(Papsajt 1.)

- Hát ez a kis legény? - kérdezte a traktoros, miközben hatalmas öklével barackot nyomott a fejemre.
- Ő a legkisebb – válaszolt anyu.
- Mi a neved kisöreg? - intézte kérdését felém, miközben igyekezett nagy vörös fejével barátságosan mosolyogni rám.
Nem mondom meg - döntöttem el, s a számat erősen összeszorítottam, nehogy véletlenül egy hang is kijöjjön rajta. Micsoda egy undok alak! Most akkor legény vagyok, vagy kicsi, vagy öreg? Egyértelmű, hogy nem vesz engem komolyan, különben nem tekerte volna meg a hajamat. A bátyám ugyan csak két évvel idősebb nálam, de neki kézfogásra nyújtotta volna lapát tenyerét. Persze nem tudom, Laci is hogyan markolta volna meg ezt az óriási kezet, amely az én helyzetemből nézve még a napot is eltakarta. Ez most nem fog kiderülni, mert a gyerekek közül csak én maradtam itt a tanyán. Mariska, meg Laci mamámnál lakik, onnét is járnak iskolába. Én ritkán látom mamámat, nem is nagyon kötődöm hozzá. Számomra csak egy öregasszony. Anyunak az anyja, és anyu se nagyon fiatal, elmúlt már harminc éves, azt hiszem. Az biztosan sok, hiszen én talán húszig tudok elszámolni, azon túl már keverem a számokat.
- Gyuszinak hívják – árulta el anyu akaratom ellenére a nevemet – ősszel lesz hat éves.
- Fogok menni iskolába – szólaltam meg mégis, mert ez a fontos információ lemaradt.
- Majd csak jövőre, – javított ki anyu – mert októberben születtél, így év vesztes vagy.
A fenébe! Most azt hiszi ez a nagy melák, hogy buta vagyok, pedig épp az ellenkezőjét szerettem volna bizonyítani. Azt ugyan nem értem mi az, hogy év vesztes, de mindegy is. Na, de ezt nem hagyom ennyiben. Megmutatom, milyen ügyes vagyok. Minden holmit kihoztak a házból, fel van pakolva a pótkocsira a konyhakredenc, a szétszedett ágy, az összecsukott katonai vaságy, a kiürített szalmazsákok, az összes ruhánk, a telepes rádió, asztal, székek, zsákokba felszedett termény, ami nem kell már a malacoknak, hiszen az ól is üres. Vagyis az összes holmink itt van, lehet zárni az ajtót. Odafutok, becsukom az üveges, majd a köpönyegajtót, fordítom a kulcsot, de akad. Nehogy már kifogjon rajtam! Kicsit erőltetem, de nem fordul. Többször nekiveselkedem két kézzel markolva a kulcsot, aztán egyszer csak sikerül. Meglepően könnyen. Nem először végzem ezt a műveletet. Tudom, mekkora erővel kell, és azt is tudom, hogyan kattan be. Most nem kattan, csak elfordul. Kihúzom a lukból, de csak a szára van a kezemben.
- Az anyád mindenét! - csattan fel az anyám – Beletörted.
- Szép teljesítmény egy hatévestől – jegyzi meg a traktoros, miközben megigazítja fején a barna svájcisapkát, melynek „antennáján” egy pénzérme csillan meg a bágyadt napfényben.
Most ez dicsér, vagy csúfolódik? Anyu hisztizik kicsit amiért nem tudjuk bezárni a házat. Na, de minek? Teljesen üres. Két sifont apu már korábban elvitt a lovas kocsival, a többi holmi a traktor pótkocsiján van, ami nem fért, azt elajándékoztuk a szomszédba Gyufkóéknak. Rájuk hagytuk azt a kiskocsit is, amibe ketten tudtunk beleülni egymás mögé, és egy bárányt lehetett elé fogni, hogy húzza azt.

