Látogató

Már harmadszor nyomták meg a kapucsengőt egyre hosszabban, amikor András feleszmélt, hogy nincs otthon az anyja. Vagyis neki kell megnézni, ki akar bejönni. Amikor becsukta maga után az ajtót, Zsolt kihasználta a pillanatnyi csendet, és mesélni kezdett egy esetet ami külföldiekkel volt kapcsolatos.

- Éppen itt lődörögtünk baráti társasággal Egerben, amikor a Vadászkürt utcájában megszólított bennünket egy társaság. Pontosabban egyikünket, mivel éppen menetben voltunk, s aki lemaradt, arra szólt rá az egyik külföldi. Na most tudni kell, hogy közülünk ketten testvérek voltak, az anyjuk orosz, aki tanította őket. Nem csak az iskolára hagyatkozott a nyelv elsajátítását illetőleg...

- Illetőleg - röhögött a kifejezésen Vali, s közben még talán horkantott is egy kicsit

- Ne röhögj má', hagy mondja! - szólt közbe Margit, talán most először

- Na, szóval... Feri maradt le egy kicsit, tőle kérdezett valamit a külföldi fiatalember. Kicsit megriadt az idegen szótól, és a testvére után kiáltott - Sanyi! Gyere má'! Ezek oroszul beszélnek. - Egy férfi volt és három nő. Pont fordítva, mint mi. Illetve mi egyel többen voltunk, de ez nem érdekes. Szórakozóhelyet kerestek, ahol táncolni lehet. Mi a Sörkertet szerettük, mert ismertük a dobost, de ott ekkor nem volt semmi. A közelsége miatt ajánlottuk a Vadászkürtöt. Aztán az oroszok kitalálták, hogy menjünk velük...

Albérlet
('75 november)

Az unalmas hétköznapok közt felüdülést jelentett egy-egy kiküldetés. Alkalmanként elküldtek egy autót anyaggal vidéki bedolgozókhoz, vagy anyagért Budapestre, garanciában bútort cserélni Szegedre, Szombathelyre. A környékbeli bútorboltoknak szállítottak közvetlenül, olykor magánszemélyeknek is a közelbe. Ezekért mindig tülekedtek a dolgozók, hiszen jobb volt egész nap utazni, egy-két órát dolgozni esetleg, mint a raktárban ásítozni. A közeli, nem egész napos utak is jót tettek az ember lelkének, nem beszélve a borravalós munkáról. Persze az öregek ragaszkodtak hozzá, hogy ők mehessenek így a főnöknek kellett igazságot tenni. Így Zsoltra is rákerülhetett a sor. Első néhány alkalommal érdekes volt az út. Lehetett bámulni a tájat, lehetett izgulni a Gödöllő környéki torlódásban, hiszen akkor még csak épült az autópálya. Később már nem bírt ébren maradni, de nem volt jelentősége, hogy alszik, vagy ébren van, hiszen nem kellett semmit tennie. Csak kísérte az árut. Ez is volt beosztásának a megnevezése: árukísérő. Budapesten kellett esetleg a bútorlapokat megigazítani, miután felrakta a targonca. A papírmunkát a sofőr intézte. Egerben a lerakodással nem kellett vacakolni, megvárta a szállítmány a reggelt, amikor már mindenki bent van. Este nem volt ajánlott hat óra előtt beérni, hiszen akkor nem járt a 31 Ft kiküldetés. Ha csak lehetett, húzták az időt. A szegedi út is Zsoltnak jutott. A sofőr mondta is később a többieknek, hogy egész úton nem aludt el mellette, pedig ez minden eddiginél hosszabb út volt. Főleg, hogy még kerültek is, mert Orgoványban olcsón lehetett pálinkát venni. A minőség ellenőrzést Zsoltra bízták, pedig kis túlzással antialkoholistának is lehetett tartani. Errefelé nem járt még korábban. Lefoglalta a nézelődés. Igaz, volt még hátra majdnem 100 km, amikor rájuk sötétedett, de csak azért se volt hajlandó elaludni. Inkább énekelt magában, hogy el ne álmosodjon. Ekkor nem kellett az időt húzni, hiszen legnagyobb igyekezetük ellenére se értek be este hét előtt. Na, ekkor lett elege a bizonytalan hazautazásokból. Este 23 óra körül, alig volt ember rajta kívül a buszpályaudvaron. Jött a rendőrjárőr, s nem nagyon talált rajta kívül igazoltatásra való személyt. A parancsnok elkérte az iratait, érdeklődött, hová utazik ilyen későn...A járőrtárs pedig halkan megjegyezte, hogy: falubeli. Bazmeg! Mé' nem mondtad neki korábban? Na, de nem volt ezzel semmi gond, nem volt mibe belekötni.

('75 szeptember)

A lehetőség.

Juci nem tudta leplezni zaklatottságát, így az egész műszak azonnal megtudta, hogy összeveszett az udvarlójával. Az okát persze senki nem tudta. Nem volt éppen veszélytelen a helyzet, hiszen a Sára leendő anyósa is a szalagon dolgozott. A két lány csak remélni tudta, hogy nem derül ki az eset. Ők egymásnak eddig mindent elmondtak, s ez most megváltozott volna, ha Juci nem veszi észre a ledobott bugyit. Így legalább a barátnőknek nem kell titkolózni egymás előtt. Nehéz lesz ezután együtt dolgozniuk, együtt tölteni szinte minden napjukat, de idővel majd megemésztik a dolgot. Remélték, hogy Zsoltnak se jár el a szája. Legények egymás közt szívesen dicsekszenek a trófeáikkal - néha még tesznek is hozzá - de Zsoltnak nem ment el az esze. Ha Tibinek a fülébe jut, akkor harc lesz. Zsolt pedig nem akar Sáráért harcolni. Ő soha nem bántott senkit, őt se verték még meg, hiszen igyekezett azt elkerülni. Tibivel szemben nem lenne esélye.
Ej, pedig de szívesen elújságolta volna hétfőn a kollégáknak a sikertörténetet.

(1975 július)

Zsolt megkapta az apja régi T5-ös Pannóniáját. Nagybátyja darabokra szedte, s újrafestette. Nem kérdezte milyen színű legyen, ő maga döntötte el. Sárga Pannónia nem sok szaladgált az utakon. A tankra az új tulajdonos már saját kezűleg festette rá a madarat. Így már tényleg egyedi lett. Jó lett volna jogosítvány is, de a rendőr őt még nem ismerte, nem tudta, hogy nincs neki.
Ezen a napon csupán a motorozás öröméért szállt nyeregbe. Szombat volt, szabad szombat. A varrodában viszont dolgoztak az asszonyok, köztük az irodában két lány a baráti körből. Juci, aki már megvolt, és Sára, aki még nem. Állítólag házinyúlra nem lövünk, de ez úgy hülyeség, ahogy van.

Zsolt leállította gépét a kapuban, bukósisakkal a hóna alatt belépett az udvarra. Az iroda az udvar végében volt, kb 30 méterre a kaputól. A műhelyajtó előtt megpróbált észrevétlen elosonni, noha az utcára nyíló ablakon át már láthatták a dolgozók, így az egész varroda tudta, hogy legény jött az irodistákhoz.
A puszi-puszi üdvözlés köztük évek óta éppen olyan természetes volt, mint férfiak közt a kézfogás. Néhány hete állt be némi változás. Jucival csók, Sárával viszont a puszi is elmarad, amióta menyasszony. A vőlegény féltékeny természet. Nagyon könnyen eljár a keze, ha úgy érzi, szemet vetnek kedvesére. Most ugyan nincs ilyen veszély, hiszen éppen bevonult katonának. Zsolt régóta barátja Sárának, talán rá nem vonatkozik a féltékenység, bár soha nem lehet tudni. Inkább tartózkodnak a nyilvános puszilkodástól. Jelenleg nincsenek ugyan nyilvános helyen, de Juci kisajátította magának a látogatót.
- Hozzám jöttél? - csimpaszkodott Zsolt nyakába egy cuppanós csók után már a bejárati ajtóban.
- Ugyan ki máshoz? - kérdezett vissza, miközben Jucival a nyakában belépett az előszobába.
Sára nem is állt fel az iroda asztala mellől, így csak szóban üdvözölték egymást. Juci közben elengedte a legényt, s az iroda sarkában álló székre mutatva hellyel kínálta. Zsolt leült, s kutakodva tekintett körbe, majd megállapította, hogy sisakjának a padlón lesz a legjobb helye.

Mindenkinek volt gyerekkori szerelme. Miért pont Zsoltnak ne lett volna? Osztálytársak, szomszédok, játszópajtások voltak. A lány részéről ennyivel le is volt tudva a kapcsolat. A többi csak a fiú fantáziájában létezett. Szemrevaló kis fruska volt a Kati, észrevették ezt az idősebb fiúk is. Tíz-tizenöt évesen nem szerencsés a kiszemelt nővel egyidősnek lenni, tehát eleve reménytelen volt a dolog. Főleg, hogy még szóba se került, hogy a csoportos együtt lógástól többet szeretne. A pusziig is csak az egyetlen közös házibuli üvegpörgetésekor jutottak el. Sokáig kétségbeesés lett rajta úrrá, ha arra gondolt, hogy nem lesznek férj és feleség. Aztán a lány férjhez ment, és nem dőlt össze a világ. A fiú épp a lagziban figyelt fel a falu legszebb lányára. Sokáig csak a látványban gyönyörködhetett.

Tóth Mari fiatalon elvesztette édesanyját, s a rokonság minden lehetséges módon szerette volna pótolni. Nem mondanám elkényeztetettnek, de hozzá volt szokva, hogy körülrajongják. Nem volt különösen eszes, de a szépsége ellensúlyozta ezt. Megszólalásig tökéletes volt. Ha megszólalt, már nem annyira.
Zsolt csak irigykedve nézte a nagy dumás, nem túl intelligens legények önfeledt idétlenkedését, amiket Mari szívesen fogadott. Semmiképp nem mondhatók ezek a tevékenységek udvarlásnak, inkább gyerekes játszadozások, amelyek néha el is durvultak. Ez gyakorlatilag abban merült ki, hogy Mari kezet emelt a miniszoknya alá nyúló legényre.
Zsolt nem érzett indíttatást hasonló játékra, inkább tisztelettel közeledett volna a lány felé…ha mert volna, ha nem félt volna a visszautasítástól. Na, meg látta, mitől érzi jól magát Mari, s erre nem érezte magát alkalmasnak. Talán egy év is eltelt, mikorra a lány felfigyelt a sóvárgó tekintetre. A „hazakísérhetlek?” kérdésre úgy reagált, hogy behúzta magával a könyvtárajtó sötétjébe. Ezután néhányszor egymás mellé ültek a moziban, ami hosszas csókolózást eredményezett, de ebben ki is merült a szerelem. A mindenkivel flörtölés ezután is épp úgy folytatódott, mint ahogy volt ez korábban. Zsolt ezt szóvá is tette, amiből összeveszés lett. Mari nem tűrte, hogy bárki kisajátítsa, hogy korlátozza a szabadságát.
Zsolt ezután egy háromfős lánytársasággal vigasztalódott, de ezektől a lányoktól nem akart semmit, csak barátok voltak. A csókolózásig velük is eljutott, de nem is várt tőlük többet. Neki Mari kellett, aki időközben eljegyezte magát egy más városbeli fiúval. Zsolt sokat fárasztotta az agyát, hogyan lehetne ezt visszacsinálni. A lány férjhez akar menni, de ő még nem áll erre készen. Aztán Mari tizenkilenc évesen férjhez ment.
A fiú abban a tudatban élt majd’ negyven évig, hogy akkor szerelmes volt bele. Később nagyon ritkán találkoztak, de csak mint régi ismerősök köszöntötték egymást, nem mint egykori szerelmesek. Árulkodó ez abban az összefüggésben, hogy más, érzelmileg közömbös egykori ismerős lányokkal való találkozás sokkal jobban felvillanyozza.

Würtzburgban beültem Sanyi mellé a kamionba, s irány Itália! Livornóig mentünk le, aztán irány Lipcse. Teljesen belenyugodtam, hogy innét Hollandia a következő cél, még azt a lehetőséget is mérlegeltük, hogy én kiszállok Montabaurnál. Nem esik ugyan útba, de teszünk egy kis kitérőt. Aztán ha jön Sanyi vissza Hollandból, megint felvesz….

*
… Lehajtottunk a pályáról, átléptünk Alsó-Szászországból Szászországba, amit tábla jelzett egy kicsi vízfolyás mentén. Másról nem lehetett észrevenni. Lipcsét természetesen nem láttam, pedig már közel jártunk hozzá. Célállomásunk nem volt egy jelentős indusztria. Talán odahaza a tsz tanyája is nagyobb ettől. Három kamion is állt már előttünk, mind más nációbeli. Egy lengyel, egy spanyol, meg egy német. Közvetlenül utánunk érkezett egy sárga furgon. A tükörből ráláttam a rendszámtáblájára. Három betű, három szám. Akár magyar is lehet. Ha az, bizonyára be is köszön hozzánk, hiszen számára egyértelmű, hogy mifélék vagyunk, hiszen közelebb áll a mi felségjelünkhöz.
Erről az jutott eszembe, hogy a második kamiontúrámon Londont kerülve haladtak el mellettünk olyan kamionok, amiből integettek. Csak akkor tisztázódott az üdvözlés miértje, amikor elénk értek, s láttuk a „farukat”. Ők előnyben voltak velünk szemben, hiszen a hátsó ajtónkon nagy betűkkel fel volt írva, hogy Miskolc. Most ugyan nem volt felírat az ajtón, de a furgonos akár a rendszámkeret szövegét is olvashatta.
– Szevasz földi!– nyitott ránk – Vagyis szevasztok – módosította az üdvözlést, amikor engem is meglátott. – Honnét jöttök?
– Olaszból. Gyere be, mert kimegy a meleg!
Sanyi átült az ágyra, a vendég pedig a sofőrülésbe.
– Kicsit tágasabb, mint az enyém – nézett körül.
– Nemrég én is olyat hajtottam. Nem igazán lakájos. Jobbnak láttam visszaülni nagy kocsira.

....
Nyolc óra is elmúlik, mire elindulunk. Roze-Mari most nem öltözik üzletasszonynak. Nem kérdezek rá, de bizonyára a mai munkája nem igényli.
Vádli középig érő fekete csizmát húz, a harisnyaszerű vékony nadrágszárra, én meg eltűnődöm azon, hogy ilyen vastag láb, hogy bír ennyire formás lenni. Világosszürke pamutruhába bújik, de valami nagyon fura cucc, mert még kapucni is van rajta. Erre vett fel egy vastag dzsekit. Már csak egy kötött sapka kellene, de nem fér alá a szőke hajzuhatag. Egy bogáncszáras homlokpánt is megteszi sapka helyett.
– Jól nézel ki – csúszik ki a számon az elismerés, pedig biz'isten nem akartam dicsérni.

Lassú a forgalom, de folyamatos. Az úttest és a járda közt magas hófal húzódik mindenfelé, amerre csak járunk a városban. Nem kétséges, hogy bejutunk a belvárosba, csak a parkolással lesz gond. Szóvá is teszem ez irányú aggodalmamat.
– Erre már én is gondoltam – válaszol aggodalmas arccal – talán a nagy piacnál kell letennem a kocsit.
– A nagy parkolókat biztosabban eltakarítják, mint az út szélét. Messze van az a piac?
– Dehogy! Itt semmi nincs messze. Valójában akár gyalog is járhatnék dolgozni. Na, nézd! Már itt is vagyunk a kispiacnál. Ide jöttünk – mutat az egyik üzlet portáljára, de számomra nem egyértelmű, hogy melyikre. Nem is tudom miféle üzlete van, de azt hiszem, ezzel nekem nincs is dolgom. Nézem az utcatáblát: Kleiner Markt. Ez fontos, mert ha elcsavargok, tudnom kell, hová kell visszajutnom. Ez olyan név, amit meg is tudok jegyezni. A német, de még az olasz nevekkel sincs gond. Viszont a belga, holland, francia neveket kiolvasni se tudom, nem még megjegyezni. Szerencse, hogy nem ezeknek egyikében vagyok.
– Sajnos hó van a parkolóhelyemen. Át kell mennem egy utcával odébb. Jössz velem, vagy kiszállsz most? Úgyis ide jövünk vissza.

1984 november 25

Sokszor kísértem el asztalos szomszédomat üzleti, vagy anyagbeszerző útjaira unaloműzésképpen, hiszen télen ezekben az években nem dolgoztam. Így történt ezen a napon is. Ha már úgyis mentünk Egerbe, egy másik szomszéd is velünk jött, hogy a bervavölgyi munkahelyén valamit elintézzen. Örömmel vettem ezt a kis kitérőt, hiszen korábban nem jártam még ezen a helyen.
Aztán elkezdett esni a hó. Nem túl intenzíven, inkább csak szállingózott, de bosszantóan sokat kellett várnunk. Mire hazaindulhattunk, már óvatosan kellett vezetni a havas úton. A asztalos szomszéd néhány nappal korábban cserélt két gumit a Wartburgján, nem kellett aggódnunk. A meglepetés akkor ért, amikor a városból kivezető erős emelkedőn kellett magunkat felküzdeni. Alig sikerült, hiába volt az új gumi. Mint kiderült, nem a meghajtott kerékre rakta fel. Szerencsére nem jött szembe senki, mert nekünk az út teljes szélességére szükségünk volt szinte padkától padkáig. A következő völgybe nem is mertünk leereszkedni, mielőtt meg nem cseréltük a kerekeket. Ezután úgy tűnt, megoldódott a gondunk. Nem túl gyorsan, de folyamatosan haladhattunk hazafelé hegyre fel, völgybe le. Az egyik kanyarban nagy sebességgel jött szembe egy teherautó. A mi sofőrünk eltúlozta a lehúzódást, lekapott az aszfaltról. Az anyósülésen ülő másik szomszédom ráérzett a következő manőverre, s kiabálva figyelmeztette, hogy "ne kapd vissza, ne kapd vissza!" Hiába volt a figyelmeztetés. A Wartburg keresztbe fordult az úton. Ki ne tudná, hogy ha megcsúszik az autó, ellen kell kormányozni. Jójó, de mennyire? 180 fokos fordulat következett, s leugrottunk az útról, keresztül a bozótoson, azon túl a földúton álltunk meg, éppen csak a szőlősorok közé nem mentünk be.
Szerencsére nekünk se lett bajunk, s az autó se sérült. Vissza kellett volna jutnunk az aszfaltra, de a hó alatt sár volt, csak pörgött a kerék. Semmit nem haladt előre, ha nem toltuk. Nem messze tőlünk volt egy felhajtó, de olyan magas volt a betongyűrű, hogy csak traktorral lett volna esély átjutni rajta. Mi azért reménykedtünk, nem látva más megoldást. Közben ránk sötétedett. Ekkor már kettőnk ruháján vastagon állt a kerék által felvert sár.
Aztán felcsillant a remény. Jött Eger felől egy traktor. Sofőrünk megállította, érdeklődött, van-e kötele. Nem volt csak lánc. Hm. Az nem lesz jó.
- Viszont ha nem erőltetik a betongyűrűre való feljutást - mondta a traktoros - menjenek vissza 200 métert az erdőig, ott könnyedén feljutnak az útra.
Tényleg!
Na, azóta se autóztunk olyan lassan, óvatosan, de innét már gond nélkül hazajutottunk.

... Roze-Mari is megfürdött, hallgattam a víz csobogását, füleltem minden neszre, így tudtam, mikor végez.
Megint eluralkodott rajtam az a feszültség, amit tegnap este éreztem, mert arra gondoltam, hogy a mai estét már nem szabad elszalasztanom.
– Jó éjszakát Gyula! – köszönt be a résnyire nyitott ajtón, de nem hallottam a távolodó lépteket.
– Roze-Mari!
– Tessék?
– Bejönnél?
Attól féltem, majd megkérdezi, hogy miért. Nem kérdezte. Bejött, leült az ágy szélére.
– Betakarjalak? Vagy adjak jó éjszakát puszit?
– Inkább a puszit választanám – ültem fel, félrehajtva a takarót.
A puszihoz valahogy nem jó szögben ült, így inkább egy ölelést kezdeményeztem. Már a vállán is kellemes fogás esett, de aztán inkább a derekát öleltem át. Meglepett kissé, hogy alig érem át. Erősen magamhoz szorítottam, s egy rövid ideig úgy éreztem, nem vagyok képes lazítani a szorításon. Amikor mégis sikerült, puszilgatni kezdtük egymást, míg el nem kapott mindkettőnket a hév. Bebirkóztam magam mellé. Egyik karom a háta alá szorult, másikkal a mellét fogtam óvatosan marokra. Éppen jó a mérete. Éreztem a forróságot a tenyeremen, a hálóingen keresztül is, de aztán közös erővel megszabadultunk ettől a felesleges ruhadarabtól. Kezével a mellemet simította, majd lassan, de határozottan haladt lefelé, egészen az ágyékomig. Aztán ott megnyugodott, miután megtapasztalta, hogy nincs vele a kezének semmi dolga. Ha súlyra nem is, de terjedelemre ő az erősebb, így felül kerekedett rajtam. Térdeit felhúzta, combját a csípőmhöz szorította. Karomat kinyújtva markoltam a fölém terpeszkedő széles fenekét, amely lassan ereszkedett lefelé. Meredten vártam, míg a legforróbb ponttal eltalálta kéjrudamat. Hangos sóhajjal nyugtázta, hogy célba ért. Lassú, ritmikus mozgását hangos nyögésekkel kísérte, mint aki már hosszú idő óta nem érzett hasonlót. Egyre fokozta a ritmust, majd hirtelen megállt.
A tetőablakon beszűrődő gyér fénynél láttam, ahogy összeszorította erősen a fogait, majd lassan elernyedt. Újból kezdte a hintázást, amely ismét felgyorsult. Minden mozdulatot nyögésekkel kísért. Ismét felgyorsult, ismét megállt, fogait erősen szorítva. Amikor kissé lenyugodott, egyik lábát kinyújtva eldőlt, de ügyelt arra, nehogy kicsússzak belőle. Hátára feküdt, lábait magasra emelte, majd a vállaimra rakta. Várt. Na, akkor most én játszadozom kedvemre, gondoltam. Ő is így gondolta. Úgy tűnt, mintha pihenne. Egy darabig nem szólt egy hangot se. Úgy tett, mint aki alszik. Aztán éreztem, hogy az eddiginél is forróbb lesz, s akaratlanul lüktet és szorít. Apró sikolyok törtek fel ajkairól, majd az egyre erősödő szorítást hangos kiáltás kísérte. Valamit németül kiáltott, de csak annyit értettem, hogy „Got”. Aztán lábaival erősen szorítva arra kényszerített, hogy mozdulatlan maradjak. Amikor engedett a szorításon, kiszabadítottam magam. Lejjebb csúsztam, lábait kinyújtva hasra fordítottam. Kissé megemelte a fenekét, s ekkor láthattam teljes valójában, hogy mekkora. Kissé terpesztett, hogy hozzáférjek. Nem is késlekedtem. Ezután lábait összezárva tettem még néhány párzó mozdulatot, s csupán másodpercekbe telt, hogy behozzam a lemaradásomat. Majd az ágyat szinte betöltő, hason fekvő asszony mellé fordultam, s elégedetten bámultam a tetőablakon bekacsintó holdra.

...
Amit első találkozáskor érdemes volt megbeszélni, azt hiszem meg is beszéltük Tomas-al. A továbbiakban a tanyát kell megnéznem, és keresnem követ, venni a munkához szerszámokat. Egyelőre nem kell túlzásba vinni a beruházást, elég annyi, hogy néhány mintát el tudjak készíteni.
– Elmenjünk most a tanyára? – kérdezte Roze-Mari.
– Messze van? Ha belefér még a délutánba, akkor menjünk! – válaszoltam a kialakult helyzettől felvillanyozva.
Sok volt hirtelen feldolgoznom, amiket most hallottam az elmúlt negyedórában. Zakatolt az agyam, már szinte kezemben volt a véső és a kalapács. Egyértelmű, hogy mielőbb látni szeretném a leendő telephelyemet.
– Azt gondolom, semmi akadálya, hogy azonnal odamenjünk. Elmondom Tomasnak, aztán indulhatunk is.
Hosszasan beszélgettek, amiből semmit nem értettem, ráadásul még úgy is viselkedtem, mint hasonló esetben szoktam. Igyekeztem nem odafigyelni, mivel nem rám tartozik. Ebben persze az volt a vicces, hogy ha nagyon figyelek, akkor sem értem őket.
– Mondja a testvérem, hogy várjuk meg a feleségét, ő is jön velünk. Tudod, ők is ott laknak a családi birtokon. Együtt jöttek el, és a sógornőmnek most nincs autója.