. Sok esetben ilyenkor bekapcsolom a TV-t. Talán viccesnek tűnik, hiszen az is ugyanaz, mint a monitort bámulni. Mégis ezt teszem sokszor. Pedig van egy olyan elképzelésem az érzékszervekkel kapcsolatban, hogy talán a látás a legfontosabb. Na, de ha ezt komolyan gondolom, miért nem óvom a szemem? Most itt a lehetőség! Pihentetem, amíg ki nem vet magából az ágy.

"Jön az eső, jön az ősz, hosszú tél lesz megint."
Egyik kollégám már hónapok óta gyűjti a gyújtóst. Ha a munkához kellene egy méternél rövidebb léc, kár is keresni, mert Győző rég hazavitte. Ha megjelenünk egy új munkaterületen, legelső dolga felmérni, mit vihetne el. (Ez persze nem csak tüzelőanyagra érvényes) A műhelyünkben, ha majd be kell gyújtani, nem lesz mivel. Veszünk a Marika néninál tűzifát,(Nem tévedés a helytelen végződés. Egy másik kolléga cikizése okán megszokásból így mondjuk) de még akkor is ki kell találni, hol hasogassuk össze, mert a tuskó is eltűnt.
Nekem persze könnyű a távfűtéses lakásban. Csak a hőfokszabályzót kell beállítani, és olyan meleg lesz, amilyet szeretnék. Azzal nincs dolgom, hogy mitől lesz meleg. Tudom ugyan, hogy termálvízzel termelik az energiát, de nem szükséges tudnom. Csak a költség miatt kell korlátoznom a hőfokot. Laktam fél évig Csepelen. Ott is távhő volt, de még nem szabályozható. (ha jól tudom, azóta sem oldották meg, mert inkább fizetik a magas rezsit, mintsem a takarékosságra költsenek) Ott úgy szabályoztunk, hogy résnyire kitámasztottuk az erkélyajtót a legnagyobb hidegben is. Mostanság a nyaralóvá minősített családi házunkban a klasszikus hőfokszabályzást alkalmazzuk. Ha fázunk, közelebb húzódunk a kályhához, ha melegünk van, távolabb megyünk. Így is lehet élni! Sőt sokan élnek így. Túl lehet élni így is.

Azt mondják, hogy egy férfinak szüksége van néha magányra. Elismerem, hogy így van. Én is magányos típus vagyok. Szükségem van magányra néha, s itt a hangsúlyt arra helyezném, hogy néha. Tehát nem mindig, csak olykor-olykor. Egyedül lenni nem jó. Vannak persze dolgok – ahogy visszaemlékszem – amit egyedül értem el, ha úgy tetszik, egyedül alkottam. Olyanok, amire akár büszke is lehetek.
Szívesen emlékszem vissza arra az esetre, amikor egy öregasszony kezet csókolt nekem. Ha nem is érdemtelenül, de azt hiszem kicsit túlzásba esett, amikor a munkámat dicsérte, amikor hálálkodott a szép munkáért. Nem tagadom, jólesett.
Aztán az is dagasztja keblemet, amikor szakmabeliek kétségbe vonják, hogy azt a kődíszt, ami a kertemben áll, én faragtam. Pedig ez az igazság. Vagyis többre vagyok képes, mint amit kinéznek belőlem a kollégák. Itt közbeszúrnám, hogy amikor a jelenlegi munkahelyemen kezdtem, fenntartással fogadtak. Ma már elismernek, tisztelnek, sőt legtöbben szeretnek is. Ezt egyedül értem el. Nem volt megerőltető, csupán őszintén adtam magamat. Mindezen felül akad néhány szellemi termék is, amiért már kaptam elismerést, amire büszke lehetek.

...ki más lehetne ilyen késő este, aki felénk tart?
– Jó estét magyarok! – köszön ránk az ismerős hang. Jóska is kiszáll a látogatónk érkezésekor a kocsiból. Én már korábban kinn toporgok a szakadó hóesésben, noha mondta Roze-Mari, hogy ne tegyem. Na, de hát az izgalom és a türelmetlenség miatt sem bírtam benn maradni. Egyébként is fáradtak voltak már az ülőizmaim. Jól esett a lábamat kicsit megmozgatni, mert az egész napos üléstől eléggé megmacskásodtak. Voltam már hasonló helyzetben olyan súlyos állapotban, hogy járni se tudtam rendesen. Igaz, akkor előző nap legyalogoltam legalább tizenöt kilométert.
– Isten hozta minálunk! – nyújtotta messziről feszesen tartott karját. Épp úgy, mint legelső találkozásunkkor. Annyi változás történt, hogy amikor már fogtuk egymás kezét, lépett még egyet, s a másik kezét is rá tette az enyémre. Ha ez a nő történetesen nem német, hanem szláv, akkor kaptam volna a kézfogás helyett három puszit az arcomra, nem kizárt, hogy egy negyediket pedig a számra. Volt már rá példa, bár sokra nem mentem vele. Hacsak azt nem számítjuk eredménynek, hogy jót tett lelkemnek a kiemelt rokonszenv, amit ezzel jelzett a hölgy. A tolmács ugyan lehűtötte a reményeimet azzal, hogy ne értékeljem túl, hiszen ez csak a közeli barátságot jelzi.
Roze-Mari mellém pördült, megsimogatta a hátamat, és odabiccentett Jóskának.
– Jó estét!
– Kezét csókolom – fogadta a sofőröm, de nemhogy kézcsók, még kézfogás se követte az üdvözlést.
Hatalmas utazótáskámat kicibáltam a raklap mellől, majd elköszöntem. Elindultunk a kiskapu felé.
– Segítsek? – kérdezte a nő
– Nem nehéz – mondtam nagyot nyögve, amikor átvettem a bal kezembe, mert a másik majd’ leszakadt a súly alatt. – de nem is jó kettőnek vinni, – folytattam, amikor jelezte, hogy nem hisz nekem – mert csak rángatnánk egymást.
– Jól van, akkor megyek elől.
Ezt jó ötletnek találtam, mert így legalább a gyér fény ellenére is gyönyörködhettem a járásában. Amit nem láttam jól, azt hozzágondoltam.
– Elnézést, hogy ilyen messze parkoltam le, de a benzinkúthoz csak 20 km kerülővel tudtam volna beállni. Hazafelé onnét 4 km, de vissza 25.

Egykori képviselőtársam hívott dolgozni. A kerítésének a lábazatát, a pilléreket kellett bevakolnom. Nagy volt körülöttem a jövés-menés, hiszen a Józsi egy központi személy a cigányok közt, de az illegális élelmiszerüzlet is ott volt a szomszédban. Nem volt nyitva a bolt. Be kellett csengetni, s a boltos kikiáltott, hogy „mi kell?”
Amikor kijött hozzám beszélgetni, elmondta, hogy azért tart zárva, mert egyébként adót kellene fizetnie, amire csak akkor lesz hajlandó, ha majd a polgármester anyja is fizet. (Utóbbi őstermelő, és a háza kapujában pakol ki a kis asztalra.)
A boltos édesanyja éppen itt nyaralt a fiataloknál. Ő is odajött hozzám beszélgetni. Nem kérdezem ugyan, mégis sok mindent elmesélt magáról. Nekem nem kerül semmibe, meghallgatom. Arra figyeltem fel, hogy „od van” Nem azt mondta, hogy ott, hanem azt, hogy „od”. Meg is kérdeztem, hogy netán Vas megyei? Somogyi. Borsodból nézve majdnem mindegy. Lényeg, hogy dunántúli. Egyetlen hang árulta el.
Egy alkalmi munkatársam a legelső találkozáskor az egyik munkafolyamatot úgy mondta, hogy „csíszolni” Nem csiszolni, hanem csíszolni. Székely vagy? – kérdeztem. Az. Egyetlen hosszú „í”
Apu nem beszélt semmilyen idegen nyelvet, mégis érződött a beszédén valami idegen akcentus. Ennek oka, hogy tótoktól tanult magyarul. Csak magyarul beszélt, de szlovák akcentussal. Na, akkor azt képzeljük el, hogy tudna bárki anyanyelvi szinten megtanulni idegen nyelven! Úgy értem, hogy ne lehessen észrevenni azt, hogy külföldi. Az egri buszon figyeltem fel egyszer egy fiatal nőre. Egy másik utastársam adott róla infót. Mindenkije magyar, de ő maga Amerikában született. Nem érződött akcentus, de amikor a sofőrnek azt mondta, hogy a „vasállomásnál” akar leszállni (vasútállomás) rögtön a születési helyét okoltam a hibás kifejezésért.

– Úgy vettem ki a szavaidból - mondta az új sofőröm - hogy nem Bogácson laksz. Eladtad a házat?
– Dehogyis! Hol lehet most házat eladni? Tudsz rá vevőt? Eladom és veszek egy lakóautót.
– Ez ugye csak vicc? Miért adnád el? Bogács egy jó hely. Azon belül pedig a ti utcátok egy jó környék, gondolom a szomszédokkal is jól megvagytok.
– Régebben így volt. Ahogy öregszik az ember, elhidegül, magába zárkózik, vagy mit tudom én mi lesz vele. Már amikor otthon laktam se jártunk össze. Sőt! Ritkán találkoztunk. Meg is írtam az egyik internetes fórumra egy jegyzet formájában ezt a témát.
– Te író vagy?
– Ez így erős túlzás, de szoktam publikálni dolgokat. Amikor belekeveredtem a helyi politikába, szerkesztettem egy újságot, nagy részben én is írtam. Volt olyan, hogy beszerkesztettem egy viccet. Nem értették az olvasók, hogy azzal mit akarok. Valahogy belénk nevelték, hogy a sorok közt kell olvasni, így a sorokat már nem is értik. Mivel többnyire politikai írások voltak, azt hitték, a viccel is céloztam valamire, pedig az tényleg csak egy vicc akart lenni. Én kis naiv korábban azt hittem, hogy ha valami egyértelműen meg van írva, akkor az egyértelmű. Egy frászt! Mindenki mást gondol bele. Amit akar. A saját észjárásának megfelelően.
– Hol szoktál publikálni?
– Ráérő időmben – amiből elég sok van – a számítógép előtt ülök. Van saját blogom, meg van néhány más fórum, ahol jelen vagyok. Ez persze csak virtuális jelenlét. A valóságban benn ülök egy panel lakásban. Kirándulni is ritkán megyek, meg haza is. Az otthoniakkal elég ritkán találkozunk. Bár akkor legalább örülünk egymásnak.
Újév napján hazaszaladtunk, és olyat mondott a szomszéd, hogy meglepődtem. Azt mondta, hiányzik neki, hogy nem lát az udvaron matatni, amikor kinéz. A sok évtizedes megszokás belerögzül az emberbe. Ösztönösen odanéz, hogy lát-e valami mozgást, majd tudatosul benne, hogy nem lakik ott senki. Mintha kihaltak volna a portáról.
Vissza kellene menni, már csak azért is, hogy a szomszéd jobban érezze magát.
– Van ebben valami amit mondasz. Mi se járunk már össze a szomszédokkal. A sógor ott lakik nem messze tőlünk, vele szoktunk bütykölni dolgokat, de tényleg jobban megvagyunk már magunkban.
– Nekem az egyik közvetlen szomszéd a testvérem, de ma már ez se számít közelebbi kapcsolatnak. Na, de ha itt ezzel a német asszonnyal összehozunk valamit, akkor hazaköltözöm.

– Jössz hétfőn?– csörgött rám Sanyi.
– Hová megyünk?
– Azt még nem tudom, de nem mindegy? Úgyis ráérsz. Hívtam Gabit, de soknak találja a 4 hetet. Lombardia és Pomeránia között utazgatunk valahová.
– Nekem is sok ám a négy hét. Elég lenne egy is. Főleg, hogy ismerős úton járunk.
– Ismerős? NDK-ban még nem is jártál.
– Nincs is már olyan ország. Egyébként is azt mondtad, hogy arra rosszak az utak.
– Nem mindenhol. Na, ne kötözködj, készülj! Különben meg mit számít a járt út? Szlovéniában hányszor jártál már?
– Háromszor…nem is. Négyszer, mert egyszer visszafelé is jöttünk.
– A Brenner hágó meg tetszik, azt mondtad. Ott járunk oda-vissza. Megnézheted, merre lejt az út Verona után, illetve ha arra megyünk, akkor előtte. Na akkor jössz, vagy nem, mert szólok Gabinak.
– Ha ha. Gabi nem megy.
– Hétfő reggel nyolckor Kövesdről!
– De sok a négy hét.
– Lehet az öt is.
– Akkor pláne. Viszont, van egy ötletem. Felhívom Rose-Marit.

...
Az volt ezután a törekvésem, hogy a valóságban is faraghassam a követ. Még aznap telefonáltam kőfaragó-kori főnökömnek, és elvben megállapodtunk, hogy ad nekem anyagot, meg helyet a műhelyben. Alig vártam, hogy a tapolcai térburkolás kész legyen, pedig egyre inkább élveztem azt is. Nem annyira a munkát, mint inkább azt, hogy a befejező fázisnál Roze-Mari is beállt közénk sepregetni a homokot.

Eddig abban a hitben éltem, hogy nekem a karcsú fiatal, babaarcú nők tetszenek. Erre most itt tipeg előttem egy majd’ ötvenéves széles állú, széles csípőjű, göbölyű farú teremtmény, akiről alig tudom levenni a tekintetem. Erősen befolyásolja jelenlétével a gondolataimat. Alig tudok másra gondolni, mint, hogy jól megszorongassam, megpaskolhassam a fenekét. Szemeimmel számtalanszor végigsimítom deréktól lefelé a tomporát, s mi tagadás még ez a vizuális érintés is kellemes érzést okoz. Szerencsére kellemes társalgó. Sokat beszél, s így természetes, hogy őt figyelem. Nem gondolhatja, hogy egyszerűen csak bámulom. Bizonyára tisztában van vele, hogy vágyom rá, s ez jóleső érzéssel tölti el őt is. Igaz, hogy a kollégák is bámulják, de talán attól vagyok kivételezett, hogy nekem többet jár a pofám. Mert magasan én vagyok a legszimpatikusabb melós a számára, ehhez nem fér kétség.
Megígértem, hogy faragok neki az előkertbe egy kődíszt, de nem hiszem, hogy ettől van a kiemelt figyelem irányomba. Vagy de? Végül is mindegy mi az oka. Jól esik a közelében lenni.

Még ugyancsak szunyókált a környék, amikor céges autónk keserves nyekergéssel, erőlködött felfelé a dombon, a kísértetkastélyként magasodó kifosztott toronyház mellett. Hajdanán szebb napokat megélt szállodaként uralta a völgyet, de régóta itt áll üresen, a letűnt proletárdiktatúra emlékeként. Az egykori strandból is csupán az emeletes öltözősor betonváza maradt. Lehangoló látvány mindkettő, de utóbbit már elkezdték bontani. Nagy összeg áll a város rendelkezésére, hogy ismét vonzóvá tegye Tapolca központját.
Ehhez képest a mi munkánk jelentéktelen. Na, de sok apró részletből áll össze az egész. Mi is hozzátesszük részünket a szebb környezet kialakításához. Autónk díszkővel van túlterhelve, nem kicsit. Azon izgulunk, nehogy összeszakadjon, mielőtt megérkezünk a munkaterületre.

A vaskapu nyikorgására kijön a házból Roze-Mari. Megáll a terasz lépcsőjén, hogy a korláttól jól láthassuk. Szőke lobonca úgy áll, mint a szénakazal. Egyértelmű, hogy most ugrott ki az ágyból, s még nem volt érkezése megfésülködni. Csupasz lábbal áll a kövön, nem időzött a papucs keresésével. Hosszú, világoskék pongyoláján épp most húzza szorosra az övet. Kihangsúlyozva ezzel széles csípőjét. Nem gondolnám, hogy ebben a pillanatban éppen arra lenne gondja, hogy imponáljon nekünk, mégis rajta felejtjük tekintetünket. Legalábbis én kétszer mellényúlok a kapurögzítő vasnak. Harmadszor már kénytelen vagyok odanézni.
– Jó reggelt mesterek! – kiált oda nekünk – Akartam mondani, hogyan jönnek be. Látom, megoldották. Rögtön hozok kávét. Kér mindenki?
– Jó reggelt, kezét csókolom – köszön Gergő.
Részemről a kezét csókolom, elmarad. Valahogy nem szeretem mondani, pedig szívesen megcsókolnám, nem csak a kezét.
– Ráér a kávé. Jó lesz később is.
– Rendben. Szóljanak majd!
Ebben maradtunk. Persze tudjuk, hogy nem fogunk szólni. Ha adnak, szívesen elfogadjuk, de nem jár, nem kérhetjük. Vagyis kérhetjük, de nem szokásunk. Csak reméljük, hogy később még eszébe fog jutni.
Gyorsan elkezdjük a követ lerakni a kocsiról, hogy Gergő mihamarabb indulhasson a következő fordulóért. Én addig majd elegyengetem a tegnap kiszedett tükröt, és várom a teherautót, amelyik hozza az anyagot a sóderágyhoz.
Fantáziálni kezdek arról, hogy ha a Zigmund nem lenne itthon, kettesben maradnék a nővel. Aztán rá is szólok gondolatban magamra, hogy ne fantáziáljak! Mi van akkor, ha kettesben maradunk? Az még nem jelent semmit, ha tetszik nekem egy nő. Valójában nagyon sok olyan van, aki tetszik, de mind nem számít. Miből gondolom, hogy éppen egy ilyen fehér szakállas vénemberre vágyik? Na, de miért is ne? Nem vagyok éppen 20 éves, de a koromhoz képest jól tartom magam. Az elbűvölő stílusomról nem is beszélve! Számomra külön élmény maga az a tény, hogy idegen nációbeli, s ennek ellenére jól beszéli a magyart. Ez jó kiindulás a beszélgetéshez. Ha kedvesen társalog, az már önmagában is nagy élmény.

– Cső Gyulám! Hogy állsz a térkövezéssel? Csináltál már olyat? Igen? Nagyon fasza. Akkor gyere hétfőn, megyünk Tapolcára. Gergővel mentek ketten, aztán majd Béla is beszáll, ha kész vagytok az előkészületekkel. Na, akkor hétfő reggel a telepen… jaj, dehogyis! Neked ugye van bérleted? Gyere már le hozzám, és majd el kell hozni a Kia-t a szerelőtől. Jó? Akkor nálam! Csőcső!

Na, ez egy jó hír, mert már két hete a lábamat lógattam, amióta végeztünk Lillafüreden. Na, az egy jó munka volt. Nem hajtottuk túl magunkat.
Szoktam is néha emlegetni, hogy ha jó sorsom úgy hozza, hogy még most is vállalkozó lennék, azóta már lenyomorodtam volna. Erre mondta Ibolya, hogy félig már akkor is az voltam, amikor feladtam a vállalkozásomat.
Tény, hogy jobban kímélem magam amióta brigádban dolgozom. Nem azért ám, mert úgy állok a munkához, hogy más is hozzáférjen! Szó nincs erről, mert ha valahová fel kell ugrani, hiába én vagyok a hatvanegy évemmel a legöregebb, én ugrom elsőnek. Viszont három ember könnyebben elvégzi ugyanazt a munkát, mint egy. Alkalmazotti státusomban még az is nagy könnyebbség, hogy ha letelik a munkaidő, leteszem a munka gondját, nem az enyém a felelősség. Hét végén pedig tartom a markom a fizetésért, nincs rá gondom, hogy miből teremtem elő. Erre van a vállalkozó. Előfordult már, hogy levonás járt érte, ha valami nem felelt meg, de ez még belefér. Néha veszekszem is a főnökkel, a nem megfelelő feltételek miatt, de aztán megoldjuk a feladatot, ahogy lehet. Kreatívan.