Hatvan, vasútállomás. Akkor szoktam itt időzni, amikor kedvezményes jeggyel utazom. 1977-ben, meg tegnap. A korábbi időpontban katona voltam, és az utolsó buszomhoz nem volt jó csatlakozás. Vagy Mezőkövesden vártam a megfelelő vonatra, vagy Hatvanban. Most megint kaptam kedvezményes lehetősséget, gondoltam kapok rajta. Nem csinálok belőle rendszert, nem szerettem meg a közösségi közlekedést. Tiszta, csendes, kényelmes. Nyílt pályaszakaszokon szinte hangtalanul suhan, hely van bőven....de már az elindulás rosszul kezdődött. Nyilván minden kellemetlenség a rutintalanságomra, nem kellő körültekintésemre vezethető vissza. A Neten megnéztem mindent, vagyis felkészültem. A helyi járatnál 2 megálló, és két járat között válogathattam (volna) Elindultam szokás szerit 3 perccel a busz indulása előtt, vagyis 6 óra 31 perckor. Nézem a kijelzőt, csak kb egy óra múlva jön a busz. Megyek a másik megállóba, ott csupán 25 perc. Kezdek számolgatni a vonat 7:34-kor indul, a busz menetideje 27 perc. Elég karcsú. Hideg nem volt szerencsére, csak fújt a szél. Szélárnyékban elviselhető volt a várakozás.

(Séta a ködben)

Karácsony. Majdnem fehér, majdnem magányos. Kettesben töltjük a párommal. Kicsit irigykedek a kedvenc kollégámra, aki azért jár horgászni, mert otthon mindig sokan vannak. Bosszankodik az anyósa miatt, aki nem velük lakik, mégis mindig ott van náluk. Ecet szaga van, és hangosan kopog a papucsa. Nekem nem is volt anyósom, de nem tudom, jó-e ez nekem, vagy inkább rossz. Anyám viszont van. Isten éltesse sokáig! Csak telefonáltam neki, nem utaztunk haza. Miért csodálkozom, hogy a mi gyerekeink se jöttek? Egyikük majd újév után jön, másik gyerekünk még nem tudja. Pedig már másfél éve nem láttam őszülő hosszú loboncát, beesett arcát. Olyan vagyok mint az öregek. Soha nem állom meg szó nélkül, hogy milyen sovány. Gondolom, ez azóta se változott, amióta vegán kaján él.

A munkahely egy hétre bezárt, nem tudok mit kezdeni magammal. Ülök a gép előtt, vagy nézem a TV-t. Olyan karácsonyi filmeket válogatunk, amit még nem sokszor láttunk. Folyton veszélyben a Karácsony, de aztán megmentik a családok, akik hisznek a szellemében. Vannak hitetlenek, de a film végére ők is megtérnek. Mi is előkotrunk néhány műfenyőt a sufniból. A kisebbek közül válogatunk, hisz ez csak jelkép. Már a szaloncukrot se kell elbírnia, mint gyerekkoromban. Tálcáról eszem, nem a fáról lopkodom. Pedig annak is megvolt a maga fílingje :) A fenyőillat nem hiányzik, mert csak nosztalgiát ébreszt bennem. Szép is volt, amikor a gyerekekkel játszottunk a szőnyegen, a forgó, villogó fa alatt. Most a fölöttünk lakó gyerekek rohangálásának hangjával kell beérnem. Talán gördeszkát kapott egyikük. Azt most nem viszi ki az utcára, hiszen „tél van, hó esett”. Nem sok, csak jelképes. Egy kis porhó. Annyi értelme van, mint porcukorral meghinteni a fehértésztát. Semmi.

Műköves vagyok. Nem mű, hanem igazi. Anyám szomszédja úgy is szokott nevezni, hogy „ a köves ember” Egykor a körzeti főállatorvos kérdezett rá amint egy ablakpárkányt kentünk fel, hogy „ez az a műanyag,” Hát, ööö, izé, ja. Nem így nevezik, de lehet annak is mondani. Tehát nem én vagyok mű, hanem az anyag amivel dolgozom. Ez sem igaz teljesen, hiszen természetes anyagok vegyítéséből készül....bár már a cement se...noha eredetileg... Sanyi barátomtól érdeklődtem – aki eredetileg vegyipari szakmunkás – hogy miből van a PVC? A mit tudom én micsodát polimerizálják...(nem így mondta, de ezt fogtam fel)...Jójó. De miből van? Valami természetes anyagnak lenni kell, amiből kiindulnak...Na, ezt a szálat itt szakítom meg, mert belezavarodok...

Lényeg, hogy építőiparban dolgozom. Ettől még nem vagyok építész, de érdekel a téma. Érdekel, mi hogyan készül, és miből. Az én szakmám úgy alakult ki, hogy a kődíszek, szerkezetek gyártási idejét kellett lerövidíteni, mennyiségét megsokszorozni. Valójában hiánypótlás. Bár vannak 100 évnél régebbi műkövek, de tömeges felhasználásuk az '50-es, '60-as években élte fénykorát. Ekkor kezdték telebetonozni a temetőket is. Érdekes felfedezést tettem, amit senki nem igazolt vissza, de ettől még igaznak kell lennie. Amikor elkezdték a kőfaragók gyártani a műkövet, a szükségesnél sokkal több anyagot használtak. Ahol elég lenne 5 cm-es vasalt elem, ott ennek háromszorosát dolgozták be, figyelmen kívül hagyva, az ebből adódó felesleges cipekedést. Miért? Megszokásból. Terméskőből ez volt a megszokott, statikus szempontból szükséges méret. Magam is jártam már hasonlóan. Megesett, hogy egy nehezen hozzáférhető helyre kellett gyorsan, vastag anyagot felhordani. Hosszasan agyaltam a zsaluzáson, megterveztem, hogyan öntöm bele a betont, amikor jött egy kézenfekvő ötlet: polimer! Nikecell-beton :) A múlt télen volt olyan munkánk, hogy az '50-es években beépített műkőpárkányt kellett szétverni, s helyette polisztirol párkányt ragasztottak fel. Látszólag ugyanolyan mint a régi, csak korszerű anyagból.
Megesik, ha elérhető közelségbe kerülök egy szépen faragott „kőhöz”, megkocogtatom, hogy ugyan miből készült. (A nagy méretű virágcserepek is gyanúsak.) Kell még ide kőfaragó?
Aztán rácsodálkozok régi építményekre. Ma már szinte bármekkora fesztávot áthidalnak, de hogyan oldották meg a vasbeton megjelenése előtt? Nagy városaink tele vannak panelházakkal. Mi, idősebbek még láttuk az építésüket. Mint az építőkockák. Felállítottak nagy darukat, aztán szobányi falakat raktak egymásra, egymás mellé, összehegesztették, s már állt is a ház.
Dolgoztam olyan átépítésen, ahol az eredeti épületen 96 ablakot számoltam meg. Ez legalább 300 méter, és 3 emelet (panel magasságban legalább 5) mindez kisméretű téglából. Mekkora anyagszükséglet! Dolgoztam templom felújításon, ami ugyancsak kisméretű téglából épült. Milliós nagyságrendben kellett beépíteni, s ráadásul meglepő gyorsan. Csupán 3 év alatt készült el. A felújításával már több időt töltöttünk el, pedig csak javítgatjuk itt-ott.

Sok évvel ezelőtt történt, hogy a családsegítő munkatársai járták a falut, segélycsomagokat osztogatva az idős rászorulóknak. Nem egyszerű persze megállapítani, ki jogosult, hiába ismerik a felkeresett emberek többségét személyesen. Tudom ezt jól, hiszen voltam képviselő, ezen belül a szociális bizottság elnöke. Örültek is a képviselőtársak, hogy magam kértem ezt a posztot. Naivan azt hittem, hogy az én igazságérzetemmel majd rendet teszek. Aztán rájöttem, hogy a kifizetett segély 10%-a fölött rendelkezik az önkormányzat. Még ezt az elenyésző részt se lehet igazságosan elosztani, hiszen kereseti igazolás alapján csoportosítottuk a rászorultakat. A családsegítők nem kértek dokumentumokat. Éppen anyunál voltam. Kiálltam a kapuba megnézni, mit ugatnak a kutyák. Teri megkérdezte, hogy a mama elfogadná-e a csomagot. Azt mondtam, nem. Nincs rá szüksége, meg tudja venni, ami kell neki. Adjátok a rászorulóknak! Ezért persze később az összes testvérem lehülyézett engem. Lehet, hogy igazuk van? Lehet visszautasítani a potyát büszkeségből?

Ülök a Horváth-kertben Budán. 1989 áprilisát írjuk. Enyhén lengedez a tavaszi szél. Elkél még a dzseki, meg a sapka. Előttem az Attila út, mögöttem a Krisztina körút, mellettem az Alagút utca forgalma okádja a füstöt. A fél év híján 10 éves fiam, és a nyolc éves lányom a hintán ülnek, és tömik magukba mindketten a kukoricapelyhet. Most legalább nem veszekszenek. Az anyjuk felügyel, hogy ez továbbra is így maradjon. Nagyon korán keltek ma. Nincs még nyolc óra, de elindulok megkeresni az Alba Junior irodáját. Hirdetést adtak fel, hogy műköves vállalkozót keresnek, ezért vagyok most itt. Mivel időm futja, felderítem a környéket, elsétálok egészen a Vérmezőig, meg vissza. A lámpánál feltorlódott kocsisorban áll egy VW bogár. Nahát, egy ismerős! Székhelyi József művész úr. Nem kedvelem különösképpen, de annak örülök, hogy felismertem. Egy parányi trafik előtt állok meg nézelődni. Sokféle nemzetiszínű kitűző közül válogathatok, majd ha kinyit. A jelvénygyártók rákattantak a közhangulatra. Valami van a levegőben.

Jóskával nem nagyon lehetett politizálni, hisz eléggé egyszerű elme volt a lelkem. Igaz, ebben a korban mással se nagyon, hisz általános hozzáállás volt, hogy „én nem politizálok”. Még a KISZ-ben is, pedig az egy politikai szervezet volt elméletileg. Gyakorlatban viszont a szabadidős tevékenységre koncentráltak. Lényeg, hogy Jóskával a munkára vonatkozó beszélgetés töltötte ki többnyire a napot. Olykor mesélt ugyan azokról az élményeiről, amikor kidobóemberként keresett némi mellékest, de ez meg Zsolt számára volt idegen világ. Nem találta viccesnek a Diszkó irodájának elnevezését sem, hiába mesélt a kolléga olyan élvezettel arról, hogy mikor melyik lányt vitte be a főnök az „egyes műtőbe”. Saját élményként arról mesélt, kit hogy vert le az ajtóban, ha nem akart önként távozni. Hihetőek voltak ezek a kalandok, hisz ránézésre is nagy erejű ember volt a Jóska. Tenyere akkora, mint egy szívlapát, nem volt nagy élmény belefutni. Főleg, ha még ökölbe is szorította. Attól persze tartott, hogy valakinek maradandó sérülést okoz, de a pénzért ezt a kockázatot is bevállalta. Kellett a pénz, hisz házra gyűjtött. Nem volt már ő se felelőtlen legényember, hiszen családja volt. Az idő alatt házasodott, amíg Zsolt katona volt. Iker lányai már egy évesek. Felesége más faluból való, Zsolt még nem is találkozott vele. A leszerelés óta eltelt két hónap nem volt mindenre elég. Maga is ifjú férj volt, természetesen minden szabadidejét a saját feleségével töltötte. Póriba szinte csak aludni járt. Többnyire Zsarátnokon tartózkodott.
Az a hír kapott szárnyra a városban, hogy a tanács olcsó telkeket alakít ki, s bocsát áruba helyi fiatal párok számára. A kedvezményezettek körébe ő is belefért, építkezni fog Zsarátnokon.

Álmában se hitte volna Zsolt, hogy ilyen rövid időre szabadul meg a katonaságtól. Mialatt ő legeltetett, a régi brigád elkezdte a szovjet laktanya egyik épületének felújítását. Pontosabban szovjet-magyar vegyes laktanya, de a felújítandó épületet a szovjetek lakták. Nem legénységi szállás volt ez, hanem a családok laktak itt. Most persze ki kellett költözniük, de az nem derült ki, hol lakik a legénység, akiknek a helyét elfoglalták. Bizonyára sátrakban, de ezeket a munkaterületről nem lehetett látni.
A munka a tető bontásával kezdődött, de erről Zsolt lemaradt. Így csak kollégái elbeszéléséből tudta, milyen bátran szaladgáltak a tetőn a melléjük adott katonák. Bőrcsizmájuk alatt sorra roppantak szét a palák, de ezek a srácok egyáltalán nem féltek. Maga a feladat nem volt egy nagy szakmai kihívás, nem volt semmi lelkesedni való benne. Az izgalmat az adta, ahogy a katonákkal kommunikáltak. Nem értették egymást, mégis tudniuk kellett együtt dolgozni. A fiatalabb melósok legalább négy évig tanultak oroszul, de most kiderült, mennyire eredménytelenül.

- Hogy lesz a leosztás? - kérdezte a főnök - Ki keveri az anyagot?
- Majd Pista – válaszoltam.
- Pista nem kever, mert akkor lejjebb veszem a bérét. Majd a leggyengébb láncszem

Ebben az a vicces, hogy a leggyengébb láncszemnek pontosan annyi a bére, mint Pistának. Sőt! Mivel Pista önálló munkavégzésre is alkalmas, de sokat hibázik, sok a minőség miatti levonása. Tehát aki önállótlan, többet keres. Béla egyébként mindenhez ért. Pontosabban mindenhez is. Bár semmihez sem eléggé. Már az is gondot jelent számára, hogy a szükséges szerszámokat összeszedje reggel, mielőtt felvonulunk egy munkára. Aztán figyelni kell rá, ellenőrizni, hogy jól dolgozik-e. Ha valami munkafázisra rákérdezek, hogy tudja-e, szinte megsértődik „miért ne tudnám?” Kőművesnek gondoltam, de valójában nincs szakmája, csak mindenbe belefog. Műkővel nem dolgozott korábban, bár nem egy nagy deákírás, hiszen az is csak beton. Három év alatt rá lehet jönni a fogásokra. Ennyi ideje dolgozunk együtt. Könnyebb lenne persze ha kérdezne, de a büszkesége nem engedi. Sok esetben jobb lenne, ha nem csinálna semmit, mert az én munkámat nehezíti meg, hiszen helyre kell hozni amit rosszul csinált. A főnök is látja ezt, de nem nagyon meri leszidni, mert nagyon érzékeny a lelke. Folyton azzal fenyegetőzik, hogy a jövő héten már nem is jön. „A sógorhoz már holnap mehetnék” Dolgozott már ott korábban is, csak nem volt pénz. Ez elég nagy gond tud egyébként lenni. Nekem is volt már olyan munkahelyem, ahol nem fizettek.

Zsolt elköszönt a volt katonatársaktól, nagy eséllyel örökre. Néhányan közülük közel álltak a részegséghez. Szombathelytől egészen Miskolcig katonai kísérettel utaztak, de azért csak sikerült itt-ott italt szerezniük. Ezek hangulata nem mérvadó. A többieket valahogy nem fogta el az a mérhetetlen boldogság, amit elvártak ettől a pillanattól. Most már nem honvéd elvtárs a helyes megszólítás, hanem civil úr. Nem parancsol senki, oda megy, azt csinál amit akar. Lehet folytatni ott, ahol két éve abbahagyták. Na, épp ez az! Két év nagy idő. Sok minden változott azóta. Egyöntetűen úgy ítélték meg a fiúk, hogy az elmúlt két évet elrabolták az életükből. Aki megúszta a katonaságot, az közben lenyúlhatta a jobb csajokat, elszerethette a katonák barátnőit, kereshetett sok pénzt, építhetett, vásárolhatott, élhetett kedvére.

A civil urak két hetet kaptak az asszimilálódásra. Két hét után viszont munkába kell állni, hiszen senki nem lehet munka nélkül egy szocialista országban. Zsolt nem tudott mit kezdeni a két héttel. A haveri kör szétszéledt, s egyébként sincs aki finanszírozza a szórakozását. Egyébként is elmúlt már annak az ideje, hogy haverokkal csavarogjon. Házas ember lett időközben. Nem a 10 nap szabadságért, hanem azért, mert másképp akar élni, mint eddig. Abban a családban nem nagyon van már keresnivalója amelyikbe született, hiszen felnőtt. Itt az ideje a saját lábára állni. Nem gondoskodhat róla örökké az anyja. Főleg, hogy vannak olyan igényei egy felnőtt férfinak, amit egy anya nem adhat meg. Kell egy korban hozzá illő nő akit szeret, akivel együtt tervezik a jövőt, alapítanak családot! Ezzel nincs is semmi gond, hiszen rátalált Kingára, aki hűségesen kivárta a két évet. Ezután már minden nap együtt lesznek, semmi nem választhatja el őket. Ettől Zsolt nagyon boldog. Viszont az önálló életnek anyagi feltétele is van, tehát dolgozni kell. Nem most, kapott két hét haladékot. Kapott mást is. Apósától nászajándékban megkapták a nyaralót Póriban. Nem íratta ugyan rájuk, de addig laknak benne, ameddig akarnak. Megkapták az öreg Wartburgot is, így nem jelentett gondot a szülői háztól elköltözni. Egyszerre befért mindene. Ezzel se töltött sok időt.
Kinga dolgozott, így Zsolt se lóbálhatta a lábát tétlenül. A céghez viszont nem vágyott vissza. Majd megy, ha itt lesz az ideje. Az apja javasolt egy átmeneti megoldást. Noha lelke mélyén nem gondolta átmenetinek. Azt persze nem vette figyelembe, hogy fia nem örökölte tőle az állatok szeretetét. Legalábbis nem olyan szinten, hogy a hét minden napján a gondozásukkal foglalkozzon